Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 5. sz. 
 
FRIED ISTVÁN
 
A magyar irodalomtörténet-írás és irodalom rendszerváltásai*
 

A magyar irodalomtörténet-írás történetét a kontinuitásra törekvés, illetőleg a diszkontinuitás "realitása" egyként jellemzi. A historia litterariába1 sorolható 18. századi előzmények után jelentkezett az az igény, hogy fölvázolódjék a magyar irodalom története, méghozzá abból a szempontból, hogy a jelenkor esztétikai vitáihoz miféle hozzájárulást kíván a múlt irodalma, valamint azért, hogy az európai irodalmi mozgások szellemében emancipálódjék a magyar nyelvterületen kívül alig ismert irodalom. Ez az emancipációs szándék erősödött föl akkor, amikor egyfelől a Goethe népszerűsítette világirodalom-eszme és eszmény adaptálása során a magyar kritika integrálni igyekezett a külföldi irodalmak újabb eredményeit, fordításokkal és ismertetésekkel alapozva meg az összehasonlító irodalomtudomány magyar értelmezőinek szemléletét, amelyben a nemzeti irodalom és az európai irodalmi irányok összeolvasása válik lehetővé. Másfelől viszont a 19. század első felében kialakul az a feltétel-rendszer, amely lehetővé teszi a nemzetiként aposztrofált magyar irodalomtörténet fokozatos megvalósítását: ilyenmódon előkészület történik az irodalomtörténet magyar terminológiájának megformálására, kiépül az az intézményrendszer, amely szervezi és föltárásra ösztönzi a magyar kutatást a magyar nyelvű irodalmi múlt megismertetésére, és nem utolsósorban megkezdődik annak a normatív irodalomtörténeti szemléletnek elfogadtatása, amelyben az esztétikai és az esztétikán kívüli (fejlődéstörténeti, patrióta) szempontok egyeztetése során kirajzolódik a közvélemény számára is többé-kevésbé elfogadható irodalmi/irodalomtörténeti értékszerkezet. S mert a magyar irodalomtörténet leghatásosabb képviselői a 19. században megszerezték az irodalmi/irodalomtörténeti befogadást irányító "hivatalos" intézmények vezetését (egyetemi tanszék, a Magyar Tudományos Akadémia, Kisfaludy Társaság, folyóiratok szerkesztése), ez egyrészt feltétlenül előny volt abból a szempontból, hogy a 19. századra viszonylag differenciált irodalomszemlélet és irodalomtörténeti nézetrendszer szerveződhetett, előbb egy romantikával átszíneződött historizmus, utóbb a pozitivizmus szellemében, másrészt feltétlenül hátrány lett abból a szempontból, hogy hosszú időre rögződött ez a szemlélet és nézetrendszer. Aligha vitatható, hogy az irodalmi/irodalomtörténeti értékszerkezetben továbbra is számottevő helyet kapott a magyar és az elsősorban "nyugati" (német, francia, angol) irodalomtörténések viszonyrendszere, és az említett "hivatalos" intézmények reprezentánsai szorgalmazták részint a magyar irodalmat ért külföldi "hatások" kimutatását a kutatásban, részint olyan fordításkötetek megjelentetését, amelyek a nem magyar irodalom legjelentősebb szerzőit és műveit viszonylag széles körben ismertetik és népszerűsítik (így jelent meg magyarul a 19. században a teljes Shakespeare-, Moliére- és Aristophanes-oeuvre, többnyire időtálló fordításban, napvilágot láttak kötetek Goethétől, Schillertől, Heinétől, antológiák az angol, a francia, a német költészet évszázadaiból és így tovább). Ugyanakkor a hivatalos-akadémiai szemléletet a teleologikus gondolkodás jellemezte, kánonalkotó tevékenysége arra irányult, hogy a 19. századnak valóban kiemelkedő jelentőségű költőinek életművéhez vezető út linearitását igazolja, és mintegy meghaladhatatlan csúcspontként tárgyalja, amely életművekhez képest minden más törekvés devianciának, csekélyebb értékűnek, károsnak bizonyult. Ezáltal igen szelektív magyar irodalomtörténet jött létre, amely egyfelől a magyar nemzeti eszme irodalmi vetületeként kaphatott előkelő besorolást a magyar nemzeti tudat összetevői között, másfelől az úgynevezett főiránytól eltérő jelenségek vagy kiiktatódtak az irodalmi/irodalomtörténeti szemléletből, vagy mint alacsonyabb értékek az irodalmi tudat perifériájára szorítódtak. Ezzel hozható összefüggésbe, hogy az európai irodalmi irányok és korstílusok közül azokat vélte a hivatalos magyar irodalomtörténet értékelendőnek, amelyek hozzájárulhattak egy "nemzeti klasszicizmus" tételezéséhez, más szóval: a 19. század közepére, második felére tetőpontjához érkezett magyar irodalom leírásához. S bár a magyar irodalomtörténet "atyjának" (s ebben az alapító atya jelentésköre is belefoglalható) az a Toldy Ferenc bizonyult, aki a maga romantikus korszakát mintegy "törlésjel" alá helyezve, fokozatosan hirdette meg és fogadtatta el egy szinte autochton nemzeti irodalomtörténet tézisét, lényegében a Toldy Ferenc megalapozta és föltárta magyar irodalomtörténet fő elveiben folytathatónak ígérkezett, és valóban folytatódott is. A 20. századra Horváth János csupán a pozitivizmus és némileg a szellemtörténet tapasztalataival szembesítve, időszerűsítette Toldy Ferenc irodalomtörténeti "vízió"-ját, midőn így határozta meg szintézisének célkitűzését: "Szaktudományunk [...] a nemzeti eszme áramlási korában fejlődött ki, s ennek nem tudományos megfigyelőjeként, hanem részeseként mutatkozik: a nemzeti eszmében nem csupán egyik, bár igen jelentékeny mozgatóját látja az irodalmi fejlődésnek, hanem kezdettől fogva tevékeny s legsajátabb erőforrását." Ez természetesen nem elegendő ahhoz, hogy bárki is fölvázolja egy "nemzeti" irodalom "fejlődéstörténetét"; a 18-19. században oly mértékben differenciálódtak az egyes diszciplinák, hogy mindegyik arra kényszerült: dolgozza ki a saját módszertanát. Horváth János szerint: "Az irodalomtörténetnek irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről kell gondoskodni, ha mint szaktudomány a maga lábán akar járni." Ennek az "irodalomtörténeti össz-szemléletnek" az irodalmiságra kell épülnie. Nevezetes meghatározása az irodalmi "alapviszony"-t célozza meg: "írók és olvasók szellemi viszonya a művek közvetítésével", az irodalomnak állandó lényege ez az irodalmi alapviszony. Az irodalmi hagyományt pedig eképpen írja körül: "Amit valamely kor irodalmi élete az összes képletből magára nézve aktuálisnak tud, ,s az eleven irodalmi viszonyba bevon..."2
     S míg Horváth János elméletileg körülhatárolja tárgyát, a magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely a szó szorosabb értelmében véve irodalomtörténet, ám kritikatörténeti "beütésekkel", elődei, Toldy Ferenc és Gyulai Pál igen kevéssé reagálnak korszakuk irodalomelméletére és filozófiájára, kiváltképpen kevés figyelmet fordítanak arra, hogy a francia pozitivizmus rendszeralkotó törekvéseit alkalmazzák irodalomtörténeti áttekintéseikben. Náluk a nemzetpszichológiai, az imagológiai és a történeti szempont találkozik az irodalom története felől érkező impulzusokkal, a Horváth János emlegette "nemzeti eszme áramlási kora" az övék. S a magyar irodalmi hierarchia csúcsára helyezett szerzők ennek a nemzeti eszmének költői reprezentánsai. Ilyenmódon még e szerzők művei közül is azok, amelyek nem értékelhetők a nemzeti-fenséges vagy a megnemesített-népi kategóriájával, és például a műfaji és nyelvi tónusvegyítéssel élnek, náluk értetlenül szemléltetnek, amiként nem tudnak mit kezdeni az olyan művekkel, amelyek a romantikus irónia jegyében érzékeltetnek egy ambivalens, plurális szemléletet és esztétikát. S bár Horváth János egyfelől a francia pozitivizmus tanítványaként, de kitekintve a német szellemtörténet kezdeményeire (kitekintve, de kevésbé hasznosítva) irodalomnak és kontextusnak egymásra hatását tárgyalja, lényegében elutasítja az irodalomnak a társművészetek és társtudományok felől szemlélhetőségét, az önelvűség következetes érvényesítése miatt bizalmatlanul szemléleti az összehasonlító irodalomtudomány kezdeményeit. Igaz, hogy a francia következetes érvényesítése miatt bizalmatlanul szemléleti az összehasonlító irodalomtudomány kezdeményeit. Igaz, hogy a francia "iskola", de nem kevésbé a német is, olyan hatástörténetben gondolkodott, amely messze távolodott Goethe irodalomközi folyamatot tételező világirodalomeszméjétől, s az átadó irodalom szerző felől tekintette végig az irodalmi folyamatot. S ellentétben például a francia szociológiai gondolkodás korai 20. századi változatával, elhanyagolta a befogadó aktivitását az irodalmi kapcsolatokban. Horváth János nagyszabású Petőfi-könyvében3 függelékben közli a maga és mások feltételezéseit egyes Petőfi-sorok más szövegekkel való összefüggéseit illetőleg, többnyire ritkán megalapozott állításokat arról, mely Petőfi mely magyar vagy nem magyar szerzők mely soraira vezethetők vissza. A magyar összehasonlító irodalomtörténet, az egyoldalúnak minősülő forráskutatás és a "geneológia" területén működött, s pozitivista "ihletésének" megfelelően a természettudományok evolúciótanát igyekezett alkalmazni, és még szókincsében is megkísérelte elérni a vélt természettudományos egzaktságot. Éppen ezért Horváth János bizalmatlansága akár jogosnak is volna nevezhető, hiszen ő valóban szaktudományos tárgy-megjelölést és előadást tűzött ki célul, s a magyar irodalomtörténetet olyan szaktudománynak kívánta látni és láttatni, amely a minden korban létező irodalmiság kritériumait a kontextus rajzával és műelemzéssel egyként képes meghatározni. Horváth korszakalkotó működése egyrészt azért értékelhető igen magasra, mivel - annak ellenére, hogy nem írt sem népszerűsítő, sem tudományos igényű magyar irodalomtörténetet - a magyar irodalmi műveltség kezdeteitől a 20. század első évtizedeiig minden periódusról képes volt érdemben megnyilatkozni, hosszabb tanulmányok és korszakmonográfiák alakjában elméleti alapvetésére építve egységes, tudományos irodalomszemléletet hozott létre, a legjelentősebb szerzőkről írt köteteiben, könyvfejezeteiben pedig érzékeny elemzésekkel vázolta föl portréjukat. Az írói életrajzoknak ugyan helyet biztosított, de nem tételezett oly szoros összefüggést a személyes és az irodalmi viszonyok között, mint pozitivista kortársai, ugyanakkor megfelelő óvatossággal kezelt oly fogalmat, mint a korszellem, s így jórészt elhatárolódott az 1920-as 1930-as évekbeli magyar szellemtörténész kortársaitól. Ugyanakkor egyfelől Horváth János lezárni törekedett egy irodalmi/irodalomtörténeti hagyományt, megalkotván a nemzeti klasszicizmus terminusát, odasorolva a 19. századnak szerinte a nemzeti eszmét a legmagasabb esztétikai fokon "kifejező" költőit és prózaíróját, a 20. századi magyar irodalmat egészében a hanyatlástörténet fogta föl, a stílus- és tónusváltás meghatározott jeleit "magyartalanság"-ként bélyegezte meg4, s a 20. század irodalmából olyan szerzők és jelenségek iránt mutatott több megértést, amelyeket-akiket a nemzeti klasszicizmust továbbírójaként lehetett (amennyiben egyáltalában lehetett) besorolni, egy kevéssé problematizált irodalmi/irodalomtörténeti trendbe. Másfelől Horváth János életműve, amely a magyar irodalomtörténet szintéziseként szintén elgondolható, lényegében lezárta a magyar irodalomtörténet alakulástörténetét, hiszen a 19. századi kezdeményekre építve olyan, megint csak eképpen írom: zárt szisztémában, megmerevített fogalomrendszerben vázolta föla magyar irodalom útját az első nyelvemlékektől a 19-20. század fordulójának modernségéig, amely szisztéma eleve kizárta a dialógust minden más irodalomtörténeti gondolkodással, és amely elhatárolta a magyar irodalmat részint a magyarral együtt-élt, élő népek irodalmától (legfeljebb a magyarországi német költők egyikének-másikának magyar irodalomba sorolását engedte meg)5, részint nemigen szólt arról, miféle kapcsolatformák jellemzik a magyar és a más irodalmak érintkezéseit, hogyan és mennyiben része a magyar irodalom az európai irodalomközi folyamatnak. Nemcsak a regionális irodalomtörténeti felfogás iránt mutatkozott közömbösnek (jóllehet Nagl-Zeidler regionalitást megcélzó irodalomtörténetének megvitatása a magyar irodalom közép-európai helyzetére is fényt deríthetett volna)6, hanem a 20. század húszas éveitől erőteljesen változó irodalmi/irodalomtörténeti "iskolák"-kal vagy nem óhajtott megismerkedni, vagy amit ismert belőle, nem vonzotta eléggé ahhoz, hogy újragondolja elképzelését. Így például távol tartotta magát és jórészt tanítványait is a klasszika filológia felől érkező mítosztörténeti felfogástól, az orosz formalistáktól vagy a prágai nyelvészeti kör strukturalizmusától. Minek következtében a magyar irodalomtörténetet egyrészről az erőteljes "mikro"-filológiai érdeklődés jellemezte, másrészről az irodalomnak az az önelvű szemlélete, amely legföljebb az irodalomszociológia iránt mutatkozott némileg nyitottabbnak, ám még a szellemtörténetnek ekkor már Magyarországon is képviselt változatától elzárkózott. Igen jellemző, hogy - bár a Horváthénál konzervatívabb világézet reprezentánsa - a magyar modernség szellemtörténeti irányultsága megrovólag szerepel egy késő-pozitivista szemléletben, amely ugyan kevesli a pozitivista rész-diszciplinákat, de a Nyugat folyóiratban publikáló és a velük rokon szerzők irodalmiságát is elmarasztalja; a pap-szerző hivatalos minőségben nyilatkozik meg, az Irodalomtörténeti Társaság elnökeként: "Az irodalomtörténet munkásainak [...] a tárgytörténeten kívül, mely az anyagra, - a műfaj és stílustörténeten kívül, mely a formára vonatkozik, a tartalomra, még pedig annak nemcsak általában eszmeáramlati és eszmetörténeti megnyilvánulásaira, hanem különösen egyéni világnézeti sajátosságaira is ki kell terjeszteni figyelmüket. Ezen utóbbi tartalmi körben - ezt hangsúlyozva mondom - nem lehet érintetlenül hagyni a szépirodalmi műveknél sem az életfelfogás lazaságait, erkölcsi zavarosságát, még kevésbé az erkölcsi felfogás nemessége és tisztasága elleni vétségeket."7 Annyit azért ehhez hozzá kell tennem, hogy a valláserkölcsi nézőpont nemcsak a magyar klasszikus modernség egyes költői egyes művei (szerelemfelfogásuk, magyarságképzetük stb.) elítéléséhez vezetett, hanem mindazoknak a műveknek elutasításához, amelyek nem feleltethetők meg a nemzeti eszme költői portréjának kirajzolásakor; vagy pedig olyannyira jelzik a költő-író együttgondolását az európai irodalmakkal, hogy a kívánatosnak minősített poétikai-retorikai elképzelésektől eltérnek. Ennélfogva még a nemzeti klasszicizmusba sorolt alkotók sem valamennyi alkotásukkal vannak, lehetnek jelen a "nemzeti" irodalmi kánonban, s a szigorú válogatás esztétikai indoklása igencsak kétséges marad. Továbbá: a 19. század deviánsnak vagy a grand récit (a nemzeti nagyelbeszélés) szempontjából etnikailag, "nemzetileg", retorikailag elmarasztalható művek és alkotóik a másod- vagy harmadvonalba iktatódnak be. S amikor a 20. század elején a magyar modernség költői átírják és a maguk számára bensőségessé és továbbgondolhatóvá teszik az irodalomtörténetet (részint versben, részint értekező prózában), kitetszik, hogy a hivatalos-akadémikus irodalomtörténet-írás olyan hagyományőrző pozícióba kényszerül, amely már nem képes eszközeivel fölmérni a modernség áttörésének jelentőségét: a 19. században létesült, számottévő, a hagyományteremtést/teremtődést szemmel tartó intézményrendszer a 20. század első felében elavult nézetek őrzője lesz, képviselői legföljebb a késő-pozitivista filológiát művelik (inkább kevesebb, mint több sikerrel),voltaképpen Horváth János (jóllehet egyetemi tanárként, akadémikusként tagja az intézményeknek) az irodalomtörténetbe vonul vissza, és legföljebb tanítványaitól körülvéve meglehetősen (tudományos) magányban hozza létre életművét. Az újabb komparatisztikai és stíluselméleti trendek elől elzárkózik, de az első ízben 1908-ban8 fölvázolt magyar irodalmi fejlődéstörténeti elképzelését egyetemi előadásokban próbálja ki, egyes részterületeket alaposabban kidolgoz, illetőleg ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, amely a pozitivizmusból átörökítve a leginkább a lehetőségig pontosan adatolt, megbízható kutatáson alapuló nemzeti irodalmi folyamatot tételezett, viszont az írói alkat kérdését sem vélte elhanyagolhatónak, így például Petőfi Sándor lírájában a költő szerepjátszásáról értekezett. Ugyanakkor Horváth János, miközben a magyar irodalom fejlődéstörténetét vázolta föl, fölfigyelt arra a szerinte elsősorban magyar jelenségre, miszerint az irodalmi nyelv megteremtése nem pusztán a nyelv megújítása által történt, és következménye ugyan a normatív nyelvhasználat igényét hozta magával, de ezen belül elősegítette - akarva akaratlan - az irodalom differenciálódását is. Ez, persze, nemcsak a magyar irodalomban és különösen nem függetlenül Herder és Goethe irodalomfelfogásától, a saját irodalmi múlt felfedezését sürgette, s ennek folyományaképpen a saját népköltészet fölfedezését is magával hozta (olykor a nemzeti irodalmi múlt dokumentálását ezzel szolgálva). A népköltészet fölfedezése azonban csak részben volt azonos a folklorisztikailag hitelesíthetőnek minősíthető "anyag" gyűjtésével és közlésével, főleg az első korszakban a költők maguk vállalkoztak arra, hogy oly műveket írjanak, amelyek a népdal külsőségeit utánozzák, olyan zsánerképeket, helyzetdalokat publikáljanak, amelyek egy megnemesített "népköltészet" funkciójával rendelkeznek. Ez egyben azt eredményezte, hogy az elit és a populáris kultúra között csökkent a távolság; s ha az irodalomtörténet a "népies" modort ugyan kevésbé látszott becsülni, mint a műfaji hierarchia magasabb fokozatára helyezett műfajok retorikáját, a "nemzeti klasszicizmus" költőit éppen azért fogja majd az irodalomtörténet oly nagyra tartani, mivel a népies, sőt: népi modort, műfajokat, előadást integrálni tudtak művészetükbe. Horváth Jánosné az érdem, hogy feldolgozta az általa irodalmi népiességnek nevezett költői magatartást és hangvételt, a 18. század közepétől Petőfi Sándorig bezárólag vázolta föl ennek a fajta költészetnek kibontakozását.9
     Az 1940-es évekre immár megkerülhetetlennek tetszett a fordulat a magyar irodalomtörténet-írásban, amely messze lemaradt a magyar lírában és az epikában már az 1920-as esztendők végén kezdődő új periódust jelző kezdeményektől, mikor is a klasszikus modernséggel és az avantgarde-dal szemben a másod- vagy kései modernség nyelv- és személyiségfelfogása új alakzatokban jelentkezett. Az ekkor színre lépő esszéíró nemzedék a szellemtörténet értelmező eljárásait alkalmazta, ,de elsősorban a filozófiai folyóiratokban fel-felbukkant az egzisztencialista értelmezés.10 A két háború között a leginkább Oswald Spengler és Ortega y Gasset recepciója bizonyult a legproduktívabbnak, a "krizeológia" befogadása áthatotta mind a szépirodalmat, mint az esszéírók kritikáját. Az 1930-as esztendőkben született meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete és Babits Mihály európai irodalomtörténete.11 Az első részint társadalomtörténeti célkitűzésekkel indult, és ezt inkább periodizációjában érvényesítette, a másikat joggal nevezte a kritika egy ízlésforma önarcképének, valójában beszámoló a 19. század utolsó harmadában született író(k) olvasmányairól és irodalomszemléletéről, világirodalmi jelentőségűnek minősített alkotók századokon át ívelő dialógusának lejegyzésével helyettesítve a szűkösnek vélt "fejlődés"-elvet. Jóllehet Babits válogatása nem hoz meglepetéseket, közös benne Horváth Jánossal, hogy gyanúval szemléli a romantikát (általában), Szerb Antalhoz hasonlóan (a nyelvtudás hiányában) mellőzi az ún. kis népek irodalmának beiktatását az európai folyamatokba, s nem utolsósorban a klasszikus modernséget követő irodalom iránt kevés megértést tanúsít. Talán Proust az utolsó szerző, akit maradéktalanul elismerni látszik (miként Bergson az a bölcselő, aki időszemléletével hatott Babitsra). Ugyanakkor - bár kevéssé örvendetes jelenségnek tartja - felismeri, hogy Nietzsche működése egy korszak lezárultát és egy újabb kezdetét jelenti, a klasszikus modernség egyoldalú Nietzsche-interpretációjával szemben érzékeli nyelv- és szubjektumfelfogásának vállalt és meghirdetett "korszerűtlenségét", amely egy jövőbeli korszerűséget alapoz meg, és párhuzamosan a magyar líra és epika rádöbbenéseivel a nyelvválság tudatosítását, az igazságfogalom relatív érvényességét, valamint a (világ)szemléletek pluralitása és a káoszba fúló világrend között oszcilláló felfogások zűrzavarát konstatáló bölcselői aspektus kényszerű recepcióját művekbe író Nietzsche jelentőségét nála kevesebben ismerték föl ily pontosan. Ehhez még annyit lehetne hozzátenni, hogy az 1930-as esztendőkben az irodalmi és a történeti Közép-Európa-kutatás is megszerveződött a magyar irodalomban, s így a magyar irodalom kapcsolatrendszeréről és regionális helyéről publikáltak olyan értekezéseket, amelyek egyfelől a magyar komparatisztika új távlatait jelölték ki,12 másfelől a magyar irodalomtörténet-írás "üres helyei"-t igyekeztek betölteni. A módszertani újdonság abban jelölhető meg, hogy a komparatisztika francia iskolája szerint a valóságos, tényleges érintkezésen alapuló kontaktusok kutatásai szerint a valóságos, tényleges érintkezésen alapuló kontaktusok kutatásai egy nagyobb egységben betöltött szerep szerint osztályozódtak, más szóval: a magyar irodalom egyes korszakaiban a szláv és a román irodalmakban a magyar elem jelenlétét, funkcióját, ezzel együtt a közép-európai irodalmak, történelem párhuzamosságát mutatták be, az együtt-tárgyalhatóság kritériumain töprengtek el, így az irodalmi csoportképzés feltételrendszerének kidolgozásával az önelvű irodalomtörténet alternatíváját vázolták föl.
     A második világháborút követő (kül)politikai változások következményeit mind a tudományos intézményrendszer, mind az irodalmi mechanizmus megérezte. A kötelezővé tett és marxistának nevezett világnézet nem tűrte sem a plurális gondolkodást, sem a különféle irodalmi/irodalomtörténeti iskolák adaptálását, így a magyar irodalomtörténet késő-pozitivista kutatási irányaira egy sematizáló irodalomszemlélet telepedett rá, amely ugyan a társadalomtörténeti nézőpont erőteljesebb érvényesítését ígérte, valójában azonban irodalom és kontextusa egyirányú mozgásában gondolkodott. Ezáltal az esztétikai kérdésirányt mellőzte, és kijelölte azt az irodalomban is föltárni vélt "osztályharcos" kérdésirányt, amely formalizmusban és rosszabb esetben burzsoá áltudományban marasztalta el a marxista alaptételektől való eltávolodást. Magyarul is kiadták Marxnak, Engelsnek, Leninnek és Sztálinnak a kultúráról, az irodalomról, a sajtóról és egyes írókról szóló megnyilatkozásait, beszédeikből, leveleikből, más műveikből vett részleteket13, amelyeket illett idézni, s amelyek szellemében volt szükséges magyarázni a magyar irodalom egyes korszakait és szerzőit. Ez az "elvárás" lényegesen enyhült az 1960-as esztendők második felétől, de még ekkor is megbélyegezték és hivatalosan kiátkozták mindazokat, akikkel kapcsolatban fölmerült a strukturalista nézet és eljárás gyanúja. S miközben az irodalom megkezdte a maga önállósulási törekvését, a hivatalos ideologikus szempontok tagadását, és megkísérelte a lépéstartást a "világirodalmi" trendekkel, az irodalomtörténet inkább a komparatisztika újjáélesztésével foglalkozott, hiszen 1948 és 1961 között a komparatisztika száműzetett a magyar irodalomtudományból. Az 1962-es, Budapesten megrendezett komparatisztikai konferencia a Kelet-Nyugati párbeszéd sokat ígérő kezdete volt;14 fokozatosan lazult föl az ideológiai ellenőrzés. S bár a "marxizmus" hegemóniáját nem lehetett kétségbe vonni a szellemi életben, mind az irodalom, mind az irodalomtörténet - még ha rejtve, burkolt formában is - immár nem hagyta abbna óvatosan kezdett dialógusát a "nyugati" irányokkal, gondolkodókkal, filozófiai, szociológiai, irodalmi, irodalomelméleti "iskolákkal". Egyrészt az irodalomelmélet nevelőinek érdeklődése emelte be a magyar gondolkodásba történetének kiemelkedő szereplőit, az orosz formalisták és Bahtyin recepciója készítette elő az utat az amerikai new criticism megismerésére, mindenekelőtt René Wellek munkásságának értelmezésére. Másrészt a magyar irodalom prózafordulata, amelynek során a francia nouveau romannak, a latin amerikai mágikus realizmusnak, illetőleg a posztmodern néhány alkotásának metodológiájára reagáltak a magyar szerzők, szembesítette az irodalomtörténetet és a kritikát azzal, hogy nem képes értelmezni a régi módszerekkel megközelíthetetlennek bizonyult műveket. A Helikon. Világirodalmi Figyelő tematikus számai pedig bőséges szemelvényekkel, ismertetésekkel és kísérő tanulmányokkal számoltak be az irodalomtörténet és elmélet újabb fejleményeiről, a hermeneutika irodalomtudományos elképzeléseiről: és fordítások révén viszonylag hamar jelent meg például Roland Barthes15 és Gadamer16 néhány kötete. Az élő irodalom kikényszerítette módszertani váltás számolni kényszerült a radikálisan megváltozott regény-, nyelv- és személyiségfelfogásokkal, illetőleg a nyelvi megismerés problematikusságával, nem is szólva arról, hogy a modernség egymást követő periódusai átértelmeződtek az újabb kutatások nyomán. S bár a konzervatív marxista felfogás az 1989-es fordulatig megtartotta pozícióit, és utóvédharcokban egyre támadta a hermeneutika és a posztstrukturalizmus magyar meghonosítóit és alkalmazóit; az élő irodalom hathatós segítsége, a nyugat-európai-amerikai emigrációban élő szerzők "visszafogadása" a magyar irodalmi kánonba, valamint az irodalomtörténeti gondolkodás pluralizálódása már a politikai rendszerváltás előtti években kétségtelenné tette, hogy a magyar irodalomtörténet-írás "revízió"-jára szükség van; az irodalomtörténet-írásnak szakítania kell az egyre terméketlenebb és önmagába fordult filologizálással, ám éppen úgy nyitnia kell (nemcsak a legújabb kor kutatásakor) a célszerűbbnek és differenciáltabbnak bizonyult újabb módszerek irányában. Ehhez segítség részint a komparatisztika felől érkezett, amely a nyelvrokonság-központú csoportképzéssel szemben az areális nyelvészettől kapott indíttatás révén a regionalitás hazai hagyományaira építve, hozta létre a közép-európai irodalmi "szöveguniverzum" feltárásának metodológiáját, amelynek során a szinkron és a diakron nézőpontok egyként érvényesültek; de részint a jelenkor irodalmának kutatása, összefüggésben a recepcióesztétika befogadásával, késztette arra a kutatókat, hogy az irodalmi jelenségeket és jelenség-együtteseket kritikai kontextusukkal párhuzamban mutassák be; ily módon nem a Horváth János által hirdetett tézis tér vissza az író-olvasó, a mű-olvasó lehetséges viszonyrendszerének történeti és történő (újra)olvasásakor, hanem az irodalmi folyamat jutott olyan dimenziókhoz, amelyekben föltárulhatott valósabb történetisége. Ezáltal a filológia sziontén jelentőségének megfelelően iktatódott be az irodalomtudományos rendbe (az igényelt, de természetszerűleg sosem elérhető tökéletesség és teljesség helyébe a szövegkiadások új típusa lépett, amely leszámolt a sajtó alá rendezőnek mint omnipotens elbeszélőnek képzetével, miként az empirikus szerző alakja egyre inkább átalakult az olvasás során megképződő szerzővé).
     Feltehetőleg hiba volna, ha csupán a befogadott és feldolgozott külföldi "hatások" felől értékelnők a magyar irodalom/irodalomtörténet saját rendszerváltását. Igaz, az egyetlen kötelező ideológia alól felszabadulva, a szellemi vasfüggöny megsemmisülése után a szellemi termékek cseréjére számos lehetőség adódott, mint ahogy a Magyarországon és a világ különböző tájain megrendezett szimpóziumok szintén jelentős eseményei lettek a magyar szellemi életnek. Legalább olyan lényegesnek vélhető a magyar irodalom önfelszabadító küzdelme nem csupán a szabadabb szólás, hanem a kísérletezés jogáért is, a szellemi élet pluralizálódásának kialakításáért. E folyamatba természetesen beleértendő a szuverén hagyományértelmezés, egyedi irodalom-, magyar irodalom- és világirodalom-fogalom szellemében munkálkodás, minek következtében a marxizmus grand récit-jétől megszabadulás lehetővé tette a szembenézést a krizeológia újabb fejleményeivel, a globalizálódás ideológiájával, illetőleg fölkínálta az esélyét egy korszerűen értelmezett kulturális szomszédság irodalmi létrehozására. S miközben Heideggertől Derridáig, a posztstrukturalisták amerikai "iskolájá"-tól a minimalizmus teoretikusaiig reagálhatott a magyar szellemi élet az eszmék szabad áramlására, az irodalomnak immár nem volt szüksége arra, hogy a politikai élet helyettesítőjének, a nemzeti sorskérdések fejtegetőjének szerepét vállalja, hanem irodalomként, nyelvként funkcionálhatott (s máris adódott az újabb probléma) a szellemi kultúra iránt egyre kevésbé érdeklődő közvéleményben. A posztmodern elbizonytalanító effektusai, játékossága, kísérletező kedve és nem utolsósorban a populáris műfajok integrálása a művészetbe, valamint a posztmodern teoretikusai a hagyományértelmezés átstrukturálására vállalkoztak, s itt, ezen a ponton kerülhettek szembe a nemzeti hagyományok nem egyszer reflektálatlan őrzését hirdető nézetek képviselőivel. Ami pozitívum: esély kínálkozott alternatív irodalomtörténetek, kritikai beszédmód megszerkesztésére; ami negatívum: a kétféle nézet reprezentánsai nemigen voltak arra képesek, hogy egymással párbeszédbe ereszkedjenek. S ha az 1920-as esztendőkben a konzervatív-elavult és a korszerűbb, európaibb irodalomfelfogások a "kettészakadt irodalom" tézisét voltak kénytelenek tudomásul venni, ez a kettészakadtság a ma irodalmi/tudományos életét is jellemzi, jóllehet a konzervatív-nemzeti és a korszerű-liberális aligha pontos jelölései az egyes szekértáboroknak. Inkább a "szövegirodalomként" megbélyegzett(?) művek szembesülnek régebbi kritikusi reflexekkel, amelyek egyként munkálkodnak a marxisták töredék csapatának, az esszéíró nemzedéket követő szellemtörténet iránt elkötelezetteknek, valamint a nemzeti narratívát fenyegetni érzetteknek kritikáiban.
     Ennek következtében folytatódik a vita (bár nem eképpen néven nevezve) a hagyományteremtés és a hagyományteremtődés jelentőségét körvonalazók között, továbbá az irodalom funkciója, a szerzőfunkció értelmezése és nem utolsósorban a kritika nyelve az egymással szót nemigen érteni tudók állandó vitatémája. S ezzel együtt problematizálódott az irodalomelmélet helye és kompetenciája az irodalomtörténetben. Szerencsére az "élő" irodalom, bár reflektál az irodalomtörténészek és kritikusok egymás mellett el-beszélésére, nem szűnik meg akképpen résztvevője lenni az európai irodalomközi folyamatnak, hogy szüntelen tudatosítja egyfelől regionalitását (ami a "valahová tartozás"-nak sem nem "nacionalista", sem nem "anacionális" kinyilvánítása, lévén ez az irodalom a magyar nyelven írás lehetőségeivel kísérletezik), másfelől azt, hogy nem elégszik meg a puszta hagyományőrzéssel, hanem kritikailag viszonyul minden, irodalmi és nem-irodalmi hagyományhoz. Az irodalomtörténet e téren kevésbé szerencsés helyzetben van, hiszen újra kell létesítenie önmagát, azaz ki kell alakítania azt a vitapozíciót, amelyből kiindulva elhatárolhatja magát az elavulttá vált, folytathatatlan eljárásoktól. Nem is szólva arról, hogy mind az irodalom, mind az irodalomtörténet mesterséges izolációja egyben a hagyomány tagadásával jár(t) együtt. Így hát az újra-létesített hagyomány egyben annak a diszkontinuitásnak tudatosítása, amely a múlt meghirdetett (látszat-)kontinuitásával szemben építi meg a maga rendszerét. Ennek lehet hozománya a hagyományértelmezésnek az a változata, amely az irodalom és irodalomtörténet egymásra olvasásából meríthet, olyan irodalomszemlélet megteremtését vállalva, amely az említett történeti és történő olvasás révén emlékezik és emlékeztet a létrehozott hagyományra. A magyar irodalomtörténet-írás jelenleg nem az egységes nyelv megalkotására látszik törekedni, hanem arra, hogy a plurális nyelvhasználat oly módon artikulálódjék, hogy az a művekkel (lett légyen szó a múlt vagy a jelen alkotásairól) dialógus-képes legyen.
 

Jegyzetek

1 Tarnai Andor: Egyháztörténet és historia litteraria; A historia litteraria felbomlása. In: A magyar irodalom története 1660-tól 1772-ig. Szerk. Klaniczay Tibor. Budapest 1964. 458-464, 566-568.
2 Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Budapest, 1980. 58-63.
3 Ugyanő: Petőfi Sándor. Budapest 1922.
4 Ugyanő: A »Nyugat« magyartalanságairól. Magyar Nyelv 1900. 2: 61-74; Uő: Forradalom után (Vörösmarty és a magyar stílromantikusok). Magyar Figyelő 1912. 3: 207-224; Uő: Ady s a legújabb magyar lyra. Budapest 1910. különösen 19-21.
5 Horváth János: Kisfaludy Károly és íróbarátai. Budapest 1965. 96-119.
6 Deutsch-österreichische Literaturgeschichte. Ein Handbuch zur Geschichte der deutschen Dichtung in Österreich-Ungarn, Bd. 1-4. Hg. Von Johann Willibald Nagl, Jakob Zeitler, Eduard Castle. Wien 1899-[1937].
7 Zoltvány Irén: Elnöki megnyitó beszéd a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1924. évi közgyűlésén. Irodalomtörténet 1924. 8.
8 Horváth János: Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai. Budapest 1908.
9 Ugyanő: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest 1927.
10 Barta János: Szellem, szellemtudomány, szellemtörténet. Athenaeum 1931. 184-193; Joó Tibor: Spranger történetfilozófiája. Uo. 1932. 234-242; Barta János: Martin Heidegger. Uo. 1933. 137-152; Ugyanő: Existenciális filozófia. Uo. 1934. 219-222. etc.
11 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Cluj-Kolozsvár 1934. 1-2.
12 Babits Mihály: Az európai irodalom története. Budapest 1934-1935. 1-2.
13 Vö. részletesebben: Fried István: Kelet- és Közép-Európa között. Budapest 1986; Ugyanő: Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában. Budapest 1999; Ugyanő: Ostmitteleuropäische Studien. Szeged 1994; Ugyanő: A közép-európai szöveguniverzum. Budapest 2002.
14 Marx-Engels-Lenin: A kultúráról. Budapest 1982; Marx-Engels: Művészetről, irodalomról. Budapest 1950, 1966; Lenin: Az irodalomról. Budapest 1949; Novi Szád 1950; Lenin-Sztálin: A sajtóról. [Bukarest 1949], Budapest 1950. Georg Lukács: Karl Marx als Literaturtheoretiker. Berlin 1948; Uő: Marx és Engels irodalomelmélete. Budapest 1949.
15 Acta Litteraria Ac. Sc. Hung. 5, 1962. Red. L. Bóka. Conférance de Littérature Comparée, Budapest, 26-29 octobre 1962.
16 Roland Barthes: Válogatott írások. Vál,, utószó: Kelemen János. Ford. Fodor István et alia Budapest 1976; Ugyanő: Mitológiák. Vál. és ford. Ádám Péter. Budapest 1983; Ugyanő: Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról. Ford. Ferch Magda, Budapest, 1985.
17 Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Budapest 1984.
 

* Ez az áttekintés egy müncheni, német ajkú hallgatóság számára készült.