|
KOCSIS
LILLA
Privát kánon
Elek Tibor Fényben és árnyékban.
Az irodalmi siker természetrajza című kötetéről
"Író vagyok, nem irodalomkritikus"
(Grendel Lajos)
"Az író műveket alkot,
melyek mindenike külön világ. Ki fűz
e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos
olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. Az
olvasó, aki ír."
(Babits Mihály)
A Fényben és árnyékban tiszteletre
méltó vállalkozás. Elek Tibor ötödik kötetében a lehetetlent kísértette
meg, amikor nem kisebb célt tűzött ki, mint a siker, az irodalmi népszerűség
titkának megfejtését. Közel ötszáz oldalnyi kritikát, tanulmányt és lejegyzett
beszélgetést szervez ez a cél. A siker és az ismertség "természetrajza",
az irodalom fénylő és árnyékos oldala nehezen leírható. Elek Tibor olyan
vidék topografálásába kezdett, amiről sokan vélik, hogy ismerik, ám leírásához,
pláne keletkezésének és állandó változásának megfejtéséhez kevesen fognának.
A merész vállalkozás eredménye egy, ha nem is pontos térképet, de értékes
pillanatképet adó könyv, ahol a különös "földrajztudós" bőrébe bújó szerző
egyszerre kritikus, szerkesztő, beszélgetőtárs és a kortárs magyar irodalom
értő figyelője. Kézikönyv ez a kötet, fontos adatok és szavak gyűjteménye.
Szubjektív gyűjtemény, a sok közül egy személyes kánon tagjainak megszólaltatása,
egymás mellé helyezése. És emellett kritikusi önvallomás és helykeresés,
a szöveg körül munkálkodók (író-olvasó-kritikus) közötti kapcsolat megvilágítása
és értelmezése.
A Miért
sikeres? kérdés megválaszolhatósága avagy a válaszadás lehetetlensége
végigkíséri a programadó, propozícionáló első fejezeteket éppúgy, mint
a kerekasztalbeszélgetéseket és a spacedialógusokat. Az első tanulmányok,
Závada és Rakovszky írásairól szóló kritikák még egyértelműen ennek a szempontnak
rendelik alá az irodalmi vizsgálódást, azonban a sikeresség vegytiszta
vizsgálata fokozatosan háttérbe szorul a szövegekben, és vagy átadja helyét
egyéb kritikai szándékoknak, vagy társul szegődik melléjük.
A földrajztudomány,
mégha ilyen fiktív is, megkövetel(ne) némi egzaktságot. Elek Tibor irodalmi
természetrajza vállaltan személyes, és ahogy a kritika is nehezen képzelhető
el az egyszerre alkotó és befogadó, az egy személyben szerző és olvasó
egyénisége nélkül, úgy ezt a kritikák szövevényes hálójából összeálló kötetet
is az eleki "egyéni tisztesség" munkálja. Az "egyéni tisztesség" mindkét
szava hangsúlyos: egyéni az út, amin a kritikus Elek Tibor jár, nem is
lehet más. És tisztességes, holott lehetne más. Elek saját világnézete
és véleménye mindvégig meghatározó szereplője az írásoknak, és a csalfa
kritika legalább annyit elárul szerzőjéről, mint tárgyáról.
A programadó
első írások (avagy beszédek) egy olyan koncepciót vázolnak, amely egy egész
kötetben való megvalósulása nagyban csökkentené a kötet olvashatóságát
és élvezhetőségét: hogyan érvényesülnek az esztétikai és ezen túli (anyagi,
marketing stb.) tényezők a kortárs irodalom megítélésében; hogyan és miért
változik, illetve marad állandó egy mű vagy alkotó megítélése; min múlik,
hogy a siker korlátozott vagy széles. Szerencsére a Fényben és árnyékban
sokkal több annál, mint a fenti kérdések feletti spekuláció. Olvasmányos
szakkönyv, élvezhető stílusban megírt körkép és merész vállalkozás: tudományos-népszerűsítő
helyzetkép, objektív-szubjektív kritika és metakritika. Óvatos bírálat,
mely a siker és érték közötti vélt összefüggést kérdőjelezi meg, miközben
olyan fogalmakat jár körbe, mint szakmai elismertség és közönségsiker,
díjak, lojális kritikák és eladási listák. Csupa objektívnek gondolt, definiálható
fogalom? Ezek relativitásának felmutatása része a fiktív topográfiának.
Nem csupán az egzaktság hiányának feltárása történik meg Elek könyvében,
az egzaktnak vélt dolgok (tények?) megkérdőjelezése a kötet alapgondolatát
készíti elő: a posztmodern kánon sem a megfellebbezhetetlen zsinórmérték,
megkérdőjelezése, újraalkotása napról napra megtörténhet.
A kötet fejezetei
egymással dialógust folytatnak, továbbfűzik egymást és rendre összekapcsolódnak.
"Történetünknek" megvannak az állandó, folyton visszatérő szereplői, akik
hol maguk szólalnak meg, hol róluk, műveikről hallunk. Ilyen központi figurák
Závada, Rakovszky, Kiss Ottó és Gion Nándor. Velük a kortárs magyar irodalom
közel harminc alkotója szerepel itt, köztük lírikusok, regényírók, és ami
különösen izgalmassá teszi a kötetet: kritikusok. Az a tény, hogy a bevezető
írások (Nyitány), a kritikusokat megszólító fejezet (Kritikus
akkordok) és a Kóda egymás mellett, egy könyvben olvashatóak,
a hétköznapi tanulmánykötet fölé helyezi Elek munkáját. Az említett három
fejezet a könyv kulcsa. Egyrészt, mert megfogalmazzák azokat a miérteket,
amiknek a megfogalmazása fontosabb és izgalmasabb, mint a megválaszolása.
Másrészt, mert a kritika kritikája olyan alapfogalmakat vet fel, amelyek
a könyv fő szervező erői. Ilyen kulcsfogalom a kánon. Helyesebben
a kánonok. A többes számban megjelenített különféle "szekértáborok" feltételezése
az eleki látásmód lényege. Ez az a látásmód, ami viszonylagossá tesz mindent,
és ebben a viszonylagosságban kulcsfontosságú, hogy a "divatos kánon" mellett
feltételez (és a beszélgetésekből kiderül, nincs ezzel egyedül) sok másikat.
Például egy sajátot, ami minden bizonnyal azonos a Fényben és árnyékban
író és megírt szereplőivel.
A kötet Kánonok
című fejezete a már említett három fejezet által felvetett problémát fogalmazza
újra, immáron a magyar irodalmi élet szereplőinek segítségével. A három
beszélgetés révén Elek korábban megírt kánon-gondolatai nem maradnak reflektálatlanul,
sőt épp ez a (végső soron az alcímben megígért) túlreflektálás helyezi
a kérdést a kötet gyújtópontjába. A három beszélgetés variáció egy témára,
azonos dallam különböző hangszereken előadva. A beszélgetések apropója
más és más, lényege, központi kérdése azonban ugyanaz, a beszélgetők közötti
(generációs stb.) különbség teszi változatossá. A kánon-kérdés körbejárása,
definiálása, lebontása és felépítése ezekben a beszélgetésekben fejeződik
be.
A kánon
mibenlétének megfejtésével és újraértékelésének szenvedélyes vágyával párhuzamosan
a kötet szívügye a kortárs határon túli magyar irodalom elhelyezése az
irodalomtörténetben és az irodalomkritikában. Ez az a téma, amelyhez a
kritikai írások véleményezésén túlmenve a kerekasztalbeszélgetés elméleti
kérdésekkel foglakozva közeledik. A határon túliság fogalmát körbejárva,
újraértelmezve ad Bányai János, Bertha Zoltán, Kántor Lajos, Szakolczay
Lajos és Tőzsér Árpád beszélgetése a könyv keretein túlmutató tanulságot.
A kortárs irodalom teljességigényű áttekintése iránti törekvés és annak
a sokszínűségből következő lehetetlensége fölött érzett kétség itt kristályosodik
ki a legszemléletesebben.
A Nyitány,
a Kritikus akkordok és a Kóda a személyes kánon fogalmának
értelmezése mellett a kötet kritikai kontextusteremtő képességének kialakításában
is kulcsfontosságú szereppel bír. Az Ars critica és a Félre a
kánonokkal! itthoni és külhoni mestereket idézve a személyes kánonról
vallott eleki gondolatokat helyezi a köteten túlnyúló szövegkörnyezetbe.
Míg az Ars critica a kritikusok kiválóságaira utalva fogalmazza
meg álláspontját, a Félre a kánonokkal! kiáltványszerű tartalmat
hordoz. Míg a Kóda kérdés-felelete azoknak az elveknek az összefoglalása,
amelyek a kötet egészét működtetik, a Kánonok kritikusokat megszólaltató
kerekasztalbeszélgetése tiszteletadás a mestereknek, együtt gondolkodás
és főhajtás.
A Fényben
és árnyékban olvasását érdekes lehet a végén kezdeni. Persze csak akkor,
ha a csattanós történetekhez is szívesebben közelítünk így. A Kóda
ugyanis a könyv értelmezése, az író előre és visszatekintése művére. Előretekintés,
mert Elek Tibor és Németh Zoltán beszélgetése idején a Fényben és árnyékban
még csak készülő kötet. A beszélgetés függelékként való közlése azonban
visszatekintéssé alakítja a tervezgetést, amely amellett, hogy a könyv
kritikusi elveinek rövid összefoglalója, fordított helyzetben mutatja meg
a szerzőt, aki itt nem a kérdések feltevőjeként, a beszélgetés irányítójaként
jelenik meg, hanem olyan valakiként, akit munkájáról, írásairól faggatnak.
Így lesz az író is könyve szereplője. Mintha a Kóda csattanóként
azt a dialogicitást kívánná erősíteni, amely a kötet első és második fele
között létezik. A kritikákban megjelenő művek szerzői ugyanis rendre beszélgetőtársakká
lesznek, így válik lehetővé, hogy a kritikákban megfogalmazottak mellé
odakerülhessenek a másik fél szavai is. A kritikus lényegében nem tesz
mást a beszélgetések során, mint a kritikaírás folyamatában: kérdéseket
tesz fel, hol a szerzőnek, hol a műnek. Elek beszélgetései azért is üdítőek,
mert valódi, elhangzott dialógusok, ahol a kérdés és a válasz nem egymás
mellett való elbeszélést jelent, hanem termékeny együttgondolkodást. Ahol
a kérdések mögött valódi kíváncsiság rejtőzik. A beszélgetések varázsa
az együttes gondolkodás miatt nagyobb, vonzóbb olvasmányok a kritikáknál,
még akkor is, ha azok olyan szempontokkal rendelkeznek, amelyek a művek
alapos ismerete után is adnak töprengenivalót.
Másrészt a
Kóda arra a többször felmerülő problémára játszik rá, amely az olvasó-író,
és a kettőt egy személyben megtestesítő kritikus helyzetét jellemzi. Grendel
Lajos mottóként idézett állításával szembehelyezkedve már az Ars critica
– Babitsra hivatkozva – megfogalmazza azt az író-olvasó-kritikus viszonyt,
amely az Elek-könyv sajátja. S éppen nem az egymástól elzárkózó szembenállást
látja hármójuk közt; mintha az őket elválasztó kizáró ellentét feloldásában
a kritikusként való létezés krédója fogalmazódna meg, s a kritikusság művészete/mestersége
a professzionális olvasó-író képében valósulna meg.
Az író-olvasó-kritikus
szerepek körülírásának betetőzője és elegáns megoldása a kritikus-szerző
megszólaltatása. A befogadó-alkotó kritikusban való találkozása olyan szerepek
összenövését eredményezi, amelyek szétválasztására törekedni lehetetlen
feladat, így Elek könyvének célja sem a szétválasztás, sokkal inkább az
összenövés végességének érzékeltetése. A könyv végén megszólaló szerző,
aki a kezünkben tartott könyvvel kapcsolatos terveiről beszél, ugyan a
könyv szereplői közé keveredik, de nem lép ki eddigi szerepéből: az általa
szerkesztett lap elveiről és koncepciójáról szól. És ez megtévesztően hasonlít
a kötet elveire és koncepciójára. A Bárka kánontörő (és újabb kánont
létrehozó) szándéka visszaköszön a könyv lapjain, hiszen olyan szerzőket
és műveket szerepeltet együtt, amelyek máshol ritkán találnának egymásra.
A különféle "szekértáborokra" fittyet hányó szemlélet alkalmas egy egyedi,
érdekes és értékes gyűjtemény létrehozására.
A könyv szerkezete
zenei áthallásokkal teli; kéttételes mű nyitánnyal és kódával. A két tétel
akár külön kötetben is szerepelhetne, annyira különbözőek. Az első tétel
kritikáit a második tétel beszélgetései követik. Zene és irodalom egymásra
vetítése, az irodalmi fogalmak zeneiekkel való társítása nem csupán jól
hangzó tartalomjegyzéket ad a könyvnek, de sugallja annak felépítését is:
eredetileg egymástól független dallamok és témák fonódnak össze és egészítik
ki egymást, hogy együttesük új mű születéséhez járuljon hozzá. Ahogy a
zenében a kisebb témák, úgy a kötetben az egymás mellé helyezett nevek
és művek válnak egymás által meghatározottá. Kérdés persze, hogy úgy olvassuk-e
ezt a kötetet, ahogy egy zeneművet hallgatunk, azaz többnyire lineárisan.
Csábító lehet – ahogy az a tanulmányköteteknél lenni szokott –, hogy az
írásokat tetszőleges sorrendben olvassunk, és a tartalomjegyzék megszövegezése
mellett nem is figyelmeztet semmi arra, hogy valamilyenfokú linearitáshoz
érdemes tartani magunkat. Enélkül ugyanis elveszítjük a szövegek közötti
összekacsintás jó részét.
A Fényben
és árnyékban bír egyfajta missziós vonással. A nagyképű szakzsargon
vállalt nélkülözése olvasmányossá teszi a hatalmas, két kötetet is kitevő
anyagot. A szerzői szándék szerint "művelt középiskolai tanárok" számára
elérhetővé vált gyűjtemény értékéből mit sem von le az, hogy stílusa nem
a tanulmányokban általában használatos nyelvre emlékeztet. Más kérdés,
hogy a könyv valószínűsíthető olvasótábora a szűken értelmezett irodalmár
szakma, így a (szak)nyelvi egyszerűsítés inkább annak demonstrálása, hogy
az irodalomról való beszédmód természetes közege nem feltétlenül a szaknyelvben
keresendő. A kritika-hitvallás sarkalatos pontja az a megállapítás, amely
a kritika funkcióját a szolgálatban és a közvetítésben látja. A transzformált
fogalomhasználat és kifejezésmód maradéktalanul segíti ennek megvalósulását.
A következetesen végigvitt kritikusi és kérdezői magatartás, illetve annak
lejegyzése egy helyen változik meg: a Zalán Tibor-interjú zabolátlanul
játékos elrendezése szórakoztató lehet a posztmodern elméleteket nem ismerő,
vagy azokkal nem rokonszenvező olvasóknak is. A kötet egyik legszellemesebb
beszélgetését csak aláhúzza a többi szöveg közül kirívó szerkezet, és az
amúgy szokatlan eljárás, hogy beszélgetés és írás ilyen módon keveredik
benne. Nem tudni, hogy a magnószalag sérülése tény vagy jól kigondolt ürügy,
mindenesetre a hiányzó szövegek utólagos, írásban történő pótlása és azok
megjegyzésekkel való kiegészítése és tipográfiai átgondoltsága olyan beszélgetésszerkezetet
eredményezett, amely vidám és izgalmas színfoltja lett a kötetnek.
Elek Tibor
több hangra megírt kórusműve és zenekari darabja tanulmánykötetként indul,
riportkötetté lesz, de leginkább a kortárs magyar irodalom kézikönyvének
nevezhető, amely a divatos kánonokkal szemben, a posztmodern elméletek
dacára próbál régi-új személyes hangon szólni tudományának tárgyáról, az
irodalmi szövegről és annak szerzőjéről. Nála szerzőnek és szövegének köze
van egymáshoz, bensőséges viszonyt feltételez kettejük közt, így beszélgetései
fókuszában sem csupán egy személy vagy egy mű áll, sokkal inkább a köztük
lévő viszony megfoghatatlanságát ábrázolja. Ez teszi a Fényben és árnyékbant
modernségében valamiféle régi hagyomány követőjévé, olvasmányossá és összefoglaló
értékűvé. (Kalligram, Pozsony 2004)
|
|