|
FEKETE
J. JÓZSEF
"Sohasem a saját akaratunk szerint"
Majoros Sándor: Akácfáink sokáig
élnek
Kettőezernégyben kihalt az egyetlen,
csupán nők által beszélt nyelv. A nők legbensőségesebb érzéseinek kifejezésére
szolgáló nusu nyelvet Jang Huan-ji beszélte utolsóként. A négyszáz
éves múltra visszatekintő nyelv nem csak beszélt, hanem írott formában
is létezett, ám a kilencvennyolc éves korában elhalálozott kínai asszony
a múlt század kilencvenes éveitől, amikorra hét nővére sorra elhunyt, egyedül
maradt tudásával, se gyermekeit, se unokáit nem avatta be a különleges,
egyetlen, kizárólag csak nők által használt nyelv ismeretébe. A kutatók
összegyűjtötték és kiadták Jang Huan-ji nusu nyelven írt verseit, prózáját
és leveleit, azok azonban már csupán a nyelvészeti kutatások tárgyai, a
nusut immár senki se beszéli hitelesen.
Kihalt egy
nyelv, egy - végtére is - anyanyelv. Voltaképpen az történt, hogy már nincs
aki beszélje. Négyszáz év volt rászabva a mandarin nyelv és a férfiak által
használt nyelvi környezet által meghatározott kettős kisebbségben. Mennyi
van még hátra a vajdasági magyarok nyelve számára? Helyesbítve: mennyi
van még hátra a vajdasági magyarok számára? A válasz nagyon prózai, ugyanakkor
tragikus felhangú. A szórványokban a felezési idő 12-13 év. Ahol ma százan
élnek, 12 év múlva 50-en, 25 év múlva 25-en, 38 év múlva 12-13-an lesznek.
Aztán hatan, hárman. Akik még használják anyanyelvüket, esetünkben a magyart,
ám ezt nem nézik jó szemmel otthonukban, és ugyanígy, ferde tekintettel
fogadják őket voltaképpeni hazájukban is, kettős kirekesztettségük közepette
tengetik egyebek által is veszélyeztetett életüket. Majoros Sándor ennek
a kilátástalanságba vesző, jövőkép nélküli, életminőséget nélkülöző létnek
a megfogalmazását adta novelláskötetében.
Az elbeszélt
események helyszíne pontosan meghatározott terület, a dolgok "a Balkán
északi részén" történnek, ahol "senki nem felel semmiért", ahol "mindenütt
lopnak, csalnak", ahol "nincs rend, nincs tisztesség", vagyis az egykori
Jugoszlávia északi csücskében, ami tulajdonképpen választóvonalként határolta
el Közép-Európát a Balkántól, ez utóbbinak a neve is beszédes, amennyiben
igaz az az etimológiája, hogy az elnevezés a méz jelentésű "bal" és a vért
jelentő "kan" szavakból származik. A fenti, a társadalmi körülményekre
vonatkozó meghatározások az egykori kirakatország végnapjaira utalnak,
az 1980-as évek végére, és az 1990-es évek elejére, az utolsókra, amelyeket
a kártyavárként összeomló, polgárháborúk sorába és az általános nyomorba
dőlő államban töltött a szerző. Ezekről a végnapokról szólnak az elbeszélések,
persze nem tételesen, hanem végtelenül egyszerű emberekkel megtörténő események
során átfűzve. Majoros nem kertel, vállalja a regionalizmust, saját szülőfaluja,
a vajdasági Moravica (Ómoravica, Bácskossuthfalva, közkeletűen pedig Morovica)
és annak lakói történeteit írja. A helyszín toposzai is hitelesek - könnyen
mondhatom, magam is ebben a faluban születtem -, a temető, amelynek leomló
löszfalából középkori tetemek maradványait mosta elő a csapadék, a Koplaló,
ami egyszerre volt gyermekjátszótér, birka- és libalegelő, futballpálya,
a rajta keresztülfolyó patakocskában pedig még csíkhalat is lehetett fogni,
aztán az Aranyhordó vendéglő, amellyel kapcsolatosan szomorú szívvel tájékoztatom
a szerzőt: a környékbeliek között is közkedvelt zenés hely bezárt, múltját
porig alázva vegyeskereskedés és festékbolt áll a helyén. Aztán a takarmánykeverő,
a szövetkezet, az egykori vasútállomás (helyén álló kocsma), mind-mind
ott vannak, úgy az elbeszélésben, mint a valóságban, és úgy vannak ott,
ahogy az elbeszélő mondja. Ráadásul a hősök nevei között több olyan is
akad, amilyen vezetéknevet csak Moravicán hallottam. A nevek hitelességük
ellenére valószínűsíthetően nem felelnek meg a történetekben szereplők
valós nevének, de ezt nem állíthatom biztosan, mert a leírt események idején
én már rég nem tartózkodtam a faluban.
Semmi köze
ennek az irodalomhoz, mondhatja az olvasó, s ezért sietve közlöm: igenis
van. Ezek a kis piszmogások, hogy hiteles legyen a helyszín, hitelesek
legyenek a nevek, hitelesek legyenek a hősök, annak a koncepciónak a részét
képezik, amely hitelessé teszi a történeteket, és végső soron a szerzőt
magát, hogy hiteles elbeszélője legyen a maga teremtette világnak, ami
keveseknek sikerül úgy, mint Majorosnak. Az elgondolás végtelenül egyszerű,
és mint minden, ami egyszerű, többnyire eredményre vezető, különösen, ha
olyan elbeszélő tehetséggel, tapasztalattal és készséggel párosul, mint
a szerzőé. A lényege, hogy Majoros Sándor önmagát írja. Mindenki előtt
világos persze, hogy a legtöbb valóságreferenciát tartalmazó szövegek mögött
is ott a szerzői akarat, a szerkesztés, ami az elbeszélés nyelvi megformálása
útján fordítja át a megtörtént eseményeket irodalomba, amelyben a reáliák
túltengést mutató mennyisége ellenére is a szerzői fikció uralja a történetet,
ám Majoros éppen arra játszik rá, hogy az elbeszélőt és az elbeszéltet
azonosíthatóvá, leellenőrizhetővé, hitelesíthetővé formálja.
Majoros Sándor
koncepciója arra alapul, hogy egyazon bőrben marad elbeszélőjével, magát
játsza meg tétként novelláiban, vállalván önéletrajzát. Egyik kritikusa
az előzőleg megjelentetett regénye, a Meghalni Vukovárnál kapcsán
a szerzőt vajdasági, majd bácskai íróként aposztrofálta. Hát itt kezdődik
a bonyodalom. Mitől is vajdasági író ő? Attól, hogy a Vajdaságban született,
vagy attól, hogy vajdasági ihletésűek az írásai? A világirodalom tanúsítja,
attól, hogy valaki egy adott területen született, attól még nem kell kötelezően
annak az országnak az írójává lennie, vagy annak az országnak a nyelvén
írnia, s ugyanígy, attól, hogy valaki egy régió adott körülményeivel foglalkozik,
attól még nem lesz kötelezően annak a régiónak a polgára. Csupán a nyelv
a döntő, s ennek alapján Majoros Sándor egyszerűen szólva magyar író, akit
élmény- és nyelvi világa, tapasztalata egy régióhoz köt. Ebben igaza van
a kritikusnak, az írót témaválasztása valóban a nevezett régiókhoz, Vajdasághoz,
szűkebben pedig a Bácskához fűzi, ez a címke ráragadt, le nem tépheti,
bár aligha hiszem, hogy meg kívánna szabadulni tőle. Egy másik kritikus
azt állította a szerző harmadik novelláskötete kapcsán, hogy "a közelmúltban
előkelő díjjal elismert Bori Imre »ki is átkozta« a vajdasági magyar irodalom
történetéből: a monográfia újabb kötetében sok más »átjött« társához hasonlóan
nem szerepel". Ez is féligazság. A Jugoszláviai Magyar Irodalom Története
a 261., a 345. és a 348. oldalon említi Majoros nevét. Igaz viszont, hogy
csupán első kötete kapcsán, és csak egyetlen bekezdésben foglalkozik vele.
Az 1998-ban megjelent irodalomtörténet szerzőjének tudnia kellett volna
a szerző 1994-es, második novelláskötetéről is, hiszen a kéziratot 1998.
október elsején zárta le, ám kérdés, hogy annak kapcsán hozzátett-e volna
bármit is az elsőkönyves Majorost méltó módon említő ismertetőjéhez. Kanyarodjunk
azonban vissza. Az elbeszélő tehát - látszólag - nem íróként adja elő a
történeteit, hanem visszahelyezkedik a termelőszövetkezetben karbantartóként
dolgozó villanyszerelő pozíciójába, s ebből a helyzetből a történetfűzésre
hajlamos fiatalember szivacsként szippantja magába környezetének eseményeit,
amelyeket aztán kerek történetté formáz. Ez a pozíció lesz az elbeszélő
látószögének meghatározója, ez szabja meg az elbeszélés nyelvét is: az
anekdotázó szövegek elbeszélője szakmunkás, nem pedig író, ezért nem hosszú
és cizellált mondatok csiszolásán tépelődik, hanem arra tesz fel mindent,
hogy izgalmas, figyelmet ébren tartó, feszültséggel teli történeteket alkosson,
amelynek pergésén a falusi életbölcselet mögül átsüt a szellem dolgaival
elmélyültebben foglalkozó történetmondó bölcsessége. Az egyszerűre fogott
elbeszélői szituációt egyetlen elbeszélést kivéve következetesen végigvezeti
a köteten. A Medvehistória című elbeszélésben a történetet egy olyan
valaki mondja el az összefoglalt események központi alakjának, aki a történések
idején csupán kilenc éves kisfiú volt, az elbeszélés idején azonban már
felnőtt, ám az, akinek mesél, fizikailag nincsen jelen, vagyis az elbeszélt
történetnek tulajdonképpen nincsen hallgatója. Különleges alaphelyzet,
amelyből Majoros Sándor zökkenőmentes bravúrral épített lendületes, magával
ragadó, sodró iramú monológot. Az elbeszélés látszólagos egyszerűsége mögött
folyton valami csavaros megoldás rejtőzik. A Négyszög a falon elbeszélésben
például az a módszer a furfangos, amivel egybekapcsolja a vasbeton bontási
stratégiáját a szlovén területvédelmi egységek taktikájával, amelynek segítségével
a függetlenségükért harcolók kiűzték a Jugoszláv Néphadsereget az országukból,
és ahogyan az elbeszélésben viszonyrendszerbe hozza a takarmánykeverő egyszerű
dolgozóit a későbbi csúcspolitika szereplőivel.
Az elbeszélések
füzére az elbeszélő mellett néhol azonos szereplőket is megjelenít, akiknek
történeteiből néhány szál átfut egyik szövegből a másikba, maguk előtt
görgetve a keresetek többhavi késése miatt lecsupaszított otthonokban élők
fölismerésének kiteljesedését, hogy az ország széthullása nem csak "a jó
jugoszláv foci, az adriai nyaralások és a világútlevél végét jelentheti",
hanem sokkal, de sokkal súlyosabb következményeket is hozhat, a hetvenes
években már majdnem nyugatinak számító életszínvonal húsz év alatt a fejlődő
országok életszínvonala alá süllyed, a takarmánykeverőben egymást heccelő,
munkatársnőiknek udvarló, a vállalat csapatában együtt focizó fiatalokat
egyszerre csak rendőrök fogdossák össze, buszra ültetik, majd a frontvonalra
kényszerítik golyófogónak, ahol élhetnek még egy-két napot, egészen addig
a felismerésig, hogy aki élni akar, annak innét menekülnie kell. Szerencsére
az olyan szakma, mint például a villanyszerelőé, mindenütt folytatható,
így elbeszélőnk - aki egyben a történet hőse is -, társaival együtt fogta
kéziszerszámait, és még az előtt átcsúszott a határon, hogy rendeletileg
betiltották volna a férfiak számára az ország elhagyását.
Majoros Sándor,
és vele elbeszélői alteregója elszakadt egy világtól, ahol legszebb fiatal
éveit töltötte, úgy, ahogy azt novelláiban elbeszélte, és amiről végtelen
közvetlenséggel tud emlékezni. Dobálózhatna sárral, hiszen helyzete megengedi.
Nosztalgiázhatna, megértenénk. Ám ő egyiket se teszi. Tárgyilagosan bevallja,
hogy végletekig lojális szellemben nevelkedett: "Imádtuk az államsportnak
minősülő kosárlabdát, a Bijelo Dugme nevű szarajevói rockegyüttest, és
a szármának becézett szerb nemzeti ételt, ami tulajdonképpen a mi töltött
káposztánk férfiasan húsosabb változata." Elbeszélője igyekszik kedélyesen
lerendezni magában a dolgok állását: "Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem,
hogy a családomat velejéig áthatotta a jugoszlávság szelleme. Az is közrejátszhatott
ebben, hogy anyai nagyapámat rögtön az új rendszer ránkköszönte után bezárták,
mert nyilvános helyen azt találta mondani: visszajöhet még a király." A
novellák jószerével mind ilyen kedélyesek, az elbeszélő igyekszik derűsen
szólni a számára végérvényesen elveszett világról, ami - valljuk meg -,
minden fonáksága ellenére számára az ifjúság örömmel megélt idejét jelentette.
Vagy mégsem volt annyira felhőtlen az ifjúságnak a volt Jugoszláviában
megélt szakasza? Bizony nem. Erről a kötet legmegrázóbb, és ezért a többitől
hangvételében, stílusában elütő elbeszélése, a Rejtőzködők vall.
Arról az emberről, annak a családjáról szól, aki tudatában van, hogy van
anyanyelve, de azt nem abban az országban beszélik, ahol ők élnek. Amikor
pedig végre átkerülnek a határon az anyanyelvét beszélők országába, kénytelenek
belátni, hogy az nem a hazájuk, ugyanis mostohán fogadja és idegennek tartja
véreit. "Haladtunk." - szögezi le az anyaországban botladozó fiú magáról
és apjáról, de azonnal hozzáfűzi: "Csak nem egyenes vonalban, és sohasem
a saját akaratunk szerint." Ennek a keserű megállapításnak a súlya visszaránt
a másik országba, ahol más nyelvet beszélnek, s ami úgyszintén nem hazája
a más anyanyelvűeknek. A vajdasági magyar számára a haza fogalma tulajdonképpen
nem létezik, sugallja a szerző. Vagy ha igen, akkor csak a magasban.
Ezt persze
tudtuk korábbi novellásköteteiből is. Csak azokban a Bácska még mágiával,
misztikummal, babonával és fantasztikummal övezett régió volt. Az elbeszélések
hangütése, cselekménybonyolítása, mondatainak megformálása ezt a mágikus-realisztikus,
fantasztikus-metafizikus világképet erősítette meg. A mostani kötetből
a szerző szinte minden ilyen elemet kiiktatott, realista elbeszélésmódja
most inkább groteszk és ironikus felhangokkal párosult. Regionalista tájszemlélete
azonban nem változott. Az 1994-ben megjelent, Távolodás Bácskától
című novellagyűjteményében olvasható a Fehér damaszt asztalterítő
című elbeszélése, amelyben a jelenlegi kötetben megfogalmazott szemléletet
megelőlegezve kibontja a táj egy súlyosabb jellemzőjét, ami a hősökre nézve
már nem a véletlen jelenségek és események egybejátszásának következménye,
hanem sorsmeghatározó törvényszerűség, történelmi determináció, vagy még
közelebbről megnevezve: istenverés. A vaksors szabályai értelmében ugyanis
a táj éppen attól fosztja meg az embert, ami miatt a leggörcsösebben kapaszkodik
bele: "A megmaradás, az otthonteremtés itt olyan illúzió, ami rögtön semmivé
foszlik, ha feltámad a Kosavának nevezett déli szél. Az elvándorló régiek
helyébe új honfoglalók jönnek: rácok, bosnyákok, vlahok, lícsánok, szkipetárok,
de ők is belépnek a bácskai nyugalom vészes kelepcéjébe. Ez a hely talán
az egyetlen vidék az egész földkerekén, ami nem hálálja meg az iránta való
gondoskodást. Széljárta és halott marad akkor is, ha az őslakók megfeledkeznek
a fölszántott hadiutakról." A Bácska azonban nem csak taszító, vagy mondjuk,
hálátlan lakóival szemben, hanem talán még erősebben vonzza azt, aki innét
egyszer már felkerekedett, hogy másutt próbáljon szerencsét. A Bácskától
való kényszerű távolodások gyötrő lélektani mechanizmusát is az említett
szövegben fogalmazta meg Majoros Sándor. Elbeszélésének hőse a Telecskai
dombok alól a tengeren túlra készül, ott kíván jobb életet teremteni magának:
"Azzal, hogy elintézte a formaságokat, Karcsi már el is távolodott Bácskától.
Már nem tartozott közéjük, de még oda sem, Kanadába. Lebegett térben és
időben, akár a civilizációt megvető, ám a természetbe beilleszkedni nem
tudó remeték. Fájdalom és rettegés hatotta át, »az utoljára vagyok itt«
érzés melankóliája, s az ebből eredő feszültséget leghatékonyabban könyvek
segítségével tudta semlegesíteni. A könyvek feledtették vele mindazt, amit
az új hazát keresőknek nehéz elfeledniük. Olyan élethelyzetek, tájak és
országok felé kalauzolták, ahol a legszörnyűbb történetek is csak játszadozásnak
tűntek."
Előképe mindez
annak, amit az Akácfáink sokáig élnek megváltozott hangvételű novellái
úgy beszélnek el, hogy az egyedi történetekben a kedélyességet, az iróniát
és a groteszk helyzeteket élvezzük, miközben mindvégig tudjuk, hogy a történetek
mögött egy kisebbségbe szorult népet napról napra felőrlő tragédia talán
utolsó felvonása zajlik. Erre talán kételkedés nélkül mondhatjuk: írói
bravúr.
A kötet, illetve
annak az anyaga a NKÖM Édes Anyanyelvünk elnevezésű pályázatán 2004-ben,
amikor egy anyanyelv kihalt a világban, a novella kategóriában (Kőrösi
Zoltánnal) megosztott első díjat nyert. Éppen ezért különös, hogy az igyekvő
Timp Kiadó, amely a szerző előző, Meghalni Vukovárnál című könyvét
is megjelentette, az egyébként tisztességgel kivitelezett, kívánatosra
tervezett kötetben döntetlenre vette a pályázat címének helyesírását. A
kötet szennycímlapja hátoldalán Édes anyanyelvünk, a védőborító
hátsó oldalán és a kötetet kínáló reklámszalagon Édesanyanyelvünk formában
szerepel.
Végtére pedig
anyanyelvről van szó, amely, miként tapasztalhatjuk, veszendő. (Timp
Kiadó, Budapest 2004) |
|