|
Nagyvárosi dilemmák
Beszélgetés Mújdricza Péter Mikropolisz
című könyvéről
"Zúg az élet
tengerárja,
[...]
Hagyd zajongni, majd az élet
Korlátozza önmagát"
(Madách)
BÁNYAI GÉZA:
Köszöntöm Önöket! Mai vendégünk Mújdricza Péter, és Miklóssy Endre is itt
van velünk. Az alkalom, amiért beszélgetünk, egy könyv megjelenése, melynek
Mikropolisz a címe, és az alcíme: Térszövegek. Mújdricza
Péterről néhány szót elmondanék. Építészmérnök, a Műegyetemen szerezte
diplomáját 1980-ban, mestere Erdély Miklós volt. Az INDIGO csoport tagja,
művészettörténetet is tanult az ELTE Bölcsészettudományi Karán, tanulmányutakat
tett Európában és Ázsiában. Öt évig az esztergomi Tanácsi Tervezőirodában
dolgozott, majd szellemi szabadfoglalkozású volt. 1990-ben alapították
meg testvérével a Mújdricza és Társa Bt-t. Terveik alapján történelmi környezetbe
illesztett szakrális és közösségi épületek, lakóházak és belső terek épültek
meg. A könyv az építészmérnök egy egészen más oldalát mutatja be, ő ugyanis
ír is. Tanulmányainak gyűjteményes kötetét tartjuk a kezünkben, folytatva
azt a sorozatot, amiben előző alkalommal Vidor Ferenc könyvéről beszéltünk.
Arra kérem Miklóssy Endrét, hogy beszéljünk most erről a könyvről, és Mújdricza
Pétert is, hogy mondja el, hogy mi az, amit még egy könyvhöz el lehet mondani.
MIKLÓSSY
ENDRE: Hát, érdekes szakma ez az építészet. Jó egynéhány
építészt ismerek, magam is az volnék, és közöttük talán nincsen senki,
aki ne volna egyúttal valamilyen mértékben filozófus is. Azt hiszem, hogy
ez nem volt mindig így, de a mi korunkra így alakult. Talán azért van ez,
mert ha az ember valamit építeni akar, annyira nincsenek már nyilvánvalóságok,
evidenciák, amik valamikor még megvoltak, hogy ha egy téglát egy másik
téglára rakok, akkor már gondolkodni kell a világ egész folyásáról és szerkezetéről.
Mindenesetre Péter ebbe a sorba kiválóan beleillik, amit a könyvének a
címe is mutat. Polémikus cím a Mikropolisz. Picike város, talán
így lehetne magyarra fordítani, s a dologban az a polémia, hogy mostanság
mindenki a Megalopoliszról, az óriásvárosról, a globalopoliszról beszél,
hogy az egész Föld egy globális faluvá alakult át immár, amibe valamelyes
igazság bizonyára van is. Mindezekkel szemben Péter úgy foglal állást,
hogy nem Megalopoliszról, hanem Nekropoliszról szól; a könyv egyik fejezete
is ezt a címet viseli. A Nekropolisz a Halottak városa, magyarul temetőt
jelent, és megítélésem szerint ez a címadás egy olyan elhárító típusú jóslat,
amikor valamit azért jövendölünk meg, hogy be ne következzék, de kétségtelen,
hogy ez a veszedelem fenyegeti most a világunkat, és ez a veszedelem éppen
a globalizáció irányából fenyeget. A globalizáció tudniillik egy olyan
folyamat, ami kedvezőnek tűnik, hogy most már az egész Földet át tudjuk
tekinteni. Ha Patagóniában leesik egy meteor, akkor a világmédiumok tele
vannak ezzel az óriási hírrel, be kell kapcsolni a televíziót és akkor
rendben, mindent tudunk a világról. Öreg ördögöt tudunk a világról mindent,
egy hetvenéves pásztor, aki a hegyéről ki se mozdult soha életében, sokkal
többet tud a világról, mint egy mai televíziónéző, aki minden este meghallgatja
a híradót. Tudniillik ezek nem információk, hanem dezinformációk. Ugyanis
a dolog meghatározója az a léptéktévesztés, hogy nem tudjuk ilyen szinten
a Föld egészét áttekinteni, a globalizáció folyamata felettünk van, minket
ebbe a dologba legfeljebb csak fogaskerékként tudnak beilleszteni, és egyébként
ez is a céljuk az egésszel. De mit lehet csinálni ebben a helyzetben? Péter
felfogása szerint van mit csinálni, és ez a valami éppen a Mikropolisz,
hogy azt, amit pontosan be tudunk látni és be tudunk járni, azt a valamit
rendezzük be olyan igények szerint, amik áttekinthetőek, a mi számunkra
valóak. Mostanában azt sulykolják belénk, hogy az ember egy fogyasztó lény,
és a fogyasztás értékét a pénzben igen pontosan meg lehet határozni. Nincs
időnk a gyerekekre, viszont jó sok pénzünk van, és karácsonyra megtömjük
őket mindenféle drága ajándékkal. A gyerek feltehetőleg nem tudja őket
használni semmire, mert nem neki való, de az kétségtelen, hogy sok tízezer
forintot elköltöttünk "játékokra", tehát jó lélekkel elmondhatjuk, hogy
törődünk a gyerekekkel. Így működik az, amit mi fogyasztásnak nevezünk,
de az ember valóságos lényege nem fogyasztó lény, hanem szakrális lény,
tehát kivétel nélkül minden ember valahol a lelkében a világ egészével
kapcsolatban van. Nem a pénz közvetítésével, hanem a pénz kiiktatásával
az építész törekvése itt az lehet, hogy ezt a kapcsolatot a maga szakmai
eszközeivel is helyreállítsa és megteremtse. Ennek kapcsán nagyon sokan
vannak, és Mújdricza Péter is közéjük tartozik, akik keleti gondolkodásmódhoz
folyamodnak. Péter is azzal az izgalmas kísérlettel foglalkozik már évek
óta, hogy miképp lehet mindazt, amit a keleti, a világot egészben szemlélő
gondolkodásmód képvisel a méretünkre, a mai magyar építészet és a nyugati
építészet problémáira alkalmazni. Ebből a szempontból tanulmányozta sokat
az indiai építészetet és azokat – például Charles Correát –, akik ilyen
törekvésekkel foglalkoznak. Itt meg kell jegyeznem még valamit: az építész
nemcsak hogy gondolkodóvá válik, hanem ráadásul a feladata ma már egyáltalán
nem ér véget ott, vagy nem kezdődik el ott, ahol egy épületet megtervez,
hanem az egész környezetet kell, hogy formálja, mindenekelőtt a környezetnek
azt az elemét, ami a legjobban pusztul – bár erről nemigen szoktak beszélni
–, a növényzetet. Az elmúlt száz évben, amit építészet címszóval alkottunk,
az olyan hihetetlen mértékű növényzetirtás volt, hogy az egészen elképesztő.
A mai, valóban korszerű építészet olyan dolgokat próbál létrehozni, ahol
az épület és a természet – természet alatt itt főképp a növények értendők
– valamely szerves egységbe foglaltatik, tehát ilyen értelemben ez sokkal
több, mint a hagyományos értelemben vett építészet, nem csak ajtó, ablak,
tégla, hiszen az egész környezetet magába foglalja. Ebből a szempontból
az építészet szorosan érintkezik azzal, amit városépítésnek nevezünk.
BÁNYAI
GÉZA: Péter, arra lennék kíváncsi, hogy te
hogyan látod ezt? Biciklivel érkeztél ide, ami számomra önmagában is egy
jelzés volt. A közgondolkodásban az építészmérnök az a jólmenő ember, aki
minimum autóval közlekedik és nagyon modern épületekben fejezi ki magát,
te pedig egyszerűen egy biciklivel gördültél be ide a stúdióba.
MÚJDRICZA
PÉTER: Én úgy érzem, hogy aki igazán jólmenő, gondolkodó
ember, akár építész szakember, közösségi, városi, nagyvárosi lény, az egyáltalán
nem biztos, hogy autóval közlekedik ott, ahol már a tömegközlekedés is
infarktust szenved. Ma reggel például a metró sem járt rendesen, jó ideje
javítgatni kell, ami nagyon rá is fér. Ha már a közlekedésről, gyaloglásról,
városról, nagyvárosról, kisvárosról beszélgetünk, akkor nem mehetünk el
szó nélkül amellett, amit Kenneth Frampton építészteoretikus Pekingben
fogalmazott meg az ezredfordulós világépítészeti konferencián: a 20. század
legapokaliptikusabb leleménye talán nem is az atombomba, hanem az automobil.
Most, amikor ezen a nyáron az atombomba hirosimai "hasznosításának" 60.
évfordulóját kell, hogy megéljük, nem ártana mélyebben eltűnődnünk ezen
a szentencián. Mik azok a korlátok, amelyek között gondolkodnunk kell ahhoz,
hogy közvetlen nagyvárosi környezetünk emberibbé váljon, mint ahogy azt,
mondjuk, a metró bugyraiban, pokolkarcoló labirintusaiban tapasztaljuk,
ahol emberi véglényeket látunk elképesztő életkörülmények között, miközben
a nagyvilág technikai csodáit próbáljuk meg valamiféleképpen felfogni.
Hiszen fotelből piszkáljuk a Holdat meg a Marsot azzal a jelszóval, hogy
vizet keresünk, ám a mi földgolyónkon az édesvizet visszafordíthatatlanul
elszennyezzük, többek között pontosan ezzel a nevetséges, már-már "világűrgyarmatosító",
bűvészinas magatartással. Földtörténeti korok magasságából szemlélve nem
történt még meg, hogy egyetlen élőlény expanziója következtében a bolygó
ilyen biológiai határhelyzetbe kerüljön. Vezérfonalként utalnom kell itt
Gandhinak arra az életelvére, amit gyakorlati idealizmusként emlegetett.
Az ideáinkat először saját magunkon, szűkebb környezetünkben próbáljuk
meg alkalmazni, és amelyik utópia, újítás életképtelennek vagy életellenesnek
bizonyul, akkor azt mi magunkon érzékeljük először és így magától értetődően
könnyebben leszünk képesek lemondani róla. Például ne gigantomán, paneles
lakóépületszörnyetegekkel kísérletezzünk össztársadalmi méretekben, egy
beteg várospolitika szemellenzős és talán rosszlelkiismeretű végrehajtóiként.
BÁNYAI
GÉZA: Az egyszerű ember erre azt mondja, hogy
aki megtervezte, annak kellene ott laknia. Ha megtapasztalná azt, hogy
milyen vasbetonskatulyákban élni, akkor talán nem merne még egy olyat tervezni.
MIKLÓSSY
ENDRE: Hát ezzel az építészek olyasféle módon vannak,
mint Sztálin a Gulággal, amit berendezett sokmillió embernek, de neki nem
jutott eszébe, hogy maga is odaköltözzön.
MÚJDRICZA
PÉTER: Sajnos, a földgolyót, ezt az űrbéli felvételeken
oly gyönyörűen irizáló kék bolygót is már-már úgy szemléljük, mint egy
teniszlabdányi tamagocsit. Ám ha leszállunk a "földre", és mondjuk a vidék
és a nagyváros egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk, tapasztalhatjuk, hogy
volna mit helyreállítani. Tekintsük mondjuk a második világháború előtti
Dániát, ahol a vidék és a városok egymást kiegészítő szerves egységben
működtek. A földműves, aki vidéken azt a nagyon jó minőségű sajtot és húst
megtermelte, tisztelte és örömmel fogadta a városi ember kereskedelmi munkáját,
aki megoldotta, hogy ezeket az egészséges termékeket hol lehet pénzzé tenni
úgy, hogy a városi és a vidéki ember haszna is megvolt egyaránt. És nem
torzult el a mammon mohóság mentén ez a kereskedelmi és tőzsdei tranzakció
oly mértékben, mint ahogy azt ma nap mint nap tapasztaljuk. Egy szűk kereskedelmi
maffia pofátlanul elzsírosodik, miközben az ezer kilométereken keresztül
kamionokban szállított élelmiszereket elfogyasztó városlakó orvosbiológiailag
is tesztelhető életveszélybe kerül. Ráadásul a vidék is olyan lehetetlen
helyzetbe jut, hogy a termőföld már saját magát sem képes eltartani, nem
hogy a rajta élő őstermelőt.
BÁNYAI
GÉZA: Ezeket az élelmiszeripari termékeket
nyilvánvalóan nem lehet mással, csak valami gázzal, vegyszerrel, permetezéssel
vagy korai szedéssel vagy valamivel eltartósítani, tehát természetellenes
állapotban kerülnek a konyhaasztalra.
MÚJDRICZA
PÉTER: Pontosan ennek a következménye, hogy valójában
a hadiipar részeként működő vegyszeripar dotálja a vidéket, na nem azért,
mintha annyira szeretné a farmereket, hanem, hogy ne maradjon a megtermelt
műtrágya piac nélkül. A megoldás az a mikroléptékű értékesítés lenne, ahogy
annak idején a Hangya Szövetkezetek működtek, ahol a vidék és a városa,
a város és a vidéke egymást felerősítő komplementeritásában voltak képesek
együtt gondolkodni és cselekedni. Ezeket az emberi kapcsolatokat kell először
megpróbálni gyógyítani, és csak azután következhet az építészet. A Mikropolisz
is ezt az ideát próbálja keresni, és ennek az ideának a mentén keresi a
nagyváros poklában is az emberi közösségek építésének, úgymond – az építészeti
díszleteit. Természetesen elsődlegesen a zölddel, mert itt annyi épített
dolog van már, hogy az borzalom.
BÁNYAI
GÉZA: Lehet, hogy erre a japán kert vagy a
japán építészet érdekes példa?
MIKLÓSSY
ENDRE: A japánoknak sok száz éves problémájuk, hogy
iszonyúan be vannak zsúfolva néhány aránylag kicsi szigetre, gyakorlatilag
terjeszkedési lehetőség nélkül. Ilyen módon egy olyan életformát kellett
elsajátítaniok, ahol igen kicsi területen be lehet rendezni egy természetközeli
élményt. Amit mi japán kertnek nevezünk, azt a japánok kényszerűségből
alakították ki. A japánok ma már nagyon gazdagok, a jövedelmük óriási a
miénkhez képest, de a japán sziget iszonyatosan drága, tehát ezek a gazdag
japánok magyar szemmel nézve nyomorúságosan kicsi lakásokban laknak, mert
nem telik többre. Mégis, ezeket a nagyon kicsi tereket a maguk fantáziájával
fel tudják öltöztetni, hogy benne legyen a természet, és a természet élményétől
ilyen módon ne szakadjanak el.
BÁNYAI
GÉZA: Mielőtt továbblépnénk ezen a gondolaton, szeretnék
a léptékre visszatérni, méghozzá egészen gyakorlatias módon. Van nekünk
egy másik műsorunk, aminek Vaszati vagy Vasztu a címe, az indiai térrendezés
építészettel foglalkozik, és ott is a lépték merült fel problémaként. A
vasztu-szakértő a leonardói embernek a léptékét hasonlította az indiai
építészet alapléptékéhez. De nem jutottunk igazán sokra, hogy ezt, mondjuk,
méterekben hogy lehet kifejezni. Lehet, hogy nem lehet, csak én úgy gondolom,
ha el akarok képzelni egy leendő emberléptékű teret, akkor milyen méretekben
gondolkozzak? Hisz ma az építészek némelyike olyan léptékben gondolkodik,
ami 300 méter hosszú, 80 méter magas üvegfal, valamilyen artisztikusnak
elgondolt térforma, de iszonyatos méretű, tehát ha mellé állok, akkor valamilyen
gigantikus dolgot fogok tapasztalni. Mik ezek a léptékek? Beleértve nemcsak
a métereket, hanem a lakosság számát is: mekkora az a város vagy városi
csomópont vagy közösség, amire azt mondhatnám, hogy a mértéke még megtartható
emberileg, lehet-e ezt kifejezni 10-20-50 ezerben vagy 300 ezerben vagy
2 millióban stb.?
MIKLÓSSY
ENDRE: A kérdés nagyon érdekes, az eddigi tapasztalataim
alapján próbálok egypár dolgot rá mondani. Amikor az ember egyedül alszik
valahol egy cellában, akkor ennek a cellácskának a minimális léptéke kb.
4 m2 körül van, ennél kisebb hely már börtönszerű hatást tesz. Ebben semmi
különös nincs, az úgynevezett cselédszobák, félszobák, ekkorák szoktak
lenni, ennél kisebbre nem lehet venni. Az egyik fő lépték az, amit szobának
nevezünk, az 5×5-6×6 méter körüli méretű, és ez nem egyéb, mint a kis tábortűz
körül üldögélő embercsoport térköze. Nézze meg mindenki, egy kisebbfajta
tábortűz körül ott tud üldögélni 6-8 ember, azok beszélgetnek, nézik a
tüzet, miegymás, és ennek a térigénye kb. ez a bizonyos 5×5, inkább 6×6
m.
BÁNYAI
GÉZA: Érdekes, kb. 6-7 ember képes egy csoportban
lenni, ha annál többen vannak, akkor szinte törvényszerűen felbomlik a
csoport.
MIKLÓSSY
ENDRE: Ez egy antropológiai törvényszerűség, abból
adódik, hogy az ember alapvetően nem individuum, hanem társas lény, mégpedig
nem úgy értve, hogy tagjai vagyunk egy uralkodó fajnak, amelyik 100 év
múlva meg fogja hódítani a világot és mindenkit leigáz és elnyom. Úgy értem
a társas lény mivoltot, hogy az ember egy elemi emberi közösségnek a része,
és ennek az elemi emberi közösségnek kb. ez a legkisebb alapsejtje. Ha
ebből indulunk ki, és ezt gondoljuk tovább, akkor eljuthatunk odáig, hogy
milyen egységek léteznek e fölött. Itt létezik a hagyományos faluegység,
amiről azt mondják a kutatók, hogy kb. 20-25 családot tehet ki, ez az ideális
falu, ahol mindenki ismer mindenkit.
BÁNYAI
GÉZA: Nevezhetem ezt tanyabokornak is?
MIKLÓSSY
ENDRE: A falvak ezen a léptéken túlnőttek, de sok
ezer éven keresztül valóban ekkorák voltak. És van e fölött egy másik,
valóban nehezen meghatározható lépték, amit városnak nevezünk. A városnak
épp az a jelentősége, hogy sokféle ember tud találkozni egymással, akik
nem szükségképpen ismerik egymást, de ennek is megvan a maga előnye, mert
a kapcsolatrendszer erőssége valamiképpen általános erőt jelent, az információk
átadását, innovációt, ehhez hasonlókat. Tehát ezeknek a színhelye volna
a város. Hogy mekkora az ideális város, arról nagyon sok vita folyik. A
19. század városépítői 30 ezer fő körüli léptékben próbálták meg maximálni
a várost, aztán ezt sokan vitatták. Mindenesetre annyit tudok mondani,
hogy azok a városok, amik az én szívemhez közel állnak – ilyenekre gondolok,
mint Firenze vagy Edinburgh – eredeti formájukban nemigen voltak sohasem
nagyobbak 100-150 ezer főnél. Azt hiszem, a valóságosan élhető városnak
ez lenne a felső határa, persze az sem egészen mindegy természetszerűleg,
hogy milyen ez a város. Hogy mekkora legyen a város, arra megint egy számot
akarok mondani, ez szintén egy ökölszabály. A régészek kimutatták azt,
hogy a sok ezer éves mezopotámiai kiásott városokban annak idején a lakósűrűség
hektáronként kb. 200 fő lehetett. Ez azért érdekes, mert a városépítészet
mind a mai napig 200 fő körül tartja még az élhető város felső határát.
BÁNYAI
GÉZA: Budapesten ez mennyi? Mondjuk a VI-VII. kerületben,
ahol sok épület van.
MIKLÓSSY
ENDRE: Budapesten sűrű a beépítés, azt hiszem, 4-500
fő/hektár körül lehet. Ám amikor az első lakótelepeket építették, emlékszem,
arra voltak büszkék a tervezőik, hogy sikerült elérniük a hektáronkénti
900 fős lakósűrűséget.
BÁNYAI
GÉZA: Ez hasonló, mint a hibridkukorica: jön a nagy
termés és a következő évben már nem lesz semmi.
MÚJDRICZA
PÉTER: Pontosan. A tábortűz körül kialakuló spontán
emberi tér egyfajta alapegysége a falusi és városi tértársulások léptékének.
A házak belső tereinél, az ég alatti bejárható tereknél, utcák és terek
egymással pulzáló viszonyában ez egy olyan alaplépték, kvázi térbiológiai
rend, mint az emberi szervezet belső viszonyrendszere, ami teljes organikus
egység. Ha nem vesszük figyelembe, beteg lesz a "szervezet".
BÁNYAI
GÉZA: Például egy városi térben, vegyük ezt a durván
5 méteres beltávot, gondolok olyan kisvárosokra, mint Eger, amelyek megőrizték
barátságos mivoltukat. Ha ott leül valaki egy kis kávézóba, ott ül egy
kis csoport, és mondjuk, van még maximum kétszer annyi hely, és mégis jól
érzi magát mindenki.
MIKLÓSSY
ENDRE: Igen. Tehát gyakorlatilag a kicsi és a nagy
között létezik egy kedvező átmeneti lépték.
BÁNYAI
GÉZA: És nincs egy Vörös térnyi távolság.
MÚJDRICZA
PÉTER: A mikrokozmosz és a makrokozmosz között van
egy nagyon ősi, egyszerű, természetes arányrendszer, a Fibonacci-sor, az
aranymetszés. Ezt a görögöktől kezdve alkalmazzuk, de talán már az ősember
is felismerhette, még ha nem is fogalmazta meg teoretikusan – illetve honnét
tudjuk, hogy nem fogalmazta meg. Tehát az aranymetszés egyfajta ökölszabály,
de csak erre a szabályra nem szabad hagyatkozni, jóllehet nagyon sokat
segíthet. És főképp nem arra az ökölszabályra volna elsődlegesen szabad
hagyatkozni, ami a pénz, a mammon, a mammonmutációk világa, mert akkor,
amikor egy nagyvárosban keressük a közösségi tereket, keressük az agorát
– és ilyen agora, virtuális agora lehet egy jól működő rádió is – sajnálatosan
azt tapasztaljuk, hogy ez a fojtogató léptéktelenség a mammon világának
léptéke, amelyhez képest az ember víruslétre fokozódik le. Ezért van nagyon-nagyon
nehéz helyzetben egy-egy közösség, egy-egy közösséget kiszolgálni kívánó
építész, amikor a mammon bálványát kellene úgymond "lebontania" emberi
léptékűvé... Hiszen a mammonizmus, ez a pilóta-játékszerűen működő világgazdasági
szisztéma a rákos daganatok mintájára működik...
BÁNYAI
GÉZA: Hosszú távon ez megeszi az embert.
MÚJDRICZA
PÉTER: Aki győz, azon az áron győz, hogy az összes
többit elpusztítja, kvázi a saját biológiai életterét is elpusztítja. Nyilvánvalóan
ezt a halálmodellt, amely a Húsvét szigeteken a mi európai középkorunk
magasságában intő példaként egyszer már lezajlott, immár globális méretben
illene elkerülnünk. Ezért is kell megismernünk a történelmünket, mert aki
nem ismeri a történelmét, arra kárhoztatik, hogy megismételje azt.
BÁNYAI
GÉZA: Megkérlek titeket, hogy próbáljátok meg felvenni
ezeket a fejhallgatókat, mert van egy telefonálónk.
HALLGATÓ:
Jó reggelt kívánok, Károly vagyok. Egy Madách-idézetet szeretnék mondani
az Ember tragédiájának a Londoni képéből, mégpedig az 1. sor és
a 17-18. sorának a kivonatát, ez a karének. "Zúg az élet tengerárja [...]
Hagyd zajongni, majd az élet/ Korlátozza önmagát." A Húsvét szigetekről
jutott eszembe, hát ez a kapitalizmus. És nem is mondok többet, mindenki
úgy értelmezi, ahogy akarja. További jó műsort, nagyon érdekes.
BÁNYAI
GÉZA: Köszönjük szépen. Nagyon jó volt ez a hozzászólás.
MIKLÓSSY
ENDRE: Van itt egy nagyon furcsa probléma. Az, hogy
ezt a világot mi egy berendezett, tervezett világnak tekintjük. Úgy gondoljuk,
az emberi értelem minden problémát legyőz, mindent megold, és hogyha találkozunk
valamivel, ami szemlátomást nincsen megoldva, vonogatjuk a vállunkat és
azt mondjuk, majd csak történik valami, tehát kvázi, ha nem lennénk ateisták,
azt mondanánk, majd a jóisten megoldja. Ha ezt egy hívő mondja, az még
logikus is, de amikor egy ateista gondol erre, hogy majd a jóisten megoldja,
amibe nekünk beletörött a bicskánk, az már több mint furcsa. És ez a világ,
ez a globalizációs világ most ebben a pillanatban hajszálpontosan ilyen.
Ózonlyukról, globális felmelegedésről, Golf-áram leállásról meg ehhez hasonlókról
beszélünk, és senki nem tesz semmit, majd csak történik valami.
BÁNYAI
GÉZA: Péter tett valamit, mert biciklin érkezett.
MÚJDRICZA
PÉTER: Ez önmagában még semmi... ez csak az origo. Ambivalens
dolog ez. Pár éve Kubában – ami nem feltétlenül biztos, hogy valamennyiünk
ízlésével harmonikus társadalmi berendezkedés – az amerikai energiaárakat
Castro élből visszautasította, és kvázi ökodiktátorként az ország 90%-át
kerékpárhasználatra kötelezte. Nem állítom azt, hogy ez a gengszter fellépés,
amit Csendes-óceáni szigeteken meggazdagodott maffiózók is alkalmaznak
a környezet védelmében – felismervén mondjuk a túlhalászás ökológiai következményeit,
ők maguk válván a természet elsődleges őreivé géppisztollyal és kézigránáttal
– ez az elsődleges megoldás.
BÁNYAI
GÉZA: Legalábbis nem így kéne kezdeményezni.
MÚJDRICZA
PÉTER: Ez nyilvánvaló, de valahol jelzi, hogy ez nemcsak
egyszemélyes játék. Nyilván ilyen rövidre zárt, agresszív lépéssel ezt
nem lehet megoldani. Ugyanakkor nem tudok az intézkedés "ökoforradalmi"
heroizmusa mellett csak úgy elmenni. Számomra Castro őskommunizmusában
– idézőjelbe téve ugyan – ez egy szimpatikus húzás volt. Hasonlíthatatlanul
magasabbra értékelem, mint amikor egy ország vezetői azzal kérkednek, hogy
melyikük tud kiszidolozottabb "bádogládában" odaimbolyogni a parlament
elé...
BÁNYAI
GÉZA: Néhány gondolatsorral előbb említetted
azt – ha jól értettem a mammonizmus kapcsán –, hogy ezek az emberi mértéken
túli léptékek és itt már nemcsak építészetről van szó, sőt úgy tűnik, hogy
az építészet egyszerűen csak kiszolgál, visszajelez dolgokat, hogy amikor
túllépünk ezen az emberi mértéken, akkor ez olyan erőfeszítést igényelne
az embertől, ami már-már a saját létét veszélyezteti. Itt van például egy
akkora építmény, mint mondjuk a Művészetek Palotája, és nem az a baj vele,
hogy a művészeteknek van benne hely, hanem, hogy ami ilyen hatalmas, az
arra van kitalálva, hogy oda mindig ezer és ezer ember járjon el. De ahhoz,
hogy ezer és ezer ember járuljon oda egy egész gigantomán gépezetet kell
működtetni, és közben nincsenek meg azok a kontaktusok az emberek között,
amivel én téged, te őt el tudnád érni, hanem egy mesterségesen fönntartott,
felpumpált rendszert kell működtetni, ami megtölti a színháztermeket, a
csarnokokat, a nem tudom miket, ahelyett, hogy ez a dolog természetes módon
működne. Egyszer, amikor majd összeomlik, akkor ezek a terek teljesen kiürülnek,
és mint a barlangok, úgy fognak megmaradni üresen, és lassan majd szinte
cseppkövek nőnek rajtuk, ugyanis oda ember normálisan, magától nem megy
be, hacsak valami nagyon erős hívó szó be nem tereli.
MIKLÓSSY
ENDRE: Ez a világ gerjeszti saját magát, tehát, ha
van valami nagy rendezvény 5000 résztvevővel, az bekerül az esti TV-híradóba,
és akkor ez a világ örvend.
BÁNYAI
GÉZA: Ezt tekintjük sikernek. Azt, hogyha 5
ember összejön és egy tábortűznél énekel, azt nem tekintjük sikernek, az
nem fontos dolog. Tehát ez a mikropolisz-probléma itt újra előjön.
MÚJDRICZA
PÉTER: Hadd mondjak valamit, ami pontosan a sikernek
és a közösségi létnek az egymáshoz való viszonyát teszi erkölcsileg a megfelelő
helyre. Az egyik tanulmányomban idéztem, ami Fedél nélkül... címmel
éppen sikert is aratott – egy építészetelméleti szimpóziumon első díjas
lett –, de nem ezért örülök neki, hanem sokkal inkább azért, mert a Liget
irodalmi és ökológiai folyóirat hasábjain egy David W. Orr nevű nyugat-európai
pedagógustól olvastam ezt a szentenciát. Megkeresem, mert annyira fontos.
Tehát: "Az az igazság, hogy bolygónknak nincs szüksége több sikeres emberre.
Ugyanakkor nagy szükség van békéltetőkre, gyógyítókra, helyreállítókra,
mesélőkre és szerető szívű emberekre. Olyanokra van szükség, akik elégedetten
élnek lakóhelyükön, akikben van erkölcsi tartás, hogy felvegyék a küzdelmet
egy élhető és emberséges világ megteremtéséért. Ezeknek a tulajdonságoknak
pedig nem sok közük van ahhoz, amit kultúránk sikernek nevez." Hát kérem,
erről van szó.
MIKLÓSSY
ENDRE: Eszembe jut egy rendkívül groteszk történet.
A minap olvastam Bill Gatesről a következőt, aki a személyi számítógép
"feltalálója", a világ leggazdagabb embere, s úgy mondják számlálatlanul
vannak a dollármilliárdjai. Bill Gates öregszik, öregszik és meg fog halni,
mint mi valamennyien. De úgy látszik, hogy ez a Gates családtalan ember
és hihetetlenül magányos lehet, mert most szembesülve azzal, hogy egyszercsak
elfogy az élete, a következőképp végrendelkezett irdatlan vagyonáról: –
Amikor ő már nem lesz, akkor ezt a vagyont különféle jótékonysági szervezeteknek
jótékonysági célokra kell majd szétosztani, és ilyen módon segíteni a különböző
problémák megoldásában. Számomra ez azért nagyon furcsa, mert tulajdonképpen
nemeslelkű elhatározás; ebben az esetben a pénzt megpróbálja arra fordítani,
hogy ne ártson vele, hanem javítson, de mégis rettentő groteszk, mert ha
ez az ember így gondolkodik, akkor miért kell várni evvel, amíg meghal?
Ott van ő, és a nem tudom hány milliárdja, elkezdhetné és ő maga is aktívan
segíthetne. Fogalmam nincs róla, hogy ez az egyszerű dolog miért nem jutott
eszébe. A frászkarikának neki az az ezermilliárd dollár? Mit fog csinálni?
Miért jó az, hogy odarakják egy gúlába a szarkofágja mellé, hogy itt van
ezermilliárd dollár? Na most aztán lehet jótékonykodni belőle! Miért nem
kezdi el ő maga? Tulajdonképpen elképesztő, hogy ilyen mérhetetlenül egyszerű
dolog nem jut eszébe a világ hatalmasainak, még akkor sem, ha az illető
amúgy szemlátomást jószándékú vagy jóindulatú ember volna. Ez megfoghatatlan.
Valószínű azért van ez, mert ennek a hihetetlenül gazdag embernek már annyira
leépültek a valóságos emberi kapcsolatai, hogy nem érzi magát képesnek
arra, hogy ilyesféléket csináljon. Hát oldja meg ezt valaki más!
BÁNYAI
GÉZA: Igen, mert hiszen neki közvetlenül kellene
valakihez közelednie, és ilyen embert nem talál a környezetében.
MÚJDRICZA
PÉTER: Annyira leépültek az igazi emberi kapcsolatai,
hogy ennek a skizoid lelkiállapotnak a kezelésére már képtelen szegény.
Pedig erre az amerikai indiánok archaikus társadalmában még megvolt a gyógyszer.
Ha észrevették, hogy valakiben a szerzésvágy, a mohóság kórossá válik,
akkor a pácienst elkülönítették a település peremén egy erre a célra rendszeresített
kunyhóban. Ugyanis ez a fajta maga felé sodró mozdulat, ami a csillagkörön
a Bakra, a tél legínségesebb hónapjára jellemző, amikor tényleg a hó alól
mindent elő kell kaparni a túléléshez, akkor igenis életigenlő. De ha fixálódik,
akkor ez a magatartás önsors- és közösségsors-rontóvá válik. Tehát az indiánok
ezt az eltévelyedettet úgy gyógyították, úgy immunizálták a mohóság betegsége
ellen, hogy mindenki halálra ajándékozta, mindenki odavitt mindenféle ajándékot
neki, egészen addig, amíg fel nem ismerte, hoppá!, valójában az emberi
kapcsolatok azok, amik engem életben tartanak, nem pedig ez a sok szemét.
És amint ezt észrevette, a varázsló a törzs véneivel együtt gyógyultnak
nyilvánította. – Igen, ez az ember újra emberi lény, újra közénk tartozik.
És napjainkban, amikor ez az egész, későfausti bűvészinas módjára viselkedő,
a Mammon bálványa előtt áldozó, sápadtarcú civilizáció – amibe mi is beleszülettünk
– szenved ebben a betegségben és ezt a betegséget, mint "sikert" tekinti
a legmagasabb életigenlő értéknek, ott egy kicsit el kell gondolkodni!
Hát itt hiányoznak az igazi varázslók, az igazi nagy mesélők, az igazi
nagy gyógyítók, akik képesek lennének egy ilyen nagyra nőtt infantilis
kamaszt, mint Bill Gates megrendszabályozni – és valamennyiünk üdvére –
meggyógyítani! Vekerdi Tamás tökéletesen megfogalmazta: a verseny csak
10-14 éves kiskamaszok számára való, abban az életszakaszban erősíti a
személyiséget. Akkor életigenlő, de fölötte infantilizál, betegít. Meg
kell nézni a globális médiumok generálta globalibugris sztárkultuszt, ami
alól bizony az építészet műfaja sem kivétel. És így van ez a hazai kisbirodalmi
sztáristállók háztáji high-tech termékei esetében is. Végig kell menni
Budapesten, végig kell menni az országon – nem rosszabb és nem is különb,
mint az az euro-atlanti sztárépítészet, amely globalibugris vírusként működik,
vírussá fokozva le a benne élő embereket.
BÁNYAI
GÉZA: Megint van egy telefonálónk.
HALLGATÓ:
A modern építészettel kapcsolatosan, ez sajnos teljesen így van. Ha bemegyünk
egy irodaházba, üvegpalota kívülről nézve, miért kell úgy kinéznie a beltérnek
is, mint egy katedrális? Nyugaton főleg, de nálunk is megjelentek ezek
az épületek. Hát az igazi katedrális az más, az az Isten felé való törekvés!
Mint a gótika, a középkorban. Teljesen egyetértek ezzel az eszmetfuttatással,
amit Mújdricza Péter itt elmondott.
BÁNYAI
GÉZA: Köszönjük szépen.
MIKLÓSSY
ENDRE: Ez egy nagyon érdekes észrevétel, és eszembe
juttat valamit. Az 1800-as évek elején történt, hogy az Angol Bank, ami
az idő tájt már világhatalom volt, a világ pénzmozgása ott összpontosult,
elhatározta, hogy egy új székházat épít saját maga számára. Egy Soane nevű
építész kapta a megbízást, és ez az építész az Angol Bank székházát a Szent
Pál székesegyház mintájára egy központi óriáskupolatérrel állította elő.
A megrendelőknek nagyon tetszett, meg is építették, most is ott van, megnézheti
aki éppen kíváncsi rá és beengedik. A dolog lényege az, hogy a megrendelők
pontosan megfogalmazták azt, amire gondoltak, hogy itt az új isten, és
ennek az új istennek a számára kell csinálni egy templomot. Na most, probléma,
hogy az új isten templomára mi nem rendelkezünk semmiféle elképzeléssel,
tehát kénytelenek vagyunk a régi istennek szánt templomot lemásolni. És
ez a lényeg azóta is egyfolytában, hogy az új isten a maga számára a hagyományos
formákat és térberendezéseket kívánja megvalósítani. Tehát ezeknél az építményeknél
a szó szoros értelmében bálványimádásról van szó, és ez a bálványimádás
ölt testet ezekben az óriásterekben és ebben az egész frinc-francban, amiről
most beszélgetünk.
HALLGATÓ:
Az indiánhasonlat is nagyon-nagyon megfogott, mert azt a deviáns embert,
aki bomlasztott volna, azt korlátozták, ők saját maguk.
BÁNYAI
GÉZA: És szeretettel korlátozták.
HALLGATÓ:
Igen. És itt csatolódik vissza a madáchi idézet tanulsága, hogy talán önmagunknak
kellene korlátozni önmagunkat.
MÚJDRICZA
PÉTER: Nekünk kell alkalmazkodnunk a természethez,
nem legyőzve azt, hanem a titkaihoz valamiféleképpen felnőve. De olyasfajta
alázattal, mint a keletiek, akik úgy tudtak tanulni a természettől, hogy
nem leigázni akarták, hanem kvázi kihízelegték tőle mindazokat a technikai
találmányokat – puskapor, könyvnyomtatás stb. – amelyek felfedezésében
a "művelt" Európát időben messze megelőzve jeleskedtek. És azok az építészeti
terek, amikről a kedves telefonáló beszélt, valójában a mammon terei, bálványimádó
terek, globalibugris terek.
HALLGATÓ:
Ezt fölírom.
MÚJDRICZA
PÉTER: Ezek a globalibugris terek végső soron a pénzvilág
bálványimádó terei, a bankember deszakralizálódott díszletei. Képzeljünk
el egy dagadt véglényt, az ember alatti embert, akiről Orwell Állatfarmját
messze megelőzve már a mi Ady Endrénk is írt a Disznófejű nagyúrban
a Mammon szerzeteseinek vétkeit ostorozva... Nekem is volt néhány hasonló
esetem a megbízhatatlan megbízók ezen elhájasodott fajtájával. És itt hadd
olvassam fel egy szerény kis szonettemet, ami kitüntetett darabja ennek
a Mikropolisz című kötetnek.
A Globalibugris
Az emberfejű gibbon
harapja, harapdálja az agyamat
a szívemet és én
mégis mégis szabad vagyok!
Általa növekszem és csak
azért nem hálálkodom oly
feltűnően, mert esendőségében is
önmagunkat tisztelem.
Falkában jár az emberfejű,
körülvesz, mutogat, mutogat és
mindig másra és máshova.
Én meg járom, járom a
táncot, az aranyon járom, Gyógyító
templomot virágzik a táncom.
Ajánlás:
E neuromammon monológ
életre-halálra analóg,
vegeto-gasztronóm
metronóm.
BÁNYAI GÉZA:
Hogyan lehet megtenni azokat a lépéseket, hogy az emberibb léptékű irányba
induljunk, hiszen mi nagyon sokszor úgy vagyunk, hogy mástól várjuk a megoldást;
ha majd a körülmények ilyenek lesznek..., ha a törvények olyanok lesznek...,
ha az állam úgy rendezi..., ha adnak pénzt hozzá..., majd lépek, ha elég pénzt
kerestem... stb., stb. De vajon honnan merítsük a bátorságot és az energiát
ahhoz, hogy ezt a lépést meg tudjuk tenni, és még társakat is találjunk
hozzá?
MÚJDRICZA
PÉTER: A keletiek fogalmazták meg azt, hogy Buddha
ébredése a világ ébredése. A saját morális rendszerváltozását, a saját
világának az építését kinek-kinek saját magán kell elkezdenie. Valahol
itt kezdődik. És bármennyire furcsán és talán nem a legtrendibb módon hangzik,
de nem elsősorban az Európai Uniós pályázatok lobbizása, korrupciós becserkészése
a legfontosabb feladat. A már összeomlott szovjetázsiai nagybirodalmi szisztémában
is fölfelé "lobbizva", fölülről kellett különféle gerinctelen viselkedési
technikákkal szippantani a mannát, és ma még ennél is bürokratikusabb labirintusokon
keresztül Brüsszelből. Vergilius Aeneas-ában Laokoón főpap annak
idején nem véletlen intette a trójaiakat – "Timeo Danaos et dona ferentes"
("óvakodj a görögöktől, mégha ajándékot is hoznak"). Ezekről az EU-pályázatokról
mindig kiderül, hogy valami csapda van bennük, ami akkor zárul, miután
már az illető úgymond "sikeresen" elnyerte. Valami furcsa kvázi-szisztéma,
ami a gyarmati létet még inkább lepecsételi.
BÁNYAI
GÉZA: Vagy pedig az, hogy sikerült őt "nem
kívánt" versenybe hozni, és ezen túl ezután már nem állhat meg.
MÚJDRICZA
PÉTER: Pontosan. Elsősorban a közvetlen baráti, ismeretségi
körünkön belüli morális értékekre támaszkodva kell építkeznünk, legelőször
belül és csak utána kívül. Hogyha ehhez jön támogatás, az jó, de semmiképpen
se fojtson bennünket a lekötelezettség neokolonialista béklyóiba. Weöres
Sándor írja a belső létrával kapcsolatban, befelé és felfelé is vezetnek
utak, felülről és belülről kell azokat az erőket meríteni, hogy felismerhessük:
– olyan értékek vannak ebben az országban, amikre lehet támaszkodni. Elsősorban
ezeket az értékeket kell akkummulálni, hiszen nem arra kíváncsi a világ,
hogy mit tanultunk el tőle, hanem, hogy mit tettünk hozzá. És ha ezt a
"helyzeti energiát" valami kívűlről is felerősíti, jöhet. Ahogy azt Gandhi
megfogalmazta: "Otthonom legyen nyitott bármely kultúra szabadlelkű széljátéka
előtt; de visszautasítom, hogy valamely’ is ledöntsön a lábamról."
BÁNYAI
GÉZA: Építészként... Te tervezel is, ugye?
MÚJDRICZA
PÉTER: Egyértelmű, abból élek.
BÁNYAI
GÉZA: Miket tervezel? Kíváncsi vagyok, hogy amikor
te a napi gyakorlatban megpróbálod alkalmazni ezeket az elveket, ez kapásból
bizonyos dolgoknak az elutasítását is jelenti. Gyanítom, hogy üvegpalotákat
nem szoktál tervezni. De akkor úgymond miből élsz meg?
MÚJDRICZA
PÉTER: 1989 előtt egyetlenegy alkalommal sem történt
meg, hogy az állampárt bármely képviselője arra késztetett volna, hogy
lépjek a tagjai sorába. 1989 után – a mammonkapitalizmus korában – a pénzvallás
farizeusai sem kértek fel hasonló szerepre. Sokkal inkább az iménti elvek
mentén együttgondolkodó emberekkel dolgoztunk. Hála Istennek ez a Mikropolisz-szemlélet
sokfelé életképesnek bizonyult. Itt elsősorban Tapolca-Diszelre gondolok,
ahol az Első Magyar Látványtár baráti társasága egy olyan mikrokörnyezetet
hozott létre, gyógyított vissza egy 17. századi vízimalom revitalizációjaként,
ami kiállítóházként, egy kicsit a falu második templomaként, a bibliai
ünnepkörre szervezett találkozók sorozatain át immár 15 éve nyitotta meg
és nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. Tapolca-Diszel, egy 800 lelkes
település, a Balaton északi partjától 10-20 km-re van az Eger patak mentén
– kicsit olyan, mint Kuroszawa Álmok című filmjében a vízimalmok falva.
Ez a gyönyörű vízimalom 20 évvel ezelőtt még romokban hevert. Romjaiból
újjávarázsolva oly mértékben tette élővé a falut, hogy a hanyatló demográfiai
trend pozitívba fordult, és immár 10-15%-kal több a település lélekszáma,
mint a 80-as évek elején volt. Kétségtelen, a nagyvárosból katapultáló
szabadgondolkodók a helyben élők szakmai, emberi tradíciói nélkül egy lépést
nem tudtak volna megtenni. Tehát a legelső az volt, hogy megtaláljuk az
emberi hangnemet, mi az, amit nyújtani tudunk egymásnak, a vidék a városnak
és a város a vidéknek. Mindez Tatán az új köztemető, a tatai temetőkápolna
esetében is meg tudott valósulni, pedig jóval nagyobb településről van
szó, mint Tapolca-Diszel. Sőt, Keserü Ilona egy fantasztikus, 200 m2-es
freskóval teljesítette ki a makrokozmosz felé azt a nagyon különös nekropolisz
teret, amit ott sikerült megépítenünk testvéremmel és a tatai műszaki értelmiség
legjelesebbjeivel. Ugyanígy Esztergomban a Várhegy alatt húzódó dunaparti
új átriumházak esetében is, melyeket egy nagy, nemzetközi kapcsolatokkal
rendelkező légtechnikai cég, a Rosenberg Hungária számára építettünk. Lajoskomáromban,
ahol a nagyszüleimnél töltöttem gyerekkorom nyári vakációit – nem hittem
a szememnek, 1 méter vastag fekete termőtalajjal dicsekedhet a falu –,
egy igényesen átgondolt parasztház épül, nagylélegzetű verandája közösségalakító
terével passzív napházként is működve, de megtaláltuk a helyét a gazdasági
épületek déli tetőfelületén a napkollektoroknak is. Az bizonyos, hogy minél
szerényebb léptékben próbál az ember közösséget találni és együtt gondolkodni,
annál nagyobb eséllyel válik angyalivá egy épített környezet. Mennyivel
nehezebb ez a nagyvárosban, ahol már nem köszönnek egymásnak az emberek,
ahol a leszívott agyú szfinx uralmáról beszélhetünk csak, amit önmagában
semmiféle installált architektúra nem tehet otthonosabbá, legfeljebb tükröt
tart neki. De nem szabad feladni, hogy a Mikropolisz a nagyvárosban is
gyógyító erővel rendelkezhet. Például Újpalotán, az újpalotai vasbetonpaneles
lakótelep főterének rendezését szívügyének tekintő szakmai és civil szerveződés
törekvései nyomán már igazán kevés kell ahhoz, hogy otthonosan kialakított
zöldkörnyezet jelezze, itt van gazdája a köztereknek.
BÁNYAI
GÉZA: Éppen a Civil Rádió alapítója az egyik fő mozgatója
ennek a kezdeményezésnek.
MÚJDRICZA
PÉTER: Igen, az ő előadását is hallottam, és
őszinte elismerésem Péterfy úrnak és barátainak. Valamennyiünknek kívánom,
hogy akár Újpalota megújuló főterén, a Civil Rádió egy legközelebbi adásában,
szabad ég alatt folytathassuk eszmecseréinket a nagyvárosi dilemmákról.
BÁNYAI
GÉZA: Legyen ez az utolsó szó. Megkockáztatom, jó
volna eljátszanunk azzal a gondolattal, hogy Budapestet úgy, ahogy most
van, megpróbáljuk legalább gondolatban átépíteni, emberi léptékűvé tenni,
nyilvánosan beszélgetni arról, vajon mit kellene tenni ahhoz, hogy ez működjön.
Nem tudom, van-e ehhez kedvetek?
MÚJDRICZA
PÉTER: Örömmel.
BÁNYAI
GÉZA: Akkor talán, ha szerencsénk van a következő
alkalommal, de egy alkalommal feltétlenül ezzel fogjuk folytatni. Mújdricza
Pétert és Miklóssy Endrét hallották a Nagyvárosi dilemmákban, ahol Mújdricza
Péter Mikropolisz című könyvéről beszélgettünk, amely a Ráday Könyvesházban
kapható. Két hét múlva jelentkezünk ismét.
(Elhangzott a Civil Rádió, 2005.
június 11-ei adásában.) |
|