Új Forrás - 2004. 9. sz.
 
CZIRJÁK ÁRPÁD


Tamási Áron dramaturgiája



I. Kitekintés. Avantgárd és reteatralizáció

A magyar színházi hagyományt szinte kizárólagosan meghatározó, romantikában gyökerező lélektani-realista előadásmód logocentrikus, szóközpontú. Hosszú ideig Nyugat-Európát is ez uralta, majd az avantgárd dekonstruálta és újította meg, vagy legalábbis más megvilágításba helyezte. A felvilágosodás logika-, a klasszicizmus ráció-istenítése mind-mind az újkor, a modern kor szüleményei; ennek a gondolkodásnak a csírái a reneszánsz korban jelentek meg először.
     A magyar színház nemcsak az avantgárd hatásoktól volt elzárva - részben politikai okok miatt -, hanem a 20. század európai színművészetét meghatározó színházi gondolkodók világától is. Antonin Artaud, Peter Brook, Jerzy Grotowski és Eugenio Barba szakított a színház logocentrikus felfogásával, és eredetibb, ősibb, igazibb, érvényesebb megközelítést ajánlottak művészileg feltétlenül helytálló előadások által. Másságukkal frissességet, újító szellemet hoztak, alternatívát ajánlottak, más nézőpontot kínáltak a Konsztantyin Sztanyiszlavszkij pszichológiai naturalizmusát szinte kikezdhetetlen rendszerré kanonizáló megkövesedett színházi struktúráknak.
     A színház kénytelen-kelletlenül újra válságba került, s ez az önmeghatározás, az öndefiníció kérdését vetette fel. A Sztanyiszlavszkij- rendszerrel dialógust folytató alkotók a színházat nem pusztán a valóság utánzásának tekintették, nem egyszerűen a mindennapi élet világának állítottak tükörképet, hanem a színpadi világot egy más, önmagában is érvényes, létező entitásnak, Johann Wolfgang von Goethe szavaival élve a kimondhatatlan, Brook szerint a titok világának tételezték. Ennek a világnak saját törvényei, szigorú szabályszerűségei vannak. A játékstílust illetően tehát nem a szöveget helyezték a mindentudó státusába. Ebben a világban minden a játék alárendeltje, a játék alakítja ki a teret, a színházi effekteket, és szélsőséges esetben magát a szöveget is. A színház nem kívülről, hanem belülről határozta meg önmagát.
      Tamási dramaturgiája, de programatikus írásokként fölfogható vallomásai is ehhez a tendenciához csatlakoznak: 

Azt hiszem, hogy az epigonok és a színpadi mesterek, akik a színpadszerűségre mindig nagy súlyt helyeznek, zsákutcába vitték a magyar színpadi irodalmat. Megújulást kell tehát hirdetnünk. Én ezt a megújulást úgy vélem szolgálni, ha a színháznak a játék jellegét próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyan természete van, mely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit. (Tamási, 125)

Ha valaki arra kényszerítene, hogy a jövőre nézve mégis kimondjam sejtelmemet, csak azt mondhatni, hogy érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni - mint az emberek általában. (Tamási, 123)

A színház újraszínháziasítása, reteatralizálása tehát a színészi játékot helyezi előtérbe; maga a színész minősül alkotónak, és megszűnik egy már létrehozott és így múlttá vált mű reproduktív eleme lenni. Maga az a tény pedig, hogy a színész a kimondhatatlan kimondója, a titok megfejtője, önmagában máris egy olyan elem, mely visszatérést jelent a rítusok világához, a rituálékhoz. Tény azonban, hogy ezt csakis egy bizonyos szentség, a szakralitás - követke- zésképpen a transzcendencia révén érheti el. A transzcendencia immár nem a logosz, a szó, a ráció, hanem maga a kiismerhetetlenség, a megnevezhetetlen, a megfoghatatlan, az igazibb, melynek jelenléte a színészi játék, a csoda feltétele.
     A Tamási-előadások kritikusai éppenhogy nem a korszerűség (avantgárd színház, rituális színház) felől közelítették a művet, hanem az elsekélyesedésben lévő, kiürült színházi beszédmódokhoz igazodva realizmus-naturalizmus, esetleg a romantikus népiesség csapdájában forgolódva keresték a lényeget. Ennek értelmében a Tamási-kritikusok két, jól elkülöníthető csoportba tömörültek: 1. a "hazafias, kritikátlan lelkesedés" jegyében az egzotikumot, provincializmust pozitív értékként kezelők, ill. 2. azok, akik egyszerűen kijelentik: "a székely nyelvjárás idegen a magyarországi fülektől".
     De nemcsak a korabeli kritika, hanem maga a színházi élet, a színrevivők sem, az újdonság, de főleg a másság iránt nem voltak kellőképpen felkészülve, pedig lehetőség - ha bármilyen csekély is, de - volt rá. Tamásinak szinte kötetnyi írása tiltakozik a nem megfelelő megközelítések, értelmezések, színrevitelek ellen: 

A színpad hagyományos formáival nem sokat törődtem akkor, ami kár is, nem is. Kár azért, mert sehol nem akarták előadni a színdarabot, mondván nagyon helyesen, hogy se nem valóság, se nem mese. Kétségtelen, hogy elődje nem volt, mert a népszínművek után, s majd a naturalizmussal kevert népi darabok után úgy lebegett szegény, mint egy váratlan irodalmi rügyecske. (Tamási,124)

És most néhány szót a népről, amelyet eddigelé a színházak deszkáin láttunk, és amelyről a színlapok, írók és közönség azt mondta, hogy magyar. Én nem mondom ezt. És szerencsére még vannak néhányan, kevesen, akik szintén nem mondják ezt. Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig egészen, borzongató komédiának tartom mindazt, amit szegény jó magyar néppel a népszínmű és a parasztszínjátszás ürügye vagy cégére alatt csináltak. Talán egy-két színésznek egy-két igazi hangján kívül olyan népet lebecsülő, cifra és csuhajos, elevenekkel stilizált bábjáték folyt ezen a téren, amelyen én sírva vigadok, amióta élek. (Tamási, 131)

A kritikák visszautasító, de főleg meg nem értő volta miatt Tamási későbbi drámái egyre inkább vesztenek ritualitásukból; a rituális elemek feltűnően fájdalmas elhanyagolását érhetjük tetten. 
     Mindezeken csupáncsak Németh László teszi túl magát, amikor kijelenti: "Ebben a században a magyar drámáért senki sem tett annyit, mint ő a négy bukott darabjával[...] Törekvése a mélyben összefügg az európai dráma törekvéseivel."
 

II. A drámai világ meghatározó tényezői

Tamási dramaturgiáját életrajzi és tematikus tényezők is meghatározták. A színház iránti különleges érdeklődése a székelyudvarhelyi kollégiumi években kezdődött: Szemlér Ferenc már a VI. osztályban - úgy tűnik, nagyon komolyan - a dráma és színház kérdéseivel foglalkoztatja diákjait; e tárgykörben Tamási A színház hivatása címen 1916-ban dolgozatot is ír. A drámaórákon különösen sokat foglalkoztak középkori misztériumjátékokkal - nem véletlenül. A székely mondavilággal összekapcsolva máris egy Tamási dramaturgiáját meghatározó jellegzetességet fedezhetünk fel: egyéni jellemek helyett - ismert események megelevenítése közben - megszemélyesített emberi tulajdonságokat szerepeltet. Ez Tamási színpadi törekvéseinek forrására utaló érdekes adat. A diákévei alatti pezsgő szellemi légkör - lapok, önképzőkörök, versenyek, pályázatok jelenléte - az alkotásnak kedvező kereteket teremtett. Ezekben az években Tamási, noha még nem közölt, rendszeresen pályázott, s pályaműveire értékelő válaszok is érkeztek. Egyik pályaművét értékelő Izsóf Alajos (a korabeli Zászlónk c. székelyudvarhelyi lap szerkesztője) megjegyzése: "A környezet misztikumát sikerült éreztetnie. Értéke a hangulat, gondolatai köznapiak."
     Tamási dramaturgiáját meghatározó fontos tényező az a "székely világlátás", amely Németh László szavaival élve: "egy sajátos magyar alkat" tudata.
     A székelyek zárt élete kívülrekedt a kapitalista fejlődés forgatagából. Nehézkes a mezőgazdaság, ezért e világot a magárautaltság jellemzi, a kemény természeti adottságok miatt is. A falusi gazdálkodók nehéz élete nyugodt, férfias. A vasút későn épült meg és távol a központoktól, a nagy városoktól, a főbb útvonalaktól. Az elszigetelődés: összetartozás, egymásrautaltság, bajban és örömben egyaránt. Féja Géza szavaival élve a székelység "nem búslakodik éppen az Isten háta mögött, csak tisztes távolban az élet országútjától, így elég zárt élet jutott néki, ez pedig a hagyomány megmaradását és a belső légkör sűrűsödését jelentette". Tamási dramaturgiájának meghatározó eleme e sűrűsödés, drámái világának, szereplői viselkedésének pedig fontos eleme a hagyomány.
     A szabadság a természettől kölcsönzött: a hegyek legyőzésében a derű, a humor hordozza őket, óriási erdők, éles, tiszta levegőjű havasi legelők a gondolkodás pezsdülő egészségességét és - paradox módon - könnyedségét, játékosságát is meghatározzák. A székelyek ugyanakkor hithű katolikusok is: szívós, tántoríthatatlan, konzervatív lelkületű emberek; ez vallásos erkölcsüket is meghatározza, másrészt pedig hazafias állásukat is. A székelyek továbbá végletes emberek: példaadó bibliai puritánok, és / vagy féktelen, magukat is elemésztő verekedők. A székelyek gazdag mese- és mondavilága a falu szellemi elmaradottságában a székely paraszt, "őserő", mitikus felmagasztalását vetíti elénk.
     Bíró Béla szerint:

Az a keresztény világkép, mely Tamási világlátását a legmélyebb rétegekig áthatja, s a népi kultúra sajátos Tamási-féle átértelmezését is megalapozza, alapvetően drámaellenes[...] Nem képes elfogadni olyan szituációt, melyben a szembenálló hősök - eltérő nézőpontokból bár - egyformán jogosultak lennének. Nála - akárcsak a keresztény mitológia újkori változatában - csak a pozitív oldal lehet jogosult. (Bíró, 91-92)

Tamási dramaturgiáját egy harmadik jelentős tényező is meghatározta, éspedig a nyugat-európai avantgárd irányzatok jelenléte. Tamási ott áll a magyar irodalmi avantgárd bölcsőjénél is, de nem követte az új eszmék és irodalmi kifejezési módok nyugtalan keresését. Sokkal inkább felhasználta őket saját drámái világának eszközeként. A legizgalmasabb tehetségű elődök közül Szabó Dezső parasztmitizálásával, ill. Nyírő József ködös, misztikus, romantikus, mindmáig előadhatatlan drámáinak világával csak távolról érintkezik.
     A Tamási-drámák expresszív áradása, nyelvezete hatalmas erejével érzelmeket mozgósít; ugyanakkor önkínzó őszinteség rejlik bennük. A hősök érzelmi túlfűtöttsége nem utolsó sorban költőiséget kölcsönöz Tamási drámai világának.
     A népballadák komor világát időszerű és egyúttal misztikusan időtlen emberi kifejezések eszközeként használta: sokszor egy-egy dráma, egy-egy felvonás, szín, kép/jelenet, egy-egy szereplő erős, hangsúlyos mondatokkal kezd. A robbanás érzését a szándék és a megvalósítási lehetőség közötti áthidalhatatlan szakadék fölött lebegő indulat megfeszülése biztosítja. A szereplők cselekvési vágya mindössze ennek a fenyegetésnek a megsemmisítésére elegendő, holott mindenki érzi, hogy valóban rendkívüli energiák rejtőznek a tehetetlenség-érzet mögött. Tamási, talán éppen ezért, előszeretettel alkalmaz egy furcsa, vallásos-misztikus hátterű csodát, csak rá jellemző befejezést: a valóság síkján minden összedőlhet, győzelem csak egy más, magasabbrendű, de legalább átminősített világban lehetséges...
     Éppen ezért Tamásit a legtöbb támadás a miszticizmus vádjával érte. Csodateremtő hatalmának, írói varázslatának érvényességét Páskándi Géza kitűnő tanulmányából idézzük:

Már csak attól kell őrizkednünk, nehogy a megmagyarázhatót kiáltsa ki valaki megmagyarázhatatlannak, míg a valóban megmagyarázhatatlant épp ellenkezőleg, "pofonegyszerű" valaminek. Vagyis a hit és az ész természetes szövetségének fellazító sarlatánjaitól óvakodjunk. Hit és ész ökumenikus hatalmát sok veszély fenyegeti. A mindenirányú fanatizmus éppúgy, mint a "világiasult" tunyaság. Tamási azzal, hogy rámutat a csodára - az ésszerűn belüli útra mutat.

Ablonczy László szerint Tamási szakralitása éppen abban a tényben rejlik, hogy "ami lényegi, az beljebb történik színházában". Tamási dramaturgiáját a középkori misztériumszínház liturgikus dramaturgiája, továbbá mély katolikus istenhit hatja át. (Ablonczy, 34) Németh László is csatlakozik ehhez a megközelítésmintához, amikor a középkori farce-ot, az arisztophanészi neveket és a mesét emlegeti, ám sajnálatos módon mégis a Henrik Ibsen-i és Anton Pavlovics Csehov-i szempontokhoz tér vissza. Ablonczy elemzései ilymódon tehát intertextuális viszonyba lépve elődjének szövegeivel, Németh érvelésrendszerével feleselnek: "Újkori moralitásokat ír Tamási, s nem lélektani alapozottságú vígjátékokat." (Ablonczy, 35) Tamási számára ugyanis nem a mesei élethitel a fontos, hanem egy magasabb misztérium győzelme.
     Tamási expresszionizmusában arra törekedett, hogy modern körülmények között teremtsen balladai hangulatot, mely akár a cselekmény fő hajtóereje is lehet. A mese-motívumok ismétlése végsőkig sűrített hangulatot eredményez, s egyben a tragikum lehetőségét is magában hordozza. Féja Géza arra hívja fel a figyelmet, hogy minden, ami a népköltészetben ösztönösen tört fel, Tamásiban tudatos művészetté vált. További expresszionista elemek: erős képiség, a szereplők harsány hangja, az érzelmi-indulati tényezők felfokozottsága, és mindezek mögött egy öntörvényű belső világ jelenléte.
     Tamási alapvető, kedvelt témái, visszatérő motívumai az érzelmek- indulatok lobogása, az igazság-hűség-becsület kérdésköre, a szülőföld- elkötelezettség problémája, az emberi tisztaság, illetve a romlatlan falu erkölcsi magasabbrendűségének hirdetése. Kedvelt hősei a fiatalok, a fiatalság. A szerelem születése a legszebb emberi érzés, a legtermészetesebb dolog, banális és mégis mindig megkapó pillanat, melyet semmi sem akadályozhat meg. A szülőföld erejének példázatát előszeretettel kapcsolja össze a föld és a lány viszonzásával; ezek a jövő lehetőségeként a lélek fölényét a realitás határain belül jelenítik meg, azaz az élet rendjét nem változtatja meg. A siratást, temetést mindig a szüntelen megújulás, a születés rituális képével kapcsolja össze.
     A 20. század világlátása a drámaírói technikákban is megjelenő éles, csípős iróniát, távolságtartást is magával hozta. Tamási az irónia által elkerüli a melodrámát, és továbblépve megmutatja, hogyan törnek darabokra a romantikus illúziók, az ártatlanok álmai a valóság kőkemény törvényein. Ezt precíz, világos fogalmazás, szókimondás, de játékosság révén is közvetíti.
     Színpadi tere a falu: vágyak, érzelmek, indulatok szabad kiélésének helye, ahol a jó múlt és a rossz jelen csap össze. A kultúrákban mindig az értékrend az egyik legnehezebben változtatható dolog. Az erkölcsösség sokszor egyenlő a konzervativizmussal. A székely falu világában nem az élet, hanem a mese törvényei uralkodnak. Ez bizonyos mértékű irracionalizmust kölcsönöz Tamási drámáinak. Az érzelmek gazdagsága több az anyagi viszonyok végzetes szegénységénél. Csak ezen a világon belül válhat érvényessé figuráinak tehetetlenségre kárhoztatott egyénisége. Ezek a dramatis personae-k, a szereplő személyek mégis különbek, többre hivatottak ennél a lesújtó sorsnál, amibe az élet kényszerítő erői zárták őket. A körülmények, akárcsak Hamlet esetében, meghatározóak, noha a konfliktus nem hamleti. A közösségi élet zártsága és elzártsága megerősíti az összetartozás, de ugyanakkor a különbözőség érzését is.
     Az elsikkadó tehetség belső energiái torz formában törnek ki. Ez is expresszionista vonás. XY úgy érzi, különb másoknál, de ezt nem tudja csak ivászatban kiélni, mert a körülmények, amelyek személyiségét alakították, nem adtak számára más lehetőségeket. E megnyilvánulás az önpusztító tehetetlenségé, mely lenyűgöző, expresszív képekben jelenik meg. A téveszme, az illúzió, áligazság, téves elképzelés hamis világszemlélethez vezet, melynek egyenes következménye az egyéniség eltorzulása, az emberi értékek kisiklása. Tamási világosan kimondja: a személyes áldozatvállalás semmit sem ér, ha rossz a helyzetfelismerésem. Az emberek téves és kivihetetlen gondolat véghezvitelére vállalkoznak. Látni, hogy Tamásit mindvégig az a kérdés foglalkoztatja, hogyan lehet megőrizni a kisszerű környezetben az emberi nagyságot. Végső soron ez alakítja ki azt a szabad játékteret, mely a meselehetőség és képzelethidak realitás-összefüggését adja, teremti meg.
     A feszítő indulatok, a felhalmozódott energiák kitörnek a hétköznapi élet felügyelete alól, és nem keresik az okot, nem nézik a következményt. Útjaikon találékonyság, ötletesség, furfang, móka igazgatja őket, amelyek könnyedén válhatnak ravasz góbésággá. A kitartás is sokszor minősíthető puszta makacsságnak, egyszerű katolikus vakbuzgóságnak. Az a tény pedig, hogy hősei nem akarják a számukra kedvezőtlen körülményeket, valós helyzetüket tudomásul venni, a tragikum lehetőségét hordozza magában.
     A cselekményben meg nem nyilvánuló lelki gazdagságot a nyelv által harsány, expresszív, vad képek, színek révén közvetíti, s a romantikus pátosz retorikus ballasztját is elbírja a katolikus litániák mondatfűzése által előidézett eksztázis-hangulat. A rokonszenves nyelvi egyszerűség azonban a világ leegyszerűsítésével párosul. A nyelv él, jellemez, kifejez, légkört teremt, rugalmasan hasonul a helyzetekhez. A dialógusok meglepő közlések. A rendkívül gazdag asszociációs feszültség értelmét nem a tapasztalat, a racionális gondolkodás adja, hanem a szabadon szárnyaló, művészi élményekkel telített pszichikai érzékenység.
     A Tamási-drámák szürrealizmusát a forrásként használt népköltészetben kell keresnünk. A fentiekben tárgyalt balladai világ meghatározó ténye mellett a babonás boszorkányhit nem képzelődés, hanem a kollektív társadalmi tudat szerves része, a boszorkány ugyanis eredetileg erkölcstelen nőszemélyt jelentett.
     Szürrealista elem a hatalmas idegen képe is. A székelyek csavaros esze azonban még az ördögön is képes túljárni. A székely nagyzás, csavaros észjárás a naiv világszemlélettel párosulva különös optikájú nézőpontot hoz létre, melynek révén arányok változnak, és melyben már lehetséges minden bajon a győzelem furfanggal, mókával, derűvel, bizalommal.
     Tamási majd' minden drámáját egy groteszk meseötlet (a mese egyébként mindig is egyszerűsít) alapján indítja, mely a történet folyamán megbomlik. Mögüle mélyebb, áttételezett réteg kerül elő. Tamási eredetisége a helyzetek megoldásában nyilvánul meg. A cselekmény nem a saját logikája szerint alakul. A groteszk végkimenetel is természetesnek tűnik a világ torzságának képét tudatosítva. A tehetség a sorssal való küzdelemben nyilvánul meg. Az ember és a világ természeti, érzelemközpontú világszemléleti, illetve ősi-népi, pogány, ősmagyar eredetű szembeállításából misztikum fakad, mely az embereket kísérti. Taxner-Tóth Ernő szerint az egyrészt népi, ősi, másrészt pedig természeti mítosz "tudatosságig el nem jutott vágyakból, sejtelmekből, szorongásokból, félelmekből épített világmagyarázat". (Taxner-Tóth, 84) Az élet fájdalmas tapasztalata (öregek) és irracionális félelme (fiatalok) a drámai feszültség egyensúlyában, a játék teremtése révén magyarázza, hogy hősei az adott szó megtartását mindig nagyon komolyan veszik. A játék felfüggeszti - előfeltételezi azt a rendet, melyet tagad vagy elutasít, ezért éljük át, mint feloldódást. A friss naturalista-realista nyers társadalomrajzzal kapcsolatosan írja Reményik Sándor: "A lelki mozdulásnak éle van, s világos, plasztikus, szinte fogható körvonalai vannak", ám ezt a kijelentést bátran alkalmazhatjuk e játékosságra is.
     A székely életérzés teremtő népi képzelet, Taxner-Tóth szerint "komoly erőfeszítést kívánó, alkotó emberi tevékenység, amely önmagát a hasznosság és célszerűség elvének semmibevételével valósítja meg." Tamási szürrealista drámai világának kulcsfogalmai tehát a misztikum, irrealitás, csoda. A misztikum áttekinthetetlen társadalmi és természeti erők terméke, a valóság szerves része. A szabad és termékeny szellem valósága a mese. Az irrealitás küzdelem az erőkkel, a babonás erőkkel is. A csoda megoldhatatlan gondok előli menekülés a hősök áttörhetetlenül zárt világában.
     A szexuális problémák felvetését a szereplők a katolikus világnézet, a babona, illetve a naivitás eszközeivel oldják meg, melyek mind erotikus vágyak leplezett kifejezésére szolgálnak. Az erotika szemérmes, de nagyon is valóságos, megismételhető sikerélményhez juttatja az embert azáltal, hogy mások számára is látható eredményeket ér el. Fölszabadít tehát a kényszerítő és korlátozó tényezők alól, lehetőséget ad a tudat szintjéig el nem jutó vágyak megvalósításához. Az erotika a vágy, a tisztaság, a fiatalság, a nő (és a férfi) komoly jókedvében, töretlen optimizmusában, játékos képében nyilvánul meg. A szerelem itt boldogságot, magát a boldogságot jelenti. (Érdemes összevetni Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámájával.)
     Tamási drámai világában a komikum forrásaként jelenik meg a székely tréfa, a jóízű ugratás, a fekete humor, a találós kérdések, a piéce bien faite, a polgári társalgási színművek világát idéző jó mondások, bonmot-k, a beszélő nevek, a személytévesztés, a jellem- és helyzetkomikum; továbbá a különös, furcsa nyelvezet a megszemélyesítés, mondatszerkesztés szintjén (is). A székely észjárás ugyan érdekes egzotikumként meg is jelenik a színrevitelek során, ám sokszor az öncélú feleselgetések, illetve a belépői illemszabályok nehezítik, akadályozzák, lelassítják, elsekélyesítik a drámai helyzet kibontakozását, élességét. William Shakespeare dramaturgiai megoldásait kell ellenpéldaként felhoznunk: drámáiban a be- és kilépések roppant hangsúlyosak, önmagukban is drámai feszültséget hordoznak.
     Schöpflin Aladár szerint Tamásinak vannak "komoly, mély gondolatai, pompás elképzelései, van költői szelleme, a nyelvi készség biztosan a kezében van, de minden kárba vész, ha nem tud úgy kifejezést találni, hogy elérhesse az emberekre hatás teljességét."

Tamási nagyon hamar rátalál saját útjaira. Az avantgárd már benne volt a levegőben.
 

Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 19 - Bp., 1966 május 26) drámái:

1 Ősvigasztalás. Az 1924-es Kolozsvári Magyar Színház drámapályázatára az Amerikai Egyesült Államokból sokáig elveszettnek hitt beküldött mű csaknem tíz évvel Tamási halála után került elő.
2 Énekes madár. Székely népi játék. Első megjelenés: Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, Kassa, 1934. Ősbemutató: 1935, Budapesti Új Thália Színház, rendezte: Márkus László. Ezt a művet Tamási színpadi tapasztalatai nyomán 1956-ban átdolgozta, a végleges változat az Akaratos népség c. (Szépirodalmi, Budapest, 1962) drámakötetében olvasható.
3 Tündöklő Jeromos. Népi játék. Az elsőként 1936-ban megjelent és a Kolozsvári Magyar Színház által bemutatott mű az Erdélyi Szépmíves Céh-hel közösen kiírt drámapályázat első díjas műve.
4 Vitéz lélek. Első megjelenés a Három játék c. drámakötetében, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1941. Ősbemutató: 1941, Budapesti Nemzeti Színház Városi Színháza, rendezte: Pünkösti Andor. Ez Tamási egyetlen színműve, mely alapján Mezei próféta címen Szőts Istvánnal közösen filmforgatókönyvet ír, melyet a Sarló Szövetkezet productio, Budapest, 1947-ben meg is filmesít.
5 Csalóka szivárvány. Színjáték. Első megjelenés: Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1942. Ősbemutató: 1942, Budapesti Nemzeti Színház, rendezte: Németh Antal.
6 Székely fás. Színdarab. Minerva, Műkedvelők színháza, EMKE könyvek, Kolozsvár, 1945.
7 Hullámzó vőlegény. Színpadi játék. Első megjelenés: Révai, Budapest, 1947. Ősbemutató: 1947, Budapesti Nemzeti Kamra, rendezte: Both Béla.
8 Bor és víz. Szüreti játék. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1951.
9 Kossuth nevében. Toborozási jelenet. Zene: Lajtha László. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1952.
10 Búbos vitéz. Mesejáték. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1952.
11 Szegény ördög. Bábjáték. Első megjelenés: Művelt Nép, Budapest, 1954.
12 Ördögölő Józsiás. Első megjelenés a Kakasok az Édenben c. drámakötetében, Szépirodalmi, Budapest, 1956.
13 Hegyi patak. Első megjelenés az Akaratos népség c. drámakötetében, Szépirodalmi, Budapest, 1962.
14 Boldog nyárfalevél. Első megjelenés az Akaratos népség c. drámakötetében, Szépirodalmi, Budapest, 1962. Ősbemutató: 1963, Kecskemét.
 

Szakirodalom

Ablonczy László Sors és rítus. Novella és dráma. Tamási-változatok. = Hitel, 2000. 2. 26-38.
Biró Béla Szakrális dráma vagy piéce bien faite? = Visky András (szerk.): Színház és rítus. 100 éve született Tamási Áron. Sepsiszentgyörgy, Tamási Áron Állami Magyar Színház - Jókainé Laborfalvy Róza Színházpártoló Alapítvány, 1997. 81-101.
Féja Géza Tamási Áron. Budapest, Szépirodalmi 1970.
Páskándi Géza Áron ága kivirágzik. = Tiszatáj 1991. 7.
Saád Katalin Tamási színházát keressük. = Színház 2. 17-20. 1974 .
Tamási Áron Színpadi formát akartam teremteni. Tamási Áron a színházról. = Visky András (szerk.): Színház és rítus. 100 éve született Tamási Áron. Sepsiszentgyörgy, Tamási Áron Állami Magyar Színház - Jókainé Laborfalvy Róza Színházpártoló Alapítvány, 123-133.
TAXNER-TÓTH Ernő Tamási Áron. Budapest, Gondolat 1973.