Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 8.sz. 
 
N. PÁL JÓZSEF


Ember a történelemben
- két világban s egy hazában*


 



Akárhányszor találkozom Borbándi Gyulával, mindig jókedvre derülök, s elönt a nyugalom. Mikor hallottam először a nevét, nem tudom - "forrásom", úgy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a Szabad Európa Rádió lehetett, gondolom -, de arra, hogy a népi mozgalom teljes történetét bemutató nagymonográfiája hírének vételekor - 1983 késő őszén talán - már pontosan tudtam, ki ő, nagyon jól emlékszem, s bizony a lelkemet is eladtam volna, hogy láthassam azt a New Yorkban megjelent - minálunk tehát "tiltott" - könyvet. (M. Kiss Sándor hamarosan kölcsönadta a magáét, s 1986 nyarán - a megelőző esztendőben kiadott emigrációtörténet társaságában - már én is átcsempészhettem a határon egyet.) Aztán - szintén M. Kiss Sándornak köszönhetően - a szerzővel is találkozhattam, nem is olyan sokára. Az Eötvös Kollégiumban láttuk vendégül őt, 1989 májusát írtuk akkor, az ország s a lelkünk már egy-másfél esztendeje egyre gyorsuló ütemben kavargott, szomjaztuk a jó szót, s hittük is talán, hogy a lefojtott, de most fölfakadni látszó múlttal a jövő reménysége is reánk köszönthet. Borbándi engem elbűvölt. Nemcsak tudásával és sokoldalúságával - erről volt már fogalmam akkor -, a személyiségével is. A hetvenedik életévét taposta - nekem éppen alig-alig, ám a hallgatók többségének a nagyapja is lehetett volna tehát -, de a testi frissességnek s a szellemi vitalitásnak olyan elementáris formájával szembesülhettünk, ami bennem - a hozzá hasonló korú néhai nagyszüleire s más, egy egész életet végiggürcölt falusi ismerőseire gondoló parasztgyerekben - a hitetlenkedés és a csodálat valamiféle fura kevercsét élesztette föl. Nemcsak gördülékenyen s szabatosan, de manírok nélkül, ám mégis a szívéből beszélt, szeméből a mosoly nem tűnt el egy pillanatra sem, s ha mi is szóltunk valamit, az egyáltalán nem "kedveskedő" kedvesség s a bennünket egyenrangúvá emelő koncentrált figyelem egyszerre látszott az arcán, olyasvalami, amivel a budapesti egyetemen csak nagyritkán találkozhattunk abban az időben. Borbándi Gyula nem "úr", hanem úriember volt a talpától a feje tetejéig, lényéből a tartás és az arányérzék, az emberi-szellemi nyitottság és egy föladhatatlan értékrend öntudata az alázat vezérelte szeretet szűrőjén át sugárzott felénk.
     Jó levegő lehet abban az embernyúzó kapitalizmusban - ilyen idétlenség jutott eszembe akkor, de állítom, hogy joggal gondolhattam mégis, hiszen Borbándi Gyula élő cáfolata volt számomra mindannak, amit a Nyugat (meg a Szabad Európa Rádió) jellem- és személyiségromboló fertőjéről jóval korábban - például a katonaságnál, meg az egykori középiskolámban évről évre megjelenő "tájékoztató emberek" - összehordtak nekem (nekünk). S noha tudom, egy ember példáján törvényt alkotni nem szerencsés, de vallom, ez az életút a "szerencsésebb" körülmények közé sodródott-kényszerült nemzeti gondolat valós erejének, lehetőségeinek is a tanúsítványa lehet, no meg fényt vethet arra is, hogy milyen jobbra való erőket és szándékokat fojtott meg, tett lehetetlenné vagy űzött el Magyarországról ez az önmagát csak "az emberért valónak" hirdetett embertelenség. Mert akit az új rend arra kényszerített, hogy szülőföldjét ne láthassa majd négy évtizedig - vitathatatlan szellemi és morális értékeket hozván létre - épen és tisztán maradt, míg a "kényszerítők" építménye kártyavárként roskadt össze, s a romok alól kikúszó egykori "építők" eme gyalázat törmelékeit nem rázhatják-söpörhetik le magukról soha. Borbándi Gyula élete és műve - kivált annak 1950-1951 utáni szakasza - a mindenkori számkivetettség történelemtől viselős magyar modelljének a példázata ekként, s nemkülönben egy tükör is, amelyben nemcsak önnön jobb szándékainkra, de köztünk ólálkodó históriánk megfellebbezhetetlen etikai parancsára is vethetünk egy pillantást.
     Ennek a ma nyolcvanöt esztendős embernek a megejtő modoránál s higgadtságánál csak példátlan munkabírása s a műve, amit létrehozott, az a lényegesebb. Történész, irodalomtörténész, esszéista, bibliográfus, szerkesztő, rádiós, közéleti ember s még a jó Isten tudja csak, hogy mi minden ő egy személyben, köteteinek némelyikét - a népi mozgalomról, az emigráció históriájáról meg a Szabad Európa Rádióról vagy az Új Látóhatárról szólókat például - felülírhatatlan alapkönyvekként forgatják többen, de gyártja a lexikoncikkeket is rendületlenül, ha szükség arra van éppen, s véleményét az egyetemes magyarságot érintő valamennyi ügyben mindig körültekintő módon mondja el. Sokoldalúság ez bizonyosan, ám nem öntelt és parttalan polihisztorkodás mégsem, e mű formáját a kényszer is adta természetesen, hiszen az emigráns magyar írástudónak amolyan szellemi mindenessé kellett lennie törvényszerűen. Pótolni a pótolhatatlant, "helyettesíteni" a nem, vagy csupán alig létező intézményrendszert - egy könyvtárat, egy tanszéket is -, ha kell, ez volt a feladat többek között, meg a folytonos öndokumentáció, a tanúságtétel is persze, hiszen arra, hogy e neves könyveket - hitelt érdemlően - írja meg valaki idehaza, várhattunk volna ítéletnapig. Borbándi Gyula a Nyugatra kényszerült-kényszerített magyarság szinte egyszemélyes szellemi felelősévé lett ekként az idő során, olyan, a strázsán vigyázó őrzővé nemkülönben, aki hitét, bizalmát és életakaratát nem veszítette el egy pillanatra sem. A folytonos depresszióra való hajlamot, a csüggedés, a gyarló dilettantizmus vagy a terméketlen düh megannyi formáját előhívó emigrációs léthelyzet közepette szinte "csodalénynek" is tetszhet így ő akár, ám az alkat és a reá mért feladat együttállásának szellemi, mentális és morális forrásvidékével s alakulástörténetével szembesülve csodálkozásunk is a múlté lehet. Borbándi a maga életútját és pályaképét is megírta ugyanis (Két világban, Európa Könyvkiadó, 2003), majd hatszáz oldalon, oly higgadtsággal, derűvel és arányérzékkel mégpedig, ami az önigazolás elháríthatatlan s esendő mozzanataival mindig megkísértett memoár- irodalomban alighanem példátlan. Szabályszerű recenziót írni erről a könyvről alighanem lehetetlen, hiszen belőle a szerző munkáira oly jellemző életszeretet, hit és megingathatatlan értékrend ömlik reánk, meg persze - sajnos néhány elírással is megterhelt - adat adat hátán, a mindent és mindenkit számon tartó tisztelet és szeretet már-már megindító alapossága.
     Mondom, bírálatot írni én nem fogok, ám a kötetet jó szívvel ajánlom mégis mindenkinek, akit nemcsak jó nyolc évtized magyar históriájának egy karakteres szelete foglalkoztat, de akinek a körötte lévő világot egyben látni képes értelem, nemkülönben az értelmes - a másokért is való morális - létezés elementáris formája is mond még valamennyit. Egy ember beszél itt hozzánk, aki múlt századi romlásunk hajnalán született, aki idehaza 1949-ig, majd az emigrációban négy évtizeden át majd mindent megtapasztalt, amit egy históriai érzékenységgel megáldott-megvert lélek megtapasztalhatott. A kötet leginkább újdonságot adó része a lassan, de mégis törvényszerűen kifejlő szereptudat tudálékos okoskodástól mentes rekonstrukciója tán - ami külhonban történt, annak javát egyéb könyveiben bővebben is megírta már a szerző -, amelynek során e világra nyitott alkat természetrajza s a személyre szabott végeznivalók egymással harmóniába kerültek, s az értékrend fókusza aztán már mozdulatlan maradt. Lapozván e hosszú fejezetet (Harminc év a hazában) Illyés Gyula neve jut eszembe többször. A történelmi és társadalmi "határhelyzetbe" születettség alkat-meghatározó mozzanatát vele kapcsolatban szokás emlegetni talán a leginkább, azt a tényt tehát, amelyből a neves költő soha meg nem tagadott "röghözkötöttsége" és szellemi nyitottsága egyszerre fakadt. A pusztára született Illyés biológiai és intellektuális életrajza az egymásra következő s egymással kapcsolatot tartó koncentrikus körök természete szerint alakult ugyanis szinte Párizsig s vissza, így az új és tágabb élménykör az elindító forráshoz trauma nélkül illeszkedhetett mindig, a szellemi kalandvágy (az állandó tanulni-fölfedezni vágyás) és a morális determináció (a nemzeti-szociális elkötelezettség, ha tetszik) egymást erősítették-föltételezték. Borbándi útja más természetű és logikájú volt persze, ám e két modell "mélystruktúrájának" hasonlósága, s főleg az "intellektuális-morális végeredmény" számomra mégis szembeszökő.
     Ki hitte volna például, hogy a népi mozgalom egyik legérzékenyebb értője Budapesten született (a tényt - lexikonból - tudtam ugyan eddig is, de csak most, e könyvet lapozgatván, lett "igazi értelme" az egésznek). Munkáscsaládban, tisztes - nyomorra nemigen kényszerült - szegénysorban látta meg a napvilágot ő, s az életút korai esztendei - egy cserepeire törött hazában s környékén - mintha a később kilombosodó széles látókört szolgálták volna mindenestől már akkor. Ideje egy részét a Felvidéken rekedt rokonoknál töltötte, az elemi iskola első két évét a Délvidéken - vegyes lakosságú településen - végezte el, németül gyermekkora óta tudott szinte, s a betű iránt való különleges vonzalma is nagyon hamar megmutatkozott. Ministránsgyerek, majd pap szeretett volna lenni eredetileg, mély katolikus hite s az elesettekkel való törődés hajlama egész életére megmaradt. Aztán a cserkészet meg a Regnum Marianum lelki-szellemi közösségében eltöltött esztendők jöttek sorra, ahol a szeretet, a megértés és a türelem erényét egy példás és (intellektuálisan is!) nagyigényű közösségben élve a levegővétel természetességével sajátíthatta el, ráadásul épp a legérzékenyebb korban. Alig volt tizenhat, midőn Olaszországba is eljutott, szólt hozzá a pápa, a história emlékeire való eleven rácsodálkozás pedig nemcsak a lelket gazdagította, de tágra nyitotta az értelmet is. A történelem tanulságainak s a jelenkor társadalmi, nemzeti gondjainak együttlátása innentől kezdve eredhetett, amit Az elsodort falu megismerése 1936 karácsonyán, meg a népi írók egyéb munkáival való szembesülés "radikalizált és lokalizált" oly módon aztán, hogy a megismert gondokkal való azonosulás a tájékozódási igényt soha sem szűkítette be, így a kiformálódó feladattudat s az intellektuális tettrekészség egyazon morális erőtérben mozoghatott már egész élete során. A jogi karra 1938 őszén került fiatalember magatartásának és szereptudatának alapelemeire nézvést "készen volt" lényegében, e magatartásnak a folytonos tanulási-megismerési igény s a már rögzült problémaérzékenység egyként része lett. Jellemző, hogy amikor leggyakoribb olvasmányairól beszél a "nemzeti radikális" Magyar Életet is szóba hozza, de legvonzóbb lapként a magas színvonalú, széles látószögű, Szekfű Gyula és Szabó Zoltán fémjelezte, határozottan antifasiszta - ha tetszik, polgári - karakterű Magyar Nemzetet említi mindenek felett.
     Ez az egyszerre szociális attitűdű és nemzeti tradíciójú, ugyanakkor az etnocentrikus látásmód kizárólagosságot is hordozó formáitól mindig mentes maradt demokrata alapvetésű gondolkodásmód került új égtáj alá az 1945-ös korfordulót követően. A fiatal politikus akkori küzdelme (a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban s a Nemzeti Parasztpárt budapesti szervezetének hatodik kerületi a titkáraként dolgozott), a magyar demokrácia utóvédharcának a része volt, s a folyamat, amelyben az ő reményei is fölőrlődtek lassan, annak is bizonyságává lett, hogy milyen értékrend képviselete vált lehetetlenné - lényegében 1947 elejétől, de 1948 második felére már végképp - itt, a szovjetek uralta Magyarországon. Borbándi Gyula fölfogása az önálló parasztpolitika védelmét a mindent erőszakkal legyűrő kommunista lendület - meg az általuk támogatott Darvas-Erdei-szárny - határozott elutasítására építő Kovács Imrééhez állt talán a legközelebb, s mindennek hátterében a kor legszínvonalasabb demokrata gondolkodójának, Bibó Istvánnak - meglehet, a gyakorlati lehetőségekre nézvést később naivnak bizonyult - szellemi ihletése is ott lehetett. Kovács Imre elvhűségének és demokrata tartásának példája, Bibó István hagyatéka, no meg Illyés Gyula vagy Szabó Zoltán emócióktól is determinált, ám mégis racionalizálható nemzetszeretete a pálya további évtizedeiben is meghatározó maradt aztán. Mondhatnám - a már jellemezni próbált alakulástörténet következményeinek is megfelelően - a tágabb értelemben vett népi gondolat ama részével jegyezte el magát törvényszerűen ő, ahol a felvilágosodás - nem a hitet tagadó, s nem az agresszív "haladáselméletbe" kergült! - racionalizmusa a 19. századi magyar szabadelvű tradíció javával s a szegényekre meg a nemzeti függetlenségre együtt tekintő morális tettvággyal összeért. Borbándi Gyula innen, e magaslatról "értette meg" tökéletesen - a többször tévedett - Szabó Dezső, Veres Péter vagy éppen Sinka István erkölcsi s művészi törekvéseinek a lényegét is, e szellemi-társadalmi mozgalom értő monográfusa éppen ezért csak ő lehetett, s még az sem volt véletlen talán, hogy a munkájának német kiadását olvasó Bibó István terjedelmes tanulmányának nagy részét - az emlegetett magyar változatban - egyetértve használhatta föl. Ezt a könyvet a népiséggel nem éppen baráti viszonyt tartó "szakolvasók" is elismeréssel fogadták egykor, s arról sincsen tudomásom, hogy annak a meghatározó - integráló? - szerepnek a lényegét, amit az emigráns Borbándi kivívott magának a múló idő során, bárki értelmes és mértékadó személy vagy szellemi irányzat megkérdőjelezte volna - legalábbis 1990-ig bizonyosan nem.
     Ez magyarázhatja, hogy - bár elkötelezettségét nem adta föl - mindaz, amit Borbándi tesz jó félszázada immár, soha sem (illetve nem csupán!) a saját elvi-ideológiai meggyőződéséhez, mindenkori személyes véleményéhez igazodott mindenek felett. Nem esett teoretizáló révületbe egy pillanatra sem - én még csak teoretikus hajlamú elmének sem nevezném őt -, végeznivalóit az elhivatottság, a reá mért kötelesség, no meg a szükségesség s a lehetőség parancsa együttesen vezérelte mindig. Demokratikus társadalmi-politikai eszményének "harmadikutas" színezetét csakúgy megtartotta persze, miként tartásának elvi-morális alapvetését is (az emberhez - az őt többször gyalázó Népszabadság vezéréhez, Rényi Péterhez például - tisztelettel szólt, ám a kommunista ideának és gyakorlatnak egy jottányit sem engedett soha), de munkája során az összekötő összeköthető értékeket óvta, segítette napvilágra folyvást, és nem volt vaskalapos. Vitázott, ha kellet, a hozzá nagyon közelálló elvbaráttal is akár (Gombos Gyulával vagy Molnár Józseffel többek között), a vele nem mindenben azonos nézetet valló értéket a dühödt értetlenekkel szemben is megvédte ellenben (Jászi Oszkárt például), egyáltalán, mindig az egyetemes magyarság érdekeire nézett. Amikor rádiós lett, akkor is, s amikor könyvet írt vagy lapot szerkesztett, akkor is. Az Új Látóhatár - ez a (Látóhatár című előzményével együtt) majd negyven évfolyamot megért magyar sajtótörténeti csoda - nem lehetett volna oly nagy tekintéllyé másképp. Ez a folyóirat - aminek 1950-ben egyik bábája volt ő - éppúgy elidegeníthetetlen része Borbándi Gyula életművének, akárcsak Osvát Ernőének volt a Nyugat egykoron. Állítom, hogy a lap jelentősége is volt legalább ugyanakkora a maga helyén, abban meg biztos vagyok, hogy a neves "előd" sokat emlegetett, csak a színvonalra tekintő, értékközpontú szerkesztői liberalizmusa, semmivel sem múlta felül emezét. Az Új Látóhatár feladattudata és jellege merőben más volt persze - mintájának a Nyugatnál "nemzetibb" látószögű és "politikusabb" Magyar Csillagot s főleg az Illyés Gyula irányította Választ tekintette inkább -, de ez egyrészt az adott léthelyzet pszichikai determináltságának közepette másképp nem is lehetett, másrészt a lapra olyan feladatot rótt a történelem, amilyenre a Nyugat hőskorában - a századelőn - még rémálmában sem gondolhatott senki (Adyt kivéve persze). Az Új Látóhatár - és 1958 előtti előzménye - egy világba szóródott, sokszínű, eltérő szándékokat és akaratokat egymásnak feszítő nemzetrész mégiscsak közös emlékezetének és értékvilágának a felgyűjtője, őrzője és közvetítője volt az akkor elérhető legmagasabb színvonalon, s az egyetemes magyar nemzet lelkiismerete is kissé, megtartó és hitet adó fórum, "utolsó szellemi és erkölcsi otthon", sőt egy új és jobb Magyarország reménybeli "szintézise", ahogy Jászi Oszkár írta még 1953-ban talán, amire minden magyarul értő lélek odafigyelhetett (volna).
     Nem figyelhetett, mint tudjuk. E kéthavonta megjelenő lapban, amely a látens vezérfonalnak tekintett népi-nemzeti tradíciót a polgári radikális Jászival és Borsody Istvánnal, a szociáldemokrata Kéthly Annával és Bán Antallal, valamint Márai Sándorral, Fejtő Ferenccel, Kerényi Károllyal, Fenyő Miksával, Cs. Szabó Lászlóval, Határ Győzővel vagy éppen a Rajk-per körülményeit először hűen leíró Szász Bélával s másokkal együtt becsülte meg, életveszélyt láttak a hazai hatalmasok. Éppen ezért persze, hiszen a diktatúra az erkölcsi autonómiáját megőrzött gondolkodó embertől tartott a leginkább mindig is, no meg attól a mértéktartó, dilettantizmustól és hisztériától egyként mentes - de az eltérő fölfogásokat mederben tartani is képes - józanságtól természetesen, amiből nemcsak a forradalom előtti lázas várakozások idején adott - Kovács Imre és Borbándi tanulmányával - leckét a folyóirat. A demokratikus tradíción s a szellem tisztességén őrködő példákat hosszasan idézhetnénk még - a szerző, mint említettem, e históriának külön kötetet is szánt (Nem éltünk hiába, Az Új Látóhatár négy évtizede, Európa Könyvkiadó, 2000) -, az olykor szakításokhoz vezető vitákat, meg a számos (anyagi s egyéb) nehézséget is fölemlegethetnénk, de nem most van itt az ideje ennek. Ami bizonyos: a hála s a tisztelet sokaknak kijár - az 1961-től nyomdatulajdonos kiadó s a már idehaza jó barát Molnár Józsefnek mindenekfelett -, de számomra bizonyos mégis, hogy e sajtótörténeti, egyben történelmi "csoda" szellemi és morális koordinátáit hosszú ideig leginkább Borbándi Gyula magatartása, arányérzéke s állhatatossága adta meg. S ez a "megtalált értelem és feladat", ahogy ő írja, s ez a tartás hatotta s hatja át e művé formált életet azóta is. S itt a kör bezárul. A rádiós munkáról - ez is volt vagy három és fél évtizednyi - a megannyi remek könyvről, előadásról, valamint ennek az embernek a fáradhatatlanságáról, meg a valószerűtlen kiegyensúlyozottságáról is bőven regélhetnék még, de - lássuk be - minek tenném. A szándék eredete, mi beléültettetett egykor s a "végső ok", mi mozgatja őt, a mi eszközeinkkel magyarázhatatlan ugyanis. Annak titka ott van a szülők, a tanárok szavában, figyelmében, a felnevelő esztendők körülményeiben, ahogy mondani próbáltam már, meg valahol mélyebben - és persze magasabban - is, gondolom. Mert egyvalami bizonyos: ahogy és amiként Borbándi Gyula élt és él, az a megőrzött józanság s a hit kegyelmének egyensúlya nélkül elképzelhetetlen. A Rákosi- s a Kádár-félék, mindazok tehát, akik e hajlíthatatlanságban megsemmisítendő ellenséges fegyvert láttak, ezt a (külső s belső) szabadságra hívó példát nem akarták látni soha Magyarországon.
     De vesztettek, s győztesként a példa térhetett haza, mégis. Sorsával számot vetett egykor, sohasem volt honvágya, mondja, s megrendülni akkor sem tudott, amikor - harmincnyolc esztendő után - végre szülőföldjére léphetett. A könnyes romantikára hajló, meg az anyaföld misztikus erejéről ábrándozó lelkek akár még szemérmes elhallgatást, vagy "érzéketlenséget" is szimatolhatnak Borbándi mondataiban, pedig ő igazat mondott csupán. Nem a ragaszkodás hiányát vallotta be ugyanis, hanem az önmagával és az Isten rendjével békében élő lélek harmóniájáról adott számot. Igen, elhiszem, hogy számára az a Magyarország nem hiányzott egy pillanatra sem, hiszen az "igazi", az vele volt mindig is. Mindezt csak a küldetésével, a reá mért feladattal eggyé vált ember élheti át így persze, hiszen az a lélek, aki helyét s dolgát nem lelte meg - pusztítsa gazdája bárhol a kenyeret - örökké háborog, ez tudható. Borbándi Gyulát egykor a "haza a magasban" Illyés Gyula-i igaza érintette meg alighanem egykor, s a bizonyosság, hogy amit a szívében őriz sértetlenül, azt tőle földi hatalom el nem veheti soha. Mondanám, nemzeti elkötelezettségű embernek ily hosszú - a hazatérés reményével szinte sohasem biztató - száműzöttséget kibírni csak a gondviselésben való bizalomnak evvel a kételyek nélküli formájával lehet, de létezik valami, ami legalább ennyire fontos talán. Mert az ember idegenbe űzetett, ez igaz, de azt, hogy hiába él, éreznie és átélnie sohasem kellett; Isten s a haza ezért volt vele, s mert vele volt, feladatában is biztos lehetett - s lehet - ő minden pillanatban. A felelősségtudattól átszőtt tanulni, megismerni-megérteni vágyás, az "én demokráciában éltem, majd én megmondom nektek, mi itt a teendő" nagyon ismerős gőgjétől mentes segítő szándék, a mértéktartással, arányérzékkel megáldott emberség, no meg az egyértelmű (eszmei-politikai) elkötelezettség megvallása közben is higgadt maradt szeretet, tehát mindaz, ahogy Borbándi a lázas iramban átformálódó ország dolgairól szólt 1987 után például, s amire az Eötvös Kollégiumban mi is rácsodálkozhattunk akkor, csak innét - e metafizikus értelemben is szabad, fogalmilag leírhatatlan tudati és lelki állapot (avagy kegyelmi állapot) felől - érthető meg igazán. Minden egyéb csak törvényszerű - amúgy csodálatra is méltó - "következmény" lehet(ett) csupán.
     Borbándi Gyula lénye s az emlegetett megejtő modora-magatartása is. Intellektusa, bámulatos munkatempója, meg a korát bőven meghazudtoló vitalitása s - testének, agyának - "fürgesége" is. Minden fontos összejövetelen megjelent, szeretett társával - az Antarktisz kivételével talán - szinte az egész világot beutazta, az a szellemi mohóság s készenlét pedig, amiről önéletírása vonatkozó részeiben hivalkodás nélkül ad számot, egyenesen agykápráztató. Borbándi teniszezik, síel, színházba, operába, múzeumokba s koncertekre jár, egyáltalán a világ minden arra érdemes jelensége megragadja őt, ráadásul - s ez nekem különösen kedves - még sportrajongó is (a könyv egyik elírása - csak számomra természetesen! - éppen ezért "megbocsáthatatlan": az 1982-es labdarúgó-világbajnokságot Olaszország nyerte, ez igaz, de a helyszín Spanyolország volt - e "méretes baklövés" ott éktelenkedik bizony a kötet 481. oldalán). Valóságos reneszánsz személyiség az ilyen, mondanám, ám annak a kornak - természetesen félreértett - "önérvényesítő individualitása" belőle végképp hiányzik. Higgyük meg, Borbándi Gyula csak egy egészséges lélek csupán, úgy él, ahogy a dolgukat tudó normális emberek élni szoktak általában, s aki így a megannyi históriai bakugrás, brutalitás s az őt ért személyes tragédia után is épen, s szolgálatos kedvében maradt meg nekünk. Határozott s "komoly" ember, a népi gondolat tradíciójának tán leghitelesebb - és külhonban a leginkább "piacképes" - képviselője s átörökítője manapság, aki tudja mi végre él otthonosan "két világban" is, de akitől a derű vagy a humor sem idegen néhanap. 1999 decemberében - könyvében is emlegeti - megjelent a Kortárs-díj az évi átadásán. Nyolcvan múlt akkor éppen - eszébe jutott valakinek -, s kívántunk neki minden jót, ahogy ilyen alkalmakkor szokás. Az "egyháztörténet" egy ismert, de általam akkor először hallott anekdotikus történetével válaszolt. Híveinek széles serege a kilencven esztendős püspököt köszönti éppen. Fennhangon dicsérik egész életét, az agg egyházfőt a mindörökké tartó hűségről is biztosítják természetesen, majd a rangidős "beosztott" így szól végül: "Isten áldását kérjük szeretett püspök urunkra, s kívánjuk, hogy éltesse a Mindenható egészségben, s tartsa meg nekünk, még tíz esztendeig legalább". Mire a püspök: "no de drága híveim, ne szabjunk mi határt az Úristen szándékának".
     Kedves Gyula, nem szabunk. Kívánom, szolgáld Istent - s a hazát - továbbra is, hogy ő - s a nemzet - is éltethessen mindörökre Téged!
 

* A nyolcvanöt esztendős Borbándi Gyulát köszöntve, szeretettel.