Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 1. sz.
 
 
Nagyvárosi dilemmák
Beszélgetés Mújdricza Péter Mikropolisz című könyvéről


"Zúg az élet tengerárja,
[...]
Hagyd zajongni, majd az élet
Korlátozza önmagát"
                                                              (Madách)
 

BÁNYAI GÉZA: Köszöntöm Önöket! Mai vendégünk Mújdricza Péter, és Miklóssy Endre is itt van velünk. Az alkalom, amiért beszélgetünk, egy könyv megjelenése, melynek Mikropolisz a címe, és az alcíme: Térszövegek. Mújdricza Péterről néhány szót elmondanék. Építészmérnök, a Műegyetemen szerezte diplomáját 1980-ban, mestere Erdély Miklós volt. Az INDIGO csoport tagja, művészettörténetet is tanult az ELTE Bölcsészettudományi Karán, tanulmányutakat tett Európában és Ázsiában. Öt évig az esztergomi Tanácsi Tervezőirodában dolgozott, majd szellemi szabadfoglalkozású volt. 1990-ben alapították meg testvérével a Mújdricza és Társa Bt-t. Terveik alapján történelmi környezetbe illesztett szakrális és közösségi épületek, lakóházak és belső terek épültek meg. A könyv az építészmérnök egy egészen más oldalát mutatja be, ő ugyanis ír is. Tanulmányainak gyűjteményes kötetét tartjuk a kezünkben, folytatva azt a sorozatot, amiben előző alkalommal Vidor Ferenc könyvéről beszéltünk. Arra kérem Miklóssy Endrét, hogy beszéljünk most erről a könyvről, és Mújdricza Pétert is, hogy mondja el, hogy mi az, amit még egy könyvhöz el lehet mondani.
     MIKLÓSSY ENDRE: Hát, érdekes szakma ez az építészet. Jó egynéhány építészt ismerek, magam is az volnék, és közöttük talán nincsen senki, aki ne volna egyúttal valamilyen mértékben filozófus is. Azt hiszem, hogy ez nem volt mindig így, de a mi korunkra így alakult. Talán azért van ez, mert ha az ember valamit építeni akar, annyira nincsenek már nyilvánvalóságok, evidenciák, amik valamikor még megvoltak, hogy ha egy téglát egy másik téglára rakok, akkor már gondolkodni kell a világ egész folyásáról és szerkezetéről. Mindenesetre Péter ebbe a sorba kiválóan beleillik, amit a könyvének a címe is mutat. Polémikus cím a Mikropolisz. Picike város, talán így lehetne magyarra fordítani, s a dologban az a polémia, hogy mostanság mindenki a Megalopoliszról, az óriásvárosról, a globalopoliszról beszél, hogy az egész Föld egy globális faluvá alakult át immár, amibe valamelyes igazság bizonyára van is. Mindezekkel szemben Péter úgy foglal állást, hogy nem Megalopoliszról, hanem Nekropoliszról szól; a könyv egyik fejezete is ezt a címet viseli. A Nekropolisz a Halottak városa, magyarul temetőt jelent, és megítélésem szerint ez a címadás egy olyan elhárító típusú jóslat, amikor valamit azért jövendölünk meg, hogy be ne következzék, de kétségtelen, hogy ez a veszedelem fenyegeti most a világunkat, és ez a veszedelem éppen a globalizáció irányából fenyeget. A globalizáció tudniillik egy olyan folyamat, ami kedvezőnek tűnik, hogy most már az egész Földet át tudjuk tekinteni. Ha Patagóniában leesik egy meteor, akkor a világmédiumok tele vannak ezzel az óriási hírrel, be kell kapcsolni a televíziót és akkor rendben, mindent tudunk a világról. Öreg ördögöt tudunk a világról mindent, egy hetvenéves pásztor, aki a hegyéről ki se mozdult soha életében, sokkal többet tud a világról, mint egy mai televíziónéző, aki minden este meghallgatja a híradót. Tudniillik ezek nem információk, hanem dezinformációk. Ugyanis a dolog meghatározója az a léptéktévesztés, hogy nem tudjuk ilyen szinten a Föld egészét áttekinteni, a globalizáció folyamata felettünk van, minket ebbe a dologba legfeljebb csak fogaskerékként tudnak beilleszteni, és egyébként ez is a céljuk az egésszel. De mit lehet csinálni ebben a helyzetben? Péter felfogása szerint van mit csinálni, és ez a valami éppen a Mikropolisz, hogy azt, amit pontosan be tudunk látni és be tudunk járni, azt a valamit rendezzük be olyan igények szerint, amik áttekinthetőek, a mi számunkra valóak. Mostanában azt sulykolják belénk, hogy az ember egy fogyasztó lény, és a fogyasztás értékét a pénzben igen pontosan meg lehet határozni. Nincs időnk a gyerekekre, viszont jó sok pénzünk van, és karácsonyra megtömjük őket mindenféle drága ajándékkal. A gyerek feltehetőleg nem tudja őket használni semmire, mert nem neki való, de az kétségtelen, hogy sok tízezer forintot elköltöttünk "játékokra", tehát jó lélekkel elmondhatjuk, hogy törődünk a gyerekekkel. Így működik az, amit mi fogyasztásnak nevezünk, de az ember valóságos lényege nem fogyasztó lény, hanem szakrális lény, tehát kivétel nélkül minden ember valahol a lelkében a világ egészével kapcsolatban van. Nem a pénz közvetítésével, hanem a pénz kiiktatásával az építész törekvése itt az lehet, hogy ezt a kapcsolatot a maga szakmai eszközeivel is helyreállítsa és megteremtse. Ennek kapcsán nagyon sokan vannak, és Mújdricza Péter is közéjük tartozik, akik keleti gondolkodásmódhoz folyamodnak. Péter is azzal az izgalmas kísérlettel foglalkozik már évek óta, hogy miképp lehet mindazt, amit a keleti, a világot egészben szemlélő gondolkodásmód képvisel a méretünkre, a mai magyar építészet és a nyugati építészet problémáira alkalmazni. Ebből a szempontból tanulmányozta sokat az indiai építészetet és azokat – például Charles Correát –, akik ilyen törekvésekkel foglalkoznak. Itt meg kell jegyeznem még valamit: az építész nemcsak hogy gondolkodóvá válik, hanem ráadásul a feladata ma már egyáltalán nem ér véget ott, vagy nem kezdődik el ott, ahol egy épületet megtervez, hanem az egész környezetet kell, hogy formálja, mindenekelőtt a környezetnek azt az elemét, ami a legjobban pusztul – bár erről nemigen szoktak beszélni –, a növényzetet. Az elmúlt száz évben, amit építészet címszóval alkottunk, az olyan hihetetlen mértékű növényzetirtás volt, hogy az egészen elképesztő. A mai, valóban korszerű építészet olyan dolgokat próbál létrehozni, ahol az épület és a természet – természet alatt itt főképp a növények értendők – valamely szerves egységbe foglaltatik, tehát ilyen értelemben ez sokkal több, mint a hagyományos értelemben vett építészet, nem csak ajtó, ablak, tégla, hiszen az egész környezetet magába foglalja. Ebből a szempontból az építészet szorosan érintkezik azzal, amit városépítésnek nevezünk.
     BÁNYAI GÉZA: Péter, arra lennék kíváncsi, hogy te hogyan látod ezt? Biciklivel érkeztél ide, ami számomra önmagában is egy jelzés volt. A közgondolkodásban az építészmérnök az a jólmenő ember, aki minimum autóval közlekedik és nagyon modern épületekben fejezi ki magát, te pedig egyszerűen egy biciklivel gördültél be ide a stúdióba.
     MÚJDRICZA PÉTER: Én úgy érzem, hogy aki igazán jólmenő, gondolkodó ember, akár építész szakember, közösségi, városi, nagyvárosi lény, az egyáltalán nem biztos, hogy autóval közlekedik ott, ahol már a tömegközlekedés is infarktust szenved. Ma reggel például a metró sem járt rendesen, jó ideje javítgatni kell, ami nagyon rá is fér. Ha már a közlekedésről, gyaloglásról, városról, nagyvárosról, kisvárosról beszélgetünk, akkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, amit Kenneth Frampton építészteoretikus Pekingben fogalmazott meg az ezredfordulós világépítészeti konferencián: a 20. század legapokaliptikusabb leleménye talán nem is az atombomba, hanem az automobil. Most, amikor ezen a nyáron az atombomba hirosimai "hasznosításának" 60. évfordulóját kell, hogy megéljük, nem ártana mélyebben eltűnődnünk ezen a szentencián. Mik azok a korlátok, amelyek között gondolkodnunk kell ahhoz, hogy közvetlen nagyvárosi környezetünk emberibbé váljon, mint ahogy azt, mondjuk, a metró bugyraiban, pokolkarcoló labirintusaiban tapasztaljuk, ahol emberi véglényeket látunk elképesztő életkörülmények között, miközben a nagyvilág technikai csodáit próbáljuk meg valamiféleképpen felfogni. Hiszen fotelből piszkáljuk a Holdat meg a Marsot azzal a jelszóval, hogy vizet keresünk, ám a mi földgolyónkon az édesvizet visszafordíthatatlanul elszennyezzük, többek között pontosan ezzel a nevetséges, már-már "világűrgyarmatosító", bűvészinas magatartással. Földtörténeti korok magasságából szemlélve nem történt még meg, hogy egyetlen élőlény expanziója következtében a bolygó ilyen biológiai határhelyzetbe kerüljön. Vezérfonalként utalnom kell itt Gandhinak arra az életelvére, amit gyakorlati idealizmusként emlegetett. Az ideáinkat először saját magunkon, szűkebb környezetünkben próbáljuk meg alkalmazni, és amelyik utópia, újítás életképtelennek vagy életellenesnek bizonyul, akkor azt mi magunkon érzékeljük először és így magától értetődően könnyebben leszünk képesek lemondani róla. Például ne gigantomán, paneles lakóépületszörnyetegekkel kísérletezzünk össztársadalmi méretekben, egy beteg várospolitika szemellenzős és talán rosszlelkiismeretű végrehajtóiként.
     BÁNYAI GÉZA: Az egyszerű ember erre azt mondja, hogy aki megtervezte, annak kellene ott laknia. Ha megtapasztalná azt, hogy milyen vasbetonskatulyákban élni, akkor talán nem merne még egy olyat tervezni.
     MIKLÓSSY ENDRE: Hát ezzel az építészek olyasféle módon vannak, mint Sztálin a Gulággal, amit berendezett sokmillió embernek, de neki nem jutott eszébe, hogy maga is odaköltözzön.
     MÚJDRICZA PÉTER: Sajnos, a földgolyót, ezt az űrbéli felvételeken oly gyönyörűen irizáló kék bolygót is már-már úgy szemléljük, mint egy teniszlabdányi tamagocsit. Ám ha leszállunk a "földre", és mondjuk a vidék és a nagyváros egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk, tapasztalhatjuk, hogy volna mit helyreállítani. Tekintsük mondjuk a második világháború előtti Dániát, ahol a vidék és a városok egymást kiegészítő szerves egységben működtek. A földműves, aki vidéken azt a nagyon jó minőségű sajtot és húst megtermelte, tisztelte és örömmel fogadta a városi ember kereskedelmi munkáját, aki megoldotta, hogy ezeket az egészséges termékeket hol lehet pénzzé tenni úgy, hogy a városi és a vidéki ember haszna is megvolt egyaránt. És nem torzult el a mammon mohóság mentén ez a kereskedelmi és tőzsdei tranzakció oly mértékben, mint ahogy azt ma nap mint nap tapasztaljuk. Egy szűk kereskedelmi maffia pofátlanul elzsírosodik, miközben az ezer kilométereken keresztül kamionokban szállított élelmiszereket elfogyasztó városlakó orvosbiológiailag is tesztelhető életveszélybe kerül. Ráadásul a vidék is olyan lehetetlen helyzetbe jut, hogy a termőföld már saját magát sem képes eltartani, nem hogy a rajta élő őstermelőt.
     BÁNYAI GÉZA: Ezeket az élelmiszeripari termékeket nyilvánvalóan nem lehet mással, csak valami gázzal, vegyszerrel, permetezéssel vagy korai szedéssel vagy valamivel eltartósítani, tehát természetellenes állapotban kerülnek a konyhaasztalra.
     MÚJDRICZA PÉTER: Pontosan ennek a következménye, hogy valójában a hadiipar részeként működő vegyszeripar dotálja a vidéket, na nem azért, mintha annyira szeretné a farmereket, hanem, hogy ne maradjon a megtermelt műtrágya piac nélkül. A megoldás az a mikroléptékű értékesítés lenne, ahogy annak idején a Hangya Szövetkezetek működtek, ahol a vidék és a városa, a város és a vidéke egymást felerősítő komplementeritásában voltak képesek együtt gondolkodni és cselekedni. Ezeket az emberi kapcsolatokat kell először megpróbálni gyógyítani, és csak azután következhet az építészet. A Mikropolisz is ezt az ideát próbálja keresni, és ennek az ideának a mentén keresi a nagyváros poklában is az emberi közösségek építésének, úgymond – az építészeti díszleteit. Természetesen elsődlegesen a zölddel, mert itt annyi épített dolog van már, hogy az borzalom.
     BÁNYAI GÉZA: Lehet, hogy erre a japán kert vagy a japán építészet érdekes példa?
     MIKLÓSSY ENDRE: A japánoknak sok száz éves problémájuk, hogy iszonyúan be vannak zsúfolva néhány aránylag kicsi szigetre, gyakorlatilag terjeszkedési lehetőség nélkül. Ilyen módon egy olyan életformát kellett elsajátítaniok, ahol igen kicsi területen be lehet rendezni egy természetközeli élményt. Amit mi japán kertnek nevezünk, azt a japánok kényszerűségből alakították ki. A japánok ma már nagyon gazdagok, a jövedelmük óriási a miénkhez képest, de a japán sziget iszonyatosan drága, tehát ezek a gazdag japánok magyar szemmel nézve nyomorúságosan kicsi lakásokban laknak, mert nem telik többre. Mégis, ezeket a nagyon kicsi tereket a maguk fantáziájával fel tudják öltöztetni, hogy benne legyen a természet, és a természet élményétől ilyen módon ne szakadjanak el.
     BÁNYAI GÉZA: Mielőtt továbblépnénk ezen a gondolaton, szeretnék a léptékre visszatérni, méghozzá egészen gyakorlatias módon. Van nekünk egy másik műsorunk, aminek Vaszati vagy Vasztu a címe, az indiai térrendezés építészettel foglalkozik, és ott is a lépték merült fel problémaként. A vasztu-szakértő a leonardói embernek a léptékét hasonlította az indiai építészet alapléptékéhez. De nem jutottunk igazán sokra, hogy ezt, mondjuk, méterekben hogy lehet kifejezni. Lehet, hogy nem lehet, csak én úgy gondolom, ha el akarok képzelni egy leendő emberléptékű teret, akkor milyen méretekben gondolkozzak? Hisz ma az építészek némelyike olyan léptékben gondolkodik, ami 300 méter hosszú, 80 méter magas üvegfal, valamilyen artisztikusnak elgondolt térforma, de iszonyatos méretű, tehát ha mellé állok, akkor valamilyen gigantikus dolgot fogok tapasztalni. Mik ezek a léptékek? Beleértve nemcsak a métereket, hanem a lakosság számát is: mekkora az a város vagy városi csomópont vagy közösség, amire azt mondhatnám, hogy a mértéke még megtartható emberileg, lehet-e ezt kifejezni 10-20-50 ezerben vagy 300 ezerben vagy 2 millióban stb.?
     MIKLÓSSY ENDRE: A kérdés nagyon érdekes, az eddigi tapasztalataim alapján próbálok egypár dolgot rá mondani. Amikor az ember egyedül alszik valahol egy cellában, akkor ennek a cellácskának a minimális léptéke kb. 4 m2 körül van, ennél kisebb hely már börtönszerű hatást tesz. Ebben semmi különös nincs, az úgynevezett cselédszobák, félszobák, ekkorák szoktak lenni, ennél kisebbre nem lehet venni. Az egyik fő lépték az, amit szobának nevezünk, az 5×5-6×6 méter körüli méretű, és ez nem egyéb, mint a kis tábortűz körül üldögélő embercsoport térköze. Nézze meg mindenki, egy kisebbfajta tábortűz körül ott tud üldögélni 6-8 ember, azok beszélgetnek, nézik a tüzet, miegymás, és ennek a térigénye kb. ez a bizonyos 5×5, inkább 6×6 m.
     BÁNYAI GÉZA: Érdekes, kb. 6-7 ember képes egy csoportban lenni, ha annál többen vannak, akkor szinte törvényszerűen felbomlik a csoport.
     MIKLÓSSY ENDRE: Ez egy antropológiai törvényszerűség, abból adódik, hogy az ember alapvetően nem individuum, hanem társas lény, mégpedig nem úgy értve, hogy tagjai vagyunk egy uralkodó fajnak, amelyik 100 év múlva meg fogja hódítani a világot és mindenkit leigáz és elnyom. Úgy értem a társas lény mivoltot, hogy az ember egy elemi emberi közösségnek a része, és ennek az elemi emberi közösségnek kb. ez a legkisebb alapsejtje. Ha ebből indulunk ki, és ezt gondoljuk tovább, akkor eljuthatunk odáig, hogy milyen egységek léteznek e fölött. Itt létezik a hagyományos faluegység, amiről azt mondják a kutatók, hogy kb. 20-25 családot tehet ki, ez az ideális falu, ahol mindenki ismer mindenkit.
     BÁNYAI GÉZA: Nevezhetem ezt tanyabokornak is?
     MIKLÓSSY ENDRE: A falvak ezen a léptéken túlnőttek, de sok ezer éven keresztül valóban ekkorák voltak. És van e fölött egy másik, valóban nehezen meghatározható lépték, amit városnak nevezünk. A városnak épp az a jelentősége, hogy sokféle ember tud találkozni egymással, akik nem szükségképpen ismerik egymást, de ennek is megvan a maga előnye, mert a kapcsolatrendszer erőssége valamiképpen általános erőt jelent, az információk átadását, innovációt, ehhez hasonlókat. Tehát ezeknek a színhelye volna a város. Hogy mekkora az ideális város, arról nagyon sok vita folyik. A 19. század városépítői 30 ezer fő körüli léptékben próbálták meg maximálni a várost, aztán ezt sokan vitatták. Mindenesetre annyit tudok mondani, hogy azok a városok, amik az én szívemhez közel állnak – ilyenekre gondolok, mint Firenze vagy Edinburgh – eredeti formájukban nemigen voltak sohasem nagyobbak 100-150 ezer főnél. Azt hiszem, a valóságosan élhető városnak ez lenne a felső határa, persze az sem egészen mindegy természetszerűleg, hogy milyen ez a város. Hogy mekkora legyen a város, arra megint egy számot akarok mondani, ez szintén egy ökölszabály. A régészek kimutatták azt, hogy a sok ezer éves mezopotámiai kiásott városokban annak idején a lakósűrűség hektáronként kb. 200 fő lehetett. Ez azért érdekes, mert a városépítészet mind a mai napig 200 fő körül tartja még az élhető város felső határát.
     BÁNYAI GÉZA: Budapesten ez mennyi? Mondjuk a VI-VII. kerületben, ahol sok épület van.
     MIKLÓSSY ENDRE: Budapesten sűrű a beépítés, azt hiszem, 4-500 fő/hektár körül lehet. Ám amikor az első lakótelepeket építették, emlékszem, arra voltak büszkék a tervezőik, hogy sikerült elérniük a hektáronkénti 900 fős lakósűrűséget.
     BÁNYAI GÉZA: Ez hasonló, mint a hibridkukorica: jön a nagy termés és a következő évben már nem lesz semmi.
     MÚJDRICZA PÉTER: Pontosan. A tábortűz körül kialakuló spontán emberi tér egyfajta alapegysége a falusi és városi tértársulások léptékének. A házak belső tereinél, az ég alatti bejárható tereknél, utcák és terek egymással pulzáló viszonyában ez egy olyan alaplépték, kvázi térbiológiai rend, mint az emberi szervezet belső viszonyrendszere, ami teljes organikus egység. Ha nem vesszük figyelembe, beteg lesz a "szervezet".
     BÁNYAI GÉZA: Például egy városi térben, vegyük ezt a durván 5 méteres beltávot, gondolok olyan kisvárosokra, mint Eger, amelyek megőrizték barátságos mivoltukat. Ha ott leül valaki egy kis kávézóba, ott ül egy kis csoport, és mondjuk, van még maximum kétszer annyi hely, és mégis jól érzi magát mindenki.
     MIKLÓSSY ENDRE: Igen. Tehát gyakorlatilag a kicsi és a nagy között létezik egy kedvező átmeneti lépték.
     BÁNYAI GÉZA: És nincs egy Vörös térnyi távolság.
     MÚJDRICZA PÉTER: A mikrokozmosz és a makrokozmosz között van egy nagyon ősi, egyszerű, természetes arányrendszer, a Fibonacci-sor, az aranymetszés. Ezt a görögöktől kezdve alkalmazzuk, de talán már az ősember is felismerhette, még ha nem is fogalmazta meg teoretikusan – illetve honnét tudjuk, hogy nem fogalmazta meg. Tehát az aranymetszés egyfajta ökölszabály, de csak erre a szabályra nem szabad hagyatkozni, jóllehet nagyon sokat segíthet. És főképp nem arra az ökölszabályra volna elsődlegesen szabad hagyatkozni, ami a pénz, a mammon, a mammonmutációk világa, mert akkor, amikor egy nagyvárosban keressük a közösségi tereket, keressük az agorát – és ilyen agora, virtuális agora lehet egy jól működő rádió is – sajnálatosan azt tapasztaljuk, hogy ez a fojtogató léptéktelenség a mammon világának léptéke, amelyhez képest az ember víruslétre fokozódik le. Ezért van nagyon-nagyon nehéz helyzetben egy-egy közösség, egy-egy közösséget kiszolgálni kívánó építész, amikor a mammon bálványát kellene úgymond "lebontania" emberi léptékűvé... Hiszen a mammonizmus, ez a pilóta-játékszerűen működő világgazdasági szisztéma a rákos daganatok mintájára működik...
     BÁNYAI GÉZA: Hosszú távon ez megeszi az embert.
     MÚJDRICZA PÉTER: Aki győz, azon az áron győz, hogy az összes többit elpusztítja, kvázi a saját biológiai életterét is elpusztítja. Nyilvánvalóan ezt a halálmodellt, amely a Húsvét szigeteken a mi európai középkorunk magasságában intő példaként egyszer már lezajlott, immár globális méretben illene elkerülnünk. Ezért is kell megismernünk a történelmünket, mert aki nem ismeri a történelmét, arra kárhoztatik, hogy megismételje azt. 
     BÁNYAI GÉZA: Megkérlek titeket, hogy próbáljátok meg felvenni ezeket a fejhallgatókat, mert van egy telefonálónk.
     HALLGATÓ: Jó reggelt kívánok, Károly vagyok. Egy Madách-idézetet szeretnék mondani az Ember tragédiájának a Londoni képéből, mégpedig az 1. sor és a 17-18. sorának a kivonatát, ez a karének. "Zúg az élet tengerárja [...] Hagyd zajongni, majd az élet/ Korlátozza önmagát." A Húsvét szigetekről jutott eszembe, hát ez a kapitalizmus. És nem is mondok többet, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. További jó műsort, nagyon érdekes.
     BÁNYAI GÉZA: Köszönjük szépen. Nagyon jó volt ez a hozzászólás.
     MIKLÓSSY ENDRE: Van itt egy nagyon furcsa probléma. Az, hogy ezt a világot mi egy berendezett, tervezett világnak tekintjük. Úgy gondoljuk, az emberi értelem minden problémát legyőz, mindent megold, és hogyha találkozunk valamivel, ami szemlátomást nincsen megoldva, vonogatjuk a vállunkat és azt mondjuk, majd csak történik valami, tehát kvázi, ha nem lennénk ateisták, azt mondanánk, majd a jóisten megoldja. Ha ezt egy hívő mondja, az még logikus is, de amikor egy ateista gondol erre, hogy majd a jóisten megoldja, amibe nekünk beletörött a bicskánk, az már több mint furcsa. És ez a világ, ez a globalizációs világ most ebben a pillanatban hajszálpontosan ilyen. Ózonlyukról, globális felmelegedésről, Golf-áram leállásról meg ehhez hasonlókról beszélünk, és senki nem tesz semmit, majd csak történik valami.
     BÁNYAI GÉZA: Péter tett valamit, mert biciklin érkezett.
     MÚJDRICZA PÉTER: Ez önmagában még semmi... ez csak az origo. Ambivalens dolog ez. Pár éve Kubában – ami nem feltétlenül biztos, hogy valamennyiünk ízlésével harmonikus társadalmi berendezkedés – az amerikai energiaárakat Castro élből visszautasította, és kvázi ökodiktátorként az ország 90%-át kerékpárhasználatra kötelezte. Nem állítom azt, hogy ez a gengszter fellépés, amit Csendes-óceáni szigeteken meggazdagodott maffiózók is alkalmaznak a környezet védelmében – felismervén mondjuk a túlhalászás ökológiai következményeit, ők maguk válván a természet elsődleges őreivé géppisztollyal és kézigránáttal – ez az elsődleges megoldás.
     BÁNYAI GÉZA: Legalábbis nem így kéne kezdeményezni.
     MÚJDRICZA PÉTER: Ez nyilvánvaló, de valahol jelzi, hogy ez nemcsak egyszemélyes játék. Nyilván ilyen rövidre zárt, agresszív lépéssel ezt nem lehet megoldani. Ugyanakkor nem tudok az intézkedés "ökoforradalmi" heroizmusa mellett csak úgy elmenni. Számomra Castro őskommunizmusában – idézőjelbe téve ugyan – ez egy szimpatikus húzás volt. Hasonlíthatatlanul magasabbra értékelem, mint amikor egy ország vezetői azzal kérkednek, hogy melyikük tud kiszidolozottabb "bádogládában" odaimbolyogni a parlament elé...
     BÁNYAI GÉZA: Néhány gondolatsorral előbb említetted azt – ha jól értettem a mammonizmus kapcsán –, hogy ezek az emberi mértéken túli léptékek és itt már nemcsak építészetről van szó, sőt úgy tűnik, hogy az építészet egyszerűen csak kiszolgál, visszajelez dolgokat, hogy amikor túllépünk ezen az emberi mértéken, akkor ez olyan erőfeszítést igényelne az embertől, ami már-már a saját létét veszélyezteti. Itt van például egy akkora építmény, mint mondjuk a Művészetek Palotája, és nem az a baj vele, hogy a művészeteknek van benne hely, hanem, hogy ami ilyen hatalmas, az arra van kitalálva, hogy oda mindig ezer és ezer ember járjon el. De ahhoz, hogy ezer és ezer ember járuljon oda egy egész gigantomán gépezetet kell működtetni, és közben nincsenek meg azok a kontaktusok az emberek között, amivel én téged, te őt el tudnád érni, hanem egy mesterségesen fönntartott, felpumpált rendszert kell működtetni, ami megtölti a színháztermeket, a csarnokokat, a nem tudom miket, ahelyett, hogy ez a dolog természetes módon működne. Egyszer, amikor majd összeomlik, akkor ezek a terek teljesen kiürülnek, és mint a barlangok, úgy fognak megmaradni üresen, és lassan majd szinte cseppkövek nőnek rajtuk, ugyanis oda ember normálisan, magától nem megy be, hacsak valami nagyon erős hívó szó be nem tereli.
     MIKLÓSSY ENDRE: Ez a világ gerjeszti saját magát, tehát, ha van valami nagy rendezvény 5000 résztvevővel, az bekerül az esti TV-híradóba, és akkor ez a világ örvend.
     BÁNYAI GÉZA: Ezt tekintjük sikernek. Azt, hogyha 5 ember összejön és egy tábortűznél énekel, azt nem tekintjük sikernek, az nem fontos dolog. Tehát ez a mikropolisz-probléma itt újra előjön.
     MÚJDRICZA PÉTER: Hadd mondjak valamit, ami pontosan a sikernek és a közösségi létnek az egymáshoz való viszonyát teszi erkölcsileg a megfelelő helyre. Az egyik tanulmányomban idéztem, ami Fedél nélkül... címmel éppen sikert is aratott – egy építészetelméleti szimpóziumon első díjas lett –, de nem ezért örülök neki, hanem sokkal inkább azért, mert a Liget irodalmi és ökológiai folyóirat hasábjain egy David W. Orr nevű nyugat-európai pedagógustól olvastam ezt a szentenciát. Megkeresem, mert annyira fontos. Tehát: "Az az igazság, hogy bolygónknak nincs szüksége több sikeres emberre. Ugyanakkor nagy szükség van békéltetőkre, gyógyítókra, helyreállítókra, mesélőkre és szerető szívű emberekre. Olyanokra van szükség, akik elégedetten élnek lakóhelyükön, akikben van erkölcsi tartás, hogy felvegyék a küzdelmet egy élhető és emberséges világ megteremtéséért. Ezeknek a tulajdonságoknak pedig nem sok közük van ahhoz, amit kultúránk sikernek nevez." Hát kérem, erről van szó.
     MIKLÓSSY ENDRE: Eszembe jut egy rendkívül groteszk történet. A minap olvastam Bill Gatesről a következőt, aki a személyi számítógép "feltalálója", a világ leggazdagabb embere, s úgy mondják számlálatlanul vannak a dollármilliárdjai. Bill Gates öregszik, öregszik és meg fog halni, mint mi valamennyien. De úgy látszik, hogy ez a Gates családtalan ember és hihetetlenül magányos lehet, mert most szembesülve azzal, hogy egyszercsak elfogy az élete, a következőképp végrendelkezett irdatlan vagyonáról: – Amikor ő már nem lesz, akkor ezt a vagyont különféle jótékonysági szervezeteknek jótékonysági célokra kell majd szétosztani, és ilyen módon segíteni a különböző problémák megoldásában. Számomra ez azért nagyon furcsa, mert tulajdonképpen nemeslelkű elhatározás; ebben az esetben a pénzt megpróbálja arra fordítani, hogy ne ártson vele, hanem javítson, de mégis rettentő groteszk, mert ha ez az ember így gondolkodik, akkor miért kell várni evvel, amíg meghal? Ott van ő, és a nem tudom hány milliárdja, elkezdhetné és ő maga is aktívan segíthetne. Fogalmam nincs róla, hogy ez az egyszerű dolog miért nem jutott eszébe. A frászkarikának neki az az ezermilliárd dollár? Mit fog csinálni? Miért jó az, hogy odarakják egy gúlába a szarkofágja mellé, hogy itt van ezermilliárd dollár? Na most aztán lehet jótékonykodni belőle! Miért nem kezdi el ő maga? Tulajdonképpen elképesztő, hogy ilyen mérhetetlenül egyszerű dolog nem jut eszébe a világ hatalmasainak, még akkor sem, ha az illető amúgy szemlátomást jószándékú vagy jóindulatú ember volna. Ez megfoghatatlan. Valószínű azért van ez, mert ennek a hihetetlenül gazdag embernek már annyira leépültek a valóságos emberi kapcsolatai, hogy nem érzi magát képesnek arra, hogy ilyesféléket csináljon. Hát oldja meg ezt valaki más!
     BÁNYAI GÉZA: Igen, mert hiszen neki közvetlenül kellene valakihez közelednie, és ilyen embert nem talál a környezetében.
     MÚJDRICZA PÉTER: Annyira leépültek az igazi emberi kapcsolatai, hogy ennek a skizoid lelkiállapotnak a kezelésére már képtelen szegény. Pedig erre az amerikai indiánok archaikus társadalmában még megvolt a gyógyszer. Ha észrevették, hogy valakiben a szerzésvágy, a mohóság kórossá válik, akkor a pácienst elkülönítették a település peremén egy erre a célra rendszeresített kunyhóban. Ugyanis ez a fajta maga felé sodró mozdulat, ami a csillagkörön a Bakra, a tél legínségesebb hónapjára jellemző, amikor tényleg a hó alól mindent elő kell kaparni a túléléshez, akkor igenis életigenlő. De ha fixálódik, akkor ez a magatartás önsors- és közösségsors-rontóvá válik. Tehát az indiánok ezt az eltévelyedettet úgy gyógyították, úgy immunizálták a mohóság betegsége ellen, hogy mindenki halálra ajándékozta, mindenki odavitt mindenféle ajándékot neki, egészen addig, amíg fel nem ismerte, hoppá!, valójában az emberi kapcsolatok azok, amik engem életben tartanak, nem pedig ez a sok szemét. És amint ezt észrevette, a varázsló a törzs véneivel együtt gyógyultnak nyilvánította. – Igen, ez az ember újra emberi lény, újra közénk tartozik. És napjainkban, amikor ez az egész, későfausti bűvészinas módjára viselkedő, a Mammon bálványa előtt áldozó, sápadtarcú civilizáció – amibe mi is beleszülettünk – szenved ebben a betegségben és ezt a betegséget, mint "sikert" tekinti a legmagasabb életigenlő értéknek, ott egy kicsit el kell gondolkodni! Hát itt hiányoznak az igazi varázslók, az igazi nagy mesélők, az igazi nagy gyógyítók, akik képesek lennének egy ilyen nagyra nőtt infantilis kamaszt, mint Bill Gates megrendszabályozni – és valamennyiünk üdvére – meggyógyítani! Vekerdi Tamás tökéletesen megfogalmazta: a verseny csak 10-14 éves kiskamaszok számára való, abban az életszakaszban erősíti a személyiséget. Akkor életigenlő, de fölötte infantilizál, betegít. Meg kell nézni a globális médiumok generálta globalibugris sztárkultuszt, ami alól bizony az építészet műfaja sem kivétel. És így van ez a hazai kisbirodalmi sztáristállók háztáji high-tech termékei esetében is. Végig kell menni Budapesten, végig kell menni az országon – nem rosszabb és nem is különb, mint az az euro-atlanti sztárépítészet, amely globalibugris vírusként működik, vírussá fokozva le a benne élő embereket.
     BÁNYAI GÉZA: Megint van egy telefonálónk.
     HALLGATÓ: A modern építészettel kapcsolatosan, ez sajnos teljesen így van. Ha bemegyünk egy irodaházba, üvegpalota kívülről nézve, miért kell úgy kinéznie a beltérnek is, mint egy katedrális? Nyugaton főleg, de nálunk is megjelentek ezek az épületek. Hát az igazi katedrális az más, az az Isten felé való törekvés! Mint a gótika, a középkorban. Teljesen egyetértek ezzel az eszmetfuttatással, amit Mújdricza Péter itt elmondott.
     BÁNYAI GÉZA: Köszönjük szépen.
     MIKLÓSSY ENDRE: Ez egy nagyon érdekes észrevétel, és eszembe juttat valamit. Az 1800-as évek elején történt, hogy az Angol Bank, ami az idő tájt már világhatalom volt, a világ pénzmozgása ott összpontosult, elhatározta, hogy egy új székházat épít saját maga számára. Egy Soane nevű építész kapta a megbízást, és ez az építész az Angol Bank székházát a Szent Pál székesegyház mintájára egy központi óriáskupolatérrel állította elő. A megrendelőknek nagyon tetszett, meg is építették, most is ott van, megnézheti aki éppen kíváncsi rá és beengedik. A dolog lényege az, hogy a megrendelők pontosan megfogalmazták azt, amire gondoltak, hogy itt az új isten, és ennek az új istennek a számára kell csinálni egy templomot. Na most, probléma, hogy az új isten templomára mi nem rendelkezünk semmiféle elképzeléssel, tehát kénytelenek vagyunk a régi istennek szánt templomot lemásolni. És ez a lényeg azóta is egyfolytában, hogy az új isten a maga számára a hagyományos formákat és térberendezéseket kívánja megvalósítani. Tehát ezeknél az építményeknél a szó szoros értelmében bálványimádásról van szó, és ez a bálványimádás ölt testet ezekben az óriásterekben és ebben az egész frinc-francban, amiről most beszélgetünk.
     HALLGATÓ: Az indiánhasonlat is nagyon-nagyon megfogott, mert azt a deviáns embert, aki bomlasztott volna, azt korlátozták, ők saját maguk.
     BÁNYAI GÉZA: És szeretettel korlátozták.
     HALLGATÓ: Igen. És itt csatolódik vissza a madáchi idézet tanulsága, hogy talán önmagunknak kellene korlátozni önmagunkat.
     MÚJDRICZA PÉTER: Nekünk kell alkalmazkodnunk a természethez, nem legyőzve azt, hanem a titkaihoz valamiféleképpen felnőve. De olyasfajta alázattal, mint a keletiek, akik úgy tudtak tanulni a természettől, hogy nem leigázni akarták, hanem kvázi kihízelegték tőle mindazokat a technikai találmányokat – puskapor, könyvnyomtatás stb. – amelyek felfedezésében a "művelt" Európát időben messze megelőzve jeleskedtek. És azok az építészeti terek, amikről a kedves telefonáló beszélt, valójában a mammon terei, bálványimádó terek, globalibugris terek.
     HALLGATÓ: Ezt fölírom.
     MÚJDRICZA PÉTER: Ezek a globalibugris terek végső soron a pénzvilág bálványimádó terei, a bankember deszakralizálódott díszletei. Képzeljünk el egy dagadt véglényt, az ember alatti embert, akiről Orwell Állatfarmját messze megelőzve már a mi Ady Endrénk is írt a Disznófejű nagyúrban a Mammon szerzeteseinek vétkeit ostorozva... Nekem is volt néhány hasonló esetem a megbízhatatlan megbízók ezen elhájasodott fajtájával. És itt hadd olvassam fel egy szerény kis szonettemet, ami kitüntetett darabja ennek a Mikropolisz című kötetnek.
 

A Globalibugris

Az emberfejű gibbon
harapja, harapdálja az agyamat
a szívemet és én
mégis mégis szabad vagyok!

Általa növekszem és csak
azért nem hálálkodom oly
feltűnően, mert esendőségében is
önmagunkat tisztelem.

Falkában jár az emberfejű,
körülvesz, mutogat, mutogat és
mindig másra és máshova.

Én meg járom, járom a
táncot, az aranyon járom, Gyógyító
templomot virágzik a táncom.

Ajánlás:

E neuromammon monológ
életre-halálra analóg,
vegeto-gasztronóm
metronóm.


BÁNYAI GÉZA: Hogyan lehet megtenni azokat a lépéseket, hogy az emberibb léptékű irányba induljunk, hiszen mi nagyon sokszor úgy vagyunk, hogy mástól várjuk a megoldást; ha majd a körülmények ilyenek lesznek..., ha a törvények olyanok lesznek..., ha az állam úgy rendezi..., ha adnak pénzt hozzá..., majd lépek, ha elég pénzt kerestem... stb., stb. De vajon honnan merítsük a bátorságot és az energiát ahhoz, hogy ezt a lépést meg tudjuk tenni, és még társakat is találjunk hozzá?
     MÚJDRICZA PÉTER: A keletiek fogalmazták meg azt, hogy Buddha ébredése a világ ébredése. A saját morális rendszerváltozását, a saját világának az építését kinek-kinek saját magán kell elkezdenie. Valahol itt kezdődik. És bármennyire furcsán és talán nem a legtrendibb módon hangzik, de nem elsősorban az Európai Uniós pályázatok lobbizása, korrupciós becserkészése a legfontosabb feladat. A már összeomlott szovjetázsiai nagybirodalmi szisztémában is fölfelé "lobbizva", fölülről kellett különféle gerinctelen viselkedési technikákkal szippantani a mannát, és ma még ennél is bürokratikusabb labirintusokon keresztül Brüsszelből. Vergilius Aeneas-ában Laokoón főpap annak idején nem véletlen intette a trójaiakat – "Timeo Danaos et dona ferentes" ("óvakodj a görögöktől, mégha ajándékot is hoznak"). Ezekről az EU-pályázatokról mindig kiderül, hogy valami csapda van bennük, ami akkor zárul, miután már az illető úgymond "sikeresen" elnyerte. Valami furcsa kvázi-szisztéma, ami a gyarmati létet még inkább lepecsételi.
     BÁNYAI GÉZA: Vagy pedig az, hogy sikerült őt "nem kívánt" versenybe hozni, és ezen túl ezután már nem állhat meg.
     MÚJDRICZA PÉTER: Pontosan. Elsősorban a közvetlen baráti, ismeretségi körünkön belüli morális értékekre támaszkodva kell építkeznünk, legelőször belül és csak utána kívül. Hogyha ehhez jön támogatás, az jó, de semmiképpen se fojtson bennünket a lekötelezettség neokolonialista béklyóiba. Weöres Sándor írja a belső létrával kapcsolatban, befelé és felfelé is vezetnek utak, felülről és belülről kell azokat az erőket meríteni, hogy felismerhessük: – olyan értékek vannak ebben az országban, amikre lehet támaszkodni. Elsősorban ezeket az értékeket kell akkummulálni, hiszen nem arra kíváncsi a világ, hogy mit tanultunk el tőle, hanem, hogy mit tettünk hozzá. És ha ezt a "helyzeti energiát" valami kívűlről is felerősíti, jöhet. Ahogy azt Gandhi megfogalmazta: "Otthonom legyen nyitott bármely kultúra szabadlelkű széljátéka előtt; de visszautasítom, hogy valamely’ is ledöntsön a lábamról."
     BÁNYAI GÉZA: Építészként... Te tervezel is, ugye?
     MÚJDRICZA PÉTER: Egyértelmű, abból élek.
     BÁNYAI GÉZA: Miket tervezel? Kíváncsi vagyok, hogy amikor te a napi gyakorlatban megpróbálod alkalmazni ezeket az elveket, ez kapásból bizonyos dolgoknak az elutasítását is jelenti. Gyanítom, hogy üvegpalotákat nem szoktál tervezni. De akkor úgymond miből élsz meg?
     MÚJDRICZA PÉTER: 1989 előtt egyetlenegy alkalommal sem történt meg, hogy az állampárt bármely képviselője arra késztetett volna, hogy lépjek a tagjai sorába. 1989 után – a mammonkapitalizmus korában – a pénzvallás farizeusai sem kértek fel hasonló szerepre. Sokkal inkább az iménti elvek mentén együttgondolkodó emberekkel dolgoztunk. Hála Istennek ez a Mikropolisz-szemlélet sokfelé életképesnek bizonyult. Itt elsősorban Tapolca-Diszelre gondolok, ahol az Első Magyar Látványtár baráti társasága egy olyan mikrokörnyezetet hozott létre, gyógyított vissza egy 17. századi vízimalom revitalizációjaként, ami kiállítóházként, egy kicsit a falu második templomaként, a bibliai ünnepkörre szervezett találkozók sorozatain át immár 15 éve nyitotta meg és nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. Tapolca-Diszel, egy 800 lelkes település, a Balaton északi partjától 10-20 km-re van az Eger patak mentén – kicsit olyan, mint Kuroszawa Álmok című filmjében a vízimalmok falva. Ez a gyönyörű vízimalom 20 évvel ezelőtt még romokban hevert. Romjaiból újjávarázsolva oly mértékben tette élővé a falut, hogy a hanyatló demográfiai trend pozitívba fordult, és immár 10-15%-kal több a település lélekszáma, mint a 80-as évek elején volt. Kétségtelen, a nagyvárosból katapultáló szabadgondolkodók a helyben élők szakmai, emberi tradíciói nélkül egy lépést nem tudtak volna megtenni. Tehát a legelső az volt, hogy megtaláljuk az emberi hangnemet, mi az, amit nyújtani tudunk egymásnak, a vidék a városnak és a város a vidéknek. Mindez Tatán az új köztemető, a tatai temetőkápolna esetében is meg tudott valósulni, pedig jóval nagyobb településről van szó, mint Tapolca-Diszel. Sőt, Keserü Ilona egy fantasztikus, 200 m2-es freskóval teljesítette ki a makrokozmosz felé azt a nagyon különös nekropolisz teret, amit ott sikerült megépítenünk testvéremmel és a tatai műszaki értelmiség legjelesebbjeivel. Ugyanígy Esztergomban a Várhegy alatt húzódó dunaparti új átriumházak esetében is, melyeket egy nagy, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező légtechnikai cég, a Rosenberg Hungária számára építettünk. Lajoskomáromban, ahol a nagyszüleimnél töltöttem gyerekkorom nyári vakációit – nem hittem a szememnek, 1 méter vastag fekete termőtalajjal dicsekedhet a falu –, egy igényesen átgondolt parasztház épül, nagylélegzetű verandája közösségalakító terével passzív napházként is működve, de megtaláltuk a helyét a gazdasági épületek déli tetőfelületén a napkollektoroknak is. Az bizonyos, hogy minél szerényebb léptékben próbál az ember közösséget találni és együtt gondolkodni, annál nagyobb eséllyel válik angyalivá egy épített környezet. Mennyivel nehezebb ez a nagyvárosban, ahol már nem köszönnek egymásnak az emberek, ahol a leszívott agyú szfinx uralmáról beszélhetünk csak, amit önmagában semmiféle installált architektúra nem tehet otthonosabbá, legfeljebb tükröt tart neki. De nem szabad feladni, hogy a Mikropolisz a nagyvárosban is gyógyító erővel rendelkezhet. Például Újpalotán, az újpalotai vasbetonpaneles lakótelep főterének rendezését szívügyének tekintő szakmai és civil szerveződés törekvései nyomán már igazán kevés kell ahhoz, hogy otthonosan kialakított zöldkörnyezet jelezze, itt van gazdája a köztereknek.
     BÁNYAI GÉZA: Éppen a Civil Rádió alapítója az egyik fő mozgatója ennek a kezdeményezésnek.
     MÚJDRICZA PÉTER: Igen, az ő előadását is hallottam, és őszinte elismerésem Péterfy úrnak és barátainak. Valamennyiünknek kívánom, hogy akár Újpalota megújuló főterén, a Civil Rádió egy legközelebbi adásában, szabad ég alatt folytathassuk eszmecseréinket a nagyvárosi dilemmákról.
     BÁNYAI GÉZA: Legyen ez az utolsó szó. Megkockáztatom, jó volna eljátszanunk azzal a gondolattal, hogy Budapestet úgy, ahogy most van, megpróbáljuk legalább gondolatban átépíteni, emberi léptékűvé tenni, nyilvánosan beszélgetni arról, vajon mit kellene tenni ahhoz, hogy ez működjön. Nem tudom, van-e ehhez kedvetek?
     MÚJDRICZA PÉTER: Örömmel.
     BÁNYAI GÉZA: Akkor talán, ha szerencsénk van a következő alkalommal, de egy alkalommal feltétlenül ezzel fogjuk folytatni. Mújdricza Pétert és Miklóssy Endrét hallották a Nagyvárosi dilemmákban, ahol Mújdricza Péter Mikropolisz című könyvéről beszélgettünk, amely a Ráday Könyvesházban kapható. Két hét múlva jelentkezünk ismét.

(Elhangzott a Civil Rádió, 2005. június 11-ei adásában.)