Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 1. sz.
 
 
ÁGH ISTVÁN
 

Laudáció
Jász Attila Zelk Zoltán-díjához



Jász Attila egyik versében fölteszi a legfontosabb kérdést, szükséges-e, valójában nem ostobaság-e, hogy írni kezdett egyáltalán. Hihet-e még a mondatokban, melyeknek a teleírt tábla törlésével helyet csinált? Hiszen az elődök is hozzá hasonló mozdulatokkal kezdték, s azok sem tesznek mást, akik az övéit letörlik majd. Ki dönti el, hogy ostobábbak nála? Ez a minden alkotóban fölmerülő kétség azonban itt, korunkra mutató sajátossággal bír. Mintha a nemzedékek sora a múlt tagadásából következne, az önbizalom alapja pedig: "ez jó... most... vagyok, mint a többiek, vagy azoknál, akik majd a mondataimat letörlik". A költő én vagyok! – öntudata, a küldetés, a nagyság serkentő eszméi szóba se jönnek ebben az öniróniában, melyre leginkább a homályos felhő, mint táblatörlő konkrétum utal, hiszen a kifejezés takarást jelent az égi távlatokban.
     Jász Attila másfél évtizede van jelen a magyar irodalomban, több kötetes szerző, elismerő kritikák hívják föl rá a figyelmet. Tatán él családja körében. A tatabányai Új Forrás szerkesztője. Élete olyan természetességgel tűnik át verseibe, mint ahogy a versek érződnek világának. Mindennapi dolgok kínálkoznak föl ihlető eseménynek, és nem mindennapi érzékenység szükségeltetik, hogy észrevegye, ami a létezés erőterében van, már maga is költészet a valóság és a mítosz érintkezési pontján, felületén.
     Bár mintha nem történt volna más, csak az utca vált érzékelhetőbbé, maga is részese lett a tó csöndjének, társa madárnak, fának. Csak éppen lenyugodott a nap, csak a kitárult ablaktól lett sajátja a tér, s minden bennelevő emberi nyelven szól az áldott pillanatban. Akkor, amikor: "Az ismétlődések fehérlő centrumában guggol írásra készen, s megismétlődik a fehér lap előtti rendszeres szorongás, vagy ha úgy tetszik maga a lebegés, a boldogság, míg a toll a papírig elér." Már nem lepődik meg a hűséges olvasó, hogy más lesz az a vers, mint amit megszokott. Nem a régi kifejeződések, kötöttségek szerint fogja megélni ha Jász Attila költészete (én mondom így, ő kerüli ezt a szót) mára nem a nyelv, hanem a szív kutatási területe, szív-ütemre jár, belülről formálódik, egyértelmű fogalmakból, az érzékelés finom intimitásaiból építi föl mondatait világos szerkezetté. Így fordul át e méltatás elején felvetett kérdés teremtő öntudatba.
 

A nyelv, a régi város,
a földszinttel határos.
Te meg alászállsz a mélybe,
naponta, az örök éjbe.

És ülnél csak unottan,
a szeles metro kocs’ ban,
ha nem láthatnál engem.
(És néznek rád ijedten.)

Pedig a vers vagyok csak,
mit éppen ide raktak.
Mikor itt állsz vagy ülsz,
általad lehessünk

végre olvasottak,
s érezzük: létezünk.


(Elhangzott a Szántó Piroska-Vas István Emlékmúzeumban, 2005. december 7-én)