|
BEKE
ZSOLT
"sok beszédnek sok az anyja",
avagy a beszédmódok karneválja
Vida Gergely: Sülttel hátrafelé
Ami bevezetésként és mintegy előrebocsátott
összegző megállapításként megjegyezhető Vida Gergely Sülttel hátrafelé
című, a Kalligram Kiadónál megjelent kötetével kapcsolatban, az az,
hogy jó, szép és vidám költészet ez. Jó a szónak hétköznapi és erkölcsi
jelentésében, szép a szónak hétköznapi és esztétikai jelentésében, és vidám...
Vidám - a szónak szinte minden értelmében, már ami végső soron a komikumhoz
kisebb nagyobb erősséggel hozzákapcsolható a retorika eszköztárából (s
így egy széles, de nem pontosan körülhatárolható skálát ölel fel, a tragikomikumtól
az önfeledt humoron át, mondjuk, a permanensen kibillentő iróniáig).
Jellemezhető,
persze joggal, ez a költészet is azokkal a szavakkal, szókapcsolatokkal,
melyeket az ilyen szövegekkel kapcsolatban a kritika használni szokott:
a lírai én pozíciójának és pozícióvesztésének körüljárása, a szubjektum
elbizonytalanítása, az értelmezői pályák összekuszálására, a jelentés megszilárdulásának
elkerülésére tett kísérlet, a retorikai eszközök dekonstruktív funkciójának
működtetése stb. Mégis inkább egy látszólag ide nem illő kifejezés az,
ami talán a legjobban segítségünkre lehet az olvasás során, ami folyamatosan
nyitva tarthatja az értelemképződés folyamatait.
"Ha Isten
nincs, akkor biztosan ő is vidéki" - mondja egy interjúban Darvasi László1,
miközben a vidékiségen elsősorban a centrum hiányát érti. Ha röviden jellemezni
vagy értelmezni akarjuk Vida Gergely verseit, ez a kifejezés minden bizonnyal
hasznunkra válik. Ez a költészet a már-már centrummá sűrűsödő valóság,
hely, idő stb. folyamatos nyelv általi elvidékiesedése/elvidékiesítése.
Így, ezen az úton válik az egyik legfontosabb szereplőjévé a nyelv.
A vidékiség
jelentheti tehát a mellérendelést, a hierarchia hiányát, a szüntelen hezitálást,
a lassú pontatlanságot. S ezek után szinte feleslegesnek látszanak olyan
kérdések, mint: Bontanak ki ezek a versek valamiféle perspektívát? Megjelölhetők
tárgyai, szavai úgy, mint valami világkép biztos viszonyítási pontjai?
Még ha ez a világkép talán groteszk is? Ott van mögöttük a teljesség? Hiszen
a válasz, hasonlóan a vidékiség-centrum állandó egymásba játszásához: igen
és nem. Igen, ha nem egy szigorúan strukturált világot képzelünk el, melyben
mindennek megvan a maga helye, hanem egy élőbbet, egy fokozatosan változót.
Persze igen, ha ezeket a kérdéseket hagyományosan tesszük fel. Azonban
ez a világ nem hagyományos. Nem biztos, hogy azok az értékrendek, eligazító
pályák, viszonyítási pontok dolgoznak benne, amikhez szokva vagyunk. S
ilyen értelemben nincs meg mögötte az a világ. Vagyis a változás, a mindig
egy sarokkal tovább való sétálás jellemzi ezeket a verseket, mely séta
- mint egy labirintusban - körbe-körbe vezet. Csakhogy annak lehetősége
nélkül, hogy ugyanarra a helyre kétszer is megérkezhessünk. Hiába a Vámbéry
tér, a diszkó, Megyer, Csiliznyárad stb., mint világunkban azonosítható
színhelyek, a versekben ez mind már csak mese, folytonosan felülírt hely.
Vagy inkább a szövegben állandóan újrafelépített város, falu...
A kötetet
olvasva azt vehetjük észre, hogy az válik benne az egyik leghangsúlyosabb
kérdéssé, vajon a versek ironikus-humoros nyelve milyen módon alkotja meg
beszédjük segítségével azokat az alakokat, akik benépesítik az oldalakat.
(A felvonultatott figurák serege egyébként nem mindennapi, illetve éppen
hogy mindennapi, hogy csak néhány példát említsünk: találkozhatunk itt
P. Róza kikosarazott udvarlójával ugyanúgy, mint P. Róza vágyódásának elbeszélőjével,
egy rendőrségi jegyzőkönyv tanújával, egy falusi futballcsapat centerével,
a lepattant Boriskával, de "magával a költővel" is stb.) Vagyis, máshogyan
fogalmazva, a kötet egyik fontos szervezőelve annak a problémának a körüljárása,
hogy vajon milyen eszközök teszik lehetővé, hogy egy-egy versbeli elbeszélő
a szövege által megteremtődjön, ugyanakkor meg is kérdőjeleződjön, s esetenként
az "igazi" narrátor is felsejljen, hogy aztán játékosan egybeolvadjon vele.
Ilyen eszköz(ök)ként említhető(k) meg például a tájjelegű, tömegkultúrás,
pletykalapos stb., ugyanakkor filozofikus, nagy irodalmi hagyományt mozgató
és híres elődöket (pl. Vörösmarty Mihály, Arany János, Babits Mihály, Parti
Nagy Lajos stb.) megidéző beszédmód(ok). Nincs azonban egy kiválasztott,
centrális nyelv, beszédmód, regiszter, mely uralná a verseket. Ellenkezőleg,
bármelyik fontossá válhat, viszont csak oly módon, hogy mindvégig bizonytalanságban
maradunk, tényleg az-e a fontos, vagy esetleg mellette egy másik, egy olyan,
mely megbúvik a szavak között, és csak egy későbbi pillanatban válik nyilvánvalóvá
bizonytalan, halk "mormogása". (Pl. Jegyzőkönyvi kivonat, ahol nem
tudni, hogy a versbeli-jegyzőkönyvbeli tanú vallomásán tulajdonképpen ki
beszél át.)
A szereplők
ezen sokasága mellett nem meglepő, hogy csak kivételes esetben nem húzódik
meg a háttérben valamilyen történet. Sőt, egy vidéki történetet
kapunk, többféle helyszínnel, változatos szereplőkkel, s az elbeszélők
metamorfóziasainak köszönhetően is élően bonyolult világgal. Egy (bizonyos
vonatkozásokban egészen a Parnasszusig ágazó) "helyi mitológia" körvonalazódik,
melyben tulajdonképpen az elbeszélők kisnarratívái alakítják ki azt az
értelmezési mezőt, ahol az olvasás, az értelmezés során mozoghatunk. Ezek
az kisnarratívák annyiban azonban különböznek például Lyotard-nak A
posztmodern állapot című tanulmányában a narratív forma (s végső soron
a nyelvjátékok) példájaként felhozott kasinava indiánokéitól, hogy itt
nem elsősorban egy - ha folyamatosan kétségbe vonhatóan is, de - jól elkülöníthető,
immanens nyelvi játékról van szó. Nemcsak a főleg a belső fejlődés során
kialakult funkciók töltődnek fel, nemcsak főleg az áthagyományozott sémák
lendülnek működésbe, íródnak felül, hanem - mint már korábban szó volt
róla - sokkal nagyobb mértékben külső (irodalmi-filozófiai, populáris kulturális...)
szerepek, történetek is játékba lépnek, s Lyotard "posztrendszerétől" is
nyitottabb halmaz jön létre. Körülírható elbeszélő szubjektum hiányában
pedig az sem történhet meg, hogy a hasonlóság okán "a mai elbeszélő éppúgy
a történet hőse legyen, mint a hajdani volt"2
(hacsak nem magában a hasonlóságban rejlő "differanciáló" folyamatokat
vesszük figyelembe...). Vagyis (ez) a vidéki diskurzus inkább abban
érdekelt, hogy a (kis)narratívák "megtartó, megőrző erejével" szemben éppen
az állandó újramondásban, a folyamatos kommentárban rejlő elkülönböződést
hozza játékba, a nyelv, az írás differancián alapuló mozgását. Olyannyira,
hogy az újramondás, az újraolvasás mindig már (saját maga) kommentár(ja
is) legyen.
Anélkül, hogy
egy szigorú tipológia felállítására tennénk kísérletet, háromféle történetmondási
technikát, illetve eljárást említünk meg.
A Hangszimbolikák
című ciklus darabjai egy, általában a címben jelzett nyelvi (olykor a betűk
vizuális megjelenésével kapcsolatos) poén köré szervezik történeteiket,
történettöredékeiket. Ily módon, természetesen, egyfajta alátámasztó, illusztráló
szerepet kapnak ezek a narratívák. A g ®gy
(g®gy-ben)
például többek között a két mássalhangzó felcserélésekor feltáruló értelmezési
mező lesz a történet elmondásának ironikusan tálalt célja:
Akarsz-e terazolpallóról pattant
szóviccet,
így a kérdés. Akarok.
Egyszer, éppen csak elmúlt éjfél,
ezt mondta neki a lepattant Boriska:
»Igék még velem«, aztán a pult előtt hanyatt dőlt.
Hát érted-e?
A Ha gyorsan enne valahol, így lenne
másfajta, szintén a nyelvre, a beszédmódokra reflektáló technikát alkalmaz.
Itt több hangot hallunk egymáson átbeszélni, s a szereplők, köztük a nem
pontosan identifikálható elbeszélő, a lírai én, szavai, félszavai mintha
állandóan más orientációt keresnének, más-más regiszter, más-más beszédmód
felé indulnának el (s ezzel a szavak jelentésterét szélesre tágítják ki).
A történet valahol az ilyen, többirányú (rész)mondatok metszéspontjainál
kanyarog, mely metszéspontok rögzítése azonban nem vihető végbe, meghatározásuk
mindig ideiglenes, változó, lebegtetett.
A harmadik
fajta történetmondás a közvetlenség látszatát igyekszik kelteni. A Diszkóban
P. Rózát kiviszi a János című versben egy egyszerű, lineáris történettel
van dolgunk. Ez az egyszerűség azonban az elbeszélő személyére nem vonatkozik,
ellenkezőleg, éppen ez az "összetevő", illetve ennek megkérdőjelezése az
ilyen szövegeknek a tétje, s ez gyakran explicite is reflektálódik:
mozaikos diszkógömb ég
öblös szombat-éjszakákon
táncolok én ki-mint narrátor
mindenik nő engem néz
[...]
........................... De
megtartom a beszéd jogát,
mit kitűzök mint lobogót!
Már mi eleve mint monológ
űzi tova lelkem bánatát
Így lesz. Hát lopom én a szót?
Valami hasonló működik a már említett
Jegyzőkönyvi kivonat című verses személyiségnovellában, ahol szintén
több (elbeszélő) identitás "próbál megképződni", de a többi P. Rózás szövegben
is. Tehát a P. Rózával való állandó flörtölés egyértelműen a Vida Gergely
lírájában megbúvó epikai elemeket erősíti, illetve e líra epikusságát hangsúlyozza.
De egy másik
történetet is felfedezhetünk a kötet verseiben, mégpedig azt, amelyik folyamatosan
rákérdez a szövegek létrejövésének körülményeire, nyelviségére, a szavak
rejtett viselkedésére. Ez a köteten végigvonuló játék főleg akkor érhető
tetten, mikor a szavak egy, a megszokottól alapvetően eltérő kontextusban,
regiszterben, beszédmódban, egy szokatlan szóra rímeltetve, szókapcsolatba
állítva, esetleg félreírva másképpen kezdenek működni. Olyan retorikai
működést indítanak be, olyan alakzatokat hoznak játékba ezáltal, melyek
nem hagyják a jelentések megállapodását, egy centrumban való sűrűsödését
(egy jellemző példa Az élet indexei című versből: "már megint ez
a beszélés / a nyelv pályája be széles / de mozgása édesen kusza / a bazmeg
imperatívusza // ha a tegnapból valamit áthoz / készülget a landoláshoz
/ van hogy gömbszerűnek tünik / legalábbis ha éppen megsünik"; számtalan
hasonló részt találhatunk akár a Vámbéry tér, Dunaszerdahely című
ciklusban is: "itt a hús feszes an sich / hogy-ne idézne meg tengernyi
kant"; "mi ez a hüvös villám-keszegés / mögöttem dallamos cseszegetés /
mi latolás képében beh-hatol"). Az ilyen eljárások állandó mozgásban tartják
a "jelentést", a "valóságot", no meg az olvasó (és így a recenzes) gondolkodását.
(Kalligram, Pozsony, 2004)
Jegyzetek
1 Pontosabban mondja,
de mégsem, hiszen a nyomtatott változatban nem ez jelenik meg. Mindezt
pedig egy másik interjúban meséli el. S valahogy ez a történet is a vidékiség
története. (Lásd: Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Kalligram, Pozsony,
2004, 285. o.)
2 Jean-Francois Lyotard:
A posztmodern állapot. Századvég-Gond, Budapest, 1993, 50. o. |
|