|
ÁGH
ISTVÁN
Laudáció
Jász Attila Zelk Zoltán-díjához
Jász Attila egyik versében fölteszi
a legfontosabb kérdést, szükséges-e, valójában nem ostobaság-e, hogy írni
kezdett egyáltalán. Hihet-e még a mondatokban, melyeknek a teleírt tábla
törlésével helyet csinált? Hiszen az elődök is hozzá hasonló mozdulatokkal
kezdték, s azok sem tesznek mást, akik az övéit letörlik majd. Ki dönti
el, hogy ostobábbak nála? Ez a minden alkotóban fölmerülő kétség azonban
itt, korunkra mutató sajátossággal bír. Mintha a nemzedékek sora a múlt
tagadásából következne, az önbizalom alapja pedig: "ez jó... most... vagyok,
mint a többiek, vagy azoknál, akik majd a mondataimat letörlik". A költő
én vagyok! – öntudata, a küldetés, a nagyság serkentő eszméi szóba se jönnek
ebben az öniróniában, melyre leginkább a homályos felhő, mint táblatörlő
konkrétum utal, hiszen a kifejezés takarást jelent az égi távlatokban.
Jász Attila
másfél évtizede van jelen a magyar irodalomban, több kötetes szerző, elismerő
kritikák hívják föl rá a figyelmet. Tatán él családja körében. A tatabányai
Új Forrás szerkesztője. Élete olyan természetességgel tűnik át verseibe,
mint ahogy a versek érződnek világának. Mindennapi dolgok kínálkoznak föl
ihlető eseménynek, és nem mindennapi érzékenység szükségeltetik, hogy észrevegye,
ami a létezés erőterében van, már maga is költészet a valóság és a mítosz
érintkezési pontján, felületén.
Bár mintha
nem történt volna más, csak az utca vált érzékelhetőbbé, maga is részese
lett a tó csöndjének, társa madárnak, fának. Csak éppen lenyugodott a nap,
csak a kitárult ablaktól lett sajátja a tér, s minden bennelevő emberi
nyelven szól az áldott pillanatban. Akkor, amikor: "Az ismétlődések fehérlő
centrumában guggol írásra készen, s megismétlődik a fehér lap előtti rendszeres
szorongás, vagy ha úgy tetszik maga a lebegés, a boldogság, míg a toll
a papírig elér." Már nem lepődik meg a hűséges olvasó, hogy más lesz az
a vers, mint amit megszokott. Nem a régi kifejeződések, kötöttségek szerint
fogja megélni ha Jász Attila költészete (én mondom így, ő kerüli ezt a
szót) mára nem a nyelv, hanem a szív kutatási területe, szív-ütemre jár,
belülről formálódik, egyértelmű fogalmakból, az érzékelés finom intimitásaiból
építi föl mondatait világos szerkezetté. Így fordul át e méltatás elején
felvetett kérdés teremtő öntudatba.
A nyelv, a régi város,
a földszinttel határos.
Te meg alászállsz a mélybe,
naponta, az örök éjbe.
És ülnél csak unottan,
a szeles metro kocs’ ban,
ha nem láthatnál engem.
(És néznek rád ijedten.)
Pedig a vers vagyok csak,
mit éppen ide raktak.
Mikor itt állsz vagy ülsz,
általad lehessünk
végre olvasottak,
s érezzük: létezünk.
(Elhangzott a Szántó Piroska-Vas
István Emlékmúzeumban, 2005. december 7-én)
|
|