A tárgyi valóság felszínén (le-)tapogatózó szemléletmód a maga eszközeivel képes-e művészetté lenni, plasztikus analizálással megragadhatóak-e a világ mélystruktúrái, feltárható és láthatóvá tehető-e összefüggésük egy alapvetően objektív líraiságban?
     Filip Tamás negyedik verseskötete igenlő választ ad ezekre a kérdésekre, jóllehet nem kizárólagosan ebből horizontból (vagy dimenzióból) közelít hozzájuk - ezt talán az ezoterikusságra is utaló cím is jelzi. A jelenséget és annak lényegét egyszerre látó és láttató szövegek metaforizáltságukban tűnnek úgy, mintha két világot árázolának szinkretikusan. A kép egyszerre gondolat, de a szemlélő belső állapota transzformálja sorokká a csendéletet. "A színek, mint nyomok, / segítik a narrációt" (A színek ura), ám "Mintha egy szó most testet / öltene." (Szökevény)
     A könyv négy ciklusa bizonyos mértékű hangsúlyeltolódásokkal az el- és szétválasztottság, valamint a mozdulatlanná örökítés dihotómiájára épül. Az Ostromlott állapotban minden egyes megfigyelés csak részleges érvénnyel bír, midegyre valamilyen határvonal húzódik a szemlélő és a szemlélt között. A tárgyak világában való eligazodás nem könnyű, hiszen a viszonyulást számtalan körülmény akadályozza. A szocializáció során elsajátított stratégiák és elvárások megtörnek az elmúlásban és a szüntelen változásban. "Végül is hozott anyagból / dolgozunk mindannyian, cipeljük a gyerekkori fákat... De néha megtorpanunk / egy üvegfal előtt, / amelyre fehér ikszet meszelt valaki". (Vázlatfüzet) Vagy amikor a reggeli harangszó megindít minket, és emlékezetünkbe kívánjuk vésni az élményt, ám "estére a mai nap is csak / elrontott piszkozat marad."
     A gyermek(i) valósághoz és a korhoz való viszonyának ábrázolása szintén meghatározó a kötet verseiben. A fantázia, akár mint a harmadik szem szemléleti formája, képes a megszokottat, az unalomig beszűkült látszatot kiszínezni, de legalább a vágyódást valami más, a teljesebb felé. Mindez azonban a visszatérés fájdalmas kiábrándulásába fordul át: "reggelente az jutott eszembe: / tegnap annyira nem történt semmi, hogy ma félig üres marad a Népszava. / S az újság egészen üres volt, / pedig minden oldalát teleírták." (Tegnap) Az eltávolodás következtében a felnőttkort már jókora szakadék választja el a gyermekkor csodaváró és látó világától. A Ragyogás című versben, ahol a "konokság függönye" takarja előlünk az Isten által nekünk teremtett hóesés ragyogását, s még a gyermekre is rákiabálunk, amiért az vadul játszik...
     A rátalálás élménye véletlen, azonban a hétköznapok világából menekülést jelent, ugyanakkor lehetővé teszi a szürkeség, máskülönben dühkitörésekkel kísért, elviselését is (Könyörtelen). A Hogy ne féljenek című ciklus versei számtalan forrást fakasztanak vagy fedeznek fel, amelyek ezt az elszakadást kezdeményezhetik, legyen az egy szó, mint az "alvóváros", vagy maga a vers, amely a valóságból kiragadott szépséget ragadja meg. Ez azonban nem válik mozdulatlanná, halottá, sőt, szemek mögötti szigetként létezik tovább, belső világ, amelynek felszabadító elevenségében az eligazodás is sajátságos: "Mintha varázs-iránytű / vezetné lépteim" (Amherst). Mágikus idealizmus? - inkább realizmus, a tájak, épületek, élőlények (A négy képzelt állat és egy igazi című vers a Borges utalás miatt sem mond ellent) és élmények költői emlékezetbe való átmenekítése. Minden képiség, legyen bár eszményítve (szabadjon használnom e hegeli terminust), az objektivitás elsődlegességét tartalmazza a megörökítés mozzanatában. Filip Tamás világának talán éppen az ad létjogosultságot, hogy mindenre nyitott, és átjárható, a belépés feltétele kizárólag a szenmléletnek megfelelő érzület.
     Van úgy azonban, amikor mégsem sikerül megfejteni a tárgy lényegét, s ennek oka az idő: "Csak nézegetem, de nem jövök rá / mire szolgált, mielőtt lemerült /... / elsüllyed, hogy aludjon újra." (Valami a mélyből) Mint "a földmély bontatlan zárványai" rejtőznek el, de talán mégsem véglegesen, csak rá kell még találni a feltárás módjára, s ha ez megvan, akkor megtudható, hogy gazdagodunk-e általa: "Addig csak álmodunk / arról, mi van a bálákba rejtve." (Avantgarde)
     A Last Minute-tel kezdődő Víz, hal, remény ciklus már követésre szólít. Az utazási iroda bezárt, a város kiüresedett, s a futás jóllehet nem szégyen ám nem is hasznos, csupán csak céltalan, a menekülési útvonalat pedig minduntalan drótsövény zárja el. Megoldás? Átbújni a rossz kerítésen. Hogyan? Nem azt mondani, hogy ez nem itt van, hanem hogy mi nem vagyunk itt. Az utolsó ciklusban (Az, amit soha?) viszont már az út is bizonytalan, illetve nem tudatos, "az utcatáblák egyszer csak / önmaguktól átíródnak", majd otthonossá válik az ekképp megjelenő is, végül azonban, az ellen-városban mindennek új(ra) helye lesz, s a táblák végre "tényleg / igazat mondanak." (Hol voltam) Tehát a költői világban átértékelődnek, verifikálódnak a dolgok, amely egyszerre jelenti azok átrendeződését és áttekinthetővé válását egy másfajta horizontban.
     Filip Tamás lírájáról sokat elárul metaforája a Széttaposott medúzák rövid versekből álló sorozatában: "a világ gyorsírás." S mintha az élet meg gyorsolvasás lenne; a tárgy-képeket feldobáló sorolás végén a születéstől a halálig tartó időt három szóval fejezi ki: "torkolattűz, tárgyalás, ítélet". A ciklusok közepén a rövid formák alkotnak Sziklakertet, vagy mint Tizenhárom, (máshol Nyolc) kavics mindenhonnan (leginkább Japánból, bár csak egy haiku) összegyűjtik a vershangulatot felkeltő mozzanatokat, hogy előmozdítsák a kötet egészét jellemző szemlélethez való felemelkedést.
     Hogy a kötet gazdagságát tovább hangsúlyozzam, megemlítem, hogy számos humoros-játékos költeményt is tartalamaz, amelyből az irónia sem hiányzik (Habvers, Kata).
     Végül a boldog meghívottak körébe jut az ember, akik félkörben ülnek, van köztük gyerek, ifjú, felnőtt (meghívót tehát korhatártól függetlenül bárki kaphat), és persze a halottak lelkei. A kötet utolsó versei a harmadik szemmel látott világot festik le, amely afféle ókori tanítóhelyhez hasonlít. Debussy érkezik, és nyilván más művészek, tudósok, bölcsek is vannak a halhatatlanság e pantheonjában, ahol a nap nem kél és nem nyugszik, örök délután van, "s mintha azt szeretné, hogy eztán / legyünk a világosság gyermekei mi mind" (A meghívottak).
     A természetközeliség igényét fejezi ki a Tételek zöldben és a Pasztell című költemény. Ez a lehetne-érzés, amelyben maga kíván lenni (tehát lesz) minden létező, egyszerre zsákmány és vadász. Az utóbbi versben a görögség eszménye elevenedik meg, mintha Anakreon még mindig a labdázó lányokat nézné, és esne szerelembe, aztán minden anakronisztikussá válik, a képzelet küzdőtere elcsendesül, és egyszerre eltűnik. A meghívottak kertje a valóságban már nem örök, "egy kéz lassan elhúzza / az árnyak esti függönyét," el kell hagyni, s szembesülni azzal, hogy másképp (is) van: "és a kert reggelre olyan üres, / hogy megfájdul tőle a szemem."
     Az utolsó versből (Amikor végre átadja) derül ki igazán, hogy Filip Tamás nem fog kézen, és vezet minket a délutáni kertbe, hanem mindenkinek magának kell odatalálnia. Maga a kötet ehhez csupán eligazít, útnak indít, hogy ki-ki a maga nyomvonalán haladva rajzolja meg a maga térképét, hogy azután már bármikor visszataláljon. (Ráció Kiadó, Bp. 2003)