Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 5. sz. 
 
SÜTŐ CSABA ANDRÁS
 
A várakozás lemondó magánya
Borbély Szilárd: Berlin/Hamlet
 
 
"Kizökkent az idő; - ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt."

 

S kezdetét veszi az utazás. Berlin: végcél és végállomás. A megmozdított mozdíthatatlan. Az utcák, terek, épületek tanúbizonysága. Az ember kiszolgáltatottsága; idegenség és félhomály. Képek, hangulatok és lélegző történelem. Áttört színek lusta, meg-meglóduló kavalkádja. Egy-két év pereg, vagy viharos évszázadok süvítenek el felettünk?

     (A történelem néha ismétli önmagát. Gyakrabban életre kel.)

     Útitársaink kijelöltetnek, ahogy a város kijelölheti mozgásunkat, lehetőségeinket térben. S mégis, mintha mindez másodlagos lenne. A lényeg: a megtapasztalás, s az ebből fakadó élményhalmaz verssé formálása.
     Borbély Szilárd új könyvében az egykori porosz fővárosba kalauzol bennünket. Versei első olvasatra eklektikus hatást tükröznek. A kötet darabjai csak egymáshoz viszonyítva, a csonka egész felől szemlélve adják a város élményét: általuk nyilvánul meg a sokszínűség, melyet a lírai én csak ellenőriz, megfigyelés alatt tart. Ennek a sokoldalúságnak felmutatásával, leírásával válik definiálhatóvá idő és tér.
     Berlin nemcsak városként, megragadható szegmentumként funkcionál. Ettől elrugaszkodva (és el se indulva) az egzisztenciák felderítése lesz az a másodlagos cél és feladat, melyet a szövegek betölteni hivatottak. A létezés, az emberi élet lehetőségeit kutatva az intertextuális aspektusok a meggyőzés szilárd argumentumaivá válnak.
 

"Mert // engem, kit megszállt mások beszéde, // ' shangsúlyokban voltam jelen, majd // újra felidéz a színpad, mely ekkorra már // üres, ' s mégis jelentésekkel tele." ([Allegória IV.])

     Franz Kafka levelezésének bevonása, Walter Benjamin memoárjainak felhasználása, s a Hamlet-probléma felvázolása, illetve annak egyfajta továbbgondolása nemhogy jobban széttagolnák, de erősítik a megismerés folyamatát.
     Berlin ilyetén széles spektrumú megjelenítése mellett a lírai én folyamatos megnyilvánulásai; kommentárok, érzelemnyilvánítás nyújt segítséget ahhoz, hogy eligazodjunk a város(ok)ban. Több Berlin épül ugyanis egymásra a versekben; a 20. század előtti történelmi Berlin, a Harmadik Birodalom fővárosa, s feltűnik - ha csak rövid epizódok erejéig is - a befoltozott lyuk a vasfüggönyön, azaz a hidegháborús, mogosztott Berlin is. A város mindenütt, mondhatnánk, s nem járnánk messze az igazságtól. Egyfajta organikus történelemszemlélet realizálódik a költeményekben, ám a színek, a létezés tereinek elválasztása korántsem ennyire egyértelmű.

Ha azonban egzisztenciális alapra helyezkedünk, s tér-idő problematikáját ez irányból ragadjuk meg, talán nagyobb sikerrel járunk.
     A városba érkező idegen tudatát erősíti Hamlet alakjának feltűnése, aki - a shakespeare-i szituációt alapul veendő - egy számára elvileg ismerős, gyakorlatilag idegen területre téved. Remek példázata ez az elidegenedésnek, az idegenség-tudat jelen megnyilvánulásának. Mégsem vagyunk, mégsem lehetünk azonban teljesen ismeretlenek, ebben a városban legalábbis aligha. Borbély Hamlet helyzetét az egzisztenciális helyzetbe helyezi; a "Bolond" világba vetettsége pedig konfliktusokat okoz. Olyan konfliktusokat, melyek dilemmákat vetnek fel. Egyrészt a cselekvő (vagy halogató) shakespeare-i Hamlet szemszögéből, másrészt a lírai én Hamletével, aki az analógia okozta azonosságot a disszonancia felderítésére, s végső soron ezek feloldására fordíthatja.
     A kötetben jól megragadható verstípusok különíthetők el, melyek mozaikszerűen, elszórtan, mégis szorosan egymáshoz rendelten és egymáshoz illesztve fonódnak elválaszthatatlanul össze. Hamlet a töredékes részekben tűnik fel, de máshol is előfordulhat. Egyáltalán: Hamletet, pontosabban a hamleti attitűdöt nem lehet elhatárolni a lírai éntől; vagy azonos vele, vagy szorosan a lírai én vonzáskörzetében tartózkodik. Ennek ellenére sem lesz egyszerű epizódszereplővé. Szerepe révén, jelenléte okán a lírai én kifejeződésének elválaszthatatlan szegmense.
     Rögtön a nyitó-allegóriában olvashatjuk: "Amit elmulasztott életében, most // halálában kívánta pótolni."([Allegória I.]) Ez az a szituáció, amikor a szellem hallgatja a szellem szavát. Hamlet apja szellemének engedelmeskedik. De kinek tartozik elszámolással a Borbély által megidézett hős? Csakis a lírai énnek: "Úgy érkeztem ebbe a városba, hogy most meglátom // a tükörben utánam osonó szellemet." ([Levél VI.]) Ennek megerősítése a [Töredék X.], ahol a hamleti sorssal való azonosulás visszavonhatatlanságát fogalmazza meg, immár borbélyi szemszögből: "Nincs arc, amelyet láthatnál ebben // a pillanatban. Vak vagy, szemed // mégis egy rémült arc után kutat. // Azét, aki nemzett: a szellemét."
     A verseskötet leveleiben Kafka levelezése elevenedik meg előttünk. A szerző által használt leveleket Kafka Felice Bauerhez írta. Ami döbbenetes: magáról Felicéről szinte semmit sem tudunk meg e levelezés során. Tisztes berlini polgárcsalád gyermekeként egy ideig levelezett az íróval, s ez később megszakadt.
     A kötetben a levelek mindenesetre betöltik funkciójukat; itt ugyan tudjuk pontosan, ki kinek ír, a miértre már nehezebb az adandó válasz. Egy kibontakozó szerelemnek lehetünk tanúi. A levelekben a magázást idővel tegezés váltja fel, s ez egyre bensőségesebb viszonyt feltételez. A levelek írója folyamatosan készül(t) Berlinbe, s végül meg is érkezik a városba. Amennyire romantikus volt ez a kapcsolat, legalább annyira ambivalens is. Ezt érhetjük tetten a levelezés kilencedik darabjában ([Levél IX.]): "Sose menne máshoz feleségül, mondta. // A leveleimet sosem dobná el. A fényképeimet nem kérné vissza. // Készséggel írna továbbra is, de azt se bánja, ha nem kell többé." (A kiemelés tőlem!)
     A harmadik nagyobb tematikus egységet az allegóriák alkotják. A nyelv problematikája, csakúgy, mint Borbély korábbi köteteiben, itt is felvetődik. Nem sétálunk azonban a "halott angyal"-lal karöltve, a SÁRGACSÁSZÁR se grasszál körülöttünk, lépteinket a szövegben; eldolgozott felületen síkon mintázva. Jóval konkrétabb terepet jelöl ki ez alkalommal a verstér maga számára: s ezt illik benépesíteni. A valós és belső tájak ennek megfelelően kidolgozottak; sokkalta erősebb kötődésük van a külvilághoz, mint egy (nyelvi) entitáshoz. A város hol óvatosan, hol egészen nyíltan lopódzik a magányos sorok közé, készen arra, hogy lebontsa, átértelmezze és újraalkossa azt, "ami a végtelen ellentéte, // vagyis az idők és a terek tagadása, // egyszerre a határ és a határtalan".
     Az utazás leginkább érzékletes részeit azok a darabok adják, melyek a város nevezetes és kevésbé híres helyeit, épületeit mutatják be. Városbeli kalandozásunk elválaszthatatlan az időbeliség kérdésétől. A síkok észrevétlen egymásra csúsztatása nyomán egyszerre több Berlin válik megismerhetővé s lesz megismerendővé. Az utazás eszközéül szolgáló U-Bahn, S-Bahn, villamos egyaránt szereppel bír. Bár a lehetőségek végtelenek, a bejárandó, megismerendő terület mégiscsak véges. Véges, akkor is, ha az eleven történelem segítségével a mozgástér - elvileg - növekszik. Ezekben a versekben mutatja meg az arcát Berlin igazán; egy idegennek, aki ide készült, meg is érkezett, csak éppen nem oda, ahová szeretett volna, mert az nincs, amit ő szeretne, s így minden biztos pont, minden találkozás újabb beláthatatlan távolodással jár.
     Így van ez a [Schöneweide] esetében, ahol egyetlen, látszólag ártatlan utcai szituáció által megelevenedik a Harmadik Birodalom időszaka, s a konklúzió a visszavonhatatlanság maga: "Ilyenkor azokra a rokonaimra // gondoltam, akikkel sosem találkozhattam. Akik egy // ideig a német-lengyel síkság fölött lebegtek, mint // füst és hamu. Talán ezért akartam nézni, csak // figyelni hónapokig, hogy milyen Berlin fölött az ég."
     Lélegzik Berlin, a Városisten. Vele együtt lélegez a lírai én; gondolatait megosztja velünk, eltűnt korok után kutatva. Városisten nehezen rekonstruálható. Olyan helyeket rejt magában, melyek folyton változnak; így szinte lehetetlen ez a vállalkozás. S rettenetes erővel feszül a sorok (kövek, festmények, utcák) között a mögöttes tartalom, mely baljóslatú fenyegetést, rejtett veszélyt hordoz magában. S a kimondhatatlanság az érzet maga.
     A kiállítások, múzeumok, az állatkert: mindez csak részleges változás. Szembekerül egymással az épületek harmóniája, látszólagos nyugalma, s a mögötte rejlő biztos, ám használhatatlan tudás: "Egy nemlétező állomásra érkeztem." ([Invaliden Strasse]) Hiába vannak állomások, hiába a pályaudvarok ismerete, a tájékozódás biztonsága: amit keresnénk, nem találjuk. Földön, vízen, levegőben nem találjuk. Ott (itt) van, közel (bennünk?), mégsem megragadható. Ismerhetjük a városba be- és kivezető utat: ugyanott tévedünk el. A terek adta biztonságot megbontja a múlt fenyegetése, a kiszolgáltatottság és a félelem érzését keltve. És mégis örök. Folyton folyvást (re)konstruálódik; át- és felülírja önmagát.
     Így válik olyan keretté, mely az időből kizökkent és végleges (tér); végletes s egyszerre nyitott; azonosítható és megfoghatatlan; racionális és tébolyult; markáns és ködös; a bejárhatatlanul izgalmas vállalkozás: a Városisten kísértése elfe(le)dett nyomok után kutatva, ásva az utcák és a lélek mélyei felé. A dán királyfival karöltve. "Mert azt várják a holtaktól, hogy tudják az utat // a mindennapok szakadéka fölött."(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003)