|
FEKETE
J. JÓZSEF
"A legendaírás nehézségei"
Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy
Gellért-legenda. Regény.
Bánki Éva második regénye eldöntötte,
bizony nagyon komolyan kell venni írói kvalitásait, az Aranyhímzés
ugyanis bebizonyította, hogy a szerző első kötetének kiválósága egyáltalán
nem a szerencsés csillagzat függvénye, hanem a tehetség kézzelfogható megnyilvánulása
volt. A méltán nagy sikert aratott Esőváros egyszerre két lehetőséget is
nyitva hagyott. Az egyik annak a veszélyét rejtette, hogy az írónő ebbe
az emberöltőkön átívelő műbe beleírta a családi legendárium összes szálát,
anekdotáját és legendáját, ennél fogva a folytatásnak magva szakadhat.
A másik a tökéletesen működő elbeszélő-technika nyomán arra utalt, hogy
az írónőnek lesz még bőven mondandója az emberi sorsokról, vágyakról, kísértésekről,
kételyekről, kudarcokról, bukásokról, tehát bizonyára tovább folytatódik
majd az anekdotikus prózafolyam. A két nyilvánvaló lehetőség mögött azonban,
most már tudjuk, ott rejtőzött egy harmadik, amelyben a világot befogó
tekintet előtt leszűkült a panoráma, olyannyira már, hogy szinte egyetlen
pontra fókuszálódik az elbeszélői érdeklődés, ugyanakkor a szöveget alkotó
tehetség pedig nagy, megbízható, biztonságos építményt emelt a minimalizált
történetmag fölé, amiről éppen ez a nyelvi építmény szobáit végigjárva,
ablakain kitekintve, a homályos sarkokat kitapintva deríti ki az olvasó,
hogy az elbeszélés puritánsága csak látszólagos, a történet mélyebb meghasonulásokról,
kétségekről, színesebb sorsokról és kegyetlenebb csalódásokról, kíméletlenebb
halálokról szól, mint az Esőváros szerteágazó családfájának sorsindázása.
Nem jól írom ezt talán, hiszen egyetlen ember halála semmivel se kisebb,
mint ezer ember halála, minőségben nincs köztük különbség, csak mennyiségben.
Vagyis a szenvedés kellő hitelességgel le nem írható, de megszámolható.
A világ inkább hagyja magát tudományosan "megszámolni", mint művészien
"leírni". A világ leírhatatlanságára már a tizenötödik század derekán fölhívta
a figyelmet Nicolaus Cusanus bíbornok, az alsó-rajnai Trier környékén (Cuesben)
született jeles tudós, polihisztor, aki Az ellentétek egységéről
írott művében a következőket szögezte le: "Az Isten mindentudó lehet, én
viszont nem. De azt, hogy egy meg egy az kettő, az Isten sem tudhatja jobban,
mint én." A középkor végének és az újkor kezdetének demarkácós határaként
is értelmezhető mondat mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a betűkód nem
képes a tudás megfogalmazására (Samu János Vilmos olvasata szerint): a
világ kimondhatatlan és leírhatatlan, de kiszámítható.
Az Aranyhímzés
története négy évszázaddal Cusanus előtt játszódik Velencében, ahol az
agg Anasztáz püspök néhány ifjú kísérőjével a Magyar Királyság megbízásából
– "Jézus Krisztus születésének 1083. esztendejében a magyar klérus úgy
döntött, az elődök szentséges tetteit méltóképp feljegyzi, és igyekszik
a messzi idegenben felderíteni, amire a kortársak már nem emlékezhetnek"
– a néhai Gellért püspök származását kívánja felkutatni az egyházi kanonizáció
előkészítése során, és megfogalmazni a leendő magyar szent akár igaz, akár
hamis, de mindenképpen kanonizálható legendáját. Anasztáz, aki a regényben
gyakrabban pogány nevén – Sebe – szerepel, jól ismerte Gellértet, sorsuk
szinte összefonódott. Gellért harcban mentette meg a kisgyermek Sebét,
akinek minden családtagját lemészárolták, és azzal, hogy Gellért maga elé
rántotta a nyeregbe, a pogány világból is kitépte. A kitűnő nyelvtehetségű
gyermek gyorsan haladt egyházi tanulmányaiban, később ő követte Gellértet
a püspöki hivatalában. A legenda összeszálazását ugyan már jóval hetvenen
túl kapta feladatul, de tulajdonképpen sokkal korábban belegabalyodott
a formát öltő szövedékbe, amikor Gellért írásait toldozgatta, hozzájuk
írt az olvashatatlan helyeken, sőt teljes szövegeket és prédikációkat is
Gellért neve alatt fogalmazott meg. Nem hamisítás szándékával, hanem egyszerűen
folytatta, kiegészítette, kiteljesítette a mester munkáját, ami gyakorta
előfordult a középkor későbbi századaiban is.
Velencében
az ősz Sebe egyszerre ráeszmélt, hogy a történet megírhatatlan, és hogy
a világ kiszámítható, ha egyébért nem, hát azért, mert az emberek számítók,
az egyéni érdekeiktől és a nagypolitika által vezérel cselekedeteik pedig
kiszámíthatók. Ezt természetesen a hatalmas élet- és diplomáciai tapasztalattal
rendelkező, "teológiában, külpolitikai intrikákban és némiképp az emberi
lélek rejtelmeiben is jártas", kellő mértékben ravasz Anasztáz püspök látja
át azonnal, fiatal társainak sokat kell még tanulniuk. A legenda megírásához
– Bánki Éva könyvének alcímében határozatlan névelővel jelzi, hogy egy
Gellért-legendáról van szó, ő nem a Gellért-legenda megfogalmazására törekedett,
hanem a legenda legendáját írta meg – a püspöknek tulajdonképpen nem is
kellett volna Velencébe utaznia, hogy élete utolsó napjait ebben a madarak
nélküli, a madarakat csak mozaikokon és aranyhímzéseken láttató városban
töltse. A feladatot azonban el kellett végezni, annál is inkább sietősen,
mert a magyar és a velencei államérdekek között is egyensúlyt kellett teremteni
Dalmácia kérdésében, amit éppen megszállni készült a Magyar Királyság.
Innentől kezdődik Bánki Éva theo-krimije, ami annak ellenére, hogy Anasztáz
egy kettős gyilkossággal szembesül a városba érkezése másnapján, mégse
az erősen kitalálós, de ki tudja milyen titkos praktikákkal övezett filigrán
aranyhímzőnő, aki akár Géza nagyfejedelem unokája is lehetett volna, valamint
koros férje gyilkosát vagy felbujtóját kutatja, hanem a bizonyára Velencéből
indult Gellért identitását igyekszik, vagy inkább látszólag igyekszik felderíteni.
Nyomozása során kiderül, hogy 1025-ben három ifjú indult magyar földre
Velencéből, egy szerzetes, egy kalmárcsalád sarja és egy hozzájuk csapódott
idegen, ám egyik se felelt meg Gellért korai énjének, az elsőnek hiányoztak
a testi adottságai, a másodiknak teológiai képzettsége lehetett foghíjas,
a harmadiknak nem volt motivációja Gellért cselekedeteihez. Sebe tudja,
hogy az igazság megismerhetetlen, ugyanis Isten részt vesz minden emberi
történésben, ezért nem is az igazságot kívánja megtalálni, hanem minden
igazság foglalatát megalkotni, aminek során a Velencéből indult három fiú
mellett megjelenik a negyedik is, az Irodalmi Gellért, aki majd Anasztáz
személyes transzkripciója nyomán válik megérthetővé és magasztosul legendává
Gellért és korának évszázada.
Az Aranyhímzés
egy regény regénye. Sebe regényként írja a legendát, ő az igazi aranyhímző,
hiszen a lehetséges valóságok az ő szándéka szerint állnak össze történetté,
Bánki Éva pedig ennek a szövegalakító szándéknak a regényét írta meg, ami
művészregényként is olvasható. Ám vétek lenne így leszűkíteni ennek a gazdag
műnek az értelmezési lehetőségét és megértési síkját, hiszen a leszűkített
történetnek számtalan továbbgondolási lehetősége nyílik meg az olvasó előtt.
Ugyanebből az okból nem tekinthetjük történelmi regénynek se, hanem inkább
a regényírás regényének, amelyben hol áttételesen, hol szinte közvetlenül
hangoznak el a prózaírás lehetőségeivel szembeni kételyek, válaszkereső
töprengések. Témájánál fogva azonban ennél is több, a kötelező választás
terhének regénye is, amelynek az alcím ellenében nem Szent Gellért a hőse,
hanem az ő legendáját keretbe fogó Sebe – Anasztáz, aki az ezredforduló
tanújaként egyik lábbal a pogányságban, másikkal a kereszténységben, bal
kezén a lecsonkolt hatodik táltos-ujj sebével, jobbjában római keresztel,
emlékezetében bizánci hercegnővel és lemészárolt családjával a középkor
intézményesülő diplomáciájában a feladatvállalás, a feladatmegoldás, az
önmeghatározás, a társadalmi elvárások választási kötelezettségeivel szembesül.
Ahogy agg korában a szerzetesi életmódja fölé terebélyesedett Velence pompája,
úgy írta fölül gyermekkorában az egyistenhit a pogány mitológia gazdagságát,
hiszen "a civilizáció nem más, mint felejtés". Válaszutakkal vette körül
az élet, de egyáltalán nem bizonyos, hogy mikor választott szabadon. Ezer
év múltán bátran, büntetlenül és kíváncsian szurkolhatnánk Koppánynak.
Sebének ilyen esélye nem volt. Ő a halottak közül való, Gellért nyolc éves
korában mentette meg Csanád részeg, karddal hadonászó katonái közül, hozzátartozóit
az utolsóig megölték, ezért kettős, de egybefonódó entitásként működött
a tudata, pogány és keresztény lényének gondolatai kiegészítették egymást:
"Ha az a szerencse érne, hogy üdvözülök, gondolta Sebe, én a Mennyországban
is egyedül leszek, minden testvérem, rokonom holtan és némán fekszik a
Maros mellett, és én majd nézegethetem a csontjaikat a Mennyből alátekintve."
Sebe panteisztikus világképét lecserélte, fölülírta a misztikus világkép,
ám az előzőt melegebbnek, emberibbnek, élhetőbbnek érezte, és tudatában
volt, hogy egyszerre több világhoz tartozik, "mint amit az Úr megenged".
A regény központi
motívuma mégis az írás. A gyermek Sebe az énekeket daloló, és olykor varázslatokkal
bájoló apjától még úgy tudta, hogy az istenek "hadakat vezetnek, fiakat
nemzenek, napfényt és vihart támasztanak", taníttatása során pedig egy
olyan istennel szembesült, aki a pogány istenektől eltérően egészen mással
múlatta idejét, "teleírt már egy szent könyvet, ezt a könyvet kell olvasgatni
a papoknak életük minden órájában". Ez az Isten ír, sőt, örökösen ír. A
gyermeki istenkép mögött könnyen felfedezhetjük a bibliai utalást, miszerint
"Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.
Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi
sem lett, a mi lett." (János 1,1–3) Az ilyen szövegáthallások és
hypertextek finom hálóval szövik át Bánki Éva regényét, el egészen Anasztáz
püspök halála előtti revelációjáig, amelyben kiegyenlítődik az isteni tevékenység
az írói tevékenységgel, amely során a legenda a személyes megélésben és
átírásban lényegül valósággá: "Mert lehet, gondolta, hogy az én Legszemélyesebb
Magyarázatom az igaz, és Gellért nem volt velencei ifjú, nem volt Giovanni
Morosini, sem Alberto testvér a San Giogióból, sem az Idegen. Gellértet
nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a becsvágyak kergették
Magyarországra – énmiattam jött, az én imáimból vált magabiztos valósággá,
gondolta Sebe."
Középkorról
van szó, ne feledjük, az írásbeliség ekkor még papi művészetnek (ars clericalis)
számított, és Bánki Éva a középkorról való ismereteivel is ízesen megspékelte
a szövegét, folyton föltűnik például az ars prima, Donatus latin nyelvtana,
a nyelvtan oktatásának első könyve, amelynek mintájára Anasztáz megálmodta
a magyar Donatust, és agyában egy titkos szótárt írt, mert meggyőződése
volt, hogy a magyar szavaknak – a latinnal szemben – nincsen eredete, és
folytatása a többi nyelvben, valamint, hogy amikor Gellért, a szent püspök
elvitte a Barbár Északra a hit erejét, kevesebb halott esett volna, ha
a polgárháborúban egymás ellen rohamozók értik a másik nyelvét. A magyar
nyelv Sebe számára pogány örökség, szabályait képtelen volt összefoglalni,
szókészletének leírására elégtelenek voltak a latin, az olasz, a német,
a francia helyesírás szabályai, illetve betűkészlete. Olyan meddő feladatnak
bizonyult a magyar Donatus létrehozása, "mintha csak a madáréneket vagy
a tavasz hangjait, a szelek fütyülését, a széltépte bokrok félelmét akarta
volna Sebe lekottázni".
Magyarország
ekkor még "könyveken túli ország", Anasztáz ennek ellenére szívesebben
foglalkozott volna grammatikával, mint hogy a politikai szövevény mögül
tegye láthatóvá a szent püspök "etimológiáját", eredetét. A regényben annyira
meghatározó csomósodási pontok a nyelv, a kézirat, a szótár, a könyvtár,
Gellért Deliberatio Gerardi Morosanae Ecclesiae Episcopi supra hymnum
trium puerorum ad Isingrimum liberalem című műve, Donatus Ars Primája,
mintha Umberto Eco vagy Borges teremtette volna ezt a szövegvilágot. Hozzájuk
hasonlóan az írásbeliség és a titkok viszonya Bánki Évánál is annyira összefonódik,
hogy a rejtély nem csak a történet, hanem a mondat szintjén is megjelenik:
"a kéziratot, amit nem írhatott ifjú éveiben Gellért, mert Gellért másvalaki
volt, a kéziratot, amelyet mégis – ha van igazság a szavakban és a betűkben
– csakis Gellért írhatott". A szerzőnek a világhoz és a megismeréshez való
viszony fölötti elmélkedése pedig Sándor Ivánt és Szentkuthy Miklóst juttatja
legelőbb eszembe, midőn a történeten belül és azon kívül is a történetírás
problematikájával foglalkoznak. Egyetlen példaként hadd idézzem a Sándor
Ivánra oly jellemző, egyetlen mondaton belüli elbeszélői szólamváltást:
"Szinte semmit nem mesélt a gyerekkoráról, de azt elárulta, hogy kisfiúként
mindig a repülésről álmodott; mindig irigyeltem a madarakat, mondta, mert
nem tudtam, hogy szerzetes leszek, és sikerülni fog lélekben a madaraknál
is magasabbra emelkednem."
Az ismeretek
és utalások olyan szerényen bújnak meg a narrációban, hogy inkább a szűkösség,
mint a tágasság képzetét keltik, ami tulajdonképpen varázslatos eredmény,
hiszen az olvasónak belülről, a szövegből nyílik rálátása a tágasságra,
ezért "minden szöveg varázslat".
A vezértörténet
egyszerűsége, a melléktörténetek mögöttes síkban tartása, az elbeszélés
nyelvének kiegyensúlyozottsága más, mint az Esővárosban a közel
másfél századot átfogó történetek indázása, a melléktörténetek előtérbe
emelése és a változatos szólamok harmóniája volt, de ugyanazokat az erényeket
jelenítik meg: a bámulatos nyelvi tehetséget, a kiváló elbeszélőtechnikát,
poétikai kiegyensúlyozottságot és – ami ugyancsak nem lényegtelen – az
alapos anyagismeretet. Bánki Éva tehát úgy váltott egyik regényről a másikra,
mintha világot cserélt volna, miközben ő ugyanaz maradt: pompás elbeszélő.
(Magvető, Budapest, 2005) |
|