M. családjában a némaság az élet mindenki számára érzékelhető, kézzelfogható fluiduma, kezdeti és végső anyaga volt, amely főként a férfiak áthatolhatatlan magányából áradt széjjel. Úgy képzelem őket, mint iszonyú levegőtlenségben egymás mellett álló testeket, amelyek kölcsönösen magukba szívták egymás magányát, megették, megemésztették és újra megették, mígnem egy anyaggá váltak, most már igazán egymás rokonaivá, miközben nem akartak mást, mint szabadságot és függetlenséget, valamit, amit sem a hasonlóság, sem az ösztönös taszítás nem emészthet meg, valamit, ami ellenáll ennek a magánynak.
     Amikor M. ott feküdt a kórházi ágyon, és már semmiféle örömet nem okozott neki, hogy látja a fiát és a feleségét, sőt bosszúságot, mert már nem hozzájuk tartozott, csak ők ezt ostoba, már gépies bátorítgatásaikkal, hogy tartson ki, szedje össze magát, még nem akarták tudomásul venni, egyszerre ébredt benne megadás a magány e végső, néma anyagának, és a valószínűtlen felszabadulás már kiélvezhetetlen mámora, hogy az utolsó pillanatban mégis sikerült kilépnie a testeknek ebből a levegőtlen közelségéből, mert nem azok közt kell meghalnia, akikkel élt, hanem új ismerősök, fiatal ápolónők között, akikről azon kívül, hogy jó megérinteni őket, semmit sem tud, és akik ugyanígy nem tudnak róla semmit, bár ösztönösen talán mindent sejtenek.
     És a testeknek ez a levegőtlen, néma egymás mellett állása valóban történeteket teremtett, elhallgatott történeteket, amelyek a nemzedékek egymásutánjában még áthatolhatatlanabbá tették a némaságot, eltörölve eredetének minden nyomát. M. apjának három testvére volt. Egy fiú és két lány. Péter különböző változatokat hallott arról, de ezek közül egyik sem tűnt hitelesnek, miképpen volt lehetséges, hogy az egyik lány és a fiú, akinek már családja is volt, nem szerezték meg a magyar állampolgárságot, pontosabban nem is tudták, hogy meg kellene szerezniük. Megmaradtak a család eredete szerint lengyel állampolgároknak, "galíciai zsidóknak". Így amikor 1941. júliusában a minisztertanács rendeletet adott ki az országban élő összes lengyel állampolgár, azaz - mivel Lengyelország akkor éppen nem létezett - állampolgársággal nem rendelkező, "hontalanok" és házastársaik összegyűjtéséről, a két testvér és a fiú családja is azok között volt, akiket először vitt el egy marhavagon, vissza oda, ahonnan jöttek, vagy jönniük kellett volna, egy legendabeli tájra, kitaszítva őket minden elmesélhető történetből, csupán azt engedve meg nekik, hogy magukkal vigyék e sehol sincs földre egy koffernyi személyes holmijukat. A csendőrök éjszaka jöttek értük. Másnap reggeltől estig esett az eső, szemerkélt, aztán rákezdett, apró cseppekben szakadt, majd megint csillapodott valamicskét. Minden szürke volt, és a család reggeltől estig szaladgált a Páva utcába, ahol a csendőrök a hontalanokat gyűjtötték, odahordva, amit össze tudtak szedni, cipőt, kabátot, kenyeret. Hogy csizmát is kellett volna vinniük, az nem jutott eszükbe, és ez később a vétkek lajstromában külön tételként szerepelt. Közben M. unokabátyja, aki korábban, míg erre lehetősége volt, magyarosított néven csatárt játszott egy dunántúli város futballcsapatában, és ezért szintén megvolt az állampolgársága, az utolsó pillanatban megpróbálta kimenteni a szüleit, vagy ha ez nem sikerül, legalább elintézni, hogy ő is velük mehessen. Ehhez felhasználta kapcsolatait, de a klub elöljárói értésére adták, pontosabban sejtenie engedték, jobban teszi, ha nem érdeklődik, a szülein már úgysem segíthet, magát viszont könnyen bajba sodorhatja.
     Egy másik, legalább ennyire legendás változat szerint mindaz, ami történt, egy tévedés következménye volt. M. dédanyja, mert bizony idáig kell visszahátrálnunk az időben, ha egyáltalán idő ez még, és nem valami más, épp olyan mese, mint a halászé meg a tündéré, M. dédanyja tehát első férje halála után, a tőle maradt négy kisgyerekkel együtt, egy galíciai zsidóhoz ment férjhez, aki nem sokkal később szintén meghalt, és a család visszaköltözött Magyarországra. M. nagyapjának azonban meggyőződésévé vált, hogy ő nem Budapesten, hanem Lengyelországban született, ezt diktálta be a hivatalos helyeken, minden papírján ez szerepelt. És bár e tévedése tette őt dacos, érzékeny, igazságszerető és nyugtalan, egyszóval mesebeli pátriárka helyett, ha nem is élő emberré, de legalábbis alkalmassá arra, hogy egy valóságos történetben szerepeljen, ugyanezen csökönyös tévedése miatt lett a családban mindenki lengyel állampolgár. Később az egyik lány a férje után magyar iratokat kapott. Nem gondolhatta, hogy ez tíz év múlva életről és halálról fog dönteni. M. apja azonban talán igen, aki valamikor a harmincas évek végén anélkül adott be honosítási kérelmet, hogy szólt volna a szüleinek és a testvéreinek. Ekkoriban egy zsidónak szinte már semmi esélye nem volt a magyar állampolgárság megszerzésére, talán ő is bizonyos kapcsolatok révén jutott hozzá, tehát valószínűleg nem az a döntés bízatott rá, hogy mindenki megkapja-e a családban a túlélés esélyét, vagy csak ő, hanem hogy saját magát kimenti-e a többiek közös sorsából. A húgát, valamint az öccsét, a sógornőjét és az ő alig férfikorba lépett fiukat a többi "quislinggel", azaz kollaboránssal együtt a galíciai Kolomeába szállították. Quisling: ez a szó, az egykori norvég miniszterelnök neve, egy tábori levelezőlapon érkezett vissza az itthoniakhoz, így mesélték legalábbis. M. nagybátyja egy alkalommal azt írta, hogy egy odavalósi családnál laknak, a húga sokat énekel a kisfiúnak, de éneklés közben mindig elsírja magát. A kisfiú egyszer megkérdezte tőle: "Miért sírsz, te is quisling vagy?"
     Péter ezt a levelezőlapot sosem látta, nem maradt meg. Én láttam ilyen lapokat, ceruzakapszlival írták őket, mára szinte teljesen olvashatatlanná kopott rajtuk az írás, és a papír is elszürkült. Nem tudom, kérdezhetett-e ilyet egy kisfiú 1941-ben.
     Egy másik lapon M. nagybátyja arról számolt be, hogy az őszi nagy ünnepeken vendégségbe hívta őket a kolomeai főrabbi. A vendégségben bizonyára elhangzott az a régi történet, megint egy legenda, hogy a piactértől nem messze álló kistemplom tornyának csúcsán miért van a keresztre héberül felírva Isten neve. Sok-sok évvel azelőtt, amikor a város katolikusai elhatározták, hogy templomot építenek maguknak, az építészek és a közösség tagjai ijedten látták, hogy a felépült templom egy kicsivel minden nap mélyebbre süllyed a földben. A kolomeai pap és a püspök nem tudta, mitévő legyen. Valaki végül azt tanácsolta, forduljanak Hájim rabbihoz, aki Csernovicból érkezett Galíciába, és közismert volt jámborságáról. A püspök elment Hájim rabbihoz, és ő ezt válaszolta neki: "Én sem tudok segíteni, püspök. Itt csak a Mindenható segíthet. Írasd a kereszt csúcsára a nevét, és ha meglátja, hogy fennen dicséritek, talán megkönyörül." Így is tettek, és a templom attól kezdve nem süllyedt tovább. Így lett a kolomeai az egyetlen katolikus templom, amelyen Isten neve héberül áll. E történeten M. nagybátyja és a rabbi bizonyára együtt nevettek, majd annál inkább elszomorodtak, mert ezek az idők régen elmúltak. Mielőtt az oroszok elfoglalták Lemberget, az ott élők többsége Kolomeába, majd onnan a román határon át Csernovicba menekült. Sokan voltak azok is, főleg a cionisták, akik az orosz támadás hírére Lengyelország németek által megszállt része felé vették az irányt. Aki Galíciában maradt, bevárva előbb az oroszokat, majd a németeket, a legrosszabbnak tette ki magát. M. nagybátyja azt írta, a kolomeai rabbinál nagy ünnepben volt részük. Kukoricát ehettek főtt krumplival.
     Ezt a történetet, amelyet senki sem tudott ellentmondások és nyilvánvaló hiányok nélkül végigmesélni, Péter és M. együtt hallották először. M. korábban csak annyit tudott, hogy a nagybátyját és a nagynénjét "elvitték" és "nem jöttek vissza". A tábori levelezőlapokról azonban sosem szerzett tudomást. Az utolsóról sem, amely 1941. decemberében kelt, és ez állt benne: "Most éjjel van, szednek bennünket össze, és nem tudom, mi lesz a sorsunk."
     Ezt írta M. nagybátyja, de vajon nem azt jelenti-e ez a mondat, "tudom, mi lesz a sorsunk és ti is tudtátok, amikor magunkra hagytatok a Páva utcában". Ami történt, nem következett semmiből, odakerültek, megölték őket, és ez mégis sors, hiszen amit annak nevezünk, volt-e valaha más, mint tévedések, csalások, hiábavaló szándékok át- meg átrendeződő serege, amit, hogy képesek legyünk elviselni, felfokozva és felékesítve útnak tekintettünk? M. nagybátyja nem ezt írta, de a mondat után következő csönd, amit oda kell éretnünk, ugyanúgy valami ilyesmit fejez ki, mint a te némaságod. Hányszor ismételted, hogy megóvj nemcsak a vakhitektől, de a reményektől is, és mennyire nem tudtam elviselni ama sokat hallott mondat reménytelen egyszerűségét, hogy "az ember megy, megy, azután fölbukik". M. családjának történetét a te nyelveden kellene elmesélnem, olyan nyelven, amelyben nincs se remény, se reménytelenség, amelyben nincs semmi túlzás, csak pontos és mindent tekintetbe vevő öngyűlölet. Ám ezt te sem gyakoroltad eléggé mértéktelenül, ahhoz, bár titkoltad, túl érzelmes voltál. Ha félelem és magad iránti szeretet nem is, egy kis önsajnálat maradt benned.
     Abban a házban, amelynek udvarán Péter anyja, hiszen ki más lehetett, M.-et - ujjai közt néhány szál gyöngyvirággal -lefényképezte a fiával, az elhurcoltakról biztosan nem esett szó, ahogyan arról sem, mit is jelent, hogy M. apja ezután feleségestül-gyerekestül kikeresztelkedett evangélikusnak. Miért esett volna? A kétes és kideríthetetlen előzmények után a végeredmény túlzottan világos volt. És amióta Péter fel tudta mérni, éppen ez, a végeredményeknek ez a világos tudása tette türelmetlenül élessé a körülötte élők, elsősorban a férfiak tekintetét, és legfőképpen az apjáét. Mintha mindannyian egy számítás végösszegei lettek volna, amelynek levezetését, esetleges hibáit nem volt módjukban megismerni, sőt minden ilyen fáradozás fölösleges is lett volna, mert a végösszeg egyedüli helyessége nem a levezetésből, hanem abból a bizonyosságból fakadt, hogy életükön nem lehet változtatni, és akárhogy tiltakozik ellene, Péter is ezt fogja megismételni.
     Az elhurcoltak halálának körülményei a család előtt rejtve maradtak. Az otthon maradt lánytestvér 1942 végén találkozott egy gépkocsivezetővel, aki akkoriban Kolomeában járt. A férfi azt mondta, mielőtt lelőtték a foglyokat, velük ásatták meg a sírjukat, és mozgott még a föld, miután a katonák betemették a gödröket. A Magyarországról kitelepítettek többségét Kamenyec-Podolszkba irányították, ahonnan néhány héttel korábban vonultak ki az oroszok. Augusztus végén egy SS-alakulat és egy magyar utászszakasz fogta körül a tábort, és a foglyokat gyalogmenetben útnak indították. Tizenöt kilométeres gyaloglás után bombáktól felszaggatott tájra értek. Ott megparancsolták a foglyoknak, hogy vetkőzzenek le, majd legéppuskázták őket. Ezt láthatta a gépkocsivezető.
     De M. nagybátyja nem Kamenyec-Podolszkból, hanem Kolomeából küldte a tábori lapokat, és 1941 telén még biztosan mindenki élt. Mi történhetett? A körzetben egy évvel később újra volt kit összegyűjteni. Egy archívumban megtaláltam annak a rendőrparancsnoknak a jelentését, aki 1942. szeptemberében a kelet-galíciai zsidók áttelepítését vezette. Wassermann csapatvezető 14-én arról tett jelentést feletteseinek, hogy a hónap első napjaiban, hála az akció pontos előkészítésének, nem kevésbé a bevetett rendőri és egyéb erők zökkenőmentes együttműködésének, minden ellenállás nélkül sikerült Kolomeába szállítaniuk a környékbeli településeken, Skoléban, Stryjben és Hodorovban élő zsidókat. Itt szeptember 7-én mindenkit a munkahivatal gyülekezőterére rendeltek, hogy regisztráltassa magát. 5300 fő jelentkezett, majd a lezárt zsidónegyedből Wassermann emberei további 600 főt vezettek elő. A vagonok feltöltése még aznap este befejeződött, egy-egy vagonba 200 embert zsúfoltak. Könnyen kiszámolható, hogy ehhez huszonnégy vagonra volt szükség, mert valamivel több mint ezer embert átadtak a biztonsági rendőrségnek. És itt folytassa Wassermann csapatvezető: "Nappal szörnyű hőség uralkodott, ami az egész akciót erősen befolyásolta, és nagyon megnehezítette a szállítást. A vagonok előírásszerű beszögelése és leplombálása után a szerelvény este kilenckor indult útnak Belzec felé. A beálló sötétségben néhány zsidó a szögesdrótok eltávolítása után átpréselte magát a szellőzőablakon, és szökni próbált. Egy részüket a szerelvényt kísérő csapat lőtte agyon, más részükkel a pályaudvari őrség és más rendőri erők végeztek. A szállítmány minden érdemleges esemény nélkül érkezett meg Belzecbe, bár a vonat hosszához és a nagy sötétséghez viszonyítva az őrség gyengének bizonyult. Szeptember 7-én körülbelül 300 öreg, rossz állapotú, szállításra alkalmatlan zsidót exekutáltunk. Az áttelepítésről szóló szeptember 4-én kelt parancs szerint az exekutáláshoz gépkarabélyt használtunk, csak kivételes esetekben került sor pisztolyhasználatra." A következő napokban Kolomea tágabb környékéről, Kutyból, Koszovból, Horogyenkáról, Zaplatovból és Sznyiatinból is összegyűjtötték a zsidókat, összesen 8205 főt. Az akció során "az ismert okokból" 400 főt lőfegyverrel kivégeztek. "A Kolomeában megtöltött 10 és a Horogyenkán megtöltött 10 vagon túlterheltsége, tekintettel a nagy hőségre és a zsidók elgyötörtségére, annyira katasztrofális volt, hogy ez a körülmény veszélyeztette a szállítás sikerét." Ennek ellenére ez a szerelvény is megérkezett Belzecbe, bár a zsidók a sötétség beállta után minden egyes állomáson, ahol a vonatot félreállították, megpróbáltak kitörni, de az időben érkező erősítésnek köszönhetően minden ilyen kísérletet sikerült megakadályozni, vagy a menekülőket agyonlőni. Wassermann itt azt is megjegyzi, hogy "a zsidók a hőség hatására minden vagonban meztelenre vetkőztek". Közben a Kolomeában kapott mozdony Sztanyiszlavban elromlott, és a javítás másfél órát vett igénybe. A második szállítmány Lembergben további 1000 fővel gyarapodott. Ugyanitt lecserélték a mozdonyt is, de az új mozdony annyira öreg volt, "hogy a továbbhaladás csak állandó megszakításokkal volt lehetséges. A lassú zötykölődést ama zsidók, akikből még mindig nem fogyott ki az erő, arra használták fel, hogy az erőszakkal nyitott nyílásokon átpréselve magukat a menekülésben keressenek menedéket, mert a lassan haladó szerelvényről leugorva csak könnyebb sérülésektől kellett tartaniuk. Hiába figyelmeztettem a mozdonyvezetőt, hogy menjünk gyorsabban, ez lehetetlen volt, és a nyílt pályán való ismételt veszteglés is mind kellemetlenebb lett. A hőség hatására a zsidók közt egyre nőtt a pánik. A vonat kiürítésekor 200 holttestet találtunk a vagonokban. A vonat 18 óra 45 perckor érkezett Belzecbe, és a szállítmányt 19 óra 30 perckor adtam át az ottani tábor parancsnokának. A szállítás közben eltűnt zsidók számát a jelzett nehézségek miatt nem lehet pontosan megadni. Feltételezhető, hogy menekülés közben legalább 113 főt lőttek le vagy tettek más módon ártalmatlanná. Az akció során semmilyen különleges esemény nem történt. A bevetett rendőri erők együttműködése a biztonsági rendőrséggel zökkenőmentes volt."
     A Kolomeában összegyűjtött zsidók történetét, amelynek valamely pontján M. családjának felét megölték, M. nem ismerte. Az öregek azt a keveset is, amiről tudomásuk volt, eltemették magukban. E történet, és mindaz, ami érzékelhetően ezzel vette kezdetét, pedig ki tudja, milyen régóta tartott, mint megkövesedő üledéket, a változtatás lehetetlenségének minden reményt eleve megkeserítő meggyőződését hagyta hátra a családban, és e meggyőződést Péter számára M. közvetítette. Ha meccset néztek, válogatott meccset, az első bekapott gól után M. mondogatni, dünnyögni kezdte, hogy jó, ha ezek, és ez az "ezek" külön fájt Péternek, egy ötössel megússzák. Jó, ha egy ötössel. A bosszantó az volt az egészben, hogy M.-nek majdnem mindig igaza lett. Ha öt gólt nem is, de hármat a leggyengébb ellenféllel szemben is képes volt összehozni a védelem. Apja ítéletei Pétert megszégyenítették. Tizenkét vagy tizenhárom éves lehetett, amikor először támadt fel benne a fullasztó vágy, hogy másképpen akar élni, mint az apja. Egy veszekedés végén úgy ment el otthonról, hogy soha többé nem tér vissza. De ahogy kitette a lábát, az önsajnálat első rohama után nyomban érezni kezdte, hogy örökre elmenni valahonnan, örökre ott hagyni valamit, nem ilyen egyszerű. Fél óra sem telt belé, és megint otthon volt. M. ekkor egy olyan ember gúnyával, akiből a magány az évek során az örömnek, a könnyedségnek minden készségét kiszikkasztotta, nyugodt, tárgyilagos hangon azt mondta Péternek, nehogy azt higgye, hogy nem fogja ugyanúgy elrontani az életét, mint ő, ha ez rontás egyáltalán, sőt rontania sem kell, romlik az magától is, ugyanúgy bele fog nyomorodni, és ugyanaz a ridegség fogja őt is körülvenni, hiszen már most is mennyivel állhatatlanabb és becstelenebb nála. Úgy tetszett, mintha M.-nek sejtelme sem lett volna hatalmáról. A mind gyakoribb vitatkozások közepette Péter is gyakran megsértette őt, ilyenkor mindig tudta ezt, és fájt is neki, de képtelen volt uralkodni magán, és hosszú, túlságosan hosszú időnek kellett eltelnie, hogy megbánja, amit tett. Azokban a pillanatokban gyűlölte az apját, mert ki volt neki szolgáltatva, és csak sokkal később jött rá, hogy az apja épp olyan védtelen volt vele szemben, mint ő.