|
KELEMEN
ZOLTÁN
Könnyek Árkádiáért
Weiner Sennyey Tibor: A természettel
való kapcsolat újragondolása
"The tears
are welling in my eyes againI need twenty big buckets to catch them inAnd
twenty pretty girls to carry them downAnd twenty deep holes to bury them
in"
(Nick Cave: Hallelujah)
Kevesen képesek a gyermekkor elvesztésének
élményét műalkotássá érlelni. Főképpen, ha az élmény még közeli. Az első
kötetes Weiner Sennyey Tibor számára nemcsak verstárgyként, hanem kutatási
területként is központi fontosságú Árkádia-mítosz az alapítója A természettel
való kapcsolat újragondolása című versgyűjteményének. Árkádia kapcsolódik
az ártatlanság szükségszerűen tovatűnt időszakához, amennyiben a kezdetet,
az első emberek általi alapítást idézi, no meg amennyiben mindazoknak az
isteneknek a születési (Hermész, Pán) vagy kedvenc tartózkodási helye (Artemisz,
nimfák, Szilénosz, szatüroszok), akik jellemükkel vagy "lélekrajzukkal"
valóban hasonlíthatók ahhoz a féktelen vadsághoz, pontosabban emberen túli
természetességhez, mellyel például Kerényi Károly jellemzi többször Árkádiát.
Az ősi mítoszokat Weiner Sennyey a modernitás egyik legutolsó mítoszkísérletével
összevonva használja költészetében. Az avantgarde, és különösen Apollinaire
költői teremtésének lényeivel népesíti be a kötet lehetséges világát, olyan
feszültséget keltve, amely éppen Árkádia elveszejtésének tragédiájából
háromol az emberre: a létezők autentikus, érvényes környezetének tovatűnéséből
adódó tragikus léthelyzet teszi szükségessé a természettel való kapcsolat
újragondolását, melyhez E. T., a földönkívüli infantilizmusa éppúgy szolgálhat
szimbólumként, mint a Jimi Hendrix által világhírűvé tett blues-klasszikus,
a Hey Joe. A központban az avantgarde pihi madarai állnak, nemcsak
vers-, de kötetszervező pozícióban. A pihik a költeményekben Árkádia thanatológikus
aspektusához kapcsolódnak, hiszen lélekvivő vagy lélekvezető madarakként
(a görög mítoszokban az "árkádiai" Hermész volt a lélekvezető isten), sőt
a lelket megszemélyesítő szárnyas lényekként is értelmeződnek, a holtak
lelkeit is szimbolizálhatják.
Amellett,
hogy Weiner Sennyey világosan meghatározza az irodalmi hagyománynak azt
a részletét, amellyel azonosulni szeretne, és kijelöli – kiválasztja a
mestereinek tekintett alkotókat (Dantét, Boccacciót, Petrarcát, Miltont),
más, általánosan ismert szerzők művészetére is folyamatosan utal költeményeiben
(Allen Ginsberg, József Attila, Charles Baudelaire, Petőfi Sándor), de
ez utóbbi utalások gyakorta parodisztikusak a szó antik görög irodalmi
értelmében és hozzájárulnak a művészet komplexként fölvett lényegiségének
az A. C. Danto által javasolt módozatokban történő megragadásához. Weiner
Sennyeinek A nagy piros téglalap című verse Danto A közhely színeváltozása
című műve kérdésfölvető példájára vonatkozó konkrét utalás-sorként olvasható.
Danto nyomán tehát a költő a műalkotás megismerhetősége elméletének-módszerének
alapvető mikéntjét firtatná? Könnyen lehet, hiszen egyéb publikációiból
is hasonló ösztönzésre lehet következtetni. Persze, maradva az Árkádiához
viszonyuló szövegek környezetében, Danto ösztönzése egyelőre inkább az
alkotás folyamatának és ezzel együtt a műalkotás meghatározódásának felszabadítására
ad alkalmat a költőnek, semmint az amerikai teoretikuséhoz hasonlítható
fegyelmezett és kitartó gondolatvitelre, ez azonban a beszédmódok különbségének
is betudható.
Mint ahogy
Árkádia és a szomszédos Élisz alapító mítoszaiban is kiemelkedő fontosságúak
az ősi khthonikus anya-istennők (főképp Rhea), úgy az Árkádia tovatűntét
sirató Weiner Sennyei versekben – de fogalmazhatunk úgy is, hogy a gyermekkor
elvesztését műalkotássá érlelő alkotásokban – fontos szerepe van az anyának,
ezt a szerepet azonban a szerző szándékosan és többrétegűen is átkonstruálja.
Először is olyan módon, ahogy Kovács András Ferenc Saltus Hungaricus
kötetében költészetének újabb, játékos irányát jelölte ki. A marosvásárhelyi
költő "Ad nótám" jelzettel látta el azokat a verseit, melyek a hatvanas
évek magyarországi táncdalai valamelyikének dallamára és ritmusára íródtak.
Felidézik a kor "nevetséges és félelmetes" voltát, egyúttal azt sejtetik,
hogy a jelen kor sem jobb, sőt talán nem is más. A nevetséges slágerdallamok
(Pancsoló kislány, Pókháló az ablakon, Járom az utam) az olvasóban
két, ellentétes érzést válthatnak ki: a közönségességét és a kollektív
tudattalant illető közvetlen, szinte zsigeri impressziót. Weiner Sennyey
Tibor Az én mamám kezdetű-című, esztétikailag a föntiekkel azonos
módon értékelhető sláger ihletésére ír az Anyáról, s Kovács András Ferencéhez
hasonló hatást ér el. Másodszor a gyermekkort idéző költemények abszolút
főhőse (természetesen az aktuális gyermeken kívül) a nagyapa, kinek alakját
szinte ószövetségi pátriárkává dimenzionálja a vershelyzet. A gyermekkor
erkölcsi korlátok nélküli Árkádiájából ki- illetve fölbukkanó én szinte
versről versre kényszerül arra a küzdelemre, mely önlétünk, van-ságunk,
személyessé érlelendő és értékelendő létezőségünk újra- és újramegfogalmazásának
szükségszerűségéből fakad, s mintha nem ismerné föl a lírai alany, hogy
ez semmiképpen sem egyszeri aktus, hanem az egyed észlelőként és észleltként
való fönnmaradásának folyamatos meghatározása.
A levelek
című versciklus az erotika irányában próbálja meg tovább keresni Árkádia
tűnő nyomát. Ízek, illatok, fények és érintések emlékeinek átörökítése
Érosz által lenne lehetséges? Ennek a próbálkozásnak a korlátaira az Első
levél című vers hívja föl a figyelmet, ugyanakkor éppen ez a költemény
örökíti át legsikeresebben a szeretett nő "tájainak" élményébe a gyermekkori
gyümölcsöskert pásztori, de legalábbis idillikus emlékét, méghozzá igen
közvetlenül, ha a kert és a nőiség évezredes közös szimbolikájára gondolunk.
A Hetedik levél a Hetedik eclogák (Vergilius; Radnóti, a
leveleket lezáró Gyerekvers Radnóti Éjszaka című művének
parafrázisa) sorába illeszkedhetne a költészet és az ember viszonyán keresztül
a lét mineműségére föltehető kérdés megfogalmazása kapcsán, de utalhat
Babics Imrének a klasszikus versformákat fölelevenítő (megújító?) szándékára
is; az Űrhajós és a Költő találkozásakor azonban a "fekete költőt", Szergej
Jeszenyint is megidézi a párbeszéd és az egzisztenciális elbizonytalanodás,
amely az imént vázolt kérdés föltételére késztetné a beszédpartnereket.
Költészet és lét végül mintha azonosulna az Űrhajós rezignált sorsleltárjában,
kettejük közül azonban ezúttal a Költő a józanabb, aki a létnek a műalkotáson
is túlérő erejére mutatva zárja le a dialógust, habár konvencionálisan
éppen neki kellene a poézis örökkévalóságát bizonyítani. A Nyolcadik
levél a fikció stilizációs vonatkozásainak személyessé tételével próbálja
tovább gondolni költészet és lét, személyes lét viszonyát. A "megírtnak
lenni" vagy "megírtként lenni" létmódja által fölvetett problémát végül
– kimondatlanul – Csuang-cö és a lepke paradoxonában látja föloldhatónak
a lírai alany, aki csapásként értelmezve irodalmi létezővé válását, újra
megírja önmagát, ezúttal azonban már az őt elsőként megírót is fikcionalizája:
beemeli a műbe.
Az Arcadia
című ciklust olvasván válhat bizonyossá, hogy Weiner Sennyei Tibor számára
az antikvitás és az azt eddig talán legsikeresebben, de mindenképpen legalaposabban
és legsajátságosabban újraértelmező korareneszánsz hagyománya jelöli ki
a költészet léthelyzetét az ezredfordulón. Számomra úgy tűnik: eddig a
legfontosabb, amit "mestereitől" megtanult az az, hogy miképpen lassítsa
le írásmódjával az olvasást, alaposabb befogadói hozzáállásra kényszerítve
olvasóit: verseit lehetetlen gyorsan, fölületesen olvasni. A töredékként
megjelölt az almáskert a személyes létezés egyszeriségének kérdését
gondolja újra a fűszálak kapcsán, úgy, hogy közben egyértelművé teszi viszonyát
Pascal nádszál hasonlatához, de Walt Whitman fűszálaihoz és Babits Mihály
Esti kérdéséhez is, miközben a vers alaphelyzete ismét az Árkádiát
elvesztett gyászoló megismerési-fölismerési, tehát fenomenológiai próbálkozása,
főként, ha Heidegger nyomán az ismeretelméletet, mint közvetlenül a lét
vizsgálatára, illetve ennek a vizsgálatnak a megfigyelésére vonatkozót
értelmezzük. Némely alkotást tekintve, mint amilyen a ballada-szerű Este
vagy a (P.)arafrázis az antikvitás hagyományát – főként az Árkádiával
szomszédos Élisz mítoszait – öntörvényűen újraíró Georg Trakl poétikája
juthat az olvasó eszébe. Trakl Elis című verse például az aranykor
Árkádiáját idézi meg aranyban-kékben, melyhez bukolikus nyugalom társul
és elbizonytalanító béke. Az Este a konvencionalitás határát súroló
képeivel idézheti az osztrák költőt. Az Exponálás expresszív képei
is Trakl költészetére utalhatnának, ha az anyaméhben összebújó ikrek nem
idéznék föl az olvasóban Radnóti Miklós hasonló tárgyú verseit. A Fogócska
című vers már ismét az antik-latin hagyományt, illetve az azt szimuláló
Weöres Sándort vagy Kovács András Ferencet idézheti, de semmiképpen sem
utánérzés, inkább vérbő helyzet- vagy hangulatvers. A kötetben utána következő
Alkonyati sétán disztichonjával a szerző, talán eddigi legkiérleltebb
költeményét alkotta meg. Az ókori Európa, bölcseleti igénnyel párosuló
formaérzékenysége és az ezredforduló lehetőségeit kereső, modernitás utáni
multikulturalitásának visszafogott, bizonytalan hangoltsága alkot szintézist
a versben. A kötetzáró Vitustánc igényes megformáltságával és filozofikusságával
a babitsi és weöresi hagyományokat követi, a halál felé meghatározódó lét
követelményének a lírai alany és a befogadó elé állításával viszont már
kifelé mutat az első versgyűjteményből.
Janus Pannonius
híres epigrammájában büszkén írja, hogy dicső szelleme hazája számára olyan
megbecsülést hozott, melyben eddig a klasszikus esztétikai értékeknek otthont
adó Itáliának volt csak része. Csokonai Vitéz Mihály nimfákra, természeti
istenekre lelt költeményeinek Pannóniájában, Hamvas Béla arról írt, hogy
ő hozta az antik isteneket a Duna partjára. Az elsőség kutatása hiábavaló
és fölösleges, esetenként bántó is lehet, arra viszont föltétlenül figyelni
kell, hogy a magyar irodalomban, mint minden európai irodalomban koronkint
újra és újra megfogalmazódik az antik hagyományokhoz való visszatérés szükségessége.
Talán Weiner Sennyei Tibor első kötetével is folytatódik ez a visszatérés.
(Babel Press Bt., Veszprém 2005) |
|