|
N. PÁL
JÓZSEF
Ember a történelemben
- két világban s egy hazában*
Akárhányszor találkozom Borbándi Gyulával,
mindig jókedvre derülök, s elönt a nyugalom. Mikor hallottam először a
nevét, nem tudom - "forrásom", úgy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján,
a Szabad Európa Rádió lehetett, gondolom -, de arra, hogy a népi mozgalom
teljes történetét bemutató nagymonográfiája hírének vételekor - 1983 késő
őszén talán - már pontosan tudtam, ki ő, nagyon jól emlékszem, s bizony
a lelkemet is eladtam volna, hogy láthassam azt a New Yorkban megjelent
- minálunk tehát "tiltott" - könyvet. (M. Kiss Sándor hamarosan kölcsönadta
a magáét, s 1986 nyarán - a megelőző esztendőben kiadott emigrációtörténet
társaságában - már én is átcsempészhettem a határon egyet.) Aztán - szintén
M. Kiss Sándornak köszönhetően - a szerzővel is találkozhattam, nem is
olyan sokára. Az Eötvös Kollégiumban láttuk vendégül őt, 1989 májusát írtuk
akkor, az ország s a lelkünk már egy-másfél esztendeje egyre gyorsuló ütemben
kavargott, szomjaztuk a jó szót, s hittük is talán, hogy a lefojtott, de
most fölfakadni látszó múlttal a jövő reménysége is reánk köszönthet. Borbándi
engem elbűvölt. Nemcsak tudásával és sokoldalúságával - erről volt már
fogalmam akkor -, a személyiségével is. A hetvenedik életévét taposta -
nekem éppen alig-alig, ám a hallgatók többségének a nagyapja is lehetett
volna tehát -, de a testi frissességnek s a szellemi vitalitásnak olyan
elementáris formájával szembesülhettünk, ami bennem - a hozzá hasonló korú
néhai nagyszüleire s más, egy egész életet végiggürcölt falusi ismerőseire
gondoló parasztgyerekben - a hitetlenkedés és a csodálat valamiféle fura
kevercsét élesztette föl. Nemcsak gördülékenyen s szabatosan, de manírok
nélkül, ám mégis a szívéből beszélt, szeméből a mosoly nem tűnt el egy
pillanatra sem, s ha mi is szóltunk valamit, az egyáltalán nem "kedveskedő"
kedvesség s a bennünket egyenrangúvá emelő koncentrált figyelem egyszerre
látszott az arcán, olyasvalami, amivel a budapesti egyetemen csak nagyritkán
találkozhattunk abban az időben. Borbándi Gyula nem "úr", hanem úriember
volt a talpától a feje tetejéig, lényéből a tartás és az arányérzék, az
emberi-szellemi nyitottság és egy föladhatatlan értékrend öntudata az alázat
vezérelte szeretet szűrőjén át sugárzott felénk.
Jó levegő
lehet abban az embernyúzó kapitalizmusban - ilyen idétlenség jutott eszembe
akkor, de állítom, hogy joggal gondolhattam mégis, hiszen Borbándi Gyula
élő cáfolata volt számomra mindannak, amit a Nyugat (meg a Szabad Európa
Rádió) jellem- és személyiségromboló fertőjéről jóval korábban - például
a katonaságnál, meg az egykori középiskolámban évről évre megjelenő "tájékoztató
emberek" - összehordtak nekem (nekünk). S noha tudom, egy ember példáján
törvényt alkotni nem szerencsés, de vallom, ez az életút a "szerencsésebb"
körülmények közé sodródott-kényszerült nemzeti gondolat valós erejének,
lehetőségeinek is a tanúsítványa lehet, no meg fényt vethet arra is, hogy
milyen jobbra való erőket és szándékokat fojtott meg, tett lehetetlenné
vagy űzött el Magyarországról ez az önmagát csak "az emberért valónak"
hirdetett embertelenség. Mert akit az új rend arra kényszerített, hogy
szülőföldjét ne láthassa majd négy évtizedig - vitathatatlan szellemi és
morális értékeket hozván létre - épen és tisztán maradt, míg a "kényszerítők"
építménye kártyavárként roskadt össze, s a romok alól kikúszó egykori "építők"
eme gyalázat törmelékeit nem rázhatják-söpörhetik le magukról soha. Borbándi
Gyula élete és műve - kivált annak 1950-1951 utáni szakasza - a mindenkori
számkivetettség történelemtől viselős magyar modelljének a példázata ekként,
s nemkülönben egy tükör is, amelyben nemcsak önnön jobb szándékainkra,
de köztünk ólálkodó históriánk megfellebbezhetetlen etikai parancsára is
vethetünk egy pillantást.
Ennek a ma
nyolcvanöt esztendős embernek a megejtő modoránál s higgadtságánál csak
példátlan munkabírása s a műve, amit létrehozott, az a lényegesebb. Történész,
irodalomtörténész, esszéista, bibliográfus, szerkesztő, rádiós, közéleti
ember s még a jó Isten tudja csak, hogy mi minden ő egy személyben, köteteinek
némelyikét - a népi mozgalomról, az emigráció históriájáról meg a Szabad
Európa Rádióról vagy az Új Látóhatárról szólókat például - felülírhatatlan
alapkönyvekként forgatják többen, de gyártja a lexikoncikkeket is rendületlenül,
ha szükség arra van éppen, s véleményét az egyetemes magyarságot érintő
valamennyi ügyben mindig körültekintő módon mondja el. Sokoldalúság ez
bizonyosan, ám nem öntelt és parttalan polihisztorkodás mégsem, e mű formáját
a kényszer is adta természetesen, hiszen az emigráns magyar írástudónak
amolyan szellemi mindenessé kellett lennie törvényszerűen. Pótolni a pótolhatatlant,
"helyettesíteni" a nem, vagy csupán alig létező intézményrendszert - egy
könyvtárat, egy tanszéket is -, ha kell, ez volt a feladat többek között,
meg a folytonos öndokumentáció, a tanúságtétel is persze, hiszen arra,
hogy e neves könyveket - hitelt érdemlően - írja meg valaki idehaza, várhattunk
volna ítéletnapig. Borbándi Gyula a Nyugatra kényszerült-kényszerített
magyarság szinte egyszemélyes szellemi felelősévé lett ekként az idő során,
olyan, a strázsán vigyázó őrzővé nemkülönben, aki hitét, bizalmát és életakaratát
nem veszítette el egy pillanatra sem. A folytonos depresszióra való hajlamot,
a csüggedés, a gyarló dilettantizmus vagy a terméketlen düh megannyi formáját
előhívó emigrációs léthelyzet közepette szinte "csodalénynek" is tetszhet
így ő akár, ám az alkat és a reá mért feladat együttállásának szellemi,
mentális és morális forrásvidékével s alakulástörténetével szembesülve
csodálkozásunk is a múlté lehet. Borbándi a maga életútját és pályaképét
is megírta ugyanis (Két világban, Európa Könyvkiadó, 2003), majd
hatszáz oldalon, oly higgadtsággal, derűvel és arányérzékkel mégpedig,
ami az önigazolás elháríthatatlan s esendő mozzanataival mindig megkísértett
memoár- irodalomban alighanem példátlan. Szabályszerű recenziót írni erről
a könyvről alighanem lehetetlen, hiszen belőle a szerző munkáira oly jellemző
életszeretet, hit és megingathatatlan értékrend ömlik reánk, meg persze
- sajnos néhány elírással is megterhelt - adat adat hátán, a mindent és
mindenkit számon tartó tisztelet és szeretet már-már megindító alapossága.
Mondom, bírálatot
írni én nem fogok, ám a kötetet jó szívvel ajánlom mégis mindenkinek, akit
nemcsak jó nyolc évtized magyar históriájának egy karakteres szelete foglalkoztat,
de akinek a körötte lévő világot egyben látni képes értelem, nemkülönben
az értelmes - a másokért is való morális - létezés elementáris formája
is mond még valamennyit. Egy ember beszél itt hozzánk, aki múlt századi
romlásunk hajnalán született, aki idehaza 1949-ig, majd az emigrációban
négy évtizeden át majd mindent megtapasztalt, amit egy históriai érzékenységgel
megáldott-megvert lélek megtapasztalhatott. A kötet leginkább újdonságot
adó része a lassan, de mégis törvényszerűen kifejlő szereptudat tudálékos
okoskodástól mentes rekonstrukciója tán - ami külhonban történt, annak
javát egyéb könyveiben bővebben is megírta már a szerző -, amelynek során
e világra nyitott alkat természetrajza s a személyre szabott végeznivalók
egymással harmóniába kerültek, s az értékrend fókusza aztán már mozdulatlan
maradt. Lapozván e hosszú fejezetet (Harminc év a hazában) Illyés
Gyula neve jut eszembe többször. A történelmi és társadalmi "határhelyzetbe"
születettség alkat-meghatározó mozzanatát vele kapcsolatban szokás emlegetni
talán a leginkább, azt a tényt tehát, amelyből a neves költő soha meg nem
tagadott "röghözkötöttsége" és szellemi nyitottsága egyszerre fakadt. A
pusztára született Illyés biológiai és intellektuális életrajza az egymásra
következő s egymással kapcsolatot tartó koncentrikus körök természete szerint
alakult ugyanis szinte Párizsig s vissza, így az új és tágabb élménykör
az elindító forráshoz trauma nélkül illeszkedhetett mindig, a szellemi
kalandvágy (az állandó tanulni-fölfedezni vágyás) és a morális determináció
(a nemzeti-szociális elkötelezettség, ha tetszik) egymást erősítették-föltételezték.
Borbándi útja más természetű és logikájú volt persze, ám e két modell "mélystruktúrájának"
hasonlósága, s főleg az "intellektuális-morális végeredmény" számomra mégis
szembeszökő.
Ki hitte volna
például, hogy a népi mozgalom egyik legérzékenyebb értője Budapesten született
(a tényt - lexikonból - tudtam ugyan eddig is, de csak most, e könyvet
lapozgatván, lett "igazi értelme" az egésznek). Munkáscsaládban, tisztes
- nyomorra nemigen kényszerült - szegénysorban látta meg a napvilágot ő,
s az életút korai esztendei - egy cserepeire törött hazában s környékén
- mintha a később kilombosodó széles látókört szolgálták volna mindenestől
már akkor. Ideje egy részét a Felvidéken rekedt rokonoknál töltötte, az
elemi iskola első két évét a Délvidéken - vegyes lakosságú településen
- végezte el, németül gyermekkora óta tudott szinte, s a betű iránt való
különleges vonzalma is nagyon hamar megmutatkozott. Ministránsgyerek, majd
pap szeretett volna lenni eredetileg, mély katolikus hite s az elesettekkel
való törődés hajlama egész életére megmaradt. Aztán a cserkészet meg a
Regnum Marianum lelki-szellemi közösségében eltöltött esztendők jöttek
sorra, ahol a szeretet, a megértés és a türelem erényét egy példás és (intellektuálisan
is!) nagyigényű közösségben élve a levegővétel természetességével sajátíthatta
el, ráadásul épp a legérzékenyebb korban. Alig volt tizenhat, midőn Olaszországba
is eljutott, szólt hozzá a pápa, a história emlékeire való eleven rácsodálkozás
pedig nemcsak a lelket gazdagította, de tágra nyitotta az értelmet is.
A történelem tanulságainak s a jelenkor társadalmi, nemzeti gondjainak
együttlátása innentől kezdve eredhetett, amit Az elsodort falu megismerése
1936 karácsonyán, meg a népi írók egyéb munkáival való szembesülés "radikalizált
és lokalizált" oly módon aztán, hogy a megismert gondokkal való azonosulás
a tájékozódási igényt soha sem szűkítette be, így a kiformálódó feladattudat
s az intellektuális tettrekészség egyazon morális erőtérben mozoghatott
már egész élete során. A jogi karra 1938 őszén került fiatalember magatartásának
és szereptudatának alapelemeire nézvést "készen volt" lényegében, e magatartásnak
a folytonos tanulási-megismerési igény s a már rögzült problémaérzékenység
egyként része lett. Jellemző, hogy amikor leggyakoribb olvasmányairól beszél
a "nemzeti radikális" Magyar Életet is szóba hozza, de legvonzóbb
lapként a magas színvonalú, széles látószögű, Szekfű Gyula és Szabó Zoltán
fémjelezte, határozottan antifasiszta - ha tetszik, polgári - karakterű
Magyar Nemzetet említi mindenek felett.
Ez az egyszerre
szociális attitűdű és nemzeti tradíciójú, ugyanakkor az etnocentrikus látásmód
kizárólagosságot is hordozó formáitól mindig mentes maradt demokrata alapvetésű
gondolkodásmód került új égtáj alá az 1945-ös korfordulót követően. A fiatal
politikus akkori küzdelme (a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban s a
Nemzeti Parasztpárt budapesti szervezetének hatodik kerületi a titkáraként
dolgozott), a magyar demokrácia utóvédharcának a része volt, s a folyamat,
amelyben az ő reményei is fölőrlődtek lassan, annak is bizonyságává lett,
hogy milyen értékrend képviselete vált lehetetlenné - lényegében 1947 elejétől,
de 1948 második felére már végképp - itt, a szovjetek uralta Magyarországon.
Borbándi Gyula fölfogása az önálló parasztpolitika védelmét a mindent erőszakkal
legyűrő kommunista lendület - meg az általuk támogatott Darvas-Erdei-szárny
- határozott elutasítására építő Kovács Imrééhez állt talán a legközelebb,
s mindennek hátterében a kor legszínvonalasabb demokrata gondolkodójának,
Bibó Istvánnak - meglehet, a gyakorlati lehetőségekre nézvést később naivnak
bizonyult - szellemi ihletése is ott lehetett. Kovács Imre elvhűségének
és demokrata tartásának példája, Bibó István hagyatéka, no meg Illyés Gyula
vagy Szabó Zoltán emócióktól is determinált, ám mégis racionalizálható
nemzetszeretete a pálya további évtizedeiben is meghatározó maradt aztán.
Mondhatnám - a már jellemezni próbált alakulástörténet következményeinek
is megfelelően - a tágabb értelemben vett népi gondolat ama részével jegyezte
el magát törvényszerűen ő, ahol a felvilágosodás - nem a hitet tagadó,
s nem az agresszív "haladáselméletbe" kergült! - racionalizmusa a 19. századi
magyar szabadelvű tradíció javával s a szegényekre meg a nemzeti függetlenségre
együtt tekintő morális tettvággyal összeért. Borbándi Gyula innen, e magaslatról
"értette meg" tökéletesen - a többször tévedett - Szabó Dezső, Veres Péter
vagy éppen Sinka István erkölcsi s művészi törekvéseinek a lényegét is,
e szellemi-társadalmi mozgalom értő monográfusa éppen ezért csak ő lehetett,
s még az sem volt véletlen talán, hogy a munkájának német kiadását olvasó
Bibó István terjedelmes tanulmányának nagy részét - az emlegetett magyar
változatban - egyetértve használhatta föl. Ezt a könyvet a népiséggel nem
éppen baráti viszonyt tartó "szakolvasók" is elismeréssel fogadták egykor,
s arról sincsen tudomásom, hogy annak a meghatározó - integráló? - szerepnek
a lényegét, amit az emigráns Borbándi kivívott magának a múló idő során,
bárki értelmes és mértékadó személy vagy szellemi irányzat
megkérdőjelezte volna - legalábbis 1990-ig bizonyosan nem.
Ez magyarázhatja,
hogy - bár elkötelezettségét nem adta föl - mindaz, amit Borbándi tesz
jó félszázada immár, soha sem (illetve nem csupán!) a saját elvi-ideológiai
meggyőződéséhez, mindenkori személyes véleményéhez igazodott mindenek felett.
Nem esett teoretizáló révületbe egy pillanatra sem - én még csak teoretikus
hajlamú elmének sem nevezném őt -, végeznivalóit az elhivatottság, a reá
mért kötelesség, no meg a szükségesség s a lehetőség parancsa együttesen
vezérelte mindig. Demokratikus társadalmi-politikai eszményének "harmadikutas"
színezetét csakúgy megtartotta persze, miként tartásának elvi-morális alapvetését
is (az emberhez - az őt többször gyalázó Népszabadság vezéréhez,
Rényi Péterhez például - tisztelettel szólt, ám a kommunista ideának és
gyakorlatnak egy jottányit sem engedett soha), de munkája során az összekötő
összeköthető értékeket óvta, segítette napvilágra folyvást, és nem volt
vaskalapos. Vitázott, ha kellet, a hozzá nagyon közelálló elvbaráttal is
akár (Gombos Gyulával vagy Molnár Józseffel többek között), a vele nem
mindenben azonos nézetet valló értéket a dühödt értetlenekkel szemben is
megvédte ellenben (Jászi Oszkárt például), egyáltalán, mindig az egyetemes
magyarság érdekeire nézett. Amikor rádiós lett, akkor is, s amikor könyvet
írt vagy lapot szerkesztett, akkor is. Az Új Látóhatár - ez a (Látóhatár
című előzményével együtt) majd negyven évfolyamot megért magyar sajtótörténeti
csoda - nem lehetett volna oly nagy tekintéllyé másképp. Ez a folyóirat
- aminek 1950-ben egyik bábája volt ő - éppúgy elidegeníthetetlen része
Borbándi Gyula életművének, akárcsak Osvát Ernőének volt a Nyugat
egykoron. Állítom, hogy a lap jelentősége is volt legalább ugyanakkora
a maga helyén, abban meg biztos vagyok, hogy a neves "előd" sokat emlegetett,
csak a színvonalra tekintő, értékközpontú szerkesztői liberalizmusa, semmivel
sem múlta felül emezét. Az Új Látóhatár feladattudata és jellege
merőben más volt persze - mintájának a Nyugatnál "nemzetibb" látószögű
és "politikusabb" Magyar Csillagot s főleg az Illyés Gyula irányította
Választ tekintette inkább -, de ez egyrészt az adott léthelyzet
pszichikai determináltságának közepette másképp nem is lehetett, másrészt
a lapra olyan feladatot rótt a történelem, amilyenre a Nyugat hőskorában
- a századelőn - még rémálmában sem gondolhatott senki (Adyt kivéve persze).
Az Új Látóhatár - és 1958 előtti előzménye - egy világba szóródott,
sokszínű, eltérő szándékokat és akaratokat egymásnak feszítő nemzetrész
mégiscsak közös emlékezetének és értékvilágának a felgyűjtője, őrzője és
közvetítője volt az akkor elérhető legmagasabb színvonalon, s az egyetemes
magyar nemzet lelkiismerete is kissé, megtartó és hitet adó fórum, "utolsó
szellemi és erkölcsi otthon", sőt egy új és jobb Magyarország reménybeli
"szintézise", ahogy Jászi Oszkár írta még 1953-ban talán, amire minden
magyarul értő lélek odafigyelhetett (volna).
Nem figyelhetett,
mint tudjuk. E kéthavonta megjelenő lapban, amely a látens vezérfonalnak
tekintett népi-nemzeti tradíciót a polgári radikális Jászival és Borsody
Istvánnal, a szociáldemokrata Kéthly Annával és Bán Antallal, valamint
Márai Sándorral, Fejtő Ferenccel, Kerényi Károllyal, Fenyő Miksával, Cs.
Szabó Lászlóval, Határ Győzővel vagy éppen a Rajk-per körülményeit először
hűen leíró Szász Bélával s másokkal együtt becsülte meg, életveszélyt láttak
a hazai hatalmasok. Éppen ezért persze, hiszen a diktatúra az erkölcsi
autonómiáját megőrzött gondolkodó embertől tartott a leginkább mindig is,
no meg attól a mértéktartó, dilettantizmustól és hisztériától egyként mentes
- de az eltérő fölfogásokat mederben tartani is képes - józanságtól természetesen,
amiből nemcsak a forradalom előtti lázas várakozások idején adott - Kovács
Imre és Borbándi tanulmányával - leckét a folyóirat. A demokratikus tradíción
s a szellem tisztességén őrködő példákat hosszasan idézhetnénk még - a
szerző, mint említettem, e históriának külön kötetet is szánt (Nem éltünk
hiába, Az Új Látóhatár négy évtizede, Európa Könyvkiadó,
2000) -, az olykor szakításokhoz vezető vitákat, meg a számos (anyagi s
egyéb) nehézséget is fölemlegethetnénk, de nem most van itt az ideje ennek.
Ami bizonyos: a hála s a tisztelet sokaknak kijár - az 1961-től nyomdatulajdonos
kiadó s a már idehaza jó barát Molnár Józsefnek mindenekfelett -, de számomra
bizonyos mégis, hogy e sajtótörténeti, egyben történelmi "csoda" szellemi
és morális koordinátáit hosszú ideig leginkább Borbándi Gyula magatartása,
arányérzéke s állhatatossága adta meg. S ez a "megtalált értelem és feladat",
ahogy ő írja, s ez a tartás hatotta s hatja át e művé formált életet azóta
is. S itt a kör bezárul. A rádiós munkáról - ez is volt vagy három és fél
évtizednyi - a megannyi remek könyvről, előadásról, valamint ennek az embernek
a fáradhatatlanságáról, meg a valószerűtlen kiegyensúlyozottságáról is
bőven regélhetnék még, de - lássuk be - minek tenném. A szándék eredete,
mi beléültettetett egykor s a "végső ok", mi mozgatja őt, a mi eszközeinkkel
magyarázhatatlan ugyanis. Annak titka ott van a szülők, a tanárok szavában,
figyelmében, a felnevelő esztendők körülményeiben, ahogy mondani próbáltam
már, meg valahol mélyebben - és persze magasabban - is, gondolom. Mert
egyvalami bizonyos: ahogy és amiként Borbándi Gyula élt és él, az a megőrzött
józanság s a hit kegyelmének egyensúlya nélkül elképzelhetetlen. A Rákosi-
s a Kádár-félék, mindazok tehát, akik e hajlíthatatlanságban megsemmisítendő
ellenséges fegyvert láttak, ezt a (külső s belső) szabadságra hívó példát
nem akarták látni soha Magyarországon.
De vesztettek,
s győztesként a példa térhetett haza, mégis. Sorsával számot vetett egykor,
sohasem volt honvágya, mondja, s megrendülni akkor sem tudott, amikor -
harmincnyolc esztendő után - végre szülőföldjére léphetett. A könnyes romantikára
hajló, meg az anyaföld misztikus erejéről ábrándozó lelkek akár még szemérmes
elhallgatást, vagy "érzéketlenséget" is szimatolhatnak Borbándi mondataiban,
pedig ő igazat mondott csupán. Nem a ragaszkodás hiányát vallotta be ugyanis,
hanem az önmagával és az Isten rendjével békében élő lélek harmóniájáról
adott számot. Igen, elhiszem, hogy számára az a Magyarország nem hiányzott
egy pillanatra sem, hiszen az "igazi", az vele volt mindig is. Mindezt
csak a küldetésével, a reá mért feladattal eggyé vált ember élheti át így
persze, hiszen az a lélek, aki helyét s dolgát nem lelte meg - pusztítsa
gazdája bárhol a kenyeret - örökké háborog, ez tudható. Borbándi Gyulát
egykor a "haza a magasban" Illyés Gyula-i igaza érintette meg alighanem
egykor, s a bizonyosság, hogy amit a szívében őriz sértetlenül, azt tőle
földi hatalom el nem veheti soha. Mondanám, nemzeti elkötelezettségű embernek
ily hosszú - a hazatérés reményével szinte sohasem biztató - száműzöttséget
kibírni csak a gondviselésben való bizalomnak evvel a kételyek nélküli
formájával lehet, de létezik valami, ami legalább ennyire fontos talán.
Mert az ember idegenbe űzetett, ez igaz, de azt, hogy hiába él, éreznie
és átélnie sohasem kellett; Isten s a haza ezért volt vele, s mert vele
volt, feladatában is biztos lehetett - s lehet - ő minden pillanatban.
A felelősségtudattól átszőtt tanulni, megismerni-megérteni vágyás, az "én
demokráciában éltem, majd én megmondom nektek, mi itt a teendő" nagyon
ismerős gőgjétől mentes segítő szándék, a mértéktartással, arányérzékkel
megáldott emberség, no meg az egyértelmű (eszmei-politikai) elkötelezettség
megvallása közben is higgadt maradt szeretet, tehát mindaz, ahogy Borbándi
a lázas iramban átformálódó ország dolgairól szólt 1987 után például, s
amire az Eötvös Kollégiumban mi is rácsodálkozhattunk akkor, csak innét
- e metafizikus értelemben is szabad, fogalmilag leírhatatlan tudati
és lelki állapot (avagy kegyelmi állapot) felől - érthető meg igazán. Minden
egyéb csak törvényszerű - amúgy csodálatra is méltó - "következmény" lehet(ett)
csupán.
Borbándi Gyula
lénye s az emlegetett megejtő modora-magatartása is. Intellektusa, bámulatos
munkatempója, meg a korát bőven meghazudtoló vitalitása s - testének, agyának
- "fürgesége" is. Minden fontos összejövetelen megjelent, szeretett társával
- az Antarktisz kivételével talán - szinte az egész világot beutazta, az
a szellemi mohóság s készenlét pedig, amiről önéletírása vonatkozó részeiben
hivalkodás nélkül ad számot, egyenesen agykápráztató. Borbándi teniszezik,
síel, színházba, operába, múzeumokba s koncertekre jár, egyáltalán a világ
minden arra érdemes jelensége megragadja őt, ráadásul - s ez nekem különösen
kedves - még sportrajongó is (a könyv egyik elírása - csak számomra természetesen!
- éppen ezért "megbocsáthatatlan": az 1982-es labdarúgó-világbajnokságot
Olaszország nyerte, ez igaz, de a helyszín Spanyolország volt - e "méretes
baklövés" ott éktelenkedik bizony a kötet 481. oldalán). Valóságos reneszánsz
személyiség az ilyen, mondanám, ám annak a kornak - természetesen félreértett
- "önérvényesítő individualitása" belőle végképp hiányzik. Higgyük meg,
Borbándi Gyula csak egy egészséges lélek csupán, úgy él, ahogy a dolgukat
tudó normális emberek élni szoktak általában, s aki így a megannyi históriai
bakugrás, brutalitás s az őt ért személyes tragédia után is épen, s szolgálatos
kedvében maradt meg nekünk. Határozott s "komoly" ember, a népi gondolat
tradíciójának tán leghitelesebb - és külhonban a leginkább "piacképes"
- képviselője s átörökítője manapság, aki tudja mi végre él otthonosan
"két világban" is, de akitől a derű vagy a humor sem idegen néhanap. 1999
decemberében - könyvében is emlegeti - megjelent a Kortárs-díj az
évi átadásán. Nyolcvan múlt akkor éppen - eszébe jutott valakinek -, s
kívántunk neki minden jót, ahogy ilyen alkalmakkor szokás. Az "egyháztörténet"
egy ismert, de általam akkor először hallott anekdotikus történetével válaszolt.
Híveinek széles serege a kilencven esztendős püspököt köszönti éppen. Fennhangon
dicsérik egész életét, az agg egyházfőt a mindörökké tartó hűségről is
biztosítják természetesen, majd a rangidős "beosztott" így szól végül:
"Isten áldását kérjük szeretett püspök urunkra, s kívánjuk, hogy éltesse
a Mindenható egészségben, s tartsa meg nekünk, még tíz esztendeig legalább".
Mire a püspök: "no de drága híveim, ne szabjunk mi határt az Úristen szándékának".
Kedves Gyula,
nem szabunk. Kívánom, szolgáld Istent - s a hazát - továbbra is, hogy ő
- s a nemzet - is éltethessen mindörökre Téged!
* A nyolcvanöt esztendős
Borbándi Gyulát köszöntve, szeretettel. |
|