Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 7.sz.  
 
BEKE ZSOLT


"sok beszédnek sok az anyja", avagy a beszédmódok karneválja 
Vida Gergely: Sülttel hátrafelé


Ami bevezetésként és mintegy előrebocsátott összegző megállapításként megjegyezhető Vida Gergely Sülttel hátrafelé című, a Kalligram Kiadónál megjelent kötetével kapcsolatban, az az, hogy jó, szép és vidám költészet ez. Jó a szónak hétköznapi és erkölcsi jelentésében, szép a szónak hétköznapi és esztétikai jelentésében, és vidám... Vidám - a szónak szinte minden értelmében, már ami végső soron a komikumhoz kisebb nagyobb erősséggel hozzákapcsolható a retorika eszköztárából (s így egy széles, de nem pontosan körülhatárolható skálát ölel fel, a tragikomikumtól az önfeledt humoron át, mondjuk, a permanensen kibillentő iróniáig).
     Jellemezhető, persze joggal, ez a költészet is azokkal a szavakkal, szókapcsolatokkal, melyeket az ilyen szövegekkel kapcsolatban a kritika használni szokott: a lírai én pozíciójának és pozícióvesztésének körüljárása, a szubjektum elbizonytalanítása, az értelmezői pályák összekuszálására, a jelentés megszilárdulásának elkerülésére tett kísérlet, a retorikai eszközök dekonstruktív funkciójának működtetése stb. Mégis inkább egy látszólag ide nem illő kifejezés az, ami talán a legjobban segítségünkre lehet az olvasás során, ami folyamatosan nyitva tarthatja az értelemképződés folyamatait.
     "Ha Isten nincs, akkor biztosan ő is vidéki" - mondja egy interjúban Darvasi László1, miközben a vidékiségen elsősorban a centrum hiányát érti. Ha röviden jellemezni vagy értelmezni akarjuk Vida Gergely verseit, ez a kifejezés minden bizonnyal hasznunkra válik. Ez a költészet a már-már centrummá sűrűsödő valóság, hely, idő stb. folyamatos nyelv általi elvidékiesedése/elvidékiesítése. Így, ezen az úton válik az egyik legfontosabb szereplőjévé a nyelv.
     A vidékiség jelentheti tehát a mellérendelést, a hierarchia hiányát, a szüntelen hezitálást, a lassú pontatlanságot. S ezek után szinte feleslegesnek látszanak olyan kérdések, mint: Bontanak ki ezek a versek valamiféle perspektívát? Megjelölhetők tárgyai, szavai úgy, mint valami világkép biztos viszonyítási pontjai? Még ha ez a világkép talán groteszk is? Ott van mögöttük a teljesség? Hiszen a válasz, hasonlóan a vidékiség-centrum állandó egymásba játszásához: igen és nem. Igen, ha nem egy szigorúan strukturált világot képzelünk el, melyben mindennek megvan a maga helye, hanem egy élőbbet, egy fokozatosan változót. Persze igen, ha ezeket a kérdéseket hagyományosan tesszük fel. Azonban ez a világ nem hagyományos. Nem biztos, hogy azok az értékrendek, eligazító pályák, viszonyítási pontok dolgoznak benne, amikhez szokva vagyunk. S ilyen értelemben nincs meg mögötte az a világ. Vagyis a változás, a mindig egy sarokkal tovább való sétálás jellemzi ezeket a verseket, mely séta - mint egy labirintusban - körbe-körbe vezet. Csakhogy annak lehetősége nélkül, hogy ugyanarra a helyre kétszer is megérkezhessünk. Hiába a Vámbéry tér, a diszkó, Megyer, Csiliznyárad stb., mint világunkban azonosítható színhelyek, a versekben ez mind már csak mese, folytonosan felülírt hely. Vagy inkább a szövegben állandóan újrafelépített város, falu...
     A kötetet olvasva azt vehetjük észre, hogy az válik benne az egyik leghangsúlyosabb kérdéssé, vajon a versek ironikus-humoros nyelve milyen módon alkotja meg beszédjük segítségével azokat az alakokat, akik benépesítik az oldalakat. (A felvonultatott figurák serege egyébként nem mindennapi, illetve éppen hogy mindennapi, hogy csak néhány példát említsünk: találkozhatunk itt P. Róza kikosarazott udvarlójával ugyanúgy, mint P. Róza vágyódásának elbeszélőjével, egy rendőrségi jegyzőkönyv tanújával, egy falusi futballcsapat centerével, a lepattant Boriskával, de "magával a költővel" is stb.) Vagyis, máshogyan fogalmazva, a kötet egyik fontos szervezőelve annak a problémának a körüljárása, hogy vajon milyen eszközök teszik lehetővé, hogy egy-egy versbeli elbeszélő a szövege által megteremtődjön, ugyanakkor meg is kérdőjeleződjön, s esetenként az "igazi" narrátor is felsejljen, hogy aztán játékosan egybeolvadjon vele. Ilyen eszköz(ök)ként említhető(k) meg például a tájjelegű, tömegkultúrás, pletykalapos stb., ugyanakkor filozofikus, nagy irodalmi hagyományt mozgató és híres elődöket (pl. Vörösmarty Mihály, Arany János, Babits Mihály, Parti Nagy Lajos stb.) megidéző beszédmód(ok). Nincs azonban egy kiválasztott, centrális nyelv, beszédmód, regiszter, mely uralná a verseket. Ellenkezőleg, bármelyik fontossá válhat, viszont csak oly módon, hogy mindvégig bizonytalanságban maradunk, tényleg az-e a fontos, vagy esetleg mellette egy másik, egy olyan, mely megbúvik a szavak között, és csak egy későbbi pillanatban válik nyilvánvalóvá bizonytalan, halk "mormogása". (Pl. Jegyzőkönyvi kivonat, ahol nem tudni, hogy a versbeli-jegyzőkönyvbeli tanú vallomásán tulajdonképpen ki beszél át.)
     A szereplők ezen sokasága mellett nem meglepő, hogy csak kivételes esetben nem húzódik meg a háttérben valamilyen történet. Sőt, egy vidéki történetet kapunk, többféle helyszínnel, változatos szereplőkkel, s az elbeszélők metamorfóziasainak köszönhetően is élően bonyolult világgal. Egy (bizonyos vonatkozásokban egészen a Parnasszusig ágazó) "helyi mitológia" körvonalazódik, melyben tulajdonképpen az elbeszélők kisnarratívái alakítják ki azt az értelmezési mezőt, ahol az olvasás, az értelmezés során mozoghatunk. Ezek az kisnarratívák annyiban azonban különböznek például Lyotard-nak A posztmodern állapot című tanulmányában a narratív forma (s végső soron a nyelvjátékok) példájaként felhozott kasinava indiánokéitól, hogy itt nem elsősorban egy - ha folyamatosan kétségbe vonhatóan is, de - jól elkülöníthető, immanens nyelvi játékról van szó. Nemcsak a főleg a belső fejlődés során kialakult funkciók töltődnek fel, nemcsak főleg az áthagyományozott sémák lendülnek működésbe, íródnak felül, hanem - mint már korábban szó volt róla - sokkal nagyobb mértékben külső (irodalmi-filozófiai, populáris kulturális...) szerepek, történetek is játékba lépnek, s Lyotard "posztrendszerétől" is nyitottabb halmaz jön létre. Körülírható elbeszélő szubjektum hiányában pedig az sem történhet meg, hogy a hasonlóság okán "a mai elbeszélő éppúgy a történet hőse legyen, mint a hajdani volt"2 (hacsak nem magában a hasonlóságban rejlő "differanciáló" folyamatokat vesszük figyelembe...). Vagyis (ez) a vidéki diskurzus inkább abban érdekelt, hogy a (kis)narratívák "megtartó, megőrző erejével" szemben éppen az állandó újramondásban, a folyamatos kommentárban rejlő elkülönböződést hozza játékba, a nyelv, az írás differancián alapuló mozgását. Olyannyira, hogy az újramondás, az újraolvasás mindig már (saját maga) kommentár(ja is) legyen.
     Anélkül, hogy egy szigorú tipológia felállítására tennénk kísérletet, háromféle történetmondási technikát, illetve eljárást említünk meg.
     A Hangszimbolikák című ciklus darabjai egy, általában a címben jelzett nyelvi (olykor a betűk vizuális megjelenésével kapcsolatos) poén köré szervezik történeteiket, történettöredékeiket. Ily módon, természetesen, egyfajta alátámasztó, illusztráló szerepet kapnak ezek a narratívák. A g ®gy (g®gy-ben) például többek között a két mássalhangzó felcserélésekor feltáruló értelmezési mező lesz a történet elmondásának ironikusan tálalt célja:

Akarsz-e terazolpallóról pattant szóviccet,
így a kérdés. Akarok.
Egyszer, éppen csak elmúlt éjfél,
ezt mondta neki a lepattant Boriska:
»Igék még velem«, aztán a pult előtt hanyatt dőlt.
Hát érted-e?

A Ha gyorsan enne valahol, így lenne másfajta, szintén a nyelvre, a beszédmódokra reflektáló technikát alkalmaz. Itt több hangot hallunk egymáson átbeszélni, s a szereplők, köztük a nem pontosan identifikálható elbeszélő, a lírai én, szavai, félszavai mintha állandóan más orientációt keresnének, más-más regiszter, más-más beszédmód felé indulnának el (s ezzel a szavak jelentésterét szélesre tágítják ki). A történet valahol az ilyen, többirányú (rész)mondatok metszéspontjainál kanyarog, mely metszéspontok rögzítése azonban nem vihető végbe, meghatározásuk mindig ideiglenes, változó, lebegtetett.
     A harmadik fajta történetmondás a közvetlenség látszatát igyekszik kelteni. A Diszkóban P. Rózát kiviszi a János című versben egy egyszerű, lineáris történettel van dolgunk. Ez az egyszerűség azonban az elbeszélő személyére nem vonatkozik, ellenkezőleg, éppen ez az "összetevő", illetve ennek megkérdőjelezése az ilyen szövegeknek a tétje, s ez gyakran explicite is reflektálódik:
 

mozaikos diszkógömb ég
öblös szombat-éjszakákon
táncolok én ki-mint narrátor
mindenik nő engem néz

[...]

........................... De
megtartom a beszéd jogát,
mit kitűzök mint lobogót!
Már mi eleve mint monológ
űzi tova lelkem bánatát

Így lesz. Hát lopom én a szót?


Valami hasonló működik a már említett Jegyzőkönyvi kivonat című verses személyiségnovellában, ahol szintén több (elbeszélő) identitás "próbál megképződni", de a többi P. Rózás szövegben is. Tehát a P. Rózával való állandó flörtölés egyértelműen a Vida Gergely lírájában megbúvó epikai elemeket erősíti, illetve e líra epikusságát hangsúlyozza.
     De egy másik történetet is felfedezhetünk a kötet verseiben, mégpedig azt, amelyik folyamatosan rákérdez a szövegek létrejövésének körülményeire, nyelviségére, a szavak rejtett viselkedésére. Ez a köteten végigvonuló játék főleg akkor érhető tetten, mikor a szavak egy, a megszokottól alapvetően eltérő kontextusban, regiszterben, beszédmódban, egy szokatlan szóra rímeltetve, szókapcsolatba állítva, esetleg félreírva másképpen kezdenek működni. Olyan retorikai működést indítanak be, olyan alakzatokat hoznak játékba ezáltal, melyek nem hagyják a jelentések megállapodását, egy centrumban való sűrűsödését (egy jellemző példa Az élet indexei című versből: "már megint ez a beszélés / a nyelv pályája be széles / de mozgása édesen kusza / a bazmeg imperatívusza // ha a tegnapból valamit áthoz / készülget a landoláshoz / van hogy gömbszerűnek tünik / legalábbis ha éppen megsünik"; számtalan hasonló részt találhatunk akár a Vámbéry tér, Dunaszerdahely című ciklusban is: "itt a hús feszes an sich / hogy-ne idézne meg tengernyi kant"; "mi ez a hüvös villám-keszegés / mögöttem dallamos cseszegetés / mi latolás képében beh-hatol"). Az ilyen eljárások állandó mozgásban tartják a "jelentést", a "valóságot", no meg az olvasó (és így a recenzes) gondolkodását. (Kalligram, Pozsony, 2004)
 

Jegyzetek

1 Pontosabban mondja, de mégsem, hiszen a nyomtatott változatban nem ez jelenik meg. Mindezt pedig egy másik interjúban meséli el. S valahogy ez a történet is a vidékiség története. (Lásd: Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Kalligram, Pozsony, 2004, 285. o.) 
2 Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Budapest, 1993, 50. o.