Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 7.sz.  
 
KESERŰ JÓZSEF


Az olvasás: akt tusa
Németh Zoltán: Olvasáserotika. Esszék, kritikák, tanulmányok - az élvezet szövegei1


Erotikus munkapad, szövegeken végzett műveletek, mániákus olvasás, szövegfetischismus, szövegpornographia, a szerző hiányzó neve, a másikba hatoló szadista interpretáció... Németh Zoltán harmadik kötetének paratextusai olyan értelmezői szövegteret hoznak létre, amely igyekszik lehatárolni a vele dialógusba lépő meta(?)szövegek szemantikai mezejét. Hiszen elkerülhetetlen a rákérdezés az olvasás olyannyira hangsúlyozott erotikusságának mibenlétére. A cím és az alcím "hangsúlyos szavai" szelíd erőszakkal rajzolják fel a játéktér "sarkait": OLVASÁS - EROTIKA - ÉLVEZET - SZÖVEG. Ahelyett, hogy e fogalmak definiálásába bonyolódnék, a recenzens inkább a köztük létrejövő lehetséges viszonylatokra hívná fel a figyelmet. A cím lineáris olvasásával létrejövő arányosság (olvasás/erotika - élvezet/szöveg) azt állítja, hogy az olvasás lehet erotikus, a szöveg pedig élvezetes. Eszerint a kritikus is lehet élvező olvasó, illetve szövege lehet élvezhető szöveg. Némi körmönfont rendezgetés után a következő aránypárt kaphatjuk: szöveg/olvasás - erotika/élvezet. Vagyis a szöveg úgy aránylik az olvasáshoz, mint az erotika az élvezethez. Magyarán: a szöveg olvasás nélkül annyi, mint az erotika élvezet nélkül. Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a paratextus nem az olvasás erotikájáról "beszél", hanem "Olvasáserotiká"-ról (nagy kezdőbetűvel és egybeírva). Vajon rejtőzik-e a megnevezés mögött (miként az magából a megnevezésből sejthető) koherens kritikai rendszer? Pályázik-e az "Olvasáserotika" az olvasáselmélet státusára? Ha igen, milyen elméleti alapfeltevésekre épít?
     Az Olvasáserotika előfeltevés-rendszerének rekonstruálásakor talán járhat némi tanulsággal a(z egyébként bőséges és talán nem mindenütt motivált) hivatkozások összesítése. A legtöbb hivatkozás Roland Barthes-ra történik (17), őt követi Jean Baudrillard, Jacques Derrida, Hans Robert Jauss és Kulcsár Szabó Ernő (9), valamint Hans-Georg Gadamer (8). Mindenképpen megjegyzendő, hogy az olvasás és az erotika kapcsolatát vizsgáló alapszövegekre, így Roland Barthes-nak A szöveg öröme című írására, illetve az egyenesen irodalmi erotikáról beszélő Siegfried J. Schmidt tanulmányaira nem történik utalás. Pedig éppen ezek a deklaratívnak tekinthető szövegek hívják fel a figyelmet a szövegkezelés efféle módszerének határaira.2
     Annak, hogy Németh Zoltán mégis az élvezet és az öröm perspektívájából láttatja az értelmezett szövegeket, történeti okai (is) lehetnek. A szerző a kilencvenes évek végétől megjelenő tanulmányaival, illetve első kötetével3 szinte berobbant a szlovákiai magyar kritikai élet légüres terébe. S hozzáfűzhetjük: duplán szólt. Hiszen Zalabai Zsigmond az 1995-ös Verstörténés után egyre ritkábban szólalt meg. Igazán képzett kritikus pedig - miután Koncsol László és Tóth Károly is hátat fordított a szakmának - nem akadt. Az egyetlen kivétel talán Tőzsér Árpád. (Nem hiába mondta akkoriban - egyébként nagyon találóan - Grendel Lajos, hogy a honi kritika mezején "sivatagos a terep".) Németh Zoltán kritikusi megszólalásának nóvumát nem utolsósorban az adta, hogy a szlovákiai magyar ítészek közül elsőként hasznosította azon irodalomelméleti iskolák (főként a francia posztstrukturalizmus és a német hermeneutika) alapfeltevéseit, amelyek a kilencvenes évek elejétől mind markánsabban formálták a magyarországi kritikaírás gyakorlatát. Fellépése ilyen értelemben előzmények nélkül való. A Kocur László által kíméletlen következetességgel megrajzolt (ám kevésbé argumentált) kritikusi sor is inkább a töréspontokat érzékelteti.4 Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Németh Zoltán mentesülne a hagyomány(ok)ban való részesedés "terhe" alól. E tekintetben az Olvasáserotikában tematizált (de már az első kötetben is érzékelhető) örömelv az irodalom autonómiája melletti állásfoglalásként is értelmezhető, amennyiben az individuálisat hangsúlyozza a közösségivel szemben. A honi irodalmi diskurzusban az "individualisták" és a "kollektivisták" szembenállása még a kilencvenes években is meghatározó volt; elegendő csupán az Irodalmi Szemle hasábjain lezajlott Duba-Grendel vitára utalnunk.5
     Persze túlzott egyszerűsítés volna az Olvasáserotikát pusztán egy lefutott vitára történt reakcióként kezelni. Tágabb horizontot kínál az értelmezéshez, ha a "külsődleges" történeti közelítés helyett a mű keletkezésének belső motivációira kérdezünk rá. Úgy vélem, e tekintetben az Olvasáserotikát az autonóm kritikai nyelv megteremtésének szándéka jellemzi. Jól érzékelhető ez a művek(b)en végzett munkából lepárlódó saját(os) nyelvezet kimunkálásában, valamint a kritikaírás gyakorlatával foglalkozó írások (Kritika és interpretáció; A Prométheusz-változó; "Kritikus" kritikusok) látásmódjában. Ez utóbbiból kirajzolódik kettős viszonya a technicizált kritikaelméleti metanyelvhez. Egyrészt nem mond le az efféle metanyelv működtetéséről, megőrizvén annak fogalmiságát, másrészt (a szűkebb értelemben vett elemzésekben) a szövegbe való "belehelyezkedés" stratégiáját követve "együtt mozog" az értelmezett szöveggel. Nem áll be egyértelműen egyik elméleti iskola zászlaja alá sem, sőt, igyekszik látványosan elhatárolódni tőlük. Látszatra nem törekszik a velük szembeni legitimációra, önmeghatározása csak retorikai szinten ragadható meg.6 "Az élvezet szövegei" azonban több helyütt nyíltan fellépnek a metanyelvi beszédmódok ellen, s a szövegről szóló beszéd helyett a szövegben való beszédet részesítik előnyben. Az értelmező szöveg olykor szétválaszthatatlanul egybefolyik az értelmezettel, feloldódik egy metaforikus nyelvben. Továbbírja a vizsgált szöveg metaforáit, ugyanakkor kétségessé teszi az értelmezett szöveg státusát, mivel önmagát is értelmezi.
     Ideje leszögeznem: szerintem az Olvasáserotika - noha előzetes retorikai stratégiái azt sugallják, hogy itt egy következetes rendszerrel van dolgunk - azt a "célkitűzését", hogy az irodalmi szövegeket élvezve olvassa, csak töredékesen képes megvalósítani, az elemzések nyelvileg és elméleti hátterüket tekintve is meglehetősen heterogének. Az, amit a szövegek egy része örömelvként tematizál, nem egyformán releváns a kötet minden írásában. Feltűnő az örömelv jelentésének rögzítetlensége, illetve el-különböződése. Az "öröm" szó olyan jelölőként funkcionál, amelynek egyszerre több jelöltje van. Az esetek többségében - kimondva vagy látensen - a megértés és a tudás alakzatával kerül kapcsolatba. Hiszen semmilyen esszé, tanulmány vagy kritika nem rejtheti véka alá, hogy mindig valamiféle tudást közvetít. A kritikus nem tudja megtagadni a Hermész-szerepet s vele a tudás, az értés örömét. Mert "a tudás gyönyörűséges".7 Nem kevésbé az út, amely hozzá vezet. Az Olvasáserotika "beszélője" önmagát "mániákus olvasónak" nevezi, aki a szövegekkel "szétrágja magát" ekként "elősegítve a kóros szövegburjánzást". Az értelmezést mazochista szenvedélyként, önpusztító örömként éli meg. Másfelől azonban az értelmezés az önértés öröme is egyben, melynek alapja - legalábbis Németh szerint - az igényesség önmagunkkal és másokkal szemben. Az egyik Tőzsérről szóló tanulmányban olvashatjuk: "a 'szöveg öröme', az írás és az olvasás öröme a mérce, azaz az igényesség az olvasás és az írás iránt. Hiszen örömet, azaz megélhető, magunkká élhető értéket csak az önmagunkkal és másokkal szembeni igényesség jelenthet."8 A közvetített tudás azonban mindig dekonstruálható, sőt dekonstruálandó (mint azt a kötet több írása jelzi), az önértés egyben (ön)félreértés is, így nem marad más, mint mindezek józan belátása - "az esetlegesség, a tévedés lehetőségének öröme".9
     Az Olvasáserotika, miközben olyan szövegekről beszél, amelyek csábítanak, maga is megpróbálja elcsábítani olvasóját. A csábítás terepe az Előszó, amely ígér és felkínálja magát. Igyekszik az olvasó és a szöveg találkozását a gyönyör terében elgondolni, ahol az olvasó/értelmező egyfajta határtalan(nak tűnő) "euforikus" intertextuális játékot kezdeményezhet. "Pántextualista eltűnésekről", "egyik szövegből a Másikba hatolásról", "a szöveg erotikus kisugárzásáról" beszél, s az összedobált hivatkozásokkal valamint az érezhetően mesterkélt modalitással ("A lassúság félelmetesnek mutatja magát.") önprofilírozza magát. Az "előszó színjátékában"10 az Olvasáserotika olvasásretorikaként dekonstruálódik. Az Előszó (amely ugyancsak az Olvasáserotika címet viseli) kötetben elfoglalt helyénél fogva arra törekszik, hogy elő-írjon egy olvasási módot, miközben - éppen pózszerűségének és öngerjesztő retorikájának köszönhetően - tulajdon kritikai beszédmód mivoltát kérdőjelezi meg. Az Előszóban íródó értelmezési stratégia azonban nem terjeszti ki uralmát a kötet minden szövegére (sőt sok esetben ellenük íródik), s egy kettős chiazmatikus játékban folyamatosan dekonstruálja a corpust. Míg a kötet írásainak zöme a megértés alakzata felől építkezik, addig a határtalan játékot preferáló "élvező" szövegek az értelmezői pozíció lebontásában érdekeltek. E kettős irányú mozgásnak köszönhetően az Olvasáserotika tulajdon olvashatóságának lehetetlenségét beszéli el, s a kritikaolvasás allegóriájaként működteti magát.
     Úgy vélem, Németh Zoltán tanulmánykötetének legjobb írásai éppen azok, amelyek a de-centralizált szövegfelfogásból eredően nem szolgáltatják ki magukat semmiféle egyértelmű jelentésnek vagy igazságnak, hanem a folyamatszerűséget, a rögzíthetetlenséget implikálják. Különösen kettőt emelnék ki közülük: A szöveg vágyát és az Ester Házy: a nővé válás/halás aktusait. Az előbbi, amely a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai című verseskönyvvel kezdeményez párbeszédet, a címben és az Előszóban Olvasáserotikának aposztrofált értelmezési stratégiák applikációjára tesz kísérletet. A játékba hozott verseskönyv kellően tág mozgásteret kínál egy korlátlannak tetsző intertextuális kalandhoz, mivel benne "stílusok, nyelvek, egymástól időben távol eső nevek, korok, helyek csúsznak egymásba".11 Ebbe a játéktérbe a metapozícióit feladó értelmezői szöveg maga is belecsúszik. Együtt mozog az értelmezett szöveggel, összemosódik vele. A barthes-i belátás alapján nem redukálja, hanem továbbírja annak metaforáit. Az értelmezés központi metaforáját a felütésben megidézett Rimbaud-verssor ("Azóta egyre fürdök roppant tengerek költészetében") szolgáltatja. A határtalan tenger a játék határtalanságát idézi, a tenger hullámzó mozgása pedig magát az értelmezői eljárást. A "szövegek [...] szövegekben, egymásban fürdenek", "megállíthatatlan hullámok érkeznek a tudás [...] felől", a "mérhetetlenül terpeszkedő allúziók elmossák a szöveg határait." A tenger "lehetne ennek a szövegnek a metaforája, [...] pontosabban a tengerbe öntött tinta képe; tehát az etimológiát feloldani vágyó állapot a szétáztatásban érdekelt, szétáztatni a szöveget, szétáztatni, feloldani a szövetet, szemlélni, ahogy a szöveg, feloldódva a tenger ritmikus mozgásában, a tengerben elveszíti határait és lehetőségeit, ahogy a tenger nem szétválasztja, hanem összevegyíti és szét- vagyis egymásba mossa a struktúrákat." Az egyetlen jelölt illúzióját elmossa a disszemináció12 zavarbaejtő törvénye: "az út során néha felbukkan a jelentés, néha szétfoszlik."13 Ami marad: az értelmezés esetlegessége: "A véletlenül elénk vetődő jelentésekből fogok élni."14
     A "disszemináció" fogalma számos írásban visszatér (pl. A lélek disszeminációja; Mi van egy lehetséges Grendel-novella megírásának szimulációja közben?), a "dekonstrukció" szót pedig majd' minden írásában leírja a szerző.15 Az a fajta dekonstruktív olvasat azonban, amely figyelemmel kíséri a szöveg alineáris, disszemináló mozgását, viszonylag ritka. E tekintetben a kötet unikumának számít az Ester Házy: a nővé válás/halás aktusai című írás, amely a lineáris írásmodell lebontásával feladja a szöveget uraló vezérelv eszméjét. A szöveget különböző betűtípusokkal írt meg-megszakadó szövegfoszlányok, szövegtöredékek alkotják. Többségük alatt (feltehetően fiktív) női szerzők aláírásai figurálnak. E szövegfragmentumok párbeszédet folytatnak egymással, egymást olvassák és értelmezik. Külső erőszak híján azonban nehezen állítható fel közöttük bármiféle hierarchia. A szöveg ennélfogva nélkülözni kénytelen a megnyugtató centrumot, pontosabban: a középpont folyamatos áthelyeződésének vég nélküli játékát játssza. A szövegtöredékek térbeli elrendezése gátat vet a lineáris olvasásnak, vagy legalábbis fölöttébb megnehezíti azt, s így eleve meggátol mindennemű totalizáló olvasatot. Az efféle de-linearizált szöveg nem tesz kísérletet a jelentés megragadására. A jelentéslehetőségek szétszóródnak a szöveg széttartó mozgásában. A textusok közti űr, a papír fehére lesz száműzetésük (nem)helye. Az olvasó egyetlen elégtétele: az olvasás öröme. (Csak) a gyönyör marad. A gyönyör a szövegek között. Leírhatatlanul, rögzíthetetlenül.
     Az Olvasáserotika szövegeinek egy része a lezáratlanságot implikálja. Olyan játékot játszik, amelynek alapszabálya, "hogy a játszmák ne legyenek lejátszva, [...] hogy legyen játék"16, legyen(ek) - akár egymásnak ellentmondó, egymást zavarba hozó - (nyelv)játék(ok). Az Olvasáserotika különböző nyelvjátékok egymásba(n)játszásával saját kritikai megnyilatkozásának egész-érvényűségét vonja kétségbe. De ezen a ponton meg kell állnunk, ha nem akarunk végletesen egyoldalúsítani. Félrevezető volna, ha csupán a szöveg differáló mozgásaira koncentrálnánk. Felhívnám a figyelmet azokra a "szólamokra", amelyek időről időre vissza-visszatérnek, s az írások diffúz potenciálja ellenében hatnak. E "szólamok" egy "lassú", "differenciáló" olvasás során "témákká" olvashatók össze. E "témák" pedig - meglátásom szerint - Németh Zoltán kritikusi gyakorlatának "identitástémáit" (Norman N. Holland) képezik. Hangsúlyosságánál fogva kiemelkedik közülük az elmélet(ek) hatalmi mechanizmusának kérdése, amely többször visszatér, legkézenfekvőbben talán a kritika és az (irodalom)elmélet viszonyának tisztázásakor. Ahhoz, hogy az Olvasáserotika hiteles megszólalásként hasson, előbb fel kell tennie a kritika nyelvére (azaz tulajdon nyelvére) vonatkozó kérdést. Ez már a kötet első tanulmányának felütésében megtörténik: "(M)ilyen nyelv a kritika nyelve? Elmélet és szépirodalom között vegetáló 'harmadik nyelv'? Olyan 'harmadik nyelv', amely mindkét irányban kiszolgáltatott: egyfelől az elmélet saját céljaira sajátítja ki a kritika eredményeit, másfelől a szépirodalom nem vonja be saját szövegjátékába?"17 Noha az elmélet feladata elsősorban az lenne, hogy támpontokat adjon az értelmezéshez, valójában determinálja azt. Problémafelvetésével automatikusan lehatárol más lehetséges közelítéseket, s így szűkíti a kérdezés horizontját. "De vajon nem sérül-e meg ezáltal [...] az irodalmi mű szingularitása, egyedisége?" Ha így is van (s nyilván így van) mégsem közeledhetünk a szövegekhez elméleti alapvetés nélkül. Hiszen "miről szólna egy irodalomkritikaként felfogható szöveg, ha nem lennének mögötte irodalomelméleti tézisek?"18 Ezzel tehát elismertük, hogy az elemzés nem lesz más, mint elméletek által meghatározott színjáték, az elméletek tételeinek igazolása, az "Igazság" neve mögé rejtett hatalomvágy manifesztációja? "Hiszen ha örökösen az elmélet felől közeledünk a szöveghez, vajon nem egy ugyan még megíratlan, de valójában már 'elő-írt', egy meghatározott szövegjáték szabályait alkalmazó, szabadságát vesztett értelmezői szöveget generálunk?"19 Vajon meg lehet szabadulni a tulajdon előfeltevéseit irodalmi szövegeken számonkérő elméletektől, te(rr)oretikáktól? Elkerülhető-e a kritikaírás azon csapdája, hogy a háttérként mozgósított elméleti anyag illusztrációvá silányítsa a vizsgált műalkotást? Az Olvasáserotika fellép a szépirodalmi szövegeket uralni kívánó te(rr)oretikák ellen, mégsem tudja elkerülni a különféle elméleteket viszonyítási pontként használó megállapításokat, mint például: "Baudrillard visszhangzik a következő sorokban..."20 vagy "(A) Kappus és Rilke közötti szellemi párviadal az én meglátásom szerint a Habermas-Lyotard vita lírai újraszituálása..."21 stb. Megpróbál ellenszegülni az elmélet(ek)nek, ám ellenszegülésével valójában érvényesülési vágyát juttatja kifejezésre. Hiszen az ellenszegülés retorikai struktúrája magában rejti az ellenszegülésnek való ellenszegülést (és így tovább), s az elméletnek ellenszegülő elméletek vég nélküli tükörjátékát játssza.
     Itt jegyezném meg, hogy a későbbiekben a fentiekhez hasonló "identitástémává" nőheti ki magát az a még csak alakulófélben levő kérdésirány, amit a "referencialitás kérdéseként" aposztrofálhatnánk. Németh, ellentétben azokkal a kritikusokkal, akik csak szövegekről hajlandóak beszélni, szembenéz a referencia kérdésével, sőt különös jelentőséget tulajdonít neki. A Tömegsírról szóló elemzésében például egyenesen "referenciális többlet jelentés"-ről beszél. Ennek továbbgondolására vállalkozik A posztreferenciális olvasatélvezet című írásában, ahol a "posztreferencialitás" meglehetősen homályos fogalmának bevezetésével egyfajta posztolvasatot kíván legitimálni, olyan olvasatot, amelyben a referencialitás jelentéstöbbletet hordoz. Talamon posztumusz kötete kapcsán mutatja be, hogyan valósulhat meg az efféle olvasat. Kiderül azonban, hogy a "referencialitás kiapadhatatlan és kiszámíthatatlan játéka" - amely alapján a "posztreferenciális" olvasatot a posztstrukturalista olvasatok meghaladásaként (is) értelmezhetjük - csupán a "választott" kevesek számára hozzáférhető.
     Talán e vázlatból is kitűnik, hogy Németh Zoltán Olvasáserotikája olyan könyv, amely kérdez, vitára ingerel és saját pozíciónk szüntelen felülvizsgálására kényszerít. Egy szuverén kritikai nyelv megteremtésének igénye munkál benne, ugyanakkor e saját nyelv elkerülhetetlen kiszolgáltatottságát is prezentálja. Nem rögzíti saját elméleti alaphelyzetét, pontosabban e rögzítettségtől óvja magát azáltal, hogy folyamatosan átlép az egyik nyelvjátékból a másikba; s közben állandóan felülvizsgálja önmagát. E gesztusban az önkorrekcióra való igényét fedezhetjük fel. Azzal, hogy elismeri állhatatlanságát és kitettségét még nem lesz kevésbé kiszolgáltatott, de olyan erényről ad bizonyságot, amely kevesek sajátja. Hiszen, mint mondja: "Korlátoltságunk és véges kompetenciánk elfogadása és felismerése talán olyan lépés, amelyre nem sok értelmező képes."22
 

Jegyzetek

1 Németh Zoltán: Olvasáserotika. Esszék, kritikák, tanulmányok - az élvezet szövegei, Kalligram, Pozsony, 2000.
2 "A szöveg elmélete ugyan posztulálja a gyönyört, de igen csekély az intézményes jövője. [...] Nemcsak minden intézményes kutatás végzetesen metalingvisztikai jellege gördít akadályt a szövegi öröm leírása elé, hanem az is, hogy jelenleg képtelenek vagyunk megalkotni a szüntelen vágyakozás tudományát." (Roland Barthes: A szöveg öröme, In. Uő: A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1998. 75-116. 112.) "(A) produktív és anarchikus irodalmi erotika mellett szeretnénk érvelni, amelytől az értelmezések burjánzanak, s senki nem metszi őket vissza; de olyan legyen ez az erotika, amely ezt a tenyészetet azon a helyen hagyja, ahol termékeny és vonzó, azaz az irodalom rendszerében való részvétel területén, és nem telepíti át oda, ahol halálra untat minket, vagyis az irodalmi elemzés területére." (Siegfried J. Schmidt: "Értelmezés - szent tehén vagy szükségszerűség?", Helikon, 1989/1. 91-113. 108.) 
3 Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél. Irodalmi tanulmányok esszék, látomások, AB-ART, Pozsony, 1999.
4 "Ha egy alkalommal egy képzett kritikatörténész meg akarja majd írni a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalomkritika történetét, az négy pilléren fog nyugodni. Ez a négy pillér pedig: Fábry, Koncsol, Zalabai, Németh." (Kocur László: "'Az olvasónak pedig joga van játszani a művel'. Koncsol László irodalomkritikusi gyakorlata", Kalligram, 2000/9. 88-100. 95.)
5 Lásd Irodalmi Szemle, 1997/5.
6 Zavarba ejtő az a fajta (igaz csak helyenkénti) önreflektáltság, amikor az Olvasáserotika kívülről néz önmagára, s a saját interpretációs gyakorlatában hasznosított elveket kívülről szemléli. Így a Kritika és interpretációban "élvező" kritikai nyelvről beszél, de problematikusnak tartja az ezt megalapozó barthes-i tételt.
7 Roland Barthes, i.m. 87.
8 Az irodalomban gondolkodók öröme, In. Olvasáserotika, 64.
9 Uo. 70.
10 "Az előszó színjátéka destabilizálja a szöveget, rámutat azokra a mozzanatokra, amelyek alapján megbomlik a tételezett, elvárt szövegrend, és ezzel egyidőben egy másik szöveg is íródik." (Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994. 187.) 
11 A szöveg vágya, In. Olvasáserotika, 103.
12 "Az ekként megnyitott mozgástérben szövegek végtelen számú halmaza íródik egymásba folyamatosan, végeláthatatlan 'láncolatokat' alkotva, létrehozva azt az intertextust, mely nem képes meta-textussá válni, kon-textusként rögződni, re-kontextualizálódni, hanem a hérakleitoszi játék, a szókratészi irónia, a nietzschei nevetés aritmikus, atopikus, afonikus vonzásának engedve a szövegek egymásba(n) játszásainak, egymás felületein hagyott (le)nyom(at)ainak, egymásban és egymásból való (meg)foganásának, eredezésének, elvetélésének mozgását írja. [...] Az egymásba(n) íródó szövegek e szövegesülő íródása egy dinamikus és folytonosan változó folyamat, végső jelentés és jelenlét nélküli burjánzás, a szövegszerűsödés erotikája - disszemináció." (Orbán Jolán, i.m. 172.)
13 A szöveg vágya, In. Olvasáserotika, 95/96.
14 Uo. 97.
15 Némiképp zavaróan hat, hogy nem árnyalja a fogalmat, s dekonstrukció alatt - megítélésem szerint - minden esetben csupán annak derridai válfaját érti.
16 Roland Barthes, i.m. 76.
17 Kritika és interpretáció, In. Olvasáserotika, 13/14.
18 Uo. 14.
19 Uo. 13.
20 (Leviticus), In. Olvasáserotika, 47.
21 Uo. 49.
22 Az irodalomban gondolkodók öröme, In. Olvasáserotika, 70