Ficsku Pál Szakbarbárok című legutóbbi kötete (magam regénynek nevezem, szembeszállva még a fülszövegen szereplő figyelmeztetéssel is: "Ez a könyv nem regény, de nem is novelláskötet") hét részből áll, az utolsó kivételével mindegyik további fejezetekre tagolódik, jellemzően nyolcra, egy esetben kilencre - ez, mint a szerzőtől van szerencsém tudni, véletlen: eredetileg mindegyik részben nyolc-nyolc fejezet lett volna, de "véletlenül elrontotta". A számok jelentőségét az adja (illetve adná), hogy a hat rész nyolc-nyolc fejezete összesen negyvennyolcat jelent(ene), ehhez jön az utolsó, tagolatlan rész, ezzel együtt negyvenkilenc. Talán nem kell külön hangsúlyozni az egyszerű számszimbolika jelentőségét, úgyis elég sok utalás van a szövegben az 1848-49-es eseményekre.
     A regény részei - melyek rövid fejezetekre tagoltságuk ellenére is olvashatóak kerek, egész, lezárt elbeszélésekként - jól elkülönülnek egymástól, közöttük mégis implicit átjárhatóság és valamivel nyilvánvalóbb, utalásokban megmutatkozó viszony van, ez egyfajta "rejtőzködő" folyamatosságot eredményez. Míg az első rész (Pribékek és paparazzik) 1849 nyarába visz minket, Gömör Vármegye Felsődisznósd nevű falujába, éppen csak említve az ország más részeiben zajló eseményeket (a szabadságharc bukását és a várható megtorlásokat), s bemutatva "két korai paparazzit", Cannabare-t és Taffarelt, valamint egy Jan Kerkowicz nevű pribéket; addig a második részben már 1983-ban vagyunk, előbb Budapesten (vagy Ficsku kissé esetlen, de itt - és korábbi kötetében is - anekdotikussá tett szójátékát használva: Burdapesten), majd az Északi-tenger partján, a volt Német Demokratikus Köztársaságban, valamint ezzel párhuzamot vonva a leninvárosi Tisza-parton (e helyszíneken bontakozik ki az a szerelem, amely "a bídermájer család", A Bíder-Májer terroristacsoport történetének alapja, és mint látni fogjuk, az egész regény legfontosabb ténye); még később pedig valamiféle közelebbről meg nem határozható jelen időben, sejthetően az előző időponttól számítva körülbelül tizenöt évvel később, egy meg nem nevezett vidéki településen, hogy aztán a továbbiakban ebben az időben és ezen a helyen történjék minden. S a későbbi részekben derül fény arra, hogy ugyanazon a Felsődisznósdon éri az embereket az 1999-es év októberének hatodik napja, ahol a regény első része játszódik. Ekkoriban kezdik el Kerkó Janit, a falu félkegyelműnek tartott kondását álmai egyre súlyosabban gyötörni (A Jóisten rosszkedvű álmai); Cégély Vendel malacfalujának megkülönböztetett figyelmet érdemlő "nagy kan gyesznója" ekkor mondja el fenyegető monológját, melynek konklúziója: "Lógni foktok!" (Ficsku első kötetében [A videodisznók esete és más történetek] már találkozhattunk ezzel a konfliktussal, de ott még nem volt ennyire kiélezett és baljóslatú a helyzet.) Ez idő tájt lesz Gura Karcsi, a félkarú sírásó egy otromba szilveszteri tréfa áldozata, melynek csattanója helyén a becsapott férfi feleségének halála áll (Az oltott mész íze).
     Az ötödik rész végéig akár azt is gondolhatnánk, hogy valóban "csak" önálló, egymástól független elbeszéléseket olvastunk, bár észre kell vegyük a finom áthallásokat az egyes történetek között. Ilyen például a csavarevés esete, mely a negyedik rész elején még mint rádióhír bukkan föl, az ötödik részben azonban a "tréfa" kiindulópontja: azért kell a szerencsétlen sírásónak a fagyos földet csákányoznia egész nap, mert elhitetik vele, hogy Zacskós Fridda néni (különösen ötletes A gyűrűk ura egyik főszereplőjére utaló név) férjét gyászolva hatosanyákat evett ("a férje azokat szerette a legjobban, évekig azon a gépsoron dolgozott"). Szintén egymásra utalnak a különböző vízparti jelenetek, ezek a kvázi-erotikus epizódok; különösen a gyermek Janek Kerkowicz, a leendő pribék és szerelme, valamint Bíder András és Májer Ulrike homokparton zajló játékai hasonlítanak egymásra. Ugyanígy több helyen fordul elő a Kénes vagy a Gulyakút vizének meggyújtása: az első részben még mint óvintézkedés ("Esténként meggyújtják a vizet, hogy ne fojtsa meg őket a kénszag"), a harmadikban mint Kerkó Jani álmának egyik jelenete, az ötödik részben pedig szintén álomjelenetként (Gura Karcsi haldokló feleségének álma), de egyúttal visszaemlékezésként is ("Nem is álom volt az, hanem valóság"), ismét csak erős érzéki töltettel (Ficskunál a természetes vizeknek rendszerint erotikus konnotációja van).
     Külön figyelmet érdemel Kerkó álma, melynek részletei (az egészen kihűlt testű halott nő az ágyban, az érthetetlenül forró szoba, melynek meszelt falán végigcsorog a pára, lassan eltűntetve a falra ragasztott szentkép angyalkáit stb.) később Gura Karcsi történetében ismétlődnek meg, természetesen már nem álomként. Kerkó ugyanebben az álmában látja azt is, hogy a völgyben egy férfi "a vállán valami zsákszerűt cipelt", majd később látja a Gulyakutat, a lángoló vizet, s benne ég az a halott asszony is, aki mellett korábban (persze az álmában) felébredt. Ennek jelentősége akkor válik világossá, ha megnézzük, hogy Gura Karcsi története, Az oltott mész íze korábbi kötetbeli megjelenésekor (az Élni három nővel című Ficsku-könyvben) mennyivel volt hosszabb, mint jelen változatában: ott azután, hogy a hajnalban hazaérő becsapott sírásó megtalálta elhunyt feleségét, a vállán vitte le a Gulyakúthoz, melynek jeges vizébe petróleumot töltött, "Belefektette az asszonyt, aztán ő is beleült, vele szemben, úgy mint régen, mint amikor »az« után voltak", és meggyújtotta a vizet. Talán nem túl nehéz belátni, hogy egy szöveg módosított, új változata - miközben beépül jelen kontextusába - szükségképpen megtartja az első változat tulajdonságait, ismérveit és kontextusának emlékét: a régebbi jelentésrétegeket is - és ez nem csak az itt tárgyalt textusra érvényes, hanem minden szövegre.
     A hatodik részben (Szakbarbárok) már összeérnek a történetek, itt jutnak hozzá a fent említett, többé-kevésbé nyilvánvaló szövegközi kapcsok funkciójukhoz: az egész kötetre kiható kohéziós szerephez. Ebben a részben ugyanis sorra felvonulnak a korábbi szereplők (Gura Karcsi kivételével, kinek mellőzése az előző rész történéseit tekintve teljesen érthető), hogy a drámai fináléban érthetővé váljék, miért is kerültek mindezen történetek egymás mellé. A végső konfliktus forrása az, hogy Bíder András, az író megmutatja Cégély Vendelnek lányát, Cégély Vandát és Kerkó Jani fiát, akik éppen "úgy" és "azt" teszik a Gulyakút vályújában, amiről legtöbben csak álmodnak. Az apa persze dühös, és véres bosszút esküszik, melyhez segítséget nyújt az író egy kéziratcsomóval, de csak azért, hogy meggyőződjön "elmélete erejéről".
     Ficsku korábbi köteteiben is sokat foglalkozott az író és a hősök viszonyával, illetve azzal, hogy a szerző (pontosabban a szövegekben megszólaló beszélő) hogyan kezelheti szereplőit, mit tehet velük ("Sokszor tűnődtem már azon, meddig terjedhetnek a hősök személyiségi jogai, [...] mi az, amit leírhatok egy alkalomról" - olvashatjuk a Matatás a végeken című könyvében), itt most Bíder András teszi ezt: "Kísérletezett magán, milyen is gyilkolni. Van-e hatása a szónak, mondatnak. [...] Áldozat úgysem volt, hiszen csak papíron gyilkolt."
     A kéziratcsomó, melyet Bíder Cégély Vendelnek adott, a "két korai paparazzi" jegyzetei és metszetei voltak, s bennük az oberschweini pribék, Jan Kerkowicz története. A kocsmáros a nagy napon, 1999. október 6-án, az aradi kivégzések százötvenedik évfordulóján mutatja be ezeket az iratokat a falusi búcsú közönségének, mivel ez jó alkalom ünnepelni az újra összekoccanó söröskorsókat ("letelt Haynau átka"), és egyben megbüntetni azt, aki valamennyire szintén felelős volt ezért a százötven éves tilalomért, akit külön is gyűlöl: a kondást, aki pedig épp ezen az ünnepnapon akarta fia nevében megkérni a kocsmáros lányának kezét. A felbőszült tömeg természetesen elhiszi, hogy a brünni hóhér segédje, Jan Kerkowicz, aki bűne miatt örök életre és nyomasztó álmokra ítéltetett, ugyanaz, mint a falu félkegyelmű, rossz álmoktól szenvedő kondása. Kerkó Jani nem is éli túl ezt az estét: a folyamatosan működtetett körhintára kötve végzi, ahonnan még halála előtt jól megnézheti az egész falut és környékét: az elhangzott teljes történet színhelyeit; s láthatja azt is, hogy felgyújtott háza után hogyan kap lángra s ég porig minden. Így derül ki, hogy "van hatása a szónak, mondatnak", hiszen a fiktív történet a pribékről nagyon is valóságos tragédiát okozott, olyannyira "működött a belső terror", hogy túl is lépte saját kereteit: Bíder András elbeszélését.
     De mindez az utolsó fejezetben többszörösen is érvénytelenné válik: egyetlen tollvonással megváltoztatható a történet; az eddig elmeséltek (tehát mind az öt korábbi rész, illetve a hatodik rész eddigi fejezetei) realizálódhatnak úgy, mint Bíder András elbeszélései, beleértve a róla magáról és Ulrikéről szóló történeteket is. Másfelől viszont az első (az 1849-ben játszódó) rész is felülíródik, ezáltal pedig érvénytelenné válnak a későbbiek: e "függelék" szerint a betörő orosz lovaskatonák lemészárolják és felgyújtják a falut, így "Jean Taffarel, Michael Cannabare és Jan Kerkowicz soha nem jutottak el Aradra". Az egyetlen dolog, ami érvényes marad, az a létező szerelem Bíder és Májer között, melynek viszont hirtelen és mindenféle valódi indoklás nélkül szakad vége, mert Ulrike elhagyja a férfit, aki ezután maga is "kiradírozódik", "eltűnik a képből": "A keze kezdett el először olvadni", akárcsak a nő szappanból készített szobrainak. (Valójában a szöveg nem mondja ki kétséget kizáróan, melyikükkel is történik mindez, hiszen az egyes szám harmadik személyű mondatoknak nincs alanya. Számomra mégis egyértelműnek és logikusnak tűnik, hogy Ulrike távozása után András így tűnjék el a történetből.)
     Ficsku hősei jórészt már ismerősek lehetnek számunkra, ugyanis korábbi köteteiben megjelent alakjai elevenednek meg ebben a könyvben is (nemegyszer korábbi történeteikkel együtt), s ahogy megszokhattuk írásaiban, az események színhelye legtöbbször a kocsma. Ennek is köszönhető az említett nap kiemelt jelentősége, láthatjuk, hogyan változik régen várt ünnepéllyé az aradi kivégzések százötvenedik évfordulója, amikortól újra "lehet koccintani, végre nem leszünk a néma sörözők országa sem, koccintások és pohárcsilingelések fogják felrázni a hazát", bár ez a falusi búcsú rendezésére is alkalmat adó időpont szabályos lincselésbe fordul. S hogy valóban zárttá váljon a szövegstruktúra, miután mint fikció a fikcióban érvénytelenné válnak az addig elhangzottak, a könyv egyetlen rövid írásból álló utolsó része (Csend. Életek.) ismét csak 1849-re, de már az aradi kivégzésekre utal vissza. Ez pedig Lázár Vilmos tábornoknak a siralomházból a feleségéhez írt utolsó leveleinek kivonatolt gyűjteménye és parafrázisa, immár egy általános érvényű, természetszerűleg búcsúzó hangvételű szerelmi vallomás, a könyv utolsó mondatává téve egy meglehetősen ironikus (vagy inkább cinikus, és így kegyetlenül realista és gyakorlatias) megjegyzést ("Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű Vilmosod! A papnak adtam egy aranyat misére!"), ezzel profanizálva, így mintegy újraértelmezve az addigiakat (nemcsak ezt a részt, hanem bizonyos értelemben a regény egészét is). És ezzel a (mégsem teljesen érvénytelenné tett) szöveggel értelmeződik, zárul egésszé az a - korábbi részekben is értelmezésközelbe került, azokban és azok által tematikusan és motivikusan indokolt - kijelentés is, mely a fülszövegen szerepel, a könyv témáját bemutatandó: "A bennünk élő barbárságról szól. Meg a szexről, szerelemről, videóról, Istenről, hazáról, életről, halálról, akasztásról és örök életről. Egy szerelem vályúdásairól."
     A hatodik és a hetedik rész felől nézve a korábbi öt, diszkréten lehatárolt rész közötti átjárhatóságot, a szövegegész egységét nemcsak a - korábbi Ficsku-kötetekből már jól ismert - szereplők többszöri feltűnése, állandó hőseinek folyamatos jelenléte, nemcsak a hely és az idő viszonylagos állandósága, valamint az említett áthallások és utalások szolgálják, hanem a sok "kitérővel", "elágazással" tarkított, érdektelennek tűnő epizódokkal, feleslegesnek látszó ismétlődésekkel átszőtt kvázi-történetmesélés, melyben nem is az esemény, a cselekmények kauzalitása az igazán lényeges, hanem maga a mesélés aktusa. (Nem véletlen, hogy a szerző még második kötetének élére a következő, Paul Austertől vett mondatot állította - voltaképpen egész eddigi munkásságára érvényes - mottóként: "Egyedül a történet számít, és hogy jelent-e valamit vagy sem, az pusztán a történetből nem derül ki.")
     Az egyes részek, bár jól elkülöníthetőek, s magukban is megáll(ná)nak, fő motívumaik által is állandó és folyamatos párbeszédben vannak egymással, akár egyetlen kiszólás játékba hozhat távolabbi szövegrészeket, előreutalva azokra, vagy visszamenőleg "felülírva" azok egyes kitételeit. Azonban amíg az első rész bizonyos mértékben a továbbiak - kronológiailag is korai - előképe, "előjátszása", mivel itt jelennek meg a későbbiekben fontos szerepet játszó motívumok, valamint a "jelenkori" szereplők (mint jellemző figurák, karakterek) hús-vér elődei is, addig a további részek meghatározhatóan egy-egy szereplőhöz és közvetlen környezetéhez kötődnek, akik persze egymással is folyamatos kapcsolatban vannak, hogy végül a hatodik részben (az említett százötvenedik évfordulót ünnepelni összegyűlt minden eddigi szereplő közreműködésével) összeérjenek a szálak, és egy katartikus befejezés következzen, népharaggal, lincshangulattal, kivégzéssel. Ebben az utolsó előtti részben a korábbiak közül csak egyetlen szereplő nem jelenik meg: a félkarú sírásó, de ennek is megvan a maga (szerkezeti) oka. Az ő magándrámája, privát apokalipszise lejátszódott, így szerepe véglegesen megszűnt már az ötödik részben, melynek befejezése egyben bevezetés a hatodik rész fináléjához, amit aztán az elbeszélő, mint majdnem minden korábbi eseményt - egy "fikció a fikcióban" formula bevetésével - visszamenőleg érvénytelenít. Eszerint minden korábban történt dolog csak mint az egyik szereplő novelláiban leírt fikció eshetett meg, s az általunk olvasott fikció, a Szakbarbárok című regény fő történése beleszorul a hátralévő néhány sorba; az irodalom kesernyés iróniával emlékezteti önmagát arra, hogy csupán irodalom. Itt ragadható meg a korábban említett lényegi történetmesélés-aktus elsődleges motivációja: "Kicsit fájós, kicsit nevetős" - mondja a fülszöveg utolsó mondata, s míg a "nevetős" kifejezés az anekdotikus jellegre utal (elsősorban ezt emeli ki minden kritikus Ficsku írásaival kapcsolatban), addig a lényeg a "fájós" szóban lett elrejtve. Egy szerelem története - amely történet megíródott a másodlagos fikcióban is — ad alapot ennek átérzéséhez ("Csak finoman élni. Halkan. Csöndben. Befelé. Az az igazi belső terror." - mantrázza Ulrike és András), de korántsem öncélú módon, mivel a szerelem a könyv végére már "csak" mint metafora szerepel; egyfajta általános érvényű és hatókörű, megnevezhetetlen és tárgyiasíthatatlan szomorúság testesül meg általa. Az általános érvényt erősíti az, hogy a hatodik rész harmadik fejezete, mely címével is jelzi hangsúlyosságát (egy szerelem vályúdásai) nem nevezi meg két szereplőjét, tulajdonképpen bármelyik szereplőpárost láthatnánk ott, ahol a szöveg egyszerűen lányról és fiúról szól, akik véghezviszik a Gulyakút zöld mohával bevont vályújában - saját tengerükben - mindazt, amiről mindenki álmodott vagy beszélt.
     Mindezt fokozva (vagy lefokozva) kapjuk meg, mert a regényt lezáró rövid rész, a halálraítélt tábornok utolsó, egymásba csúsztatott levelei, illetve ezek parafrázisa és (ön)ironikus zárlata még ezt az elkomorodást is feloldja, de kiszámíthatatlan módon tovább is mélyíti: a levezető funkciójú szöveg egyidejűleg képes mindkettőt véghezvinni bennünk. (Ehhez szolgálhat még különös adalékul a szerző portréja a könyv hátsó fülén: egy sovány, kopaszra nyírt, kifestett, szomorú férfi, egy eltévedt clown néz ránk bánatosan.)
     A regénykompozíció fokozatosan, az olvasással előre haladva mutatja meg magát, de csak az újraolvasással tárul fel teljesen (a struktúra nagyjából olyan - egy populáris példával élve -, mint a Ponyvaregény című Tarantino-filmé), sokáig csak egymás mellett álló novellák sorát érzékeljük, majd a sokasodó utalások egyre több kapcsolatot sejtetnek, hogy végül mindent mint egy "belső regényt" lássunk. A fő szerkezeti kapcsolóelem tehát a másodlagos fikciót elbeszélő fikcióban van, és a másodlagos fikció világítja meg több oldalról, többféle eseményt elbeszélve a fülszövegben szereplő kulcsfogalmakat, kihasználva, hogy bizonyos cselekedetek rokonsága lehetőséget biztosít arra, hogy úgy mutassuk be őket, mint egy cselekedetet, amelynek több formája van. A befejezés többszörös bravúrja (a másodlagos fikció leleplezése, a korábban történtek felülírása) mellett külön figyelmet érdemel egy gyakorlati probléma megoldása, a válasz a regény lezárásának nehézségére: a többszörös befejezés alkalmazása. A "belső regény" lezárása után András és Ulrike története is véget ér, de megenged egy harmadik befejezést is. (Sőt, úgy gondolom, hogy zártsága ellenére még a - szükségképpen korlátozott - folytathatóságot is lehetővé teszi; emlékezzünk csak a szerző első kötetében elhangzottakra: "A történetnek még nincs vége.")
     Mindezen szerkezeti megoldások véleményem szerint akár egy új prózapoétika kulcspontjai is lehetnek. (Pufi Pressz, Budapest, 2002)