[FALUSI LÉTFORMA]
Gyerekkoromban néhány
végtelennek tűnő nyári délutánt töltöttem Mocsán, igen távoli rokonoknál.
Nagy élmény volt, szerettem ide járni, mint városi gyerek, aki rácsodálkozik
az igazi, falusi világra. Más léptéknek tűnt az itteni élet, rengeteg
állattal, és nagy-nagy nyugalommal. Vonzott ez a világ, és noha nem csináltam
itt, akkor semmi emlékezetes dolgot, csak szemlélődtem a kertben, az udvaron,
az utcán, sohasem unatkoztam. Nem kerestem pajtásokat, nem barátkoztam,
szívtam magamba a falusi csodát, és úgy éreztem, örökké tartanak ezek
a délutánok. Aki ilyen helyen él, nyilván nem tudja, miről beszélek, számára
talán már túlzottan is unalmasak, egyértelműek ezek "dolgok".
Aki mindig is városban élt, talán jobban átérzi, miről próbálok beszélni.
Miért tetszett nekem annyira ez a falusi létforma.
Fiatalabb
koromban, amikor megismerkedtem Holló András költő világával, épp így vonzott,
éppen ilyen vonzást gyakorolt rám, mint a gyerekkoromban pillanatokra megélt
falusi létforma. Kezdő költőként irigyeltem azt a talán túlzottan is költői
látásmódot, amit a versei árasztottak. A Kötet nélkül antológiát
vagy az Új Forrásban rendre megjelenő verseket olvasgatva. Csak
jóval később jöttem rá, ez a túlzottan költői látásmód, vagyis a szenvedés
állandó jelenléte a versekben, a szkeptikus kicsengésű zárások nem holmi
romanticizált esztétikai megfontolásból erednek, hanem a költő lényéből.
De ezt, akkoriban, honnan is tudhattam volna. Igazi, valós tapasztalatok,
fájdalmak nélkül. Ám később, mire későn érő lelkemet megedzette egy kicsit
a világ, mondhatni, az élet, vagyis hogy éppen a szeretteim halála, ami
azóta szervesen hozzátartozik az életemhez, kezdtem egészen pontosan érteni,
miféle fájdalomról is beszélnek Holló András művei. Ehhez hozzá tartozik
a szerző halála, és hagyatékának gondozása is. Meg kell vallanom, számomra
azóta a Mocsa nevű falu nem a gyerekkori idealizált helyet jelenti, hanem
a Holló-szövegekből megismert mikrovilágot. Képtelen vagyok másként gondolni
rá, elvonatkoztatni e költői képzelet által megélt-megteremtett helytől.
Talán furcsa, de éppen ebben áll a m/Művészet ereje. Amikor pedig Holló
András posztumusz kéziratait a megyei könyvtárba szállítottuk, és életemben
először láthattam, hol élt és dolgozott a költő, e tapasztalat nyomán csak
tovább mélyült az az érzésem, hogy Holló András teremtett szöveguniverzuma
teljesebben beszél e konkrét helyről, mint a csupasz látvány, a tények.
(Egészen egyszerűen tehát: Iszapfalva sokkal mocsaszerűbb, mintha ténylegesen
Mocsát írt volna.)
[MELLÉKÖSVÉNYEN]
'93-ban Holló András emlékszámára
készülődve, és közben a precízen fóliába csomagolt, tartalomjegyzékkel
ellátott, hagyatékban maradt kéziratos köteteket olvasva jegyzeteket készítettem,
melyeket a szám zárszavaként adtam közre. Most, hogy ismét Holló András
művei fölött üldögélek, fellapozom ezeket a feljegyzéseket. Hogyan is
láttam akkor?
"Olvasgatom
a verseit és szinte szó szerint vissza tudom forgatni e jelen helyzetre
[ti. a verseiből vett idézeteket:]. Megfordította ujján a varázserejű
gyűrűt és átemelte önmagát a reményteli fényt szitáló túlvilágba. Nem
tudta - nem volt már elég ereje - a játékszabályok betartására, pedig
megígérte. Elvesztette egyetlen játszmáját: az életét. Ne merje siratni
senki - azt üzente. Az Olajfák hegyéről lemondott, de nem volt boldog.
Talán csak akkor hitt volna e lehetőségben, ha egy lehetett volna ama
tizenkettő közül és Őt hallotta volna. A jövő végleg adósa maradt nagyon
sok jótéteménnyel. De valóban látta-e a halálba vezető fényjelet, amit
imádságba foglalt?
Az agresszív
világ legszelídebb lénye volt: költő - akit szerinte csak holtan szeretnek
igazán, mert addig nyomasztó jelenség. Van valami nyomasztó egész költészetében,
első verseitől az utolsókig, túl a József Attila-i hasadtságon. Valami
megrázó, hogy amit mond a szenvedésről és a társtalanságról, azt nem csupán
a téma kedvéért mondja, hanem halálosan őszintén."
Eddig az idézet,
ami azért érdekes csupán, hogy egy másik költőt idézve - aki jó ideig
dialógust folytatott Holló Andrással - még tisztábban lehessen látni,
milyen különbségek és mégis-azonosságok lehetségesek az értelmezések,
az újraolvasások során. Vasadi Péter írja, szintén ebben a számban, integetésében
"egy költő után":
"Az egyik
alkonyatkor mintha kopogtatnának. Fölcihelődik ültéből, odabaktat az ajtóhoz,
kinéz, kihajol. Senki. Talán a rigók csőrőztek az ereszcsatornában. Visszaül.
Most mintha újra kopogtatnának. Ajtót nyit ismét, semmi. De a fotel, a
fotelben a tigriscsíkos takaró besüpped. És mintha súrlódott volna. Meg
se rezzen a költő, nézi a takarót. Aztán elkezdi olvasni a verseit, egyiket
a másik után. Halkan, lassan, tagoltan. Estig nem hagyja abba.
Holló András
Istennek olvasta verseit."
Írni viszont gyakorta a költőtársaknak
írta, beszélgetett velük, legalább műveiben, ha másként nem is adatott
meg neki. De néhány rokon lélek mindenképpen. A nagy példaképek, Weöres
és Pilinszky mellett éppen Vasadi Péter, akit ötödik evangélistának nevezett
és megírta neki levélben: "...számomra a kommunikáció legfőbb teréül
a papír maradt". Fabó Kingával, legmélyebb lelki rokonával is hasonló
témákról leveleztek (sőt, egy ízben közös öngyilkosságot terveztek...).
Pálos Rozita, akinek mind költői, mind emberi bátorságából és tartásából
sokat merített Holló András. Végül pedig az egyetlen embert kell megemlítenem,
Monostori Imrét, aki haláláig (és azon is túl) kitartott mellette, noha
dialógusaik idővel egyre inkább monológgá váltak, mégis, azt hiszem, óriási
segítség lehetett a beteg költő számára, hogy értő ember hallgatja (meg).
[FOTÓK, RAJZOK TÜKRÉBEN]
Kiraktam magam elé Holló András nálam,
birtokomban lévő fényképeit. Egészen pontosan, a Móser Zoltán által készített
Holló-portrék azon darabjait, melyek annak idején az emlék-számból kimaradtak.
Nem emlékszem már miért maradtak ki, azóta - az általam szerkesztett -
gyűjteményes Holló-kötetemben pihennek. Nézem a hollófekete hajú, borostás,
noha így is fiú arcú férfit, frissen mosott fehér ingben, kardigánban,
aki többnyire elnéz, messze, nem a lencsébe, ahogy mai sztárjaink címlapfotóitól
megszoktuk. Nem hiszem, hogy tudatosan, és nem is szeretnék messzemenő
feltételezések levonni ebből a fejtartásból. Csupán feltűnik. A többi képen
néz maga elé, és az arca szinte semmit sem árul el érzéseiről. Szép lett
volna azt írni, szomorúan néz maga elé. Mintegy előrevetítve szándékait.
Sokkal inkább a fal mintáira figyel az ember, s mellette a lemezjátszóra,
melyen készenlétben várakozik egy bakelitlemez. Ez már sokkal többet elárul
a költőről, mint az arca. A zene látható jelenléte.
Fotói mellé odakívánkoznak
saját meséi mellé készített illusztrációi. Ezek a filctollas rajzok szintén
a hagyatékból kerültek elő. Szépen beszerkesztve a szövegek közé. Meg
kell vallanom, a groteszk életképeket megjelenítő, remek Neuberger-rajzokkal
szemben, ezeket a "tanulatlan, gyakorlatlan kéz munkájaként"
készült rajzokat sokkal erősebbnek érzem. Nem műalkotásként természetesen,
hanem mint illusztrációt, mint a szövegek kísérőjét. Ugyanis a Neuberger
István által megrajzolt falusi világ túlságosan is valóságos, míg a költő
által sematikusan vázolt képi világ más fénybe helyezi. Ugyanis az esetlen,
sematikus ábrák sokkal közelebb állnak a fantasztikumhoz, ami pedig a
Holló-legendák legsajátabb jellemzője, mint a fonákul bemutatott paraszti
világ. A vadlúdra cseppet sem hasonlító, csőrében hatalmas gyűrűt vivő
madár (ld. A vadlúd legendája) sokkal vadlúdszerűbb ezáltal a szöveg
tükrében, mint egy fényképszerűen pontos rajzolat. És mindemellett a szerző
rajzai kiemelik a szövegekből az általa legfontosabbnak tűnő motívumot.
A rajzot tehát a maguk egyszerű sivárságával, a fantasztikusabbnál fantasztikusabb
legendák mellett hihetetlenül nagy feszültséget teremtenek, lehetetlen
naiv módon csupán meseszerű szépséget kiolvasni belőlük. A fájdalom mindent
elsöprő erővel (s)üt át a szövegeken, a rajzok tükrében.
[3 NAP, 3 ÉJSZAKA]
Jellemző történet Holló
Andrásra az Előszüret kötetének fülszövege. Titkos, elfojtott vágyát
vallja meg benne, hogy a magyar akadémikusok előtt három nap és három
éjszakán keresztül szeretne beszélni művészettel és a világgal kapcsolatos
gondolatiról. Megszakítatlanul, ugyanis "a kb. 72 órai folytonos
figyelem alatt a hallgatóság sem éhséget, sem szomjúságot, sem álmosságot,
sem fáradtságot, sem unalmat nem érezne". Az Iszapfalvi legendákból
ismerjük már ezt a valóságból a fantasztikumba csúszó gondolatmenetet.
(Méghozzá, minden iróniától mentesen.) Jellemző történet ez a költőre
és a beteg emberre egyaránt. Hiszen, normálisan, ha az ember írásban meg
tudja valósítani, amit szeretne, nincsenek ilyen vágyai, hogy élőszóban,
előadás formájában is kifejtse nézeteit. Az író ember megírja a mondanivalóját
versben, értekező vagy szépprózában, és kész. Ha jól sikerült, elmondta,
amit szeretett volna, megtette a dolgát. Ha nem, az éppúgy hozzá tartozik
a dologhoz, mármint az író dolgához, hogy kudarcot vall, és tulajdonképpen
ez a természetes, és az a ritka pillanat, ha a teremtés e tökéletlen lénye
a művészet segítségével a Tökéletesség közelébe juthat. Persze, Holló
András ezt nem egészen így gondolta, azt a rengeteg gondolatot, ami folyamatosan,
forrásszerűen buzogott föl belőle, mindig és minden pillanatban szerette
volna megosztani valakivel, lehetőleg értő partnerrel. És valahogy mintha
sohasem sikerült volna elmondani - sem műveiben, azokban biztosan nem,
ezt jól látjuk immár, sem pedig élőszóban, hiszen ez iránti vágya cseppet
sem csillapodott, tehát biztosan nem. (És nem csak azért, mert nem adatott
meg neki egyetlen órára sem az akadémista urak előtti beszéd.) Így, ez
által mindig is kibeszéletlenül maradt benne valami. Valami nagy-nagy
titkot szeretett volna megosztani az emberekkel. De soha nem a titokról
beszélt, hanem folytonosan arra készítette föl olvasóját, legyen iránta
bizalommal, mert nagyon fontos dolgokat szeretne elmondani. Ha. És erről
a lebegtetett feltételes módról írt állandóan. Ahogy kéziratban maradt
"tudatregénye" is folytonos készülődés, bekezdések nélkül, 180
oldalon keresztül, hogy most aztán mindent kipakol. De csak zaklatott
töredékek fűzére marad így is ez a hihetetlenül izgalmas mű, ahol képtelen
kifejteni nyugodtan, higgadtan mindazt, amiről három nap, három éjszaka
is tudna beszélni. Ígéret marad, mint mindig, elmondhatatlan a Titok.
És ettől persze hihetetlenül olvashatóvá válik ez a regény terjedelmű
vallomásos próza. Az életmű e kicsiny szeletére koncentrálva talán tisztábban
látszik, miért is lehetett annyira találó Monostori Imre megállapítása,
hogy Holló András "az utolsó magyar romantikus költő". Romantikus
és naiv, tegyük hozzá, minden egyes sorában és gondolattöredékében. Nem
tudta ugyanis, hogy legjobb verseit épp ez az elmondhatatlan, kibeszélhetetlen
Titok szövi át, telíti olyan termékeny feszültséggel, ami a logikai bukfencek
ellenére is összefogja-összerántja verseit, és széppé teszi. Egyszerűen
nem tudta elfogadni, hogy a titkokat nem szabadna meglesni (Jószef Attila),
és ha már kileste, nem kell róla beszélni, hisz úgysem tudja elmondani
az elmondhatatlant (Wittgenstein). Mert javíthatatlan romantikus volt
lelkében és a naivitás bája lengte át jó és kevésbé jó verseit egyaránt.
Hadd idézzek
most néhány, számomra nagyon fontos verset az utolsó magyar romantikus
költőtől: Alagútban, Görcsbe rándulok, Társaságban, Zsákokban hordja
el, Víz alatt, Hófúvás szagát.
[ADÓSSÁGOK ÉS TÖRLESZTÉSEK]
A költő, Holló András
sokszor hivatkozott arra, hogy adósa még a jövő "nagyon sok jótéteménnyel".
Ami egyrészt jelzi, hogy a jelennel szemben komoly fenntartásai voltak,
másrészt, már említett naivitását, hogy az utókor majd megérti, sőt, felismeri
jelentőségét. Harmadrészt pedig ott van e sorokban a nagy költőkre mindig
is jellemző öntudatosság. Amit néha nagyon bölcsen is meg tudott fogalmazni
(ld. Társaság), viszont legtöbbször a sértettség, sértődés érezhető
ki a szavak mögül.
Ma, amikor
tisztában vagyunk vele, hogy az irodalom nagyon kevés ember számára fontos,
vagy jelent egyáltalán valamit, szinte irigyelhetjük (egyrészről csak,
persze) Holló András hitét művei közösségformáló erejében. Ugyanakkor azt
gondolom, a világ, nagyjából mindig is csupán ekkora figyelmet szentelt
az irodalomnak, s ezzel egyáltalán nincs semmiféle baj. Az ember teszi
a dolgát, ha író, ír. Képességeinek legjavát kamatoztatva - lehetőleg.
(Az olvasó meg, ha van, ha lesz, majd olvas. Az a dolga.)
Visszatérve
az adósságra, be kell látnunk, hogy Holló András nagyon sok verse (ha nem
a legtöbb) ilyen számonkérő jellegű, ami rendszerint telibe is találja
olvasóját, és amitől valóban úgy érzi - mint ahogy én is versei olvastán,
mindig - , hogy tartozik neki. De mivel? Kérdezem ebből a kábulatból föleszmélve,
mit is vár tulajdonképpen tőlem ez a halott költő. Valami olyasmit, amihez
szerinte neki 3 nap, 3 éjszakára lett volna szüksége az életben, művekben
pedig kicsit azért többre. Figyelmet kér, sőt követel, pontosan tudva,
hogy mai napság - mint ahogy akkor is így volt, életében - ez a legtöbb,
amivel egyik ember megajándékozhatja a másikat.
Azt
kell mondjam, hiába érezzük úgy, valójában nem vagyunk adósai Holló András
költőnek, művei megjelentek, hozzáférhetőek. A jövő olvasója, az idő, majd
eldönti mennyit érnek ténylegesen ezek a művek. Alkalom adtán azonban,
mindannyian szívesen törlesztünk nemlétező adósságunkból, mert bármikor
hasonló helyzetbe kerülhetünk, hogy szükségünk lehet az önzetlen közeledésre.
Egy alkalom adva van, ragadjuk meg, gondoljunk rá nagy szeretettel. Olvassuk
verseit.
Holló András
50 éves lett volna, lassan ötvenegy...
(Elhangzott Mocsán, 2004. április 2-án)
