Hódcipő

Tele van a hód cipője,
alig várja, hogy kilője.
Felrúgja a csillagtérbe,
hova Isten ritkán tér be
        mostanság.
S kilövi a hód a cipőt,
mert itt még a szent is ripők,
számos a szellemi ártány,
s hiteltelen minden bálvány
        és nagyság.

Száll a cipő, át a mennyen,
hova csak a lélekszenny nem,
és a szívocsú nem ér be,
ott a mag kell, nem a kérge,
        tudható.
Itt a lakkos máz a mérték,
ezt akarták, el is érték,
s mámoros a hernyószalon,
így lett hát a hódfájdalom
        fújtató.

S löki a cipőt előre,
űrfagyra és csillaghőre
nem érzékeny a lábbeli;
nagy üzenettel van teli,
        jó naggyal.
...Kókusz hajt ki a Pilisben:
megkapja a cipőt Isten.
S úgy dönt, hogy a köreiben,
rágcsáló is lesz majd, igen:
        hódangyal.

Fel is emeli magához:
- Kicsi hódom, el ne kárhozz!
Mosolyog a kislegényen:
- Kár, hogy sok-sok teremtményem
        másféle.
A szeretet bennük kevés,
ezért fáj a Térben levés.
Így a Semmiben kérdem én:
Szívedben egy jótétemény
        elfér-e?

S ahogy a hód igent bólint,
agyában már varázsszó ring.
Igém lényed megszállta, la!
Bolygók lehetnek általa
        kiöltté.
S kibontatlan pirkadatban,
dühödten, mint sebzett vadkan,
csak áll Ő, mellén a hóddal,
s betölti egy altatódal,
        a Földé.

A hód foga nagyon vacog:
rajta múlnak új tavaszok?
S mi benne reszkető pára,
az már az Ura számára
        munkadal.
Felveszi a hód ritmusát,
s elmúlatnak belső tusák.
Dörög kvazárokhoz, fákhoz:
- Emlős, madár már nem átkoz,
        s unka, hal.

Alkoss velem másik Kozmoszt
hódom, mely léttől meg nem foszt,
s fájdalommal nem telik meg
hermelin, gyík, panda, petymeg,
        vadgalamb.
Ki ó Teremből kiválna,
üldözött strucc, nyest, nyuszt, bálna
lel, ha kvarkokban átpereg
lénye mögött más hátteret,
        harctalant.

S csak az üldözők maradnak,
nem kell Önvaló e hadnak,
ezt a szerepet átvették,
egyik sem bánja a tettét,
        kevélyek.
Most majd egymást üldözhetik,
nem évekig, tán hetekig,
de mi már nem látjuk, halljuk,
hogy lesz roppant önbizalmuk
        csekélyebb.

Mert máshol lakozunk mi már,
ahol az űr mindent kitár,
nem keringnek benne titkok,
s kutatójuk nem kap szitkot
        és röhejt,
Élünk, lehetünk halottak,
elvetjük a kiszabottat.
Istenbábból leszünk férgek,
kiket fény s éj egyként sértett
        s átölelt.

Egünk babszem, búzánk csillag:
nemcsak gázgömb, bourbonillat.
És a bourbon illatában
szupernóva-robbanás van,
        nyeletnyi.
S bennünk világrészegekben
úgy árad szét, mint szárny rebben,
s ahogy bomlik eónokban,
úgy tudunk majd egyre jobban
        SZERETNI...