Új Forrás - 2004. 10. sz. 
 
FEKETE J. JÓZSEF


"Sohasem a saját akaratunk szerint"
Majoros Sándor: Akácfáink sokáig élnek


Kettőezernégyben kihalt az egyetlen, csupán nők által beszélt nyelv. A nők legbensőségesebb érzéseinek kifejezésére szolgáló nusu nyelvet Jang Huan-ji beszélte utolsóként. A négyszáz éves múltra visszatekintő nyelv nem csak beszélt, hanem írott formában is létezett, ám a kilencvennyolc éves korában elhalálozott kínai asszony a múlt század kilencvenes éveitől, amikorra hét nővére sorra elhunyt, egyedül maradt tudásával, se gyermekeit, se unokáit nem avatta be a különleges, egyetlen, kizárólag csak nők által használt nyelv ismeretébe. A kutatók összegyűjtötték és kiadták Jang Huan-ji nusu nyelven írt verseit, prózáját és leveleit, azok azonban már csupán a nyelvészeti kutatások tárgyai, a nusut immár senki se beszéli hitelesen.
     Kihalt egy nyelv, egy - végtére is - anyanyelv. Voltaképpen az történt, hogy már nincs aki beszélje. Négyszáz év volt rászabva a mandarin nyelv és a férfiak által használt nyelvi környezet által meghatározott kettős kisebbségben. Mennyi van még hátra a vajdasági magyarok nyelve számára? Helyesbítve: mennyi van még hátra a vajdasági magyarok számára? A válasz nagyon prózai, ugyanakkor tragikus felhangú. A szórványokban a felezési idő 12-13 év. Ahol ma százan élnek, 12 év múlva 50-en, 25 év múlva 25-en, 38 év múlva 12-13-an lesznek. Aztán hatan, hárman. Akik még használják anyanyelvüket, esetünkben a magyart, ám ezt nem nézik jó szemmel otthonukban, és ugyanígy, ferde tekintettel fogadják őket voltaképpeni hazájukban is, kettős kirekesztettségük közepette tengetik egyebek által is veszélyeztetett életüket. Majoros Sándor ennek a kilátástalanságba vesző, jövőkép nélküli, életminőséget nélkülöző létnek a megfogalmazását adta novelláskötetében.
     Az elbeszélt események helyszíne pontosan meghatározott terület, a dolgok "a Balkán északi részén" történnek, ahol "senki nem felel semmiért", ahol "mindenütt lopnak, csalnak", ahol "nincs rend, nincs tisztesség", vagyis az egykori Jugoszlávia északi csücskében, ami tulajdonképpen választóvonalként határolta el Közép-Európát a Balkántól, ez utóbbinak a neve is beszédes, amennyiben igaz az az etimológiája, hogy az elnevezés a méz jelentésű "bal" és a vért jelentő "kan" szavakból származik. A fenti, a társadalmi körülményekre vonatkozó meghatározások az egykori kirakatország végnapjaira utalnak, az 1980-as évek végére, és az 1990-es évek elejére, az utolsókra, amelyeket a kártyavárként összeomló, polgárháborúk sorába és az általános nyomorba dőlő államban töltött a szerző. Ezekről a végnapokról szólnak az elbeszélések, persze nem tételesen, hanem végtelenül egyszerű emberekkel megtörténő események során átfűzve. Majoros nem kertel, vállalja a regionalizmust, saját szülőfaluja, a vajdasági Moravica (Ómoravica, Bácskossuthfalva, közkeletűen pedig Morovica) és annak lakói történeteit írja. A helyszín toposzai is hitelesek - könnyen mondhatom, magam is ebben a faluban születtem -, a temető, amelynek leomló löszfalából középkori tetemek maradványait mosta elő a csapadék, a Koplaló, ami egyszerre volt gyermekjátszótér, birka- és libalegelő, futballpálya, a rajta keresztülfolyó patakocskában pedig még csíkhalat is lehetett fogni, aztán az Aranyhordó vendéglő, amellyel kapcsolatosan szomorú szívvel tájékoztatom a szerzőt: a környékbeliek között is közkedvelt zenés hely bezárt, múltját porig alázva vegyeskereskedés és festékbolt áll a helyén. Aztán a takarmánykeverő, a szövetkezet, az egykori vasútállomás (helyén álló kocsma), mind-mind ott vannak, úgy az elbeszélésben, mint a valóságban, és úgy vannak ott, ahogy az elbeszélő mondja. Ráadásul a hősök nevei között több olyan is akad, amilyen vezetéknevet csak Moravicán hallottam. A nevek hitelességük ellenére valószínűsíthetően nem felelnek meg a történetekben szereplők valós nevének, de ezt nem állíthatom biztosan, mert a leírt események idején én már rég nem tartózkodtam a faluban.
     Semmi köze ennek az irodalomhoz, mondhatja az olvasó, s ezért sietve közlöm: igenis van. Ezek a kis piszmogások, hogy hiteles legyen a helyszín, hitelesek legyenek a nevek, hitelesek legyenek a hősök, annak a koncepciónak a részét képezik, amely hitelessé teszi a történeteket, és végső soron a szerzőt magát, hogy hiteles elbeszélője legyen a maga teremtette világnak, ami keveseknek sikerül úgy, mint Majorosnak. Az elgondolás végtelenül egyszerű, és mint minden, ami egyszerű, többnyire eredményre vezető, különösen, ha olyan elbeszélő tehetséggel, tapasztalattal és készséggel párosul, mint a szerzőé. A lényege, hogy Majoros Sándor önmagát írja. Mindenki előtt világos persze, hogy a legtöbb valóságreferenciát tartalmazó szövegek mögött is ott a szerzői akarat, a szerkesztés, ami az elbeszélés nyelvi megformálása útján fordítja át a megtörtént eseményeket irodalomba, amelyben a reáliák túltengést mutató mennyisége ellenére is a szerzői fikció uralja a történetet, ám Majoros éppen arra játszik rá, hogy az elbeszélőt és az elbeszéltet azonosíthatóvá, leellenőrizhetővé, hitelesíthetővé formálja.
     Majoros Sándor koncepciója arra alapul, hogy egyazon bőrben marad elbeszélőjével, magát játsza meg tétként novelláiban, vállalván önéletrajzát. Egyik kritikusa az előzőleg megjelentetett regénye, a Meghalni Vukovárnál kapcsán a szerzőt vajdasági, majd bácskai íróként aposztrofálta. Hát itt kezdődik a bonyodalom. Mitől is vajdasági író ő? Attól, hogy a Vajdaságban született, vagy attól, hogy vajdasági ihletésűek az írásai? A világirodalom tanúsítja, attól, hogy valaki egy adott területen született, attól még nem kell kötelezően annak az országnak az írójává lennie, vagy annak az országnak a nyelvén írnia, s ugyanígy, attól, hogy valaki egy régió adott körülményeivel foglalkozik, attól még nem lesz kötelezően annak a régiónak a polgára. Csupán a nyelv a döntő, s ennek alapján Majoros Sándor egyszerűen szólva magyar író, akit élmény- és nyelvi világa, tapasztalata egy régióhoz köt. Ebben igaza van a kritikusnak, az írót témaválasztása valóban a nevezett régiókhoz, Vajdasághoz, szűkebben pedig a Bácskához fűzi, ez a címke ráragadt, le nem tépheti, bár aligha hiszem, hogy meg kívánna szabadulni tőle. Egy másik kritikus azt állította a szerző harmadik novelláskötete kapcsán, hogy "a közelmúltban előkelő díjjal elismert Bori Imre »ki is átkozta« a vajdasági magyar irodalom történetéből: a monográfia újabb kötetében sok más »átjött« társához hasonlóan nem szerepel". Ez is féligazság. A Jugoszláviai Magyar Irodalom Története a 261., a 345. és a 348. oldalon említi Majoros nevét. Igaz viszont, hogy csupán első kötete kapcsán, és csak egyetlen bekezdésben foglalkozik vele. Az 1998-ban megjelent irodalomtörténet szerzőjének tudnia kellett volna a szerző 1994-es, második novelláskötetéről is, hiszen a kéziratot 1998. október elsején zárta le, ám kérdés, hogy annak kapcsán hozzátett-e volna bármit is az elsőkönyves Majorost méltó módon említő ismertetőjéhez. Kanyarodjunk azonban vissza. Az elbeszélő tehát - látszólag - nem íróként adja elő a történeteit, hanem visszahelyezkedik a termelőszövetkezetben karbantartóként dolgozó villanyszerelő pozíciójába, s ebből a helyzetből a történetfűzésre hajlamos fiatalember szivacsként szippantja magába környezetének eseményeit, amelyeket aztán kerek történetté formáz. Ez a pozíció lesz az elbeszélő látószögének meghatározója, ez szabja meg az elbeszélés nyelvét is: az anekdotázó szövegek elbeszélője szakmunkás, nem pedig író, ezért nem hosszú és cizellált mondatok csiszolásán tépelődik, hanem arra tesz fel mindent, hogy izgalmas, figyelmet ébren tartó, feszültséggel teli történeteket alkosson, amelynek pergésén a falusi életbölcselet mögül átsüt a szellem dolgaival elmélyültebben foglalkozó történetmondó bölcsessége. Az egyszerűre fogott elbeszélői szituációt egyetlen elbeszélést kivéve következetesen végigvezeti a köteten. A Medvehistória című elbeszélésben a történetet egy olyan valaki mondja el az összefoglalt események központi alakjának, aki a történések idején csupán kilenc éves kisfiú volt, az elbeszélés idején azonban már felnőtt, ám az, akinek mesél, fizikailag nincsen jelen, vagyis az elbeszélt történetnek tulajdonképpen nincsen hallgatója. Különleges alaphelyzet, amelyből Majoros Sándor zökkenőmentes bravúrral épített lendületes, magával ragadó, sodró iramú monológot. Az elbeszélés látszólagos egyszerűsége mögött folyton valami csavaros megoldás rejtőzik. A Négyszög a falon elbeszélésben például az a módszer a furfangos, amivel egybekapcsolja a vasbeton bontási stratégiáját a szlovén területvédelmi egységek taktikájával, amelynek segítségével a függetlenségükért harcolók kiűzték a Jugoszláv Néphadsereget az országukból, és ahogyan az elbeszélésben viszonyrendszerbe hozza a takarmánykeverő egyszerű dolgozóit a későbbi csúcspolitika szereplőivel.
     Az elbeszélések füzére az elbeszélő mellett néhol azonos szereplőket is megjelenít, akiknek történeteiből néhány szál átfut egyik szövegből a másikba, maguk előtt görgetve a keresetek többhavi késése miatt lecsupaszított otthonokban élők fölismerésének kiteljesedését, hogy az ország széthullása nem csak "a jó jugoszláv foci, az adriai nyaralások és a világútlevél végét jelentheti", hanem sokkal, de sokkal súlyosabb következményeket is hozhat, a hetvenes években már majdnem nyugatinak számító életszínvonal húsz év alatt a fejlődő országok életszínvonala alá süllyed, a takarmánykeverőben egymást heccelő, munkatársnőiknek udvarló, a vállalat csapatában együtt focizó fiatalokat egyszerre csak rendőrök fogdossák össze, buszra ültetik, majd a frontvonalra kényszerítik golyófogónak, ahol élhetnek még egy-két napot, egészen addig a felismerésig, hogy aki élni akar, annak innét menekülnie kell. Szerencsére az olyan szakma, mint például a villanyszerelőé, mindenütt folytatható, így elbeszélőnk - aki egyben a történet hőse is -, társaival együtt fogta kéziszerszámait, és még az előtt átcsúszott a határon, hogy rendeletileg betiltották volna a férfiak számára az ország elhagyását.
     Majoros Sándor, és vele elbeszélői alteregója elszakadt egy világtól, ahol legszebb fiatal éveit töltötte, úgy, ahogy azt novelláiban elbeszélte, és amiről végtelen közvetlenséggel tud emlékezni. Dobálózhatna sárral, hiszen helyzete megengedi. Nosztalgiázhatna, megértenénk. Ám ő egyiket se teszi. Tárgyilagosan bevallja, hogy végletekig lojális szellemben nevelkedett: "Imádtuk az államsportnak minősülő kosárlabdát, a Bijelo Dugme nevű szarajevói rockegyüttest, és a szármának becézett szerb nemzeti ételt, ami tulajdonképpen a mi töltött káposztánk férfiasan húsosabb változata." Elbeszélője igyekszik kedélyesen lerendezni magában a dolgok állását: "Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, hogy a családomat velejéig áthatotta a jugoszlávság szelleme. Az is közrejátszhatott ebben, hogy anyai nagyapámat rögtön az új rendszer ránkköszönte után bezárták, mert nyilvános helyen azt találta mondani: visszajöhet még a király." A novellák jószerével mind ilyen kedélyesek, az elbeszélő igyekszik derűsen szólni a számára végérvényesen elveszett világról, ami - valljuk meg -, minden fonáksága ellenére számára az ifjúság örömmel megélt idejét jelentette. Vagy mégsem volt annyira felhőtlen az ifjúságnak a volt Jugoszláviában megélt szakasza? Bizony nem. Erről a kötet legmegrázóbb, és ezért a többitől hangvételében, stílusában elütő elbeszélése, a Rejtőzködők vall. Arról az emberről, annak a családjáról szól, aki tudatában van, hogy van anyanyelve, de azt nem abban az országban beszélik, ahol ők élnek. Amikor pedig végre átkerülnek a határon az anyanyelvét beszélők országába, kénytelenek belátni, hogy az nem a hazájuk, ugyanis mostohán fogadja és idegennek tartja véreit. "Haladtunk." - szögezi le az anyaországban botladozó fiú magáról és apjáról, de azonnal hozzáfűzi: "Csak nem egyenes vonalban, és sohasem a saját akaratunk szerint." Ennek a keserű megállapításnak a súlya visszaránt a másik országba, ahol más nyelvet beszélnek, s ami úgyszintén nem hazája a más anyanyelvűeknek. A vajdasági magyar számára a haza fogalma tulajdonképpen nem létezik, sugallja a szerző. Vagy ha igen, akkor csak a magasban. 
     Ezt persze tudtuk korábbi novellásköteteiből is. Csak azokban a Bácska még mágiával, misztikummal, babonával és fantasztikummal övezett régió volt. Az elbeszélések hangütése, cselekménybonyolítása, mondatainak megformálása ezt a mágikus-realisztikus, fantasztikus-metafizikus világképet erősítette meg. A mostani kötetből a szerző szinte minden ilyen elemet kiiktatott, realista elbeszélésmódja most inkább groteszk és ironikus felhangokkal párosult. Regionalista tájszemlélete azonban nem változott. Az 1994-ben megjelent, Távolodás Bácskától című novellagyűjteményében olvasható a Fehér damaszt asztalterítő című elbeszélése, amelyben a jelenlegi kötetben megfogalmazott szemléletet megelőlegezve kibontja a táj egy súlyosabb jellemzőjét, ami a hősökre nézve már nem a véletlen jelenségek és események egybejátszásának következménye, hanem sorsmeghatározó törvényszerűség, történelmi determináció, vagy még közelebbről megnevezve: istenverés. A vaksors szabályai értelmében ugyanis a táj éppen attól fosztja meg az embert, ami miatt a leggörcsösebben kapaszkodik bele: "A megmaradás, az otthonteremtés itt olyan illúzió, ami rögtön semmivé foszlik, ha feltámad a Kosavának nevezett déli szél. Az elvándorló régiek helyébe új honfoglalók jönnek: rácok, bosnyákok, vlahok, lícsánok, szkipetárok, de ők is belépnek a bácskai nyugalom vészes kelepcéjébe. Ez a hely talán az egyetlen vidék az egész földkerekén, ami nem hálálja meg az iránta való gondoskodást. Széljárta és halott marad akkor is, ha az őslakók megfeledkeznek a fölszántott hadiutakról." A Bácska azonban nem csak taszító, vagy mondjuk, hálátlan lakóival szemben, hanem talán még erősebben vonzza azt, aki innét egyszer már felkerekedett, hogy másutt próbáljon szerencsét. A Bácskától való kényszerű távolodások gyötrő lélektani mechanizmusát is az említett szövegben fogalmazta meg Majoros Sándor. Elbeszélésének hőse a Telecskai dombok alól a tengeren túlra készül, ott kíván jobb életet teremteni magának: "Azzal, hogy elintézte a formaságokat, Karcsi már el is távolodott Bácskától. Már nem tartozott közéjük, de még oda sem, Kanadába. Lebegett térben és időben, akár a civilizációt megvető, ám a természetbe beilleszkedni nem tudó remeték. Fájdalom és rettegés hatotta át, »az utoljára vagyok itt« érzés melankóliája, s az ebből eredő feszültséget leghatékonyabban könyvek segítségével tudta semlegesíteni. A könyvek feledtették vele mindazt, amit az új hazát keresőknek nehéz elfeledniük. Olyan élethelyzetek, tájak és országok felé kalauzolták, ahol a legszörnyűbb történetek is csak játszadozásnak tűntek."
     Előképe mindez annak, amit az Akácfáink sokáig élnek megváltozott hangvételű novellái úgy beszélnek el, hogy az egyedi történetekben a kedélyességet, az iróniát és a groteszk helyzeteket élvezzük, miközben mindvégig tudjuk, hogy a történetek mögött egy kisebbségbe szorult népet napról napra felőrlő tragédia talán utolsó felvonása zajlik. Erre talán kételkedés nélkül mondhatjuk: írói bravúr.
     A kötet, illetve annak az anyaga a NKÖM Édes Anyanyelvünk elnevezésű pályázatán 2004-ben, amikor egy anyanyelv kihalt a világban, a novella kategóriában (Kőrösi Zoltánnal) megosztott első díjat nyert. Éppen ezért különös, hogy az igyekvő Timp Kiadó, amely a szerző előző, Meghalni Vukovárnál című könyvét is megjelentette, az egyébként tisztességgel kivitelezett, kívánatosra tervezett kötetben döntetlenre vette a pályázat címének helyesírását. A kötet szennycímlapja hátoldalán Édes anyanyelvünk, a védőborító hátsó oldalán és a kötetet kínáló reklámszalagon Édesanyanyelvünk formában szerepel.
     Végtére pedig anyanyelvről van szó, amely, miként tapasztalhatjuk, veszendő. (Timp Kiadó, Budapest 2004)