Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 1. sz.
 
 
KOCSIS LILLA


Privát kánon
Elek Tibor Fényben és árnyékban.
Az irodalmi siker természetrajza című kötetéről

 


"Író vagyok, nem irodalomkritikus"
(Grendel Lajos)

"Az író műveket alkot, melyek mindenike külön világ. Ki fűz
e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos
olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. Az
olvasó, aki ír."

(Babits Mihály)


A Fényben és árnyékban tiszteletre méltó vállalkozás. Elek Tibor ötödik kötetében a lehetetlent kísértette meg, amikor nem kisebb célt tűzött ki, mint a siker, az irodalmi népszerűség titkának megfejtését. Közel ötszáz oldalnyi kritikát, tanulmányt és lejegyzett beszélgetést szervez ez a cél. A siker és az ismertség "természetrajza", az irodalom fénylő és árnyékos oldala nehezen leírható. Elek Tibor olyan vidék topografálásába kezdett, amiről sokan vélik, hogy ismerik, ám leírásához, pláne keletkezésének és állandó változásának megfejtéséhez kevesen fognának. A merész vállalkozás eredménye egy, ha nem is pontos térképet, de értékes pillanatképet adó könyv, ahol a különös "földrajztudós" bőrébe bújó szerző egyszerre kritikus, szerkesztő, beszélgetőtárs és a kortárs magyar irodalom értő figyelője. Kézikönyv ez a kötet, fontos adatok és szavak gyűjteménye. Szubjektív gyűjtemény, a sok közül egy személyes kánon tagjainak megszólaltatása, egymás mellé helyezése. És emellett kritikusi önvallomás és helykeresés, a szöveg körül munkálkodók (író-olvasó-kritikus) közötti kapcsolat megvilágítása és értelmezése.
     A Miért sikeres? kérdés megválaszolhatósága avagy a válaszadás lehetetlensége végigkíséri a programadó, propozícionáló első fejezeteket éppúgy, mint a kerekasztalbeszélgetéseket és a spacedialógusokat. Az első tanulmányok, Závada és Rakovszky írásairól szóló kritikák még egyértelműen ennek a szempontnak rendelik alá az irodalmi vizsgálódást, azonban a sikeresség vegytiszta vizsgálata fokozatosan háttérbe szorul a szövegekben, és vagy átadja helyét egyéb kritikai szándékoknak, vagy társul szegődik melléjük. 
     A földrajztudomány, mégha ilyen fiktív is, megkövetel(ne) némi egzaktságot. Elek Tibor irodalmi természetrajza vállaltan személyes, és ahogy a kritika is nehezen képzelhető el az egyszerre alkotó és befogadó, az egy személyben szerző és olvasó egyénisége nélkül, úgy ezt a kritikák szövevényes hálójából összeálló kötetet is az eleki "egyéni tisztesség" munkálja. Az "egyéni tisztesség" mindkét szava hangsúlyos: egyéni az út, amin a kritikus Elek Tibor jár, nem is lehet más. És tisztességes, holott lehetne más. Elek saját világnézete és véleménye mindvégig meghatározó szereplője az írásoknak, és a csalfa kritika legalább annyit elárul szerzőjéről, mint tárgyáról.
     A programadó első írások (avagy beszédek) egy olyan koncepciót vázolnak, amely egy egész kötetben való megvalósulása nagyban csökkentené a kötet olvashatóságát és élvezhetőségét: hogyan érvényesülnek az esztétikai és ezen túli (anyagi, marketing stb.) tényezők a kortárs irodalom megítélésében; hogyan és miért változik, illetve marad állandó egy mű vagy alkotó megítélése; min múlik, hogy a siker korlátozott vagy széles. Szerencsére a Fényben és árnyékban sokkal több annál, mint a fenti kérdések feletti spekuláció. Olvasmányos szakkönyv, élvezhető stílusban megírt körkép és merész vállalkozás: tudományos-népszerűsítő helyzetkép, objektív-szubjektív kritika és metakritika. Óvatos bírálat, mely a siker és érték közötti vélt összefüggést kérdőjelezi meg, miközben olyan fogalmakat jár körbe, mint szakmai elismertség és közönségsiker, díjak, lojális kritikák és eladási listák. Csupa objektívnek gondolt, definiálható fogalom? Ezek relativitásának felmutatása része a fiktív topográfiának. Nem csupán az egzaktság hiányának feltárása történik meg Elek könyvében, az egzaktnak vélt dolgok (tények?) megkérdőjelezése a kötet alapgondolatát készíti elő: a posztmodern kánon sem a megfellebbezhetetlen zsinórmérték, megkérdőjelezése, újraalkotása napról napra megtörténhet.
     A kötet fejezetei egymással dialógust folytatnak, továbbfűzik egymást és rendre összekapcsolódnak. "Történetünknek" megvannak az állandó, folyton visszatérő szereplői, akik hol maguk szólalnak meg, hol róluk, műveikről hallunk. Ilyen központi figurák Závada, Rakovszky, Kiss Ottó és Gion Nándor. Velük a kortárs magyar irodalom közel harminc alkotója szerepel itt, köztük lírikusok, regényírók, és ami különösen izgalmassá teszi a kötetet: kritikusok. Az a tény, hogy a bevezető írások (Nyitány), a kritikusokat megszólító fejezet (Kritikus akkordok) és a Kóda egymás mellett, egy könyvben olvashatóak, a hétköznapi tanulmánykötet fölé helyezi Elek munkáját. Az említett három fejezet a könyv kulcsa. Egyrészt, mert megfogalmazzák azokat a miérteket, amiknek a megfogalmazása fontosabb és izgalmasabb, mint a megválaszolása. Másrészt, mert a kritika kritikája olyan alapfogalmakat vet fel, amelyek a könyv fő szervező erői. Ilyen kulcsfogalom a kánon. Helyesebben a kánonok. A többes számban megjelenített különféle "szekértáborok" feltételezése az eleki látásmód lényege. Ez az a látásmód, ami viszonylagossá tesz mindent, és ebben a viszonylagosságban kulcsfontosságú, hogy a "divatos kánon" mellett feltételez (és a beszélgetésekből kiderül, nincs ezzel egyedül) sok másikat. Például egy sajátot, ami minden bizonnyal azonos a Fényben és árnyékban író és megírt szereplőivel.
     A kötet Kánonok című fejezete a már említett három fejezet által felvetett problémát fogalmazza újra, immáron a magyar irodalmi élet szereplőinek segítségével. A három beszélgetés révén Elek korábban megírt kánon-gondolatai nem maradnak reflektálatlanul, sőt épp ez a (végső soron az alcímben megígért) túlreflektálás helyezi a kérdést a kötet gyújtópontjába. A három beszélgetés variáció egy témára, azonos dallam különböző hangszereken előadva. A beszélgetések apropója más és más, lényege, központi kérdése azonban ugyanaz, a beszélgetők közötti (generációs stb.) különbség teszi változatossá. A kánon-kérdés körbejárása, definiálása, lebontása és felépítése ezekben a beszélgetésekben fejeződik be.
     A kánon mibenlétének megfejtésével és újraértékelésének szenvedélyes vágyával párhuzamosan a kötet szívügye a kortárs határon túli magyar irodalom elhelyezése az irodalomtörténetben és az irodalomkritikában. Ez az a téma, amelyhez a kritikai írások véleményezésén túlmenve a kerekasztalbeszélgetés elméleti kérdésekkel foglakozva közeledik. A határon túliság fogalmát körbejárva, újraértelmezve ad Bányai János, Bertha Zoltán, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos és Tőzsér Árpád beszélgetése a könyv keretein túlmutató tanulságot. A kortárs irodalom teljességigényű áttekintése iránti törekvés és annak a sokszínűségből következő lehetetlensége fölött érzett kétség itt kristályosodik ki a legszemléletesebben.
     A Nyitány, a Kritikus akkordok és a Kóda a személyes kánon fogalmának értelmezése mellett a kötet kritikai kontextusteremtő képességének kialakításában is kulcsfontosságú szereppel bír. Az Ars critica és a Félre a kánonokkal! itthoni és külhoni mestereket idézve a személyes kánonról vallott eleki gondolatokat helyezi a köteten túlnyúló szövegkörnyezetbe. Míg az Ars critica a kritikusok kiválóságaira utalva fogalmazza meg álláspontját, a Félre a kánonokkal! kiáltványszerű tartalmat hordoz. Míg a Kóda kérdés-felelete azoknak az elveknek az összefoglalása, amelyek a kötet egészét működtetik, a Kánonok kritikusokat megszólaltató kerekasztalbeszélgetése tiszteletadás a mestereknek, együtt gondolkodás és főhajtás.
     A Fényben és árnyékban olvasását érdekes lehet a végén kezdeni. Persze csak akkor, ha a csattanós történetekhez is szívesebben közelítünk így. A Kóda ugyanis a könyv értelmezése, az író előre és visszatekintése művére. Előretekintés, mert Elek Tibor és Németh Zoltán beszélgetése idején a Fényben és árnyékban még csak készülő kötet. A beszélgetés függelékként való közlése azonban visszatekintéssé alakítja a tervezgetést, amely amellett, hogy a könyv kritikusi elveinek rövid összefoglalója, fordított helyzetben mutatja meg a szerzőt, aki itt nem a kérdések feltevőjeként, a beszélgetés irányítójaként jelenik meg, hanem olyan valakiként, akit munkájáról, írásairól faggatnak. Így lesz az író is könyve szereplője. Mintha a Kóda csattanóként azt a dialogicitást kívánná erősíteni, amely a kötet első és második fele között létezik. A kritikákban megjelenő művek szerzői ugyanis rendre beszélgetőtársakká lesznek, így válik lehetővé, hogy a kritikákban megfogalmazottak mellé odakerülhessenek a másik fél szavai is. A kritikus lényegében nem tesz mást a beszélgetések során, mint a kritikaírás folyamatában: kérdéseket tesz fel, hol a szerzőnek, hol a műnek. Elek beszélgetései azért is üdítőek, mert valódi, elhangzott dialógusok, ahol a kérdés és a válasz nem egymás mellett való elbeszélést jelent, hanem termékeny együttgondolkodást. Ahol a kérdések mögött valódi kíváncsiság rejtőzik. A beszélgetések varázsa az együttes gondolkodás miatt nagyobb, vonzóbb olvasmányok a kritikáknál, még akkor is, ha azok olyan szempontokkal rendelkeznek, amelyek a művek alapos ismerete után is adnak töprengenivalót.
     Másrészt a Kóda arra a többször felmerülő problémára játszik rá, amely az olvasó-író, és a kettőt egy személyben megtestesítő kritikus helyzetét jellemzi. Grendel Lajos mottóként idézett állításával szembehelyezkedve már az Ars critica – Babitsra hivatkozva – megfogalmazza azt az író-olvasó-kritikus viszonyt, amely az Elek-könyv sajátja. S éppen nem az egymástól elzárkózó szembenállást látja hármójuk közt; mintha az őket elválasztó kizáró ellentét feloldásában a kritikusként való létezés krédója fogalmazódna meg, s a kritikusság művészete/mestersége a professzionális olvasó-író képében valósulna meg. 
     Az író-olvasó-kritikus szerepek körülírásának betetőzője és elegáns megoldása a kritikus-szerző megszólaltatása. A befogadó-alkotó kritikusban való találkozása olyan szerepek összenövését eredményezi, amelyek szétválasztására törekedni lehetetlen feladat, így Elek könyvének célja sem a szétválasztás, sokkal inkább az összenövés végességének érzékeltetése. A könyv végén megszólaló szerző, aki a kezünkben tartott könyvvel kapcsolatos terveiről beszél, ugyan a könyv szereplői közé keveredik, de nem lép ki eddigi szerepéből: az általa szerkesztett lap elveiről és koncepciójáról szól. És ez megtévesztően hasonlít a kötet elveire és koncepciójára. A Bárka kánontörő (és újabb kánont létrehozó) szándéka visszaköszön a könyv lapjain, hiszen olyan szerzőket és műveket szerepeltet együtt, amelyek máshol ritkán találnának egymásra. A különféle "szekértáborokra" fittyet hányó szemlélet alkalmas egy egyedi, érdekes és értékes gyűjtemény létrehozására.
     A könyv szerkezete zenei áthallásokkal teli; kéttételes mű nyitánnyal és kódával. A két tétel akár külön kötetben is szerepelhetne, annyira különbözőek. Az első tétel kritikáit a második tétel beszélgetései követik. Zene és irodalom egymásra vetítése, az irodalmi fogalmak zeneiekkel való társítása nem csupán jól hangzó tartalomjegyzéket ad a könyvnek, de sugallja annak felépítését is: eredetileg egymástól független dallamok és témák fonódnak össze és egészítik ki egymást, hogy együttesük új mű születéséhez járuljon hozzá. Ahogy a zenében a kisebb témák, úgy a kötetben az egymás mellé helyezett nevek és művek válnak egymás által meghatározottá. Kérdés persze, hogy úgy olvassuk-e ezt a kötetet, ahogy egy zeneművet hallgatunk, azaz többnyire lineárisan. Csábító lehet – ahogy az a tanulmányköteteknél lenni szokott –, hogy az írásokat tetszőleges sorrendben olvassunk, és a tartalomjegyzék megszövegezése mellett nem is figyelmeztet semmi arra, hogy valamilyenfokú linearitáshoz érdemes tartani magunkat. Enélkül ugyanis elveszítjük a szövegek közötti összekacsintás jó részét.
     A Fényben és árnyékban bír egyfajta missziós vonással. A nagyképű szakzsargon vállalt nélkülözése olvasmányossá teszi a hatalmas, két kötetet is kitevő anyagot. A szerzői szándék szerint "művelt középiskolai tanárok" számára elérhetővé vált gyűjtemény értékéből mit sem von le az, hogy stílusa nem a tanulmányokban általában használatos nyelvre emlékeztet. Más kérdés, hogy a könyv valószínűsíthető olvasótábora a szűken értelmezett irodalmár szakma, így a (szak)nyelvi egyszerűsítés inkább annak demonstrálása, hogy az irodalomról való beszédmód természetes közege nem feltétlenül a szaknyelvben keresendő. A kritika-hitvallás sarkalatos pontja az a megállapítás, amely a kritika funkcióját a szolgálatban és a közvetítésben látja. A transzformált fogalomhasználat és kifejezésmód maradéktalanul segíti ennek megvalósulását. A következetesen végigvitt kritikusi és kérdezői magatartás, illetve annak lejegyzése egy helyen változik meg: a Zalán Tibor-interjú zabolátlanul játékos elrendezése szórakoztató lehet a posztmodern elméleteket nem ismerő, vagy azokkal nem rokonszenvező olvasóknak is. A kötet egyik legszellemesebb beszélgetését csak aláhúzza a többi szöveg közül kirívó szerkezet, és az amúgy szokatlan eljárás, hogy beszélgetés és írás ilyen módon keveredik benne. Nem tudni, hogy a magnószalag sérülése tény vagy jól kigondolt ürügy, mindenesetre a hiányzó szövegek utólagos, írásban történő pótlása és azok megjegyzésekkel való kiegészítése és tipográfiai átgondoltsága olyan beszélgetésszerkezetet eredményezett, amely vidám és izgalmas színfoltja lett a kötetnek.
     Elek Tibor több hangra megírt kórusműve és zenekari darabja tanulmánykötetként indul, riportkötetté lesz, de leginkább a kortárs magyar irodalom kézikönyvének nevezhető, amely a divatos kánonokkal szemben, a posztmodern elméletek dacára próbál régi-új személyes hangon szólni tudományának tárgyáról, az irodalmi szövegről és annak szerzőjéről. Nála szerzőnek és szövegének köze van egymáshoz, bensőséges viszonyt feltételez kettejük közt, így beszélgetései fókuszában sem csupán egy személy vagy egy mű áll, sokkal inkább a köztük lévő viszony megfoghatatlanságát ábrázolja. Ez teszi a Fényben és árnyékbant modernségében valamiféle régi hagyomány követőjévé, olvasmányossá és összefoglaló értékűvé. (Kalligram, Pozsony 2004)