Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 1. sz.
 
 
FEKETE J. JÓZSEF
 

"A legendaírás nehézségei"
Bánki Éva: Aranyhímzés. Egy Gellért-legenda. Regény.


Bánki Éva második regénye eldöntötte, bizony nagyon komolyan kell venni írói kvalitásait, az Aranyhímzés ugyanis bebizonyította, hogy a szerző első kötetének kiválósága egyáltalán nem a szerencsés csillagzat függvénye, hanem a tehetség kézzelfogható megnyilvánulása volt. A méltán nagy sikert aratott Esőváros egyszerre két lehetőséget is nyitva hagyott. Az egyik annak a veszélyét rejtette, hogy az írónő ebbe az emberöltőkön átívelő műbe beleírta a családi legendárium összes szálát, anekdotáját és legendáját, ennél fogva a folytatásnak magva szakadhat. A másik a tökéletesen működő elbeszélő-technika nyomán arra utalt, hogy az írónőnek lesz még bőven mondandója az emberi sorsokról, vágyakról, kísértésekről, kételyekről, kudarcokról, bukásokról, tehát bizonyára tovább folytatódik majd az anekdotikus prózafolyam. A két nyilvánvaló lehetőség mögött azonban, most már tudjuk, ott rejtőzött egy harmadik, amelyben a világot befogó tekintet előtt leszűkült a panoráma, olyannyira már, hogy szinte egyetlen pontra fókuszálódik az elbeszélői érdeklődés, ugyanakkor a szöveget alkotó tehetség pedig nagy, megbízható, biztonságos építményt emelt a minimalizált történetmag fölé, amiről éppen ez a nyelvi építmény szobáit végigjárva, ablakain kitekintve, a homályos sarkokat kitapintva deríti ki az olvasó, hogy az elbeszélés puritánsága csak látszólagos, a történet mélyebb meghasonulásokról, kétségekről, színesebb sorsokról és kegyetlenebb csalódásokról, kíméletlenebb halálokról szól, mint az Esőváros szerteágazó családfájának sorsindázása. Nem jól írom ezt talán, hiszen egyetlen ember halála semmivel se kisebb, mint ezer ember halála, minőségben nincs köztük különbség, csak mennyiségben. Vagyis a szenvedés kellő hitelességgel le nem írható, de megszámolható. A világ inkább hagyja magát tudományosan "megszámolni", mint művészien "leírni". A világ leírhatatlanságára már a tizenötödik század derekán fölhívta a figyelmet Nicolaus Cusanus bíbornok, az alsó-rajnai Trier környékén (Cuesben) született jeles tudós, polihisztor, aki Az ellentétek egységéről írott művében a következőket szögezte le: "Az Isten mindentudó lehet, én viszont nem. De azt, hogy egy meg egy az kettő, az Isten sem tudhatja jobban, mint én." A középkor végének és az újkor kezdetének demarkácós határaként is értelmezhető mondat mindenekelőtt arra mutat rá, hogy a betűkód nem képes a tudás megfogalmazására (Samu János Vilmos olvasata szerint): a világ kimondhatatlan és leírhatatlan, de kiszámítható.
     Az Aranyhímzés története négy évszázaddal Cusanus előtt játszódik Velencében, ahol az agg Anasztáz püspök néhány ifjú kísérőjével a Magyar Királyság megbízásából – "Jézus Krisztus születésének 1083. esztendejében a magyar klérus úgy döntött, az elődök szentséges tetteit méltóképp feljegyzi, és igyekszik a messzi idegenben felderíteni, amire a kortársak már nem emlékezhetnek" – a néhai Gellért püspök származását kívánja felkutatni az egyházi kanonizáció előkészítése során, és megfogalmazni a leendő magyar szent akár igaz, akár hamis, de mindenképpen kanonizálható legendáját. Anasztáz, aki a regényben gyakrabban pogány nevén – Sebe – szerepel, jól ismerte Gellértet, sorsuk szinte összefonódott. Gellért harcban mentette meg a kisgyermek Sebét, akinek minden családtagját lemészárolták, és azzal, hogy Gellért maga elé rántotta a nyeregbe, a pogány világból is kitépte. A kitűnő nyelvtehetségű gyermek gyorsan haladt egyházi tanulmányaiban, később ő követte Gellértet a püspöki hivatalában. A legenda összeszálazását ugyan már jóval hetvenen túl kapta feladatul, de tulajdonképpen sokkal korábban belegabalyodott a formát öltő szövedékbe, amikor Gellért írásait toldozgatta, hozzájuk írt az olvashatatlan helyeken, sőt teljes szövegeket és prédikációkat is Gellért neve alatt fogalmazott meg. Nem hamisítás szándékával, hanem egyszerűen folytatta, kiegészítette, kiteljesítette a mester munkáját, ami gyakorta előfordult a középkor későbbi századaiban is.
     Velencében az ősz Sebe egyszerre ráeszmélt, hogy a történet megírhatatlan, és hogy a világ kiszámítható, ha egyébért nem, hát azért, mert az emberek számítók, az egyéni érdekeiktől és a nagypolitika által vezérel cselekedeteik pedig kiszámíthatók. Ezt természetesen a hatalmas élet- és diplomáciai tapasztalattal rendelkező, "teológiában, külpolitikai intrikákban és némiképp az emberi lélek rejtelmeiben is jártas", kellő mértékben ravasz Anasztáz püspök látja át azonnal, fiatal társainak sokat kell még tanulniuk. A legenda megírásához – Bánki Éva könyvének alcímében határozatlan névelővel jelzi, hogy egy Gellért-legendáról van szó, ő nem a Gellért-legenda megfogalmazására törekedett, hanem a legenda legendáját írta meg – a püspöknek tulajdonképpen nem is kellett volna Velencébe utaznia, hogy élete utolsó napjait ebben a madarak nélküli, a madarakat csak mozaikokon és aranyhímzéseken láttató városban töltse. A feladatot azonban el kellett végezni, annál is inkább sietősen, mert a magyar és a velencei államérdekek között is egyensúlyt kellett teremteni Dalmácia kérdésében, amit éppen megszállni készült a Magyar Királyság. Innentől kezdődik Bánki Éva theo-krimije, ami annak ellenére, hogy Anasztáz egy kettős gyilkossággal szembesül a városba érkezése másnapján, mégse az erősen kitalálós, de ki tudja milyen titkos praktikákkal övezett filigrán aranyhímzőnő, aki akár Géza nagyfejedelem unokája is lehetett volna, valamint koros férje gyilkosát vagy felbujtóját kutatja, hanem a bizonyára Velencéből indult Gellért identitását igyekszik, vagy inkább látszólag igyekszik felderíteni. Nyomozása során kiderül, hogy 1025-ben három ifjú indult magyar földre Velencéből, egy szerzetes, egy kalmárcsalád sarja és egy hozzájuk csapódott idegen, ám egyik se felelt meg Gellért korai énjének, az elsőnek hiányoztak a testi adottságai, a másodiknak teológiai képzettsége lehetett foghíjas, a harmadiknak nem volt motivációja Gellért cselekedeteihez. Sebe tudja, hogy az igazság megismerhetetlen, ugyanis Isten részt vesz minden emberi történésben, ezért nem is az igazságot kívánja megtalálni, hanem minden igazság foglalatát megalkotni, aminek során a Velencéből indult három fiú mellett megjelenik a negyedik is, az Irodalmi Gellért, aki majd Anasztáz személyes transzkripciója nyomán válik megérthetővé és magasztosul legendává Gellért és korának évszázada.
     Az Aranyhímzés egy regény regénye. Sebe regényként írja a legendát, ő az igazi aranyhímző, hiszen a lehetséges valóságok az ő szándéka szerint állnak össze történetté, Bánki Éva pedig ennek a szövegalakító szándéknak a regényét írta meg, ami művészregényként is olvasható. Ám vétek lenne így leszűkíteni ennek a gazdag műnek az értelmezési lehetőségét és megértési síkját, hiszen a leszűkített történetnek számtalan továbbgondolási lehetősége nyílik meg az olvasó előtt. Ugyanebből az okból nem tekinthetjük történelmi regénynek se, hanem inkább a regényírás regényének, amelyben hol áttételesen, hol szinte közvetlenül hangoznak el a prózaírás lehetőségeivel szembeni kételyek, válaszkereső töprengések. Témájánál fogva azonban ennél is több, a kötelező választás terhének regénye is, amelynek az alcím ellenében nem Szent Gellért a hőse, hanem az ő legendáját keretbe fogó Sebe – Anasztáz, aki az ezredforduló tanújaként egyik lábbal a pogányságban, másikkal a kereszténységben, bal kezén a lecsonkolt hatodik táltos-ujj sebével, jobbjában római keresztel, emlékezetében bizánci hercegnővel és lemészárolt családjával a középkor intézményesülő diplomáciájában a feladatvállalás, a feladatmegoldás, az önmeghatározás, a társadalmi elvárások választási kötelezettségeivel szembesül. Ahogy agg korában a szerzetesi életmódja fölé terebélyesedett Velence pompája, úgy írta fölül gyermekkorában az egyistenhit a pogány mitológia gazdagságát, hiszen "a civilizáció nem más, mint felejtés". Válaszutakkal vette körül az élet, de egyáltalán nem bizonyos, hogy mikor választott szabadon. Ezer év múltán bátran, büntetlenül és kíváncsian szurkolhatnánk Koppánynak. Sebének ilyen esélye nem volt. Ő a halottak közül való, Gellért nyolc éves korában mentette meg Csanád részeg, karddal hadonászó katonái közül, hozzátartozóit az utolsóig megölték, ezért kettős, de egybefonódó entitásként működött a tudata, pogány és keresztény lényének gondolatai kiegészítették egymást: "Ha az a szerencse érne, hogy üdvözülök, gondolta Sebe, én a Mennyországban is egyedül leszek, minden testvérem, rokonom holtan és némán fekszik a Maros mellett, és én majd nézegethetem a csontjaikat a Mennyből alátekintve." Sebe panteisztikus világképét lecserélte, fölülírta a misztikus világkép, ám az előzőt melegebbnek, emberibbnek, élhetőbbnek érezte, és tudatában volt, hogy egyszerre több világhoz tartozik, "mint amit az Úr megenged".
     A regény központi motívuma mégis az írás. A gyermek Sebe az énekeket daloló, és olykor varázslatokkal bájoló apjától még úgy tudta, hogy az istenek "hadakat vezetnek, fiakat nemzenek, napfényt és vihart támasztanak", taníttatása során pedig egy olyan istennel szembesült, aki a pogány istenektől eltérően egészen mással múlatta idejét, "teleírt már egy szent könyvet, ezt a könyvet kell olvasgatni a papoknak életük minden órájában". Ez az Isten ír, sőt, örökösen ír. A gyermeki istenkép mögött könnyen felfedezhetjük a bibliai utalást, miszerint "Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett." (János 1,1–3) Az ilyen szövegáthallások és hypertextek finom hálóval szövik át Bánki Éva regényét, el egészen Anasztáz püspök halála előtti revelációjáig, amelyben kiegyenlítődik az isteni tevékenység az írói tevékenységgel, amely során a legenda a személyes megélésben és átírásban lényegül valósággá: "Mert lehet, gondolta, hogy az én Legszemélyesebb Magyarázatom az igaz, és Gellért nem volt velencei ifjú, nem volt Giovanni Morosini, sem Alberto testvér a San Giogióból, sem az Idegen. Gellértet nem a nagypolitika, nem a világvége-hangulat, és nem is a becsvágyak kergették Magyarországra – énmiattam jött, az én imáimból vált magabiztos valósággá, gondolta Sebe."
     Középkorról van szó, ne feledjük, az írásbeliség ekkor még papi művészetnek (ars clericalis) számított, és Bánki Éva a középkorról való ismereteivel is ízesen megspékelte a szövegét, folyton föltűnik például az ars prima, Donatus latin nyelvtana, a nyelvtan oktatásának első könyve, amelynek mintájára Anasztáz megálmodta a magyar Donatust, és agyában egy titkos szótárt írt, mert meggyőződése volt, hogy a magyar szavaknak – a latinnal szemben – nincsen eredete, és folytatása a többi nyelvben, valamint, hogy amikor Gellért, a szent püspök elvitte a Barbár Északra a hit erejét, kevesebb halott esett volna, ha a polgárháborúban egymás ellen rohamozók értik a másik nyelvét. A magyar nyelv Sebe számára pogány örökség, szabályait képtelen volt összefoglalni, szókészletének leírására elégtelenek voltak a latin, az olasz, a német, a francia helyesírás szabályai, illetve betűkészlete. Olyan meddő feladatnak bizonyult a magyar Donatus létrehozása, "mintha csak a madáréneket vagy a tavasz hangjait, a szelek fütyülését, a széltépte bokrok félelmét akarta volna Sebe lekottázni".
     Magyarország ekkor még "könyveken túli ország", Anasztáz ennek ellenére szívesebben foglalkozott volna grammatikával, mint hogy a politikai szövevény mögül tegye láthatóvá a szent püspök "etimológiáját", eredetét. A regényben annyira meghatározó csomósodási pontok a nyelv, a kézirat, a szótár, a könyvtár, Gellért Deliberatio Gerardi Morosanae Ecclesiae Episcopi supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem című műve, Donatus Ars Primája, mintha Umberto Eco vagy Borges teremtette volna ezt a szövegvilágot. Hozzájuk hasonlóan az írásbeliség és a titkok viszonya Bánki Évánál is annyira összefonódik, hogy a rejtély nem csak a történet, hanem a mondat szintjén is megjelenik: "a kéziratot, amit nem írhatott ifjú éveiben Gellért, mert Gellért másvalaki volt, a kéziratot, amelyet mégis – ha van igazság a szavakban és a betűkben – csakis Gellért írhatott". A szerzőnek a világhoz és a megismeréshez való viszony fölötti elmélkedése pedig Sándor Ivánt és Szentkuthy Miklóst juttatja legelőbb eszembe, midőn a történeten belül és azon kívül is a történetírás problematikájával foglalkoznak. Egyetlen példaként hadd idézzem a Sándor Ivánra oly jellemző, egyetlen mondaton belüli elbeszélői szólamváltást: "Szinte semmit nem mesélt a gyerekkoráról, de azt elárulta, hogy kisfiúként mindig a repülésről álmodott; mindig irigyeltem a madarakat, mondta, mert nem tudtam, hogy szerzetes leszek, és sikerülni fog lélekben a madaraknál is magasabbra emelkednem."
     Az ismeretek és utalások olyan szerényen bújnak meg a narrációban, hogy inkább a szűkösség, mint a tágasság képzetét keltik, ami tulajdonképpen varázslatos eredmény, hiszen az olvasónak belülről, a szövegből nyílik rálátása a tágasságra, ezért "minden szöveg varázslat".
     A vezértörténet egyszerűsége, a melléktörténetek mögöttes síkban tartása, az elbeszélés nyelvének kiegyensúlyozottsága más, mint az Esővárosban a közel másfél századot átfogó történetek indázása, a melléktörténetek előtérbe emelése és a változatos szólamok harmóniája volt, de ugyanazokat az erényeket jelenítik meg: a bámulatos nyelvi tehetséget, a kiváló elbeszélőtechnikát, poétikai kiegyensúlyozottságot és – ami ugyancsak nem lényegtelen – az alapos anyagismeretet. Bánki Éva tehát úgy váltott egyik regényről a másikra, mintha világot cserélt volna, miközben ő ugyanaz maradt: pompás elbeszélő. (Magvető, Budapest, 2005)