Hetven írását szerkesztette kötetbe Keresztury Tibor. Ettől a megállapítástól alig tudok továbblépni, gondom van a kötet címének idemásolásával. A védőborítón és a fedőlapon ugyanis csupa kisbetűvel van szedve, így: bejárat a semmibe, a címlapon meg csupa nagybetűvel, így: BEJÁRAT A SEMMIBE. Ahhoz, hogy az asszociációk garmadát idéző szókapcsolatot kötetcímként jelenítsem meg, talán - kellően el nem ítélhető módon - idézőjeleket kellene használnom a kisbetűs változatnál, és akkor "bejárat a semmibe" lenne az írásképe, egy harmadik lehetőség a meglévő kettő mellett, és ez még variálható lenne egy ideig. Akárcsak a könyv - legjobb, ha a továbbiakban csak így nevezem, esetleg kötetnek hívom -, címének értelmezése is hosszan tartó, és bizonyára izgalmas vagy szórakoztató eredményre vezető játékot ígér. Aki vállalja a játszmát, nem árt, ha ismeri a könyvnek a Tankcsapdától vett mottóját is: "Ami kint, az van bent." Ebben a szövegösszefüggésben még furfangosabbá válik a dolog, vagy éppen egyértelműséget nyer a cím fölfejtése, kinek-kinek szája íze szerint. Mert a bejárat észjárásunk szerint kijárattá minősülhet, talán kivezetésnek a külső semmiből, talán bevezetésnek a belső valamibe, játsszon csak az olvasó, közben a szerző röhög a markába, a könyvében minden annyira egyértelműnek tetszik, aztán egyszerre csak kiderül, hogy semmi sem olyan egyértelmű, mint mondjuk egy publicisztikai gyűjteményben.
     Műfaj tekintetében se egyértelműsít a könyv, a fülszöveg rövidprózai írásokat ígér, előbb azonban közli, hogy azok az Élet és Irodalom Villanófény című rovatában jelentek meg, ami azt sugallja, hogy a szövegeknek némi közük lehet a publicisztikához is. Miután azonban a megdöbbentő kijózanodásig végigvihorásztam mind a hetven másfél-kétoldalas írást, és végérvényesen lehorgonyoztam annál a fölismerésnél, hogy mindazt, amit olvastam, magam is átéltem, tapasztaltam, láttam, szenvedő vagy cselekvő alakja voltam, de elmentem mellette, ahhoz, hogy igazán komolyan tudjam venni (a gyakran komédiába hajló jeleneteket), az egyszer már látott feletti útbaigazításra, Keresztury Tibor írásaira volt szükségem; azt mondanám, novellák, tárcanovellák, ugyanakkor személyes feljegyzések, sőt azt is megkockáztatnám: napló - a jelenkor talán egyedüli izgalmas műfaja. Napló, két szereplővel. Az egyik a Megfigyelt, az ezredforduló Magyarországa, a másik a Megfigyelő, vagyis az (el)beszélő. A megfigyelések helyszíne jelzetten vagy az utalásokból kivehetően leginkább Debrecen, de ez a tény egy a haszontalan tudnivalók közül, csupán a helyrajzi ismeretekkel rendelkezők számára érdekes, mert a Megfigyelő látószöge nem valami vidéki, periférikus perspektíva, hanem rálátás a kilátástalanságra, "nem történő" történetei az ország bármelyik urbanizált területén megtörténhetnének. Semmi biztatónak nem sikerült besompolyognia ebbe a könyvbe, a keserű kacajt fakasztó világkép a kiüresedés, az általános leértékelődés kőkemény lenyomata. Vegyük csak sorra a játékos kedvű szerző által megfogalmazott cikluscímeket, és próbáljunk bár valamennyi optimizmust beléjük magyarázni: "Az utolsókat rúgja" - bizony, nem valami bíztató távlat, "Győzelmi esélye volt" - a múlt időből már csak az eljátszott lehetőség híre szivárog át a jelenbe, "Előlép a múltból" - ez se lehet egy megbízható jövőkép alapja, "Mindegy neki" - akkor nincs is szüksége derűlátásra, s végül "Úgy maradt" - , vagyis előbbre lépésről szó sincs. "Ami kint, az van bent". Csakhogy az már bravúr, ahogy az író általánosítani tudja a poénra kihegyezett történeteivel a letargikus kilátástalanság képzetét. A stílusbravúron túlmenően ez a magatartás tulajdonképpen póz, szerepjátszás, egészen pontosan: életszerep, élesben menő játék, óriási téttel, hiszen a szövegekben írói entitásának kimerevített lényegét, valójában önmagát teszi kockára. A valóságábrázolás azért sikerülhetett ennyire meggyőzően hitelesre, mert a Megfigyelő mint a szuverén, egyedi, integritásában teljes írói magatartás, önmagát építi föl a szövegekben.
     A beszélő az elbeszélésben elfoglalt pozícióját a Megfigyelőével azonosítja, szemlélődő és elbeszélő énjét Megfigyelőnek nevezi. Milyen is lehet általában a Megfigyelő pozíciója, helyzete, feladatköre, szerepe? Feltételezhetően mindenek előtt semleges. Bár a Megfigyelő nem csupán a maga örömére tart szemmel valamit, hanem annak felelősségével, hogy a tapasztaltakról előbb vagy utóbb valakinek be kell számolnia, és ennek a valakinek bizonyos elvárásai lesznek a beszámolót illetően. Nem biztos, hogy pártállásának, elkötelezettségének hízelgő, társadalmi pozíciójával való elégedettségét hájjal kenegető jelentést vár, de esetleg nem kíván lemondani a részletekről, vagy éppenséggel ideje fogytán magvas összefoglalót szeretne kézhez kapni, és sorolhatnám a végtelenségig azokat a kötöttségeket, amelyek esetleg hatványozzák a Megfigyelő vélhetően működő megfelelési kényszerét. Emiatt nem lehet semleges a Megfigyelő magatartása, még akkor sem, ha beszámolójára soha senki nem tart igényt; ha másfelé nem, hát önmaga irányában elkötelezett, különben minek vállalna olyan feladatot, mint a Megfigyelőé? Mit mondjunk akkor? Ha nem lehet semleges, nem lehet elfogulatlan sem, akkor bizonyára szubjektív, még ha tárgyilagossága fegyelmezettebb is, mint a Szemlélődőé. A pózként viselt apolitikusságában pedig nagyon is politikus: "Nem is mozdulok. Nézésre berendezkedek. Nézem, ameddig véget ér az őrület. Amíg ki nem lépnek, el nem tűnnek a lakásból a szónokok, végveszéllyel fenyegető, felajzott rétorok. Érzelmi zsarolók, befeszült arcú színpadmesterek. Engem ne fenyegessenek. Kellőképpen be vagyok már szarva így is, mindenkit megnyugtathatok. Azért ülök tiszta erőmből a teraszon. Azért nézem ilyen kitartással a szomorúfüzemet. Az nem küld kétpercenként e-maileket, SMS-eket, nem hív fel, hogy mozgósítson, nem kéri ki sürgető hangsúllyal, azonnali színvallásra kényszerítő éllel a véleményemet."
     A Megfigyelőnek - bizonyára száz másik dolog mellett -, még legalább két adottsággal rendelkeznie kell: a megértés és az interpretáció tehetségével, ezek hiányában ugyanis mit sem érne erőfeszítése. A megfigyelteket először értelmeznie kell, majd ugyanígy, újraértelmezhető módon elő is adni, valami módon egyesíteni a Szemlélődő és a Tépelődő magatartását.
     A jelentéstevő/elbeszélő Megfigyelő kimért, tárgyilagosságra és látszólag érzelemmentességre törekvő stílusa, értelmiségi szólama mögül állandó kacaj, olykor visszafojthatatlan röhögés hallatszik át. Alig kell csak rádobnia Keresztury Tibornak egy lapáttal a megteremtett stíluszavarra, amikor a dagályosan fennkölt megnyilatkozást egyetlen mondatban a köznyelvi stílus alpári rétegével ötvözi, és máris lefordul az olvasó a székéről: "De hallga' csak! Mi a lófasz töri meg a csendet?" Hasonló remeklést Brasnyó Istvánnál olvastam, aki legnagyobb lírai elragadtatása közepette az alkonyati égboltról írva legmegfelelőbbnek azt a hasonlatot találta, hogy "olyan, mintha végigöntötték volna szarral", vagy Szentkuthy farsangi, vidám nyelvkritikájában, amelyben megfér a szerző óriási ismeretanyaga az alanyi költőiséggel, a mítosz az obszcenitással, a konfesszió a frivolitással, a transzcendentális a pesti zsargonnal... valahogy a következőképpen, ahogy az Euridiké nyomában sűríti a képet: "Egy iszonyatos maskarára kifestett, felpumpált, kitömött, csontvázával csakazért is meztelenkedő nagynéni, »örvénylő« turbánparókában, kezdte a publikum körében a zendülést: disszonancia! kakofónia! és hercegnői, segneuraile-finom vakmerőséggel: basznak a macskák!" Az olvasó is kiválóan szórakozna a nyelvi leleményeken, a stílus ravasz fordulatain, a megragadott pillanat groteszkségén, ha végül ki nem józanodna a kereszturytiboros humor keltette jókedvéből, és föl nem ismerné, hogy a kép végérvényesen a nihil víziójába dermedt, nem - "hogy stílszerűek maradjunk" - Délibáb, hanem a jelenben tetten ért jövő, ami felé maga az olvasó is bukdácsol: "Ő a város utolsó látható, élő embere, rajta túl már tényleg nincs más, csak a ködbe vesző végtelen. Mozdítani kell a szögön, változtatni a nézőponton, gondolta a megfigyelő, dinamizálni a látványkészletet. Visszanézni, megfordulni, arccal a belváros felé - arra, ahol történnek a dolgok, ahol az úgynevezett események zajlanak. De azok meg kinek kellenek?"
     A Megfigyelőről egyszercsak kiderül, nem csupán megfigyel ő, hanem valójában krónikás is, akit "az olvasó népet szolgáló ügyszeretete" vezérel, és ezen ironikus megállapításán túlmenően azt is leszögezi, hogy "miközben dolgozik, egyszersmind a túlélésre játszik a szó legszorosabb értelme szerint", vagyis beszámolója, vagy nevezzük a szerző szája íze szerint: krónikája, máshol "tudósítása" tétjéül önmagát játsza meg, vállalja a művészlét legmagasabb tétjét, ezáltal érthetővé válik a megfigyelések szenvtelen hangon előadott történeteinek magas hőfokon való izzása, még akkor is, ha magáról mint "a jelenet korosodó, fáradt lejegyzőjé"-ről beszél. Végül az se marad palástolatlanul, hogy a Megfigyelőnek az ügyszeretete mellett igenis van megbízatása, a maga öröme mellett kényszerítő tényező is jelentéstételre ösztönzi, ami tulajdonképpen nem egyéb, mint a választott szerepkör nyomatékosítása, az identitás tervszerű építkezésének része: "próbálom a határidők rabságában viszonylag ép jelentéssel bíró betűhalmazzal megtölteni az üres monitort, s megkísérlem mindeközben elhitetni önmagammal, hogy mindennek értelme van, másrészt pedig önző módon kisajtolni az írásból azon érzés töredékét, amit jobb szó híján boldogságnak neveznek az emberek". Az írás tétje - nem győzöm elégszer ismételni -, a szerző élete. Ezt Keresztury Tibor így hozza olvasója tudomására: "Megfigyelő két teljes napot kihagyott a figyelésből" - olvassuk egyik jelentésében, majd azonnal a következőt: "vagyis hát a létezésből, lévén ez a kettő nála ugyanaz". Így van, hiszen benne él megfigyelésének tárgyában, az ahhoz való kötődése intenzíven személyes, van rálátása, amelynek szöge elmozdítható, persze annak érdekében, hogy még sarkítottabb fénybe kerüljön az élmény, a tapasztalatból kivetülő, "nem történő" (fikciós) történet, van, amikor "svenkel", buszon vagy vonaton utaztatja a kameráját, de a megfigyelésnek is állandó tétje van, az irodalmi szöveg, a műalkotás létrehozása, ami a magától kínálkozó téma kifejtése nyomán nem mered a megalkotott szöveg által létrehozott formába, hanem él, kiben történetként, kiben erkölcsi kérdések soraként, kiben az egyszer már látott újrafelismeréseként és morális kalauzként, kiben szórakoztató, kacagtató, de egyben felettébb tanulságos olvasmányként. Akárhogy is éljen bennünk tovább a könyv, arról mindenképpen meggyőz bennünket, hogy kár lett volna kihagynunk olvasmányaink közül, és megerősíti meggyőződésünket, hogy Keresztury Tibor Megfigyelője tökéletesen fölépített írói szerepkör, amely kiválóan orkesztrálja harmóniába stílusát és tárgyát, észrevétlenül, mintha nem történne semmi, pedig nagy ravaszságok zajlanak a szöveg mögött. Ha elsajátítható lenne az, amit csinál, tanulni kellene tőle. Csak az már epigonizmus lenne. (Magvető Kiadó, Bp. 2003)