A környék legfőbb nevezetessége egy vaskúpnak mondott épületmaradvány volt. Kint magasodott a falu szélén, és szakasztott úgy nézett ki, mint valami fémrudakból, lemezekből összetákolt görbe várkastély. Akinek romantikázni támadt kedve, befeküdhetett a vaslemezek alá, nekidőlhetett az elferdült oszlopoknak, hintázhatott a trapézszerű rudakon, de föl is kapaszkodhatott a kúp hegyébe, és messzelátózhatta a határban pisilni leguggoló, répaegyelő lányokat. Tavasszal az egész domboldalt elborították a vadvirágok, kiváltképp az élénksárga gólyahír. Nyáron a búzavirág és a pipacs korszaka következett, ősszel a kikerics virított, télen meg minden szőrmókos lett a zúzmarától.
     A nyolcvanas évek vége felé a frissen nyugdíjba vonult Kolb tanító úr kiderítette, hogy a vaskúp egy tizenkilencedik századi gurigagyár maradványa. Egy puha fedelű füzetecskét is kiadott, melyben fölsorakoztatta a megtalált bizonyítékokat, és jelezte, hogy ez csak a kezdet, a vaskúppal kapcsolatban bőven van még mit mondania. A könyvecske megjelentetését a helyi közösség is támogatta, s ez azt a látszatot keltette, hogy Kolb tanító úr fölkérésre kutatott, sőt előkészítette a terepet valaminek, ami a vaskúpra nézvést csak rosszat jelenthetett. Mert mi az, hogy van még mit mondania? Tán csak nem azt akarja bejelenteni, hogy el fogják onnét takarítani a kedvencünket?! Mintha azt mondta volna: térjetek észhez emberek, ez csak egy géproncs, egy gurigagyár maradványa. Hulladéktelep, értitek, hulladéktelep!
     Nem sokkal azután, hogy a füzetecske napvilágot látott, valaki betörte Kolb tanító úr házának ablakát. Az ismeretlen elkövető Köböly aláírással egy levelet kötözött az üvegtörésre használt kődarabra. Azt fejtegette benne, hogy Kolb tanító úr nemcsak egy szemét áruló, aki valamilyen fos honoráriumért eladta magát az ellenségnek, de fingja sincs az igazságról. Merthogy a vaskúp nem más, mint a legendás hun király, Atilla sírjának legkülső vasfoglalata. Ha valaki ásni kezdene a tövében, játszi könnyedséggel meglelné az ugyanilyen ezüstfoglalatot, sokkal lejjebb pedig azt a bizonyos aranykoporsót, amelyről a legendák szólnak.
     Kolb tanító úr majd' megzavarodott a dühtől és a rémülettől. Kénytelen volt meginni egy vizespohár stari vinjakot, hogy idegileg rendbe jöjjön. Csak ezután merészkedett ki a kertbe, hogy a répát kapáló feleségének, Matilkának beszámoljon a történtekről. De még mielőtt elszánta volna magát, fölsejlett előtte egy régi emlék, amikor kíméletlenül megpofozott két kölyköt, mert a május elsejei ünnepségre emelt alkalmai vécék ajtajára anyacsavart, illetve apacsavart rajzoltak. Hiába mondogatták neki a fiúk, hogy az ábrák csak jelképezik a mindenki által tudott lényeget, Kolb tanító úr nekik esett és ütötte-verte őket. Vajon ők írhatták ezt a levelet?
     Matilka azzal a hírrel fogadta, hogy ő már régóta tudja: komoly bajok vannak az országban. Tegnap a piacon például azt hallotta az uszadékfát áruló cigányoktól, hogy az ócskavas ára nemsokára a száraz aranyéval fog vetekedni. Az a roncs ott, a falu szélén már most megér egy vagyont, ráadásul messzebbre ellátszik, mint a református templom tornya. Olyasféle tájékozódási pontja lehet az ellenségnek, mint amilyen a téglagyár kéménye volt a második világháborúban. Amíg a magyarok föl nem robbantották, a Liberátorok itt kanyarodtak el, és vették az irányt Budapest felé. Lehet, hogy a vaskúpnak is ez lesz a sorsa, merthogy a vak is látja: háború lesz hamarosan.
     Kolb tanító úr a két tenyere közé szorította a halántékát. De hát miért törték be az ablakunkat? Mi bántó van abban, ha az ember kimondja az igazságot? Matilka betolta a góré lécei közé a kapát, s azt mondta, nincsen olyan igazság, amelyik ne ütközne egy másik igazsággal, ezért haladéktalanul írni kell egy helyreigazítást, és kiragasztani a piac hirdetőtáblájára. És mit igazítsak helyre?, nézett nagyot Kolb tanító úr. Tulajdonképpen semmit, mondta Matilka, csak tedd közzé, hogy nincs közöd a vaskúp állítólagos eladásához. Ha pedig a munkáddal véletlenül megsértettél valakit, az illető elnézését és bocsánatát kéred. Szó sem lehet róla!, tiltakozott Kolb tanító úr. Ettől válnék csak igazán nevetségessé! Nincs szánalmasabb annál, aki mentegetőzni kezd, miután kapott egy hatalmas pofont.
     Aznap éjjel semmit nem aludt. Nem tudta megmondani, hány gyereket mókolt föl több mint negyvenéves tanítói pályafutása során, de biztos volt benne, hogy egyikőjük sem vetemedne ilyen aljasságra. Eszébe jutottak a padláson bedobozolva őrizgetett régi magyardolgozatok. Ha elővenné őket, a kézírás alapján talán azonosíthatná az illetőt. Nem, ennél sokkal gyorsabb és biztosabb módszerre volt szüksége. Már megvirradt, amikor eszébe jutott legjobb barátja, Miklovicz Géza, az esperes.
     Tavasz óta nagy, kövér forgószelek kacsáztak a kertek alján. Nyom nélkül eltüntették a dűlőutak áprilisban még tengelyig érő tócsáit, és időnap előtt beérlelték a birsalmát. A termés hosszú, fonnyadt csöcsökként lógott a körtefákról, nem volt gusztusa rájuk még a seregélyeknek sem. Az okosabbak azt hajtogatták, nem is ez a baj, hanem hogy a szárazság elapasztotta a Drina és a Neretva tározóit. Az erőművek turbinái félig szárazon forognak, s még csak október közepét írjuk. Rossz rágondolni, mi lesz majd télen, ha fűteni kezd a nép?
     A paplak felé lopakodó Kolb tanító úr nem az áramellátás küszöbön álló gondjaival, hanem a saját bajával foglalkozott. Az utóbbi időben sokat fájt a dereka, de azért nem múlt el nap anélkül, hogy ne látogatott volna el a nyugdíjasklubba. Ha mégis otthon maradt, vagy a kertjében bogarászott, vagy orosz klasszikusok olvasásával múlatta az idejét. Nem vágyott sem pénzre, sem utazásra, s a legkevésbé erre a hirtelen jött, kétes értékű népszerűségre. A szembejövők most még köszöntek neki, de talán csak beidegződésből. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben szemközt köpték volna.
     Miklovicz esperes elolvasta Köböly levelét, aztán négyrét hajtogatta a papírost, és visszaadta a barátjának. Ezt a levelet egy ultranacionalista írta, jelentette ki azután. Nem világos, mi célja volt vele, de nyilvánvaló, hogy nem téged akart megtámadni. De hát beverte az ablakomat!, mondta Kolb tanító úr. Az odáig rendben is van, bólintott a pap, de az a tézis, amit emleget, akkora őrültség, hogy nem állhat meg önmagában. Kolb tanító úr nem értette ezt a fejtegetést, de az esperes megmagyarázta, hogy a Köböly nevű ultranacionalista minden bizonnyal azért folyamodott az ablakbeverés ősi módszeréhez, mert biztosra vette: Kolb tanító úr meg fog ijedni, és közzétesz egy helyreigazítás-féleséget a piac hirdetőtábláján, amivel totálisan nevetségessé teszi magát. Mert ez lenne a leglogikusabb lépés azok után, hogy a látszat arra vall: föltámadt ellene a népharag. És mi lenne az illogikus?, kérdezte Kolb tanító úr rekedtes hangon. Csakis az, ha kiállnál az emberek elé, s azt mondanád: megtudtad, hogy a falu vezetői el akarják herdálni a vaskúpot. De hát ez nem igaz!, tiltakozott a tanító úr. Miért ne lenne az?, mosolygott a pap. Mert nincs rá bizonyítékod? Gondold csak el barátom, mennyit érhet az a telek ott a falu szélén. Sokan ácsingózhatnak rá, mégsem meri rátenni a kezét senki, mert ezzel maga ellen fordítaná azokat, akik hoppon maradtak. Áldozati bárány kell nekik, akit odalökhetnek a nép elé, hogy nyugodtan szervezkedhessenek a háttérben.
     Az esperes gyakorlott mozdulattal bánáti rizlinget löttyintett a papné által odakészített poharakba, majd kijelentette: Akármibe mernék fogadni, hogy Plothár Béla meg a kompániája nyakig benne vannak a dologban. Kolb tanító úr nem szólt semmit, mert tudta, hogy a barátja régóta harcban áll a szövetkezet teljhatalmú igazgatójával. Plothár legnagyobb bűne az volt, hogy buzgón támogatta a focicsapatot meg a rockzenekart, aminek következtében a templomlátogatók létszáma néhány foghíjas vénasszonyra korlátozódott. Miklovicz esperes úr alig tudott tőlük összekaparni pár dinár egyházadót, nem véletlen, hogy az olcsó kocsisbornak számító bánáti rizling lett a kedvenc itala. A helyzet egészen egyértelmű, összegzett Kolb tanító úr, meg kell találnunk azt a Köbölyt, bármi áron. Mi szükség erre?, értetlenkedett az esperes. Tudván tudjuk, hogy kivel állunk szemben, most már csak azt kéne kitalálni, hogyan lépjünk föl ellene. Köböly nélkül nem megyünk semmire, mondta Kolb tanító úr. Ez az ember ultranacionalista, tehát maga köré tudja gyűjteni a falu összes idiótáját. Háborút nyerni pedig csak hősökkel vagy idiótákkal lehet.
     Az esperes úr mélyen egyetértett ezzel a kijelentéssel, és megígérte, hogy a hittanosokkal kerestetni fogja azt az embert, aki tudomása szerint Köböly néven kőborítékos levelet írt Kolb tanító úrnak. Annyira tetszik neki a vaskúp és az aranykoporsó közötti párhuzam, hogy szövetséget ajánl neki az előbbi megmentése érdekében. Köböly készségesen bele fog sétálni ebbe a kelepcébe, s ha már tudják, ki ő, eldönthetik, milyen feladattal bízzák meg a Plothár elleni összeesküvésben. Kolb tanító úr megnyugodva távozott a paplakból, de nem volt kedve hazamenni. Leült a templom előtti padra, és egész sötétedésig ott is maradt.
     Aznap délután az esperes korán hazaengedte a hittanosokat, de minden gyereknek kezébe nyomott egy-egy cetlit, és a lelkükre kötötte, hogy a küldeményt haladéktalanul adják át a szüleiknek. Alig múlt el egy óra, máris becsöngetett hozzá egy majd' két méter magas, szálkás arcú transzportmunkás. Azt mondta, ő az a Köböly, akit az esperes úr keres, de nem ez a lényeg. A szomszéd faluban élő szerbek el akarják vinni a vaskúpot, s nekünk kötelességünk megvédeni. Ultranacionalista volt, ahogy azt várni lehetett, ám amikor az esperes fölkérte, hogy mondjon valamit az elméletéről, csak makogott. Közben két másik Köböly is érkezett, egyikük egy hatvanas éveiben járó köpcös parasztember volt, a másik pedig egy nyurga, hosszú hajú fiú. Mindketten azt hajtogatták, hogy ők írták a levelet, s készek vérüket hullatni a vaskúpért. Ha szó nélkül tűrjük, hogy elvigyék tőlünk, holnap már a házunkat fogják követelni!, indulatoskodott a hosszú hajú fiatalember.
     Miklovicz esperes úr egyiküket sem ismerte, s ebből arra következtetett, hogy vagy katolikusok, vagy a rendszerből kiábrándult szocialisták. Semmi közük nem volt a keresett személyhez. Mindez pedig azt bizonyította, hogy Kolb tanító úr elmélete csődöt mondott. Frászkarikát fognak ők összetrombitálni egy ultranacionalista idiótákból álló hadsereget! Ezek mind a hárman hadvezérek akartak lenni, s alighanem egymást taszigálták volna előre, ha tényleg meg kellett volna védeni azt a vacak vaskúpot. Szegény megalázott barátom! Szegény mi!, sóhajtozott az esperes. A kilencet kölykező hasas macska nem faragott úgy rá, mint te meg én ezzel a történettel.
     Miután a három Köbölyt kitessékelte az utcára, Miklovicz esperes úrnak az a bárgyúság jutott eszébe, hogy tán elmehetne az ellenség fővezéréhez, mint annak idején Miloš Obilić tette a rigómezei ütközetben, amikor már minden elveszett. Megadást színlelt, de amikor a szultán elé vezették, tőrt rántott és leszúrta Murádot. Valami ilyesmit kéne neki is cselekedni, természetesen gyilkosság nélkül. Elárulhatná például Plothárnak, hogy a veje és a lánya titokban megkeresztelték az unokáját. Hatásosabb lenne, mint egy orgyilkosság.
     A szövetkezet igazgatója éppen töltött paprikát vacsorázott, amikor a felesége jelentette neki: Miklovicz esperes úr odakint ácsorog és várja, hogy bebocsássák. Plothár félretolta a tányérját, és olyan sietséggel igyekezett ajtót nyitni, hogy majdnem hasra esett az útját keresztező bernáthegyiben. Elnézést kért a rendetlenségért, aztán hatalmas bőrfotelt tolt a vendég feneke alá, majd kinyitotta a bárszekrényt. Az esperes tarkabarka whiskys, konyakos és likőrös üvegeket látott megvillanni, de Plothár csak egy bánáti rizlinget vett elő. Mi járatban nálunk, tiszteletes úr?, kíváncsiskodott, miközben egy antik szobrocskára emlékeztető dugóhúzóval nekiesett az üvegnek. A vaskúp miatt jöttem, mondta az esperes. Bizonyára az igazgató úr is tudja, hogy az emberek azt rebesgetik: eladta ócskavasnak a helyi közösség. Plothárnak egy pillanatra elakadt a lélegzete, de aztán összeszedte magát, és arról kezdett beszélni, hogy az utóbbi időben akadoznak a boszniai nyersvas szállítmányok, s a szomszéd faluban működő fémipari üzem tulajdonosa, Lázics Szvétó megígérte, hogy három utcát kibetonoztat, ha megkaphatja azt a vashalmot. Nem beszélve arról, hogy azon a telken, amelyen áll, egy új sportközpontot is föl lehetne építeni. Ez egyénként szerepel a középtávú fejlesztési tervben. Tudja esperes úr, mondta végül, és fölemelte a borospoharát, új szelek fújdogálnak mostanában. Küszöbön áll a többpártrendszer bevezetése, és az egyház rehabilitációja is. Amint azt bizonyára tudja, a kis unokámat már meg is kereszteltettük az ön egyházában.
     A szövetkezet igazgatója ezután biztosította a papot, hogy a vaskúp körül minden a lehető legnagyobb rendben van, s a lakosság bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy a Sutjeska, az Ivan Ribar és a SKOJ Hét Titkára utcákban tavasztól megszűnik a sártaposás. Ha jól tudom, az ön barátja éppen a SKOJ Hét Titkára utcában lakik, mondta Plothár vigyorogva, és ezzel befejezettnek tekintette a témát.
     A hazafelé vezető úton Miklovicz esperes azon tűnődött, hogy vajon mi lehetett igaz abból, amit a szövetkezetigazgató mondott. Nem létezik, hogy valaki ennyit tudjon hazudni egyfolytában, de amit az utcák kibetonozásáról mondott, az talán igaz lehet. És mi van akkor, ha tényleg küszöbön áll a változás? Tudott róla, hogy a lányáék megkeresztelték a kis Samut, és csak mosolygott rajta. Pár évvel ezelőtt, amikor meghirdette a rockegyüttes meg a focicsapat községi szintű támogatását, nem tűrte volna el az ilyesmit. Lehet, hogy tényleg küszöbön áll az egyház rehabilitációja? Akármi is az igazság, szerencsétlen dolog lenne most kivonultatni a népet az utcára, és fölhergeltetni, hogy Plothárék ellen kiabáljon. Még az ultranacionalistákkal is, pedig most már van belőlük legalább három. A fene essen ebbe a Kolbiba, hogy éppen most kellett megírnia azt az egyébként pocsékra sikeredett könyvecskét!
     Aznap éjjel az esperes sokáig égette a lámpát a dolgozószobájában. Egy levelet fogalmazott, amely a szent semlegesség nevében szólott az általános olvasóhoz: Az a vaskúp, ott a falu szélén, mely midnyájunknak annyira kedves, sajnos nem menekülhet meg a változások szelétől. Igazak az utóbbi időben szárnyra kapott szóbeszédek: el fogják onnét távolítani. A református egyház álláspontja ezzel kapcsolatban az, hogy el kell fogadni a kialakult helyzetet, és tiltakozó akciók helyett inkább azzal kéne foglalkozni, hogy a vaskúp emlékét minél méltóbban megőrizzük. Elvégre mégiscsak egy roncsról van szó, amelyhez túlzás lenne foggal-körömmel ragaszkodni. Azt a szeretetet, amelyet iránta tápláltunk, ezután próbáljuk meg egymás felé közvetíteni.
     Jócskán elmúlt már éjfél, mikor befejezte az írást, de nem volt rest elvinni és kirajzszögezni a piac hirdetőtáblájára. Azt momentán még nem tudta, hogy a barátjának miként fogja megmagyarázni ezt a döntését, de úgy vélte, a Plothárral folytatott beszélgetés után kötelessége megakadályozni az egyre jobban elharapózó tömeghisztériát. Majd csak elboldogul valahogy Kolb tanító úrral is, legalábbis amikor aludni tért, ebben reménykedett.
     Másnap korán reggel Kolb tanító úr már ott zörgött a kertkapunál, s amikor kiment hozzá, nem akart bejönni. Hogy tehetted ezt velem?, sziszegte a barátja. Rajtam röhög az egész falu, mert a piacon mindenki látta a leveledet, s most azt hiszik, megpróbálsz mosdatni. Én csak..., kezdte volna az esperes, de a barátja egy kézmozdulattal elnémította. Ne mondj semmit!, kiáltotta. Úgyis tudom, hogy megijedtél a feladattól. Nem csodálkozom rajta, mert pipogya voltál világ életedben. Hagytad, hogy Plothár elszipkázza tőled a híveket, és a jobb a békesség elvét hirdetve beérted bánáti rizlinggel. De énnekem ebből elegem van! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzenek a tudományos munkámból, még akkor sem, ha erre rá fog menni a barátságunk. De én..., próbálkozott volna megint az esperes. Nem érdekel a magyarázkodásod!, vágott közbe Kolb tanító úr. Most lemegyek a nyugdíjasklubba, és piszkosul leiszom magam!
     Miklovicz esperes bevánszorgott a dolgozószobájába és kénytelen volt meginni egy egész liter bánáti rizlinget, hogy idegileg rendbe jöjjön. Utána kiment a konyhába, és elpanaszolta a feleségének, mibe keveredett. Jól tetted, hogy megírtad azt a levelet, mondta Angéla asszonyság. Így legalább tudja mindenki, hogy az egyház nem akar semmiféle vaskúpháborút. És mi lesz szegény Kolbival?, sopánkodott az esperes és két tenyere közé szorította a halántékát. Majd megnyugszik, ha észreveszi, hogy eltűnt a sár a SKOJ Hét Titkára utcából, mondta a felesége, s ez abban a pillanatban nagyon is valószínűnek látszott.
     Az esperes egész nap azon tűnődött, hogyan engesztelhetné ki a barátját, de nem jutott eszébe semmi, ami nem került volna sok pénzbe. Megvehette volna neki például a bőrkötéses Dosztojevszkij-sorozatot, erre Kolbinak régóta fájt a foga. Ám azok után, amit ellene elkövetett, valahogy méltatlannak érezte az ajándékozást. Egyszerűen oda kéne állni elébe, és azt mondani: tudom, hogy megsértettelek, de hidd el, nem állt szándékomban. Én csak a hívek és az egyház érdekét néztem, és igazából nem hiszem, hogy ez ütközik a tiéddel. Szinte hallotta, hogy a barátja kikéri magának ezt a feltételezést, s ő egyre emeltebb hangon próbálja győzögetni, hogy a fenébe is Kolbi, ne legyél már ennyire ultranacionalista! Lásd be, hogy az a vaskúp csak ürügynek kell neked, hogy megint pattoghass, mint amikor tanítottál. Pedig jobban tennéd, ha nyugton maradnál a fenekeden és olvasgatnád az orosz klasszikusokat.
     Már sötétedett, amikor valaki megnyomta a kertkapu csengőjét. Az a magas, hosszú hajú fiatalember volt, aki tegnap harmadmagával Köbölynek mondta magát. Nagy a baj tiszteletes úr, kezdte, amikor Miklovicz kiment, hogy megnézze, mit akar. Megjöttek a munkások, le akarják bontani a vaskúpot és Kolb tanító úr éppen halálra issza magát a nyugdíjasklubban. Mi közöm nekem ehhez az egészhez?, kérdezte az esperes. Csak annyi, hogy maga is éppen olyan ultranacionalista, mint én, jelentette ki a hosszúhajú. Elég csak ránézni a templomára: a teteje piros, a fala fehér, az ablakai meg zöldek.
     Valamivel később az esperes és a hosszúhajú megjelentek a nyugdíjasklubban, és egy liter savanyú tejjel meghánytatták a teljesen elázott Kolb tanító urat. Ő pedig, mihelyt magához tért, kitámolygott az utcára, és egy négyrét hajtogatott papírt rángatott elő a zsebéből. Azt mondta: Íme a bizonyítéka annak, hogy a vaskúp alatt temető van. Amikor a gurigagyár leégett, egy munkás odaveszett a lángok között. Csontjai most is ott porladnak a domb belsejében.
     Miért nem szóltál, hogy ilyen adu ász van a kezedben?!, korholta Miklovicz a barátját. Ha az a hely tényleg temető, akkor speciális hatósági engedély nélkül nem bolygathatja meg senki. Siessünk, hátha még megakadályozhatjuk a pusztítást!, markolta meg Kolb tanító úr grabancát a hosszú hajú fiú, és vonszolni kezdte a faluszél irányába. Kettőt jobbra, kettőt balra tánclépésben közeletek a vaskúp felé, ahol alig néhány kíváncsiskodó figyelte csak, hogy a munkások hosszabbító kábeleken áramot húznak ki a Ságra Csikó vendéglőből, és erős reflektorokkal bevilágítják az egész környéket. Éppen a legvastagabb tartóoszlopot készültek elvágni, amikor a hosszúhajú rájuk ripakodott, hogy hagyják abba, mert amit csinálnak, az halottgyalázás. Előráncigálta Kolb tanító úr zsebéből a négyrét hajtogatott papirost és meglobogtatta: íme a bizonyítéka annak, hogy a tűzvészben, ami a gurigagyárat elpusztította, egy munkás is elégett. Ez a hely egy temető!
     Jovane, te tudsz magyarul, nézd csak meg azt a papírt!, kiáltotta szerbül egy őszes halántékú pasas, aki minden bizonnyal Lázity Szvétó, a szomszéd faluban működő fémipari üzem gazdája volt. Egy alacsony, köpcös férfi lépett oda és elvette a papírt a hosszúhajútól. A fény felé fordítva sokáig forgatta, nézegette, aztán kijelentette, hogy ez csak egy kézzel írt vacak. Valamilyen magyar királyt emleget, aki nem is létezett.
     Ha így van, akkor ezek mind a hárman ultranacionalisták, és az Isten se menti meg őket a följelentéstől, jelentette ki Lázity Szvétó, és a zsebébe gyömöszölte a bizonyítékot. Mintha az ég is nyomatékosítani akarta volna ezt a súlyos vádat, hirtelen kialudtak a reflektorok. Mivel a munkások ezután már hiába kattogtatták a sarokköszörűket, Lázity Szvétó cifrát káromkodva elindult a Sárga Csikó felé, hogy földerítse a hiba okát. Miklovicz esperes úgy érezte, ragyogó alkalom ez a cselekvésre, és az áldott sötétséget kihasználva eltámogatta onnét a barátját. A falat tapogatva osontak végig a falun, és érkeztek vissza a paplakba, ahol az esperes kénytelen volt gyertyát gyújtani, mert mint kiderült, az egész faluban elment az áram.
     Szóval hazudtál!, állapította meg, de Kolb tanító úr csak mosolygott. Mondjuk úgy, hogy revansot vettem azért a méltatlan levélért, amit kibiggyesztettél a piacon, mondta. Miklovicz esperes gyanúsan józannak találta ezt a beszédet. Te nem is vagy berúgva!, hunyorgott át a gyertya fölött. Kolb tanító úr elnevette magát. Tegnap este három férfi jött ki tőled, s mert már sötét volt, nem láthatták, hogy ott ülök a padon, magyarázott. Amikor elhaladtak előttem, az egyik azt mondta: hát persze, hogy nem én vagyok Köböly, de gondolom, ti sem vagytok azok. Ez fölkeltette az érdeklődésemet. Utánuk mentem, és amikor világosba értek, alaposan megstudíroztam őket. A magasról és a köpcösről lerítt, hogy semmi közük Köbölyhöz, ezért a hosszúhajú nyomába szegődtem, és amikor utolértem, minden teketória nélkül rátámadtam. Tagadta, hogy ő törte be az ablakomat, de ma, amikor beültem a nyugdíjasklubba, utánam jött, és ott keringett, amíg meg nem mondták neki, hogy a vaskúphoz megérkeztek a munkások. Ekkor, mintha egy részeg gagyogása lenne, kijelentettem, hogy van egy fontos bizonyítékom, amit föl lehetne használni a vaskúp érdekében. A hosszúhajú ezután eltűnt, s én tudtam, hogy meg fog keresni téged. Amikor megjöttetek, annyira idegesek voltatok, hogy azt sem vettétek észre: nem hánytam, csak visszabuktattam a tejet.
     Te mondtad meg neki, hogy ultranacionalista vagyok?, kérdezte az esperes, némi nyugtalansággal a hangjában. Nem mondtam én semmit, tiltakozott Kolb tanító úr. Miklovicz ezután sokáig bámulta a gyertya lángját, majd kijelentette: Olyan biztos vagyok benne, hogy ez a fiú volt az emberünk, mint hogy most éppen áramszünet van.
     Aznap már nem bontották tovább a vaskúpot, de másnap sem, mert kiderült, hogy a túlterhelés miatt valahol lekapcsolt egy relé, s átdobta a fogyasztást egy másik relére, amely szintén lekapcsolódott. Nem volt megállás: láncreakciószerűen kapcsolódtak ki az erőművek, és a végén áram nélkül maradt az egész ország. A nagy fölfordulásban senkinek nem jutott eszébe a vaskúp, kiváltképp nem Plothárnak, aki Bajmokon éppen akkor kísérletezett egy magánfatelep megnyitásával. Az áramszünet komolyan hátráltatta, mert aggregátort kellett vásárolnia.
     A hosszú hajú fiú aznap este eltűnt a faluból, de az is lehet, hogy csak megnyiratkozott, és többé nem lehetett ráismerni. Néhány héttel később, amikor az energiaellátás úgy-ahogy helyreállt, Lázity Szvétóék lángvágókkal földaraboltál a vaskúpot, és bevitték a szabadkai öntödébe. Mivel a beígért sportcsarnok építéséből semmi sem lett, szemétkupacok jelentek meg a helyén, és egy év múlva az egész környék hivatalosan is átalakult hulladékteleppé. Az már szinte föl sem tűnt senkinek, hogy a Sutjeska, az Ivan Ribar és a SKOJ Hét Tikára utcák kibetonozása is elmaradt. Azután pedig olyan idők jöttek, hogy országszerte egyre-másra szaporodtak a lőporfüstös vaskúpok, ám azokat már nem dédelgette senki.