|
KESERŰ
JÓZSEF
Az olvasás: akt tusa
Németh Zoltán: Olvasáserotika.
Esszék, kritikák, tanulmányok - az élvezet szövegei1
Erotikus munkapad, szövegeken végzett
műveletek, mániákus olvasás, szövegfetischismus, szövegpornographia, a
szerző hiányzó neve, a másikba hatoló szadista interpretáció... Németh
Zoltán harmadik kötetének paratextusai olyan értelmezői szövegteret hoznak
létre, amely igyekszik lehatárolni a vele dialógusba lépő meta(?)szövegek
szemantikai mezejét. Hiszen elkerülhetetlen a rákérdezés az olvasás olyannyira
hangsúlyozott erotikusságának mibenlétére. A cím és az alcím "hangsúlyos
szavai" szelíd erőszakkal rajzolják fel a játéktér "sarkait": OLVASÁS -
EROTIKA - ÉLVEZET - SZÖVEG. Ahelyett, hogy e fogalmak definiálásába bonyolódnék,
a recenzens inkább a köztük létrejövő lehetséges viszonylatokra hívná fel
a figyelmet. A cím lineáris olvasásával létrejövő arányosság (olvasás/erotika
- élvezet/szöveg) azt állítja, hogy az olvasás lehet erotikus, a szöveg
pedig élvezetes. Eszerint a kritikus is lehet élvező olvasó, illetve szövege
lehet élvezhető szöveg. Némi körmönfont rendezgetés után a következő aránypárt
kaphatjuk: szöveg/olvasás - erotika/élvezet. Vagyis a szöveg úgy aránylik
az olvasáshoz, mint az erotika az élvezethez. Magyarán: a szöveg olvasás
nélkül annyi, mint az erotika élvezet nélkül. Mindazonáltal nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy a paratextus nem az olvasás erotikájáról "beszél",
hanem "Olvasáserotiká"-ról (nagy kezdőbetűvel és egybeírva). Vajon rejtőzik-e
a megnevezés mögött (miként az magából a megnevezésből sejthető) koherens
kritikai rendszer? Pályázik-e az "Olvasáserotika" az olvasáselmélet státusára?
Ha igen, milyen elméleti alapfeltevésekre épít?
Az Olvasáserotika
előfeltevés-rendszerének rekonstruálásakor talán járhat némi tanulsággal
a(z egyébként bőséges és talán nem mindenütt motivált) hivatkozások összesítése.
A legtöbb hivatkozás Roland Barthes-ra történik (17), őt követi Jean Baudrillard,
Jacques Derrida, Hans Robert Jauss és Kulcsár Szabó Ernő (9), valamint
Hans-Georg Gadamer (8). Mindenképpen megjegyzendő, hogy az olvasás és az
erotika kapcsolatát vizsgáló alapszövegekre, így Roland Barthes-nak A
szöveg öröme című írására, illetve az egyenesen irodalmi erotikáról
beszélő Siegfried J. Schmidt tanulmányaira nem történik utalás. Pedig éppen
ezek a deklaratívnak tekinthető szövegek hívják fel a figyelmet a szövegkezelés
efféle módszerének határaira.2
Annak, hogy
Németh Zoltán mégis az élvezet és az öröm perspektívájából láttatja az
értelmezett szövegeket, történeti okai (is) lehetnek. A szerző a kilencvenes
évek végétől megjelenő tanulmányaival, illetve első kötetével3
szinte berobbant a szlovákiai magyar kritikai élet légüres terébe. S hozzáfűzhetjük:
duplán szólt. Hiszen Zalabai Zsigmond az 1995-ös Verstörténés után
egyre ritkábban szólalt meg. Igazán képzett kritikus pedig - miután Koncsol
László és Tóth Károly is hátat fordított a szakmának - nem akadt. Az egyetlen
kivétel talán Tőzsér Árpád. (Nem hiába mondta akkoriban - egyébként nagyon
találóan - Grendel Lajos, hogy a honi kritika mezején "sivatagos a terep".)
Németh Zoltán kritikusi megszólalásának nóvumát nem utolsósorban az adta,
hogy a szlovákiai magyar ítészek közül elsőként hasznosította azon irodalomelméleti
iskolák (főként a francia posztstrukturalizmus és a német hermeneutika)
alapfeltevéseit, amelyek a kilencvenes évek elejétől mind markánsabban
formálták a magyarországi kritikaírás gyakorlatát. Fellépése ilyen értelemben
előzmények nélkül való. A Kocur László által kíméletlen következetességgel
megrajzolt (ám kevésbé argumentált) kritikusi sor is inkább a töréspontokat
érzékelteti.4 Természetesen ez nem jelenti
azt, hogy Németh Zoltán mentesülne a hagyomány(ok)ban való részesedés "terhe"
alól. E tekintetben az Olvasáserotikában tematizált (de már az első
kötetben is érzékelhető) örömelv az irodalom autonómiája melletti állásfoglalásként
is értelmezhető, amennyiben az individuálisat hangsúlyozza a közösségivel
szemben. A honi irodalmi diskurzusban az "individualisták" és a "kollektivisták"
szembenállása még a kilencvenes években is meghatározó volt; elegendő csupán
az Irodalmi Szemle hasábjain lezajlott Duba-Grendel vitára utalnunk.5
Persze túlzott
egyszerűsítés volna az Olvasáserotikát pusztán egy lefutott vitára
történt reakcióként kezelni. Tágabb horizontot kínál az értelmezéshez,
ha a "külsődleges" történeti közelítés helyett a mű keletkezésének belső
motivációira kérdezünk rá. Úgy vélem, e tekintetben az Olvasáserotikát
az autonóm kritikai nyelv megteremtésének szándéka jellemzi. Jól érzékelhető
ez a művek(b)en végzett munkából lepárlódó saját(os) nyelvezet kimunkálásában,
valamint a kritikaírás gyakorlatával foglalkozó írások (Kritika és interpretáció;
A Prométheusz-változó; "Kritikus" kritikusok) látásmódjában. Ez utóbbiból
kirajzolódik kettős viszonya a technicizált kritikaelméleti metanyelvhez.
Egyrészt nem mond le az efféle metanyelv működtetéséről, megőrizvén annak
fogalmiságát, másrészt (a szűkebb értelemben vett elemzésekben) a szövegbe
való "belehelyezkedés" stratégiáját követve "együtt mozog" az értelmezett
szöveggel. Nem áll be egyértelműen egyik elméleti iskola zászlaja alá sem,
sőt, igyekszik látványosan elhatárolódni tőlük. Látszatra nem törekszik
a velük szembeni legitimációra, önmeghatározása csak retorikai szinten
ragadható meg.6 "Az élvezet szövegei" azonban
több helyütt nyíltan fellépnek a metanyelvi beszédmódok ellen, s a szövegről
szóló beszéd helyett a szövegben való beszédet részesítik előnyben.
Az értelmező szöveg olykor szétválaszthatatlanul egybefolyik az értelmezettel,
feloldódik egy metaforikus nyelvben. Továbbírja a vizsgált szöveg metaforáit,
ugyanakkor kétségessé teszi az értelmezett szöveg státusát, mivel önmagát
is értelmezi.
Ideje leszögeznem:
szerintem az Olvasáserotika - noha előzetes retorikai stratégiái
azt sugallják, hogy itt egy következetes rendszerrel van dolgunk - azt
a "célkitűzését", hogy az irodalmi szövegeket élvezve olvassa, csak töredékesen
képes megvalósítani, az elemzések nyelvileg és elméleti hátterüket tekintve
is meglehetősen heterogének. Az, amit a szövegek egy része örömelvként
tematizál, nem egyformán releváns a kötet minden írásában. Feltűnő az örömelv
jelentésének rögzítetlensége, illetve el-különböződése. Az "öröm" szó olyan
jelölőként funkcionál, amelynek egyszerre több jelöltje van. Az esetek
többségében - kimondva vagy látensen - a megértés és a tudás alakzatával
kerül kapcsolatba. Hiszen semmilyen esszé, tanulmány vagy kritika nem rejtheti
véka alá, hogy mindig valamiféle tudást közvetít. A kritikus nem tudja
megtagadni a Hermész-szerepet s vele a tudás, az értés örömét. Mert "a
tudás gyönyörűséges".7 Nem kevésbé az út,
amely hozzá vezet. Az Olvasáserotika "beszélője" önmagát "mániákus
olvasónak" nevezi, aki a szövegekkel "szétrágja magát" ekként "elősegítve
a kóros szövegburjánzást". Az értelmezést mazochista szenvedélyként, önpusztító
örömként éli meg. Másfelől azonban az értelmezés az önértés öröme is egyben,
melynek alapja - legalábbis Németh szerint - az igényesség önmagunkkal
és másokkal szemben. Az egyik Tőzsérről szóló tanulmányban olvashatjuk:
"a 'szöveg öröme', az írás és az olvasás öröme a mérce, azaz az igényesség
az olvasás és az írás iránt. Hiszen örömet, azaz megélhető, magunkká élhető
értéket csak az önmagunkkal és másokkal szembeni igényesség jelenthet."8
A közvetített tudás azonban mindig dekonstruálható, sőt dekonstruálandó
(mint azt a kötet több írása jelzi), az önértés egyben (ön)félreértés is,
így nem marad más, mint mindezek józan belátása - "az esetlegesség, a tévedés
lehetőségének öröme".9
Az Olvasáserotika,
miközben olyan szövegekről beszél, amelyek csábítanak, maga is megpróbálja
elcsábítani olvasóját. A csábítás terepe az Előszó, amely ígér és
felkínálja magát. Igyekszik az olvasó és a szöveg találkozását a gyönyör
terében elgondolni, ahol az olvasó/értelmező egyfajta határtalan(nak tűnő)
"euforikus" intertextuális játékot kezdeményezhet. "Pántextualista eltűnésekről",
"egyik szövegből a Másikba hatolásról", "a szöveg erotikus kisugárzásáról"
beszél, s az összedobált hivatkozásokkal valamint az érezhetően mesterkélt
modalitással ("A lassúság félelmetesnek mutatja magát.") önprofilírozza
magát. Az "előszó színjátékában"10 az Olvasáserotika
olvasásretorikaként dekonstruálódik. Az Előszó (amely ugyancsak
az Olvasáserotika címet viseli) kötetben elfoglalt helyénél fogva
arra törekszik, hogy elő-írjon egy olvasási módot, miközben - éppen pózszerűségének
és öngerjesztő retorikájának köszönhetően - tulajdon kritikai beszédmód
mivoltát kérdőjelezi meg. Az Előszóban íródó értelmezési stratégia
azonban nem terjeszti ki uralmát a kötet minden szövegére (sőt sok esetben
ellenük íródik), s egy kettős chiazmatikus játékban folyamatosan dekonstruálja
a corpust. Míg a kötet írásainak zöme a megértés alakzata felől építkezik,
addig a határtalan játékot preferáló "élvező" szövegek az értelmezői pozíció
lebontásában érdekeltek. E kettős irányú mozgásnak köszönhetően az Olvasáserotika
tulajdon olvashatóságának lehetetlenségét beszéli el, s a kritikaolvasás
allegóriájaként működteti magát.
Úgy vélem,
Németh Zoltán tanulmánykötetének legjobb írásai éppen azok, amelyek a de-centralizált
szövegfelfogásból eredően nem szolgáltatják ki magukat semmiféle egyértelmű
jelentésnek vagy igazságnak, hanem a folyamatszerűséget, a rögzíthetetlenséget
implikálják. Különösen kettőt emelnék ki közülük: A szöveg vágyát
és az Ester Házy: a nővé válás/halás aktusait. Az előbbi, amely
a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai című verseskönyvvel
kezdeményez párbeszédet, a címben és az Előszóban Olvasáserotikának
aposztrofált értelmezési stratégiák applikációjára tesz kísérletet. A játékba
hozott verseskönyv kellően tág mozgásteret kínál egy korlátlannak tetsző
intertextuális kalandhoz, mivel benne "stílusok, nyelvek, egymástól időben
távol eső nevek, korok, helyek csúsznak egymásba".11
Ebbe a játéktérbe a metapozícióit feladó értelmezői szöveg maga is belecsúszik.
Együtt mozog az értelmezett szöveggel, összemosódik vele. A barthes-i belátás
alapján nem redukálja, hanem továbbírja annak metaforáit. Az értelmezés
központi metaforáját a felütésben megidézett Rimbaud-verssor ("Azóta egyre
fürdök roppant tengerek költészetében") szolgáltatja. A határtalan tenger
a játék határtalanságát idézi, a tenger hullámzó mozgása pedig magát az
értelmezői eljárást. A "szövegek [...] szövegekben, egymásban fürdenek",
"megállíthatatlan hullámok érkeznek a tudás [...] felől", a "mérhetetlenül
terpeszkedő allúziók elmossák a szöveg határait." A tenger "lehetne ennek
a szövegnek a metaforája, [...] pontosabban a tengerbe öntött tinta képe;
tehát az etimológiát feloldani vágyó állapot a szétáztatásban érdekelt,
szétáztatni a szöveget, szétáztatni, feloldani a szövetet, szemlélni, ahogy
a szöveg, feloldódva a tenger ritmikus mozgásában, a tengerben elveszíti
határait és lehetőségeit, ahogy a tenger nem szétválasztja, hanem összevegyíti
és szét- vagyis egymásba mossa a struktúrákat." Az egyetlen jelölt illúzióját
elmossa a disszemináció12 zavarbaejtő törvénye:
"az út során néha felbukkan a jelentés, néha szétfoszlik."13
Ami marad: az értelmezés esetlegessége: "A véletlenül elénk
vetődő jelentésekből fogok élni."14
A "disszemináció"
fogalma számos írásban visszatér (pl. A lélek disszeminációja; Mi van
egy lehetséges Grendel-novella megírásának szimulációja közben?), a
"dekonstrukció" szót pedig majd' minden írásában leírja a szerző.15
Az a fajta dekonstruktív olvasat azonban, amely figyelemmel
kíséri a szöveg alineáris, disszemináló mozgását, viszonylag ritka. E tekintetben
a kötet unikumának számít az Ester Házy: a nővé válás/halás aktusai
című írás, amely a lineáris írásmodell lebontásával feladja a szöveget
uraló vezérelv eszméjét. A szöveget különböző betűtípusokkal írt meg-megszakadó
szövegfoszlányok, szövegtöredékek alkotják. Többségük alatt (feltehetően
fiktív) női szerzők aláírásai figurálnak. E szövegfragmentumok párbeszédet
folytatnak egymással, egymást olvassák és értelmezik. Külső erőszak híján
azonban nehezen állítható fel közöttük bármiféle hierarchia. A szöveg ennélfogva
nélkülözni kénytelen a megnyugtató centrumot, pontosabban: a középpont
folyamatos áthelyeződésének vég nélküli játékát játssza. A szövegtöredékek
térbeli elrendezése gátat vet a lineáris olvasásnak, vagy legalábbis fölöttébb
megnehezíti azt, s így eleve meggátol mindennemű totalizáló olvasatot.
Az efféle de-linearizált szöveg nem tesz kísérletet a jelentés megragadására.
A jelentéslehetőségek szétszóródnak a szöveg széttartó mozgásában. A textusok
közti űr, a papír fehére lesz száműzetésük (nem)helye. Az olvasó egyetlen
elégtétele: az olvasás öröme. (Csak) a gyönyör marad.
A gyönyör a szövegek között. Leírhatatlanul, rögzíthetetlenül.
Az Olvasáserotika
szövegeinek egy része a lezáratlanságot implikálja. Olyan játékot játszik,
amelynek alapszabálya, "hogy a játszmák ne legyenek lejátszva, [...] hogy
legyen játék"16, legyen(ek) - akár egymásnak
ellentmondó, egymást zavarba hozó - (nyelv)játék(ok). Az Olvasáserotika
különböző nyelvjátékok egymásba(n)játszásával saját kritikai megnyilatkozásának
egész-érvényűségét vonja kétségbe. De ezen a ponton meg kell állnunk, ha
nem akarunk végletesen egyoldalúsítani. Félrevezető volna, ha csupán a
szöveg differáló mozgásaira koncentrálnánk. Felhívnám a figyelmet azokra
a "szólamokra", amelyek időről időre vissza-visszatérnek, s az írások diffúz
potenciálja ellenében hatnak. E "szólamok" egy "lassú", "differenciáló"
olvasás során "témákká" olvashatók össze. E "témák" pedig - meglátásom
szerint - Németh Zoltán kritikusi gyakorlatának "identitástémáit" (Norman
N. Holland) képezik. Hangsúlyosságánál fogva kiemelkedik közülük az elmélet(ek)
hatalmi mechanizmusának kérdése, amely többször visszatér, legkézenfekvőbben
talán a kritika és az (irodalom)elmélet viszonyának tisztázásakor. Ahhoz,
hogy az Olvasáserotika hiteles megszólalásként hasson, előbb fel
kell tennie a kritika nyelvére (azaz tulajdon nyelvére) vonatkozó kérdést.
Ez már a kötet első tanulmányának felütésében megtörténik: "(M)ilyen nyelv
a kritika nyelve? Elmélet és szépirodalom között vegetáló 'harmadik nyelv'?
Olyan 'harmadik nyelv', amely mindkét irányban kiszolgáltatott: egyfelől
az elmélet saját céljaira sajátítja ki a kritika eredményeit, másfelől
a szépirodalom nem vonja be saját szövegjátékába?"17
Noha az elmélet feladata elsősorban az lenne, hogy támpontokat adjon az
értelmezéshez, valójában determinálja azt. Problémafelvetésével automatikusan
lehatárol más lehetséges közelítéseket, s így szűkíti a kérdezés horizontját.
"De vajon nem sérül-e meg ezáltal [...] az irodalmi mű szingularitása, egyedisége?"
Ha így is van (s nyilván így van) mégsem közeledhetünk a szövegekhez elméleti
alapvetés nélkül. Hiszen "miről szólna egy irodalomkritikaként felfogható
szöveg, ha nem lennének mögötte irodalomelméleti tézisek?"18
Ezzel tehát elismertük, hogy az elemzés nem lesz más, mint elméletek által
meghatározott színjáték, az elméletek tételeinek igazolása, az "Igazság"
neve mögé rejtett hatalomvágy manifesztációja? "Hiszen ha örökösen az elmélet
felől közeledünk a szöveghez, vajon nem egy ugyan még megíratlan, de valójában
már 'elő-írt', egy meghatározott szövegjáték szabályait alkalmazó, szabadságát
vesztett értelmezői szöveget generálunk?"19
Vajon meg lehet szabadulni a tulajdon előfeltevéseit irodalmi szövegeken
számonkérő elméletektől, te(rr)oretikáktól? Elkerülhető-e a kritikaírás
azon csapdája, hogy a háttérként mozgósított elméleti anyag illusztrációvá
silányítsa a vizsgált műalkotást? Az Olvasáserotika fellép a szépirodalmi
szövegeket uralni kívánó te(rr)oretikák ellen, mégsem tudja elkerülni a
különféle elméleteket viszonyítási pontként használó megállapításokat,
mint például: "Baudrillard visszhangzik a következő sorokban..."20
vagy "(A) Kappus és Rilke közötti szellemi párviadal az én meglátásom szerint
a Habermas-Lyotard vita lírai újraszituálása..."21 stb.
Megpróbál ellenszegülni az elmélet(ek)nek, ám ellenszegülésével valójában
érvényesülési vágyát juttatja kifejezésre. Hiszen az ellenszegülés retorikai
struktúrája magában rejti az ellenszegülésnek való ellenszegülést (és így
tovább), s az elméletnek ellenszegülő elméletek vég nélküli tükörjátékát
játssza.
Itt jegyezném
meg, hogy a későbbiekben a fentiekhez hasonló "identitástémává" nőheti
ki magát az a még csak alakulófélben levő kérdésirány, amit a "referencialitás
kérdéseként" aposztrofálhatnánk. Németh, ellentétben azokkal a kritikusokkal,
akik csak szövegekről hajlandóak beszélni, szembenéz a referencia kérdésével,
sőt különös jelentőséget tulajdonít neki. A Tömegsírról szóló elemzésében
például egyenesen "referenciális többlet jelentés"-ről beszél. Ennek továbbgondolására
vállalkozik A posztreferenciális olvasatélvezet című írásában, ahol
a "posztreferencialitás" meglehetősen homályos fogalmának bevezetésével
egyfajta posztolvasatot kíván legitimálni, olyan olvasatot, amelyben a
referencialitás jelentéstöbbletet hordoz. Talamon posztumusz kötete kapcsán
mutatja be, hogyan valósulhat meg az efféle olvasat. Kiderül azonban, hogy
a "referencialitás kiapadhatatlan és kiszámíthatatlan játéka" - amely alapján
a "posztreferenciális" olvasatot a posztstrukturalista olvasatok meghaladásaként
(is) értelmezhetjük - csupán a "választott" kevesek számára hozzáférhető.
Talán e vázlatból
is kitűnik, hogy Németh Zoltán Olvasáserotikája olyan könyv, amely
kérdez, vitára ingerel és saját pozíciónk szüntelen felülvizsgálására kényszerít.
Egy szuverén kritikai nyelv megteremtésének igénye munkál benne, ugyanakkor
e saját nyelv elkerülhetetlen kiszolgáltatottságát is prezentálja. Nem
rögzíti saját elméleti alaphelyzetét, pontosabban e rögzítettségtől óvja
magát azáltal, hogy folyamatosan átlép az egyik nyelvjátékból a másikba;
s közben állandóan felülvizsgálja önmagát. E gesztusban az önkorrekcióra
való igényét fedezhetjük fel. Azzal, hogy elismeri állhatatlanságát és
kitettségét még nem lesz kevésbé kiszolgáltatott, de olyan erényről ad
bizonyságot, amely kevesek sajátja. Hiszen, mint mondja: "Korlátoltságunk
és véges kompetenciánk elfogadása és felismerése talán olyan lépés, amelyre
nem sok értelmező képes."22
Jegyzetek
1 Németh Zoltán: Olvasáserotika.
Esszék, kritikák, tanulmányok - az élvezet szövegei, Kalligram, Pozsony,
2000.
2 "A szöveg elmélete
ugyan posztulálja a gyönyört, de igen csekély az intézményes jövője. [...]
Nemcsak minden intézményes kutatás végzetesen metalingvisztikai jellege
gördít akadályt a szövegi öröm leírása elé, hanem az is, hogy jelenleg
képtelenek vagyunk megalkotni a szüntelen vágyakozás tudományát." (Roland
Barthes: A szöveg öröme, In. Uő: A szöveg öröme, Osiris,
Budapest, 1998. 75-116. 112.) "(A) produktív és anarchikus irodalmi erotika
mellett szeretnénk érvelni, amelytől az értelmezések burjánzanak, s senki
nem metszi őket vissza; de olyan legyen ez az erotika, amely ezt a tenyészetet
azon a helyen hagyja, ahol termékeny és vonzó, azaz az irodalom rendszerében
való részvétel területén, és nem telepíti át oda, ahol halálra untat minket,
vagyis az irodalmi elemzés területére." (Siegfried J. Schmidt: "Értelmezés
- szent tehén vagy szükségszerűség?", Helikon, 1989/1. 91-113. 108.)
3 Németh Zoltán: A
kapus öröme a tizenegyesnél. Irodalmi tanulmányok esszék, látomások,
AB-ART, Pozsony, 1999.
4 "Ha egy alkalommal
egy képzett kritikatörténész meg akarja majd írni a második világháború
utáni csehszlovákiai magyar irodalomkritika történetét, az négy pilléren
fog nyugodni. Ez a négy pillér pedig: Fábry, Koncsol, Zalabai, Németh."
(Kocur László: "'Az olvasónak pedig joga van játszani a művel'. Koncsol
László irodalomkritikusi gyakorlata", Kalligram, 2000/9. 88-100. 95.)
5 Lásd Irodalmi Szemle,
1997/5.
6 Zavarba ejtő az a fajta
(igaz csak helyenkénti) önreflektáltság, amikor az Olvasáserotika kívülről
néz önmagára, s a saját interpretációs gyakorlatában hasznosított elveket
kívülről szemléli. Így a Kritika és interpretációban "élvező" kritikai
nyelvről beszél, de problematikusnak tartja az ezt megalapozó barthes-i
tételt.
7 Roland Barthes, i.m.
87.
8 Az irodalomban gondolkodók
öröme, In. Olvasáserotika, 64.
9 Uo. 70.
10 "Az előszó színjátéka
destabilizálja a szöveget, rámutat azokra a mozzanatokra, amelyek alapján
megbomlik a tételezett, elvárt szövegrend, és ezzel egyidőben egy másik
szöveg is íródik." (Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata, Jelenkor
Kiadó, Pécs, 1994. 187.)
11 A szöveg vágya,
In. Olvasáserotika, 103.
12 "Az ekként megnyitott
mozgástérben szövegek végtelen számú halmaza íródik egymásba folyamatosan,
végeláthatatlan 'láncolatokat' alkotva, létrehozva azt az intertextust,
mely nem képes meta-textussá válni, kon-textusként rögződni, re-kontextualizálódni,
hanem a hérakleitoszi játék, a szókratészi irónia, a nietzschei nevetés
aritmikus, atopikus, afonikus vonzásának engedve a szövegek egymásba(n)
játszásainak, egymás felületein hagyott (le)nyom(at)ainak, egymásban és
egymásból való (meg)foganásának, eredezésének, elvetélésének mozgását írja.
[...] Az egymásba(n) íródó szövegek e szövegesülő íródása egy dinamikus és
folytonosan változó folyamat, végső jelentés és jelenlét nélküli burjánzás,
a szövegszerűsödés erotikája - disszemináció." (Orbán Jolán, i.m. 172.)
13 A szöveg vágya,
In. Olvasáserotika, 95/96.
14 Uo. 97.
15 Némiképp zavaróan
hat, hogy nem árnyalja a fogalmat, s dekonstrukció alatt - megítélésem
szerint - minden esetben csupán annak derridai válfaját érti.
16 Roland Barthes, i.m.
76.
17 Kritika és interpretáció,
In. Olvasáserotika, 13/14.
18 Uo. 14.
19 Uo. 13.
20 (Leviticus),
In. Olvasáserotika, 47.
21 Uo. 49.
22 Az irodalomban
gondolkodók öröme, In. Olvasáserotika, 70 |
|