|
CZIRJÁK
ÁRPÁD
Tamási Áron dramaturgiája
I. Kitekintés. Avantgárd
és reteatralizáció
A magyar színházi hagyományt szinte
kizárólagosan meghatározó, romantikában gyökerező lélektani-realista előadásmód
logocentrikus, szóközpontú. Hosszú ideig Nyugat-Európát is ez uralta, majd
az avantgárd dekonstruálta és újította meg, vagy legalábbis más megvilágításba
helyezte. A felvilágosodás logika-, a klasszicizmus ráció-istenítése mind-mind
az újkor, a modern kor szüleményei; ennek a gondolkodásnak a csírái a reneszánsz
korban jelentek meg először.
A magyar színház
nemcsak az avantgárd hatásoktól volt elzárva - részben politikai okok miatt
-, hanem a 20. század európai színművészetét meghatározó színházi gondolkodók
világától is. Antonin Artaud, Peter Brook, Jerzy Grotowski és Eugenio Barba
szakított a színház logocentrikus felfogásával, és eredetibb, ősibb, igazibb,
érvényesebb megközelítést ajánlottak művészileg feltétlenül helytálló előadások
által. Másságukkal frissességet, újító szellemet hoztak, alternatívát ajánlottak,
más nézőpontot kínáltak a Konsztantyin Sztanyiszlavszkij pszichológiai
naturalizmusát szinte kikezdhetetlen rendszerré kanonizáló megkövesedett
színházi struktúráknak.
A színház
kénytelen-kelletlenül újra válságba került, s ez az önmeghatározás, az
öndefiníció kérdését vetette fel. A Sztanyiszlavszkij- rendszerrel dialógust
folytató alkotók a színházat nem pusztán a valóság utánzásának tekintették,
nem egyszerűen a mindennapi élet világának állítottak tükörképet, hanem
a színpadi világot egy más, önmagában is érvényes, létező entitásnak, Johann
Wolfgang von Goethe szavaival élve a kimondhatatlan, Brook szerint a titok
világának tételezték. Ennek a világnak saját törvényei, szigorú szabályszerűségei
vannak. A játékstílust illetően tehát nem a szöveget helyezték a mindentudó
státusába. Ebben a világban minden a játék alárendeltje, a játék alakítja
ki a teret, a színházi effekteket, és szélsőséges esetben magát a szöveget
is. A színház nem kívülről, hanem belülről határozta meg önmagát.
Tamási
dramaturgiája, de programatikus írásokként fölfogható vallomásai is ehhez
a tendenciához csatlakoznak:
Azt hiszem, hogy az epigonok és a
színpadi mesterek, akik a színpadszerűségre mindig nagy súlyt helyeznek,
zsákutcába vitték a magyar színpadi irodalmat. Megújulást kell tehát hirdetnünk.
Én ezt a megújulást úgy vélem szolgálni, ha a színháznak a játék jellegét
próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyan természete
van, mely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit. (Tamási, 125)
Ha valaki arra kényszerítene, hogy
a jövőre nézve mégis kimondjam sejtelmemet, csak azt mondhatni, hogy érzésem
szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik
meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet
szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek
vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd
vacsorázni - mint az emberek általában. (Tamási, 123)
A színház újraszínháziasítása, reteatralizálása
tehát a színészi játékot helyezi előtérbe; maga a színész minősül alkotónak,
és megszűnik egy már létrehozott és így múlttá vált mű reproduktív eleme
lenni. Maga az a tény pedig, hogy a színész a kimondhatatlan kimondója,
a titok megfejtője, önmagában máris egy olyan elem, mely visszatérést jelent
a rítusok világához, a rituálékhoz. Tény azonban, hogy ezt csakis egy bizonyos
szentség, a szakralitás - követke- zésképpen a transzcendencia révén érheti
el. A transzcendencia immár nem a logosz, a szó, a ráció, hanem maga a
kiismerhetetlenség, a megnevezhetetlen, a megfoghatatlan, az igazibb, melynek
jelenléte a színészi játék, a csoda feltétele.
A Tamási-előadások
kritikusai éppenhogy nem a korszerűség (avantgárd színház, rituális színház)
felől közelítették a művet, hanem az elsekélyesedésben lévő, kiürült színházi
beszédmódokhoz igazodva realizmus-naturalizmus, esetleg a romantikus népiesség
csapdájában forgolódva keresték a lényeget. Ennek értelmében a Tamási-kritikusok
két, jól elkülöníthető csoportba tömörültek: 1. a "hazafias, kritikátlan
lelkesedés" jegyében az egzotikumot, provincializmust pozitív értékként
kezelők, ill. 2. azok, akik egyszerűen kijelentik: "a székely nyelvjárás
idegen a magyarországi fülektől".
De nemcsak
a korabeli kritika, hanem maga a színházi élet, a színrevivők sem, az újdonság,
de főleg a másság iránt nem voltak kellőképpen felkészülve, pedig lehetőség
- ha bármilyen csekély is, de - volt rá. Tamásinak szinte kötetnyi írása
tiltakozik a nem megfelelő megközelítések, értelmezések, színrevitelek
ellen:
A színpad hagyományos formáival nem
sokat törődtem akkor, ami kár is, nem is. Kár azért, mert sehol nem akarták
előadni a színdarabot, mondván nagyon helyesen, hogy se nem valóság, se
nem mese. Kétségtelen, hogy elődje nem volt, mert a népszínművek után,
s majd a naturalizmussal kevert népi darabok után úgy lebegett szegény,
mint egy váratlan irodalmi rügyecske. (Tamási,124)
És most néhány szót a népről, amelyet
eddigelé a színházak deszkáin láttunk, és amelyről a színlapok, írók és
közönség azt mondta, hogy magyar. Én nem mondom ezt. És szerencsére még
vannak néhányan, kevesen, akik szintén nem mondják ezt. Szigligetitől és
Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig egészen, borzongató komédiának
tartom mindazt, amit szegény jó magyar néppel a népszínmű és a parasztszínjátszás
ürügye vagy cégére alatt csináltak. Talán egy-két színésznek egy-két igazi
hangján kívül olyan népet lebecsülő, cifra és csuhajos, elevenekkel stilizált
bábjáték folyt ezen a téren, amelyen én sírva vigadok, amióta élek. (Tamási,
131)
A kritikák visszautasító, de főleg meg
nem értő volta miatt Tamási későbbi drámái egyre inkább vesztenek ritualitásukból;
a rituális elemek feltűnően fájdalmas elhanyagolását érhetjük tetten.
Mindezeken
csupáncsak Németh László teszi túl magát, amikor kijelenti: "Ebben a században
a magyar drámáért senki sem tett annyit, mint ő a négy bukott darabjával[...]
Törekvése a mélyben összefügg az európai dráma törekvéseivel."
II. A drámai világ
meghatározó tényezői
Tamási dramaturgiáját életrajzi és tematikus
tényezők is meghatározták. A színház iránti különleges érdeklődése a székelyudvarhelyi
kollégiumi években kezdődött: Szemlér Ferenc már a VI. osztályban - úgy
tűnik, nagyon komolyan - a dráma és színház kérdéseivel foglalkoztatja
diákjait; e tárgykörben Tamási A színház hivatása címen 1916-ban
dolgozatot is ír. A drámaórákon különösen sokat foglalkoztak középkori
misztériumjátékokkal - nem véletlenül. A székely mondavilággal összekapcsolva
máris egy Tamási dramaturgiáját meghatározó jellegzetességet fedezhetünk
fel: egyéni jellemek helyett - ismert események megelevenítése közben -
megszemélyesített emberi tulajdonságokat szerepeltet. Ez Tamási színpadi
törekvéseinek forrására utaló érdekes adat. A diákévei alatti pezsgő szellemi
légkör - lapok, önképzőkörök, versenyek, pályázatok jelenléte - az alkotásnak
kedvező kereteket teremtett. Ezekben az években Tamási, noha még nem közölt,
rendszeresen pályázott, s pályaműveire értékelő válaszok is érkeztek. Egyik
pályaművét értékelő Izsóf Alajos (a korabeli Zászlónk c. székelyudvarhelyi
lap szerkesztője) megjegyzése: "A környezet misztikumát sikerült éreztetnie.
Értéke a hangulat, gondolatai köznapiak."
Tamási dramaturgiáját
meghatározó fontos tényező az a "székely világlátás", amely Németh László
szavaival élve: "egy sajátos magyar alkat" tudata.
A székelyek
zárt élete kívülrekedt a kapitalista fejlődés forgatagából. Nehézkes a
mezőgazdaság, ezért e világot a magárautaltság jellemzi, a kemény természeti
adottságok miatt is. A falusi gazdálkodók nehéz élete nyugodt, férfias.
A vasút későn épült meg és távol a központoktól, a nagy városoktól, a főbb
útvonalaktól. Az elszigetelődés: összetartozás, egymásrautaltság, bajban
és örömben egyaránt. Féja Géza szavaival élve a székelység "nem búslakodik
éppen az Isten háta mögött, csak tisztes távolban az élet országútjától,
így elég zárt élet jutott néki, ez pedig a hagyomány megmaradását és a
belső légkör sűrűsödését jelentette". Tamási dramaturgiájának meghatározó
eleme e sűrűsödés, drámái világának, szereplői viselkedésének pedig fontos
eleme a hagyomány.
A szabadság
a természettől kölcsönzött: a hegyek legyőzésében a derű, a humor hordozza
őket, óriási erdők, éles, tiszta levegőjű havasi legelők a gondolkodás
pezsdülő egészségességét és - paradox módon - könnyedségét, játékosságát
is meghatározzák. A székelyek ugyanakkor hithű katolikusok is: szívós,
tántoríthatatlan, konzervatív lelkületű emberek; ez vallásos erkölcsüket
is meghatározza, másrészt pedig hazafias állásukat is. A székelyek továbbá
végletes emberek: példaadó bibliai puritánok, és / vagy féktelen, magukat
is elemésztő verekedők. A székelyek gazdag mese- és mondavilága a falu
szellemi elmaradottságában a székely paraszt, "őserő", mitikus felmagasztalását
vetíti elénk.
Bíró Béla
szerint:
Az a keresztény világkép, mely Tamási
világlátását a legmélyebb rétegekig áthatja, s a népi kultúra sajátos Tamási-féle
átértelmezését is megalapozza, alapvetően drámaellenes[...] Nem képes elfogadni
olyan szituációt, melyben a szembenálló hősök - eltérő nézőpontokból bár
- egyformán jogosultak lennének. Nála - akárcsak a keresztény mitológia
újkori változatában - csak a pozitív oldal lehet jogosult. (Bíró, 91-92)
Tamási dramaturgiáját egy harmadik jelentős
tényező is meghatározta, éspedig a nyugat-európai avantgárd irányzatok
jelenléte. Tamási ott áll a magyar irodalmi avantgárd bölcsőjénél is, de
nem követte az új eszmék és irodalmi kifejezési módok nyugtalan keresését.
Sokkal inkább felhasználta őket saját drámái világának eszközeként. A legizgalmasabb
tehetségű elődök közül Szabó Dezső parasztmitizálásával, ill. Nyírő József
ködös, misztikus, romantikus, mindmáig előadhatatlan drámáinak világával
csak távolról érintkezik.
A Tamási-drámák
expresszív áradása, nyelvezete hatalmas erejével érzelmeket mozgósít; ugyanakkor
önkínzó őszinteség rejlik bennük. A hősök érzelmi túlfűtöttsége nem utolsó
sorban költőiséget kölcsönöz Tamási drámai világának.
A népballadák
komor világát időszerű és egyúttal misztikusan időtlen emberi kifejezések
eszközeként használta: sokszor egy-egy dráma, egy-egy felvonás, szín, kép/jelenet,
egy-egy szereplő erős, hangsúlyos mondatokkal kezd. A robbanás érzését
a szándék és a megvalósítási lehetőség közötti áthidalhatatlan szakadék
fölött lebegő indulat megfeszülése biztosítja. A szereplők cselekvési vágya
mindössze ennek a fenyegetésnek a megsemmisítésére elegendő, holott mindenki
érzi, hogy valóban rendkívüli energiák rejtőznek a tehetetlenség-érzet
mögött. Tamási, talán éppen ezért, előszeretettel alkalmaz egy furcsa,
vallásos-misztikus hátterű csodát, csak rá jellemző befejezést: a valóság
síkján minden összedőlhet, győzelem csak egy más, magasabbrendű, de legalább
átminősített világban lehetséges...
Éppen ezért
Tamásit a legtöbb támadás a miszticizmus vádjával érte. Csodateremtő hatalmának,
írói varázslatának érvényességét Páskándi Géza kitűnő tanulmányából idézzük:
Már csak attól kell őrizkednünk,
nehogy a megmagyarázhatót kiáltsa ki valaki megmagyarázhatatlannak, míg
a valóban megmagyarázhatatlant épp ellenkezőleg, "pofonegyszerű" valaminek.
Vagyis a hit és az ész természetes szövetségének fellazító sarlatánjaitól
óvakodjunk. Hit és ész ökumenikus hatalmát sok veszély fenyegeti. A mindenirányú
fanatizmus éppúgy, mint a "világiasult" tunyaság. Tamási azzal, hogy rámutat
a csodára - az ésszerűn belüli útra mutat.
Ablonczy László szerint Tamási szakralitása
éppen abban a tényben rejlik, hogy "ami lényegi, az beljebb történik színházában".
Tamási dramaturgiáját a középkori misztériumszínház liturgikus dramaturgiája,
továbbá mély katolikus istenhit hatja át. (Ablonczy, 34) Németh László
is csatlakozik ehhez a megközelítésmintához, amikor a középkori farce-ot,
az arisztophanészi neveket és a mesét emlegeti, ám sajnálatos módon mégis
a Henrik Ibsen-i és Anton Pavlovics Csehov-i szempontokhoz tér vissza.
Ablonczy elemzései ilymódon tehát intertextuális viszonyba lépve elődjének
szövegeivel, Németh érvelésrendszerével feleselnek: "Újkori moralitásokat
ír Tamási, s nem lélektani alapozottságú vígjátékokat." (Ablonczy, 35)
Tamási számára ugyanis nem a mesei élethitel a fontos, hanem egy magasabb
misztérium győzelme.
Tamási expresszionizmusában
arra törekedett, hogy modern körülmények között teremtsen balladai hangulatot,
mely akár a cselekmény fő hajtóereje is lehet. A mese-motívumok ismétlése
végsőkig sűrített hangulatot eredményez, s egyben a tragikum lehetőségét
is magában hordozza. Féja Géza arra hívja fel a figyelmet, hogy minden,
ami a népköltészetben ösztönösen tört fel, Tamásiban tudatos művészetté
vált. További expresszionista elemek: erős képiség, a szereplők harsány
hangja, az érzelmi-indulati tényezők felfokozottsága, és mindezek mögött
egy öntörvényű belső világ jelenléte.
Tamási alapvető,
kedvelt témái, visszatérő motívumai az érzelmek- indulatok lobogása, az
igazság-hűség-becsület kérdésköre, a szülőföld- elkötelezettség problémája,
az emberi tisztaság, illetve a romlatlan falu erkölcsi magasabbrendűségének
hirdetése. Kedvelt hősei a fiatalok, a fiatalság. A szerelem születése
a legszebb emberi érzés, a legtermészetesebb dolog, banális és mégis mindig
megkapó pillanat, melyet semmi sem akadályozhat meg. A szülőföld erejének
példázatát előszeretettel kapcsolja össze a föld és a lány viszonzásával;
ezek a jövő lehetőségeként a lélek fölényét a realitás határain belül jelenítik
meg, azaz az élet rendjét nem változtatja meg. A siratást, temetést mindig
a szüntelen megújulás, a születés rituális képével kapcsolja össze.
A 20. század
világlátása a drámaírói technikákban is megjelenő éles, csípős iróniát,
távolságtartást is magával hozta. Tamási az irónia által elkerüli a melodrámát,
és továbblépve megmutatja, hogyan törnek darabokra a romantikus illúziók,
az ártatlanok álmai a valóság kőkemény törvényein. Ezt precíz, világos
fogalmazás, szókimondás, de játékosság révén is közvetíti.
Színpadi tere
a falu: vágyak, érzelmek, indulatok szabad kiélésének helye, ahol a jó
múlt és a rossz jelen csap össze. A kultúrákban mindig az értékrend az
egyik legnehezebben változtatható dolog. Az erkölcsösség sokszor egyenlő
a konzervativizmussal. A székely falu világában nem az élet, hanem a mese
törvényei uralkodnak. Ez bizonyos mértékű irracionalizmust kölcsönöz Tamási
drámáinak. Az érzelmek gazdagsága több az anyagi viszonyok végzetes szegénységénél.
Csak ezen a világon belül válhat érvényessé figuráinak tehetetlenségre
kárhoztatott egyénisége. Ezek a dramatis personae-k, a szereplő személyek
mégis különbek, többre hivatottak ennél a lesújtó sorsnál, amibe az élet
kényszerítő erői zárták őket. A körülmények, akárcsak Hamlet esetében,
meghatározóak, noha a konfliktus nem hamleti. A közösségi élet zártsága
és elzártsága megerősíti az összetartozás, de ugyanakkor a különbözőség
érzését is.
Az elsikkadó
tehetség belső energiái torz formában törnek ki. Ez is expresszionista
vonás. XY úgy érzi, különb másoknál, de ezt nem tudja csak ivászatban kiélni,
mert a körülmények, amelyek személyiségét alakították, nem adtak számára
más lehetőségeket. E megnyilvánulás az önpusztító tehetetlenségé, mely
lenyűgöző, expresszív képekben jelenik meg. A téveszme, az illúzió, áligazság,
téves elképzelés hamis világszemlélethez vezet, melynek egyenes következménye
az egyéniség eltorzulása, az emberi értékek kisiklása. Tamási világosan
kimondja: a személyes áldozatvállalás semmit sem ér, ha rossz a helyzetfelismerésem.
Az emberek téves és kivihetetlen gondolat véghezvitelére vállalkoznak.
Látni, hogy Tamásit mindvégig az a kérdés foglalkoztatja, hogyan lehet
megőrizni a kisszerű környezetben az emberi nagyságot. Végső soron ez alakítja
ki azt a szabad játékteret, mely a meselehetőség és képzelethidak realitás-összefüggését
adja, teremti meg.
A feszítő
indulatok, a felhalmozódott energiák kitörnek a hétköznapi élet felügyelete
alól, és nem keresik az okot, nem nézik a következményt. Útjaikon találékonyság,
ötletesség, furfang, móka igazgatja őket, amelyek könnyedén válhatnak ravasz
góbésággá. A kitartás is sokszor minősíthető puszta makacsságnak, egyszerű
katolikus vakbuzgóságnak. Az a tény pedig, hogy hősei nem akarják a számukra
kedvezőtlen körülményeket, valós helyzetüket tudomásul venni, a tragikum
lehetőségét hordozza magában.
A cselekményben
meg nem nyilvánuló lelki gazdagságot a nyelv által harsány, expresszív,
vad képek, színek révén közvetíti, s a romantikus pátosz retorikus ballasztját
is elbírja a katolikus litániák mondatfűzése által előidézett eksztázis-hangulat.
A rokonszenves nyelvi egyszerűség azonban a világ leegyszerűsítésével párosul.
A nyelv él, jellemez, kifejez, légkört teremt, rugalmasan hasonul a helyzetekhez.
A dialógusok meglepő közlések. A rendkívül gazdag asszociációs feszültség
értelmét nem a tapasztalat, a racionális gondolkodás adja, hanem a szabadon
szárnyaló, művészi élményekkel telített pszichikai érzékenység.
A Tamási-drámák
szürrealizmusát a forrásként használt népköltészetben kell keresnünk. A
fentiekben tárgyalt balladai világ meghatározó ténye mellett a babonás
boszorkányhit nem képzelődés, hanem a kollektív társadalmi tudat szerves
része, a boszorkány ugyanis eredetileg erkölcstelen nőszemélyt jelentett.
Szürrealista
elem a hatalmas idegen képe is. A székelyek csavaros esze azonban még az
ördögön is képes túljárni. A székely nagyzás, csavaros észjárás a naiv
világszemlélettel párosulva különös optikájú nézőpontot hoz létre, melynek
révén arányok változnak, és melyben már lehetséges minden bajon a győzelem
furfanggal, mókával, derűvel, bizalommal.
Tamási majd'
minden drámáját egy groteszk meseötlet (a mese egyébként mindig is egyszerűsít)
alapján indítja, mely a történet folyamán megbomlik. Mögüle mélyebb, áttételezett
réteg kerül elő. Tamási eredetisége a helyzetek megoldásában nyilvánul
meg. A cselekmény nem a saját logikája szerint alakul. A groteszk végkimenetel
is természetesnek tűnik a világ torzságának képét tudatosítva. A tehetség
a sorssal való küzdelemben nyilvánul meg. Az ember és a világ természeti,
érzelemközpontú világszemléleti, illetve ősi-népi, pogány, ősmagyar eredetű
szembeállításából misztikum fakad, mely az embereket kísérti. Taxner-Tóth
Ernő szerint az egyrészt népi, ősi, másrészt pedig természeti mítosz "tudatosságig
el nem jutott vágyakból, sejtelmekből, szorongásokból, félelmekből épített
világmagyarázat". (Taxner-Tóth, 84) Az élet fájdalmas tapasztalata (öregek)
és irracionális félelme (fiatalok) a drámai feszültség egyensúlyában, a
játék teremtése révén magyarázza, hogy hősei az adott szó megtartását mindig
nagyon komolyan veszik. A játék felfüggeszti - előfeltételezi azt a rendet,
melyet tagad vagy elutasít, ezért éljük át, mint feloldódást. A friss naturalista-realista
nyers társadalomrajzzal kapcsolatosan írja Reményik Sándor: "A lelki mozdulásnak
éle van, s világos, plasztikus, szinte fogható körvonalai vannak", ám ezt
a kijelentést bátran alkalmazhatjuk e játékosságra is.
A székely
életérzés teremtő népi képzelet, Taxner-Tóth szerint "komoly erőfeszítést
kívánó, alkotó emberi tevékenység, amely önmagát a hasznosság és célszerűség
elvének semmibevételével valósítja meg." Tamási szürrealista drámai világának
kulcsfogalmai tehát a misztikum, irrealitás, csoda. A misztikum áttekinthetetlen
társadalmi és természeti erők terméke, a valóság szerves része. A szabad
és termékeny szellem valósága a mese. Az irrealitás küzdelem az erőkkel,
a babonás erőkkel is. A csoda megoldhatatlan gondok előli menekülés a hősök
áttörhetetlenül zárt világában.
A szexuális
problémák felvetését a szereplők a katolikus világnézet, a babona, illetve
a naivitás eszközeivel oldják meg, melyek mind erotikus vágyak leplezett
kifejezésére szolgálnak. Az erotika szemérmes, de nagyon is valóságos,
megismételhető sikerélményhez juttatja az embert azáltal, hogy mások számára
is látható eredményeket ér el. Fölszabadít tehát a kényszerítő és korlátozó
tényezők alól, lehetőséget ad a tudat szintjéig el nem jutó vágyak megvalósításához.
Az erotika a vágy, a tisztaság, a fiatalság, a nő (és a férfi) komoly jókedvében,
töretlen optimizmusában, játékos képében nyilvánul meg. A szerelem itt
boldogságot, magát a boldogságot jelenti. (Érdemes összevetni Vörösmarty
Mihály Csongor és Tünde című drámájával.)
Tamási drámai
világában a komikum forrásaként jelenik meg a székely tréfa, a jóízű ugratás,
a fekete humor, a találós kérdések, a piéce
bien faite, a polgári társalgási
színművek világát idéző jó mondások, bonmot-k, a beszélő nevek,
a személytévesztés, a jellem- és helyzetkomikum; továbbá a különös, furcsa
nyelvezet a megszemélyesítés, mondatszerkesztés szintjén (is). A székely
észjárás ugyan érdekes egzotikumként meg is jelenik a színrevitelek során,
ám sokszor az öncélú feleselgetések, illetve a belépői illemszabályok nehezítik,
akadályozzák, lelassítják, elsekélyesítik a drámai helyzet kibontakozását,
élességét. William Shakespeare dramaturgiai megoldásait kell ellenpéldaként
felhoznunk: drámáiban a be- és kilépések roppant hangsúlyosak, önmagukban
is drámai feszültséget hordoznak.
Schöpflin
Aladár szerint Tamásinak vannak "komoly, mély gondolatai, pompás elképzelései,
van költői szelleme, a nyelvi készség biztosan a kezében van, de minden
kárba vész, ha nem tud úgy kifejezést találni, hogy elérhesse az emberekre
hatás teljességét."
Tamási nagyon hamar rátalál saját útjaira.
Az avantgárd már benne volt a levegőben.
Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept.
19 - Bp., 1966 május 26) drámái:
1 Ősvigasztalás.
Az 1924-es Kolozsvári Magyar Színház drámapályázatára az Amerikai Egyesült
Államokból sokáig elveszettnek hitt beküldött mű csaknem tíz évvel Tamási
halála után került elő.
2 Énekes madár. Székely
népi játék. Első megjelenés: Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, Kassa,
1934. Ősbemutató: 1935, Budapesti Új Thália Színház, rendezte: Márkus László.
Ezt a művet Tamási színpadi tapasztalatai nyomán 1956-ban átdolgozta, a
végleges változat az Akaratos népség c. (Szépirodalmi, Budapest,
1962) drámakötetében olvasható.
3 Tündöklő Jeromos.
Népi játék. Az elsőként 1936-ban megjelent és a Kolozsvári Magyar Színház
által bemutatott mű az Erdélyi Szépmíves Céh-hel közösen kiírt drámapályázat
első díjas műve.
4 Vitéz lélek. Első
megjelenés a Három játék c. drámakötetében, Erdélyi Szépmíves Céh,
Kolozsvár, 1941. Ősbemutató: 1941, Budapesti Nemzeti Színház Városi Színháza,
rendezte: Pünkösti Andor. Ez Tamási egyetlen színműve, mely alapján Mezei
próféta címen Szőts Istvánnal közösen filmforgatókönyvet ír, melyet
a Sarló Szövetkezet productio, Budapest, 1947-ben meg is filmesít.
5 Csalóka szivárvány.
Színjáték. Első megjelenés: Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1942. Ősbemutató:
1942, Budapesti Nemzeti Színház, rendezte: Németh Antal.
6 Székely fás.
Színdarab. Minerva, Műkedvelők színháza, EMKE könyvek, Kolozsvár, 1945.
7 Hullámzó vőlegény.
Színpadi játék. Első megjelenés: Révai, Budapest, 1947. Ősbemutató: 1947,
Budapesti Nemzeti Kamra, rendezte: Both Béla.
8 Bor és víz.
Szüreti játék. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1951.
9 Kossuth nevében.
Toborozási jelenet. Zene: Lajtha László. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest,
1952.
10 Búbos vitéz.
Mesejáték. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1952.
11 Szegény ördög.
Bábjáték. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1954.
12 Ördögölő Józsiás.
Első megjelenés a Kakasok az Édenben c. drámakötetében, Szépirodalmi, Budapest,
1956.
13 Hegyi patak. Első
megjelenés az Akaratos népség c. drámakötetében, Szépirodalmi, Budapest,
1962.
14 Boldog nyárfalevél.
Első megjelenés az Akaratos népség c. drámakötetében, Szépirodalmi,
Budapest, 1962. Ősbemutató: 1963, Kecskemét.
Szakirodalom
Ablonczy László Sors
és rítus. Novella és dráma. Tamási-változatok. = Hitel, 2000.
2. 26-38.
Biró Béla Szakrális
dráma vagy piéce bien faite? = Visky András (szerk.): Színház és
rítus. 100 éve született Tamási Áron. Sepsiszentgyörgy, Tamási Áron
Állami Magyar Színház - Jókainé Laborfalvy Róza Színházpártoló Alapítvány,
1997. 81-101.
Féja Géza Tamási Áron.
Budapest, Szépirodalmi 1970.
Páskándi Géza Áron
ága kivirágzik. = Tiszatáj 1991. 7.
Saád Katalin Tamási
színházát keressük. = Színház 2. 17-20. 1974 .
Tamási Áron Színpadi
formát akartam teremteni. Tamási Áron a színházról. = Visky András
(szerk.): Színház és rítus. 100 éve született Tamási Áron. Sepsiszentgyörgy,
Tamási Áron Állami Magyar Színház - Jókainé Laborfalvy Róza Színházpártoló
Alapítvány, 123-133.
TAXNER-TÓTH Ernő Tamási
Áron. Budapest, Gondolat 1973. |
|