Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2004. 5. sz. 
 
VÖRÖS ISTVÁN
 
Foglakozása: senki
(regényrészlet)
 
Ez én vagyok?

Napok teltek el, Kata még mindig került, Zsuzsa tűrte a rajzolgatást, Márti félrehúzódott az ablakhoz és alig-alig vetett rám ügyet, nem tudtam elképzelni, mi az az erő, ami továbbra is az ágyban tart. Hát nyilván a gyengeségem. De ha így van, ők szívják el az erőmet. Vámpírok nyakszirtjével foglakozom.
     Eszembe jutott, hogy Három nővér címen van egy színdarab. Jó volna elolvasni, gondoltam, hátha akkor többet megtudnék róluk, mint a rajzok segítségével. De azért a szemem és a kezem szorgalmasan járt tovább, mindegyik a maga útján, és Márti nyaka egyre jobban kezdett hasonlítani arra, ami a sok vonalból lassacskán kibontakozott. Igen, a rajzra, mert néha az volt az érzésem, hogy nem is a rajz igyekszik hasonulni modelljéhez, inkább mintha ő húzná magához a valóságot. Vigyáznom kellett tehát, hogy mit és hogyan rajzolok le, három nővér, morzsolgattam magamban a színdarab címét, és elhatároztam, hogy a napokban elmegyek könyvtárba, csak szabaduljak ki egyszer a házi őrizetből. Közben a szemem ide-oda cikázott a papír és Márti nyaka között, aki továbbra sem tudott arról, hogy lerajzolom, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem venné észre. Igaz, ami igaz, jobban szerettem az ő titkos meglesését, mint a kettőnk közt már nyilvánossá és elfogadottá vált ún. modellüléseket Zsuzsával. Olyankor lámpalázam lett, sehogy sem akart kialakulni semmi, a valóság és a rajz nem közeledtek egymáshoz. Néha úgy tűnt, mintha inkább elmennének egymás mellett, mintha egy inget ferdén gombolnék össze, és úgy lépnék ki az utcára.
     Vajon mit olvashat, tűnődtem Márti elmélyülten előre billenő fejére pillantva, talán csak nem a Három nővért?, amikor kopogtatás nélkül belépett Atya. Megállt a szoba közepén, hát ez már mégiscsak nevetséges, mondta, olyan, mintha háziőrizetet tartanánk. Rendreutasítóan toppantott a sarkával. Ha még egyszer meglátom valamelyikőtöket itt őrködni, mondta és a helyéről felpattanó Márti székét az ágyam felé húzta magának, akkor nagy baj lesz.
De hát nem Atyánk parancsolta, lebbentette meg a fogai között Márti kifelé tartva a szobából, aztán megtorpant, mi ez, kérdezte és abban a pillanatban ki is kapta a készülő rajzot az ölemből.
     Rajzolgatok, mondtam, rajzolgat, ismételte utánam Atya is olyan hangsúllyal, mint aki mielőbb le akarja zárni az ügyet, és elbocsátani lányát a szobából. Márti tanácstalanul forgatta a lapot, talán mondani akart valamit, de inkább mégse mondta, látszott rajta, hogy valamiért nem tetszik neki a dolog, de kettőnk jelenlétében nehezen tud formát találni nemtetszésének, ez én vagyok?, kérdezte, és a papírt apja felé fordította. Úgy tűnt, mintha Atya is megütközne azon, amit lát, á, dehogy feleltem gyorsan, ezt csak úgy... próbáltam magyarázni, ez én vagyok, jelentette ki mostmár határozottan Márti.
     És ha te vagy, mordult föl Atya. Teljesen igaza volt, és ha ő az, akkor mi van? Márti sértetten odadobta a paplanomra a rajzot, kiment és becsapta maga után az ajtót. Valamennyi lányom közül őt értem a legkevésbé, felelte tanácsot kérő pillantásomra Atya.
 

Feltámadás

Tehát vége a háziőrizetnek?
     Úgy tűnt.
     A széket odahúzta egész az ágyamhoz, láttam, hogy megint fontos mondanivalója van. Persze itt mindig mindenkinek fontos mondanivalója volt. Csakhogy annak mondanivalónak legfeljebb abban a percben van jelentősége, amikor elhangzik. Úgy változik itt minden, mint Monet híres katedrálisképein. Ugyanaz az épület, valami francia város csipkés temploma más-más órában, más-más megvilágításban, más-más évszakban, de mindig ugyanabból a szemszögből, egészen másnak látszik. Nem is csak látszik, a kép mindig másról is szól. Ezen a ki tudja hogyan eszembe jutott hasonlaton eltűnődtem. Lehet, hogy mégsem olyan buta dolog rajzolással próbálkozni? Lehet, hogy itt bármelyik elbeszélő csődöt mondana, még a legderekabb is?
     Azt hallom Katától, hogy fönt jártatok a hegyekben.
     Megörültem. Tehát Kata beszél rólam. Ezek szerint nem haragszik. De aztán rájöttem, hogy fordítva lehet. Nyilván bepanaszolt az apjánál, és most jön a rendre-, esetleg a kiutasítás. Igen, feleltem bizonytalanul.
     Mesélt arról a rétről, ahol a vadfokhagyma nő.
     Kellemes hely, mondtam még mindig nyugtalanul. Hová akar kilyukadni? Ő épp olyan nehezen kiismerhető személy, mint Márti, csoda, hogy még nem vette észre, mennyire hasonlítanak. Vagy magát sem érti? Kedvem támadt, hogy őt is lerajzoljam.
     Meg tudnád nekem mutatni azt a helyet?
     Persze, mondtam, és készségesen fölpattantam, hogy öltözködni kezdjek, de ő a karomnál fogva megragadott, és visszaültetet az ágyra. Annyira nem sürgős, mondta.
     Mindenképpen felkelek, feleltem, de kénytelen voltam ülve maradni, mert titokzatoskodva egész közel hajolt hozzám, és fennhangon suttogni kezdett. Arról van ugyanis szó, hogy én növénynemesítéssel foglalkozom, nem mondták a lányok?
     Nem, csak a disznótartást említették.
     Ez Kata mániája, a balesetem után csakugyan vettünk egy süldőt, de ki tudja miért, még tavaszra se sikerült nyolcvan kilósnál nagyobbra hizlalnunk. A sonkája ehetetlenül rágós lett, a kolbásza, mint a homok, a hurka pedig keserű. De Kata azóta se mondott le a disznótartásról. Ezzel akarja kárpótolni magát, amiért fel kellett hagynia az ápolónővérkedéssel.
     Most meg még az én ápolásommal is, nevettem győztesen. Atya türelmetlenül bólintott.
     Bár az utóbbi napokban, mondtam váratlan merészséggel, alig láttam.
     Haragszik rád, hangzott a magától értetődő válasz. Pedig én azt szerettem volna elérni, hogy Atya tagadja a történteket, tegye visszamenőleg meg nem történté, vagy legalább provizórikus felmentést adjon, mondjuk egy ilyen mondata: Á, puszta véletlen az egész, nagymosás volt, ilyenkor túl sok a dolga.
     Különben meg nagymosás volt, mondta Atya, ilyenkor túl sok a dolga.
     De most megint én nem akartam annyiban hagyni az ügyet, és mért haragszik, kérdeztem.
     Komoly hibát követtél el, mondta és egész közelről rám bámult. Úgy érzetem, mintha a szememen át vékony szál csúszna le a gerincem belsejében, ereszkedne tovább, és mint valami periszkóp, szétnézne a szívem és a gyomrom között. Szidtad a főztjét. Ez a legsúlyosabb vétek, amit ellene el lehet követni. Talán még annál is súlyosabb, mintha engem szidtál volna, tette hozzá nevetve.
     Szidásról szó se volt, szögeztem le, csak megsóztam.
     Aki sóz, a tenger után vágyik. El akar hajózni. Visszautasítja a vendégszeretetet.
     Most rögtön le akartam rajzolni ezt az embert. Más feladat lenne, mint a két lány volt. De folyton szembe néz velem.
     Nem ejtenél el neki valami megjegyzést, mondtam fölállva, hogy végre öltözködni menjek, arról, mennyire dicsértem a múlt vasárnapi ebédet? Hátha megenyhül.
     Kinyitottam a szekrényt, a ruhák között válogattam. Megdöbbentett a rend, amit találtam. Vajon ki pakolhatta vissza a holmikat? Nyilván, Kata, gondoltam elbeszélői lélekismerettel, és a szekrényajtót úgy állítottam, hogy a belsejében levő tükörben végre alaposan megfigyelhessem a gyanútlanul üldögélő Atya tarkóját.
     Hát, éppen megpróbálkozhatom valami ilyesmivel, mondta. Nem zavarlak?, kérdezte.
     Á, dehogy, nyugtattam meg, és már munkához is láttam. Nem volt nálam se papír, se ceruza, a vázlatot képzeletben, a tükrön készítettem. Jobb is így, legalább nem mennek mellé a vonalak, gondoltam. A feje köré, mint valami furcsa glóriát, gyorsan néhány segédvonalat rögtönöztem. Lehet, hogy túlságosan durvák voltak, mert ő mintha megérezte volna őket, izegni-mozogni kezdett, és idegesen a nyakát vakarta. Arról van szó ugyanis, nyögte, hogy én növénynemesítéssel foglakozom, nem mondtam még?
      De, épp az előbb. Lerúgtam magamról a pizsamanadrágot, tiszta alsót rántottam elő, nem kéne egy kicsit megmosakodni?, tűnődtem, de ahhoz már nem volt kedvem Atya jelenlétében. Visszaállítottam a szekrényajtót a legoptimálisabb állásba, és a feje tetején levő lefésülhetetlen forgó megrajzolásába fogtam. Nagyon jól ment. Közben már egy inget is magamra vettem.
      Arra gondoltam, hogy azt a vadfokhagymát érdemes lenne keresztezni a házi fokhagymával, talán valami hagymás virággal is.
     Hiszen ez egy sarlatán, értettem meg végre, és ez a következtetés inkább elbeszélői tapasztalatnak tűnt, mint rajzolóinak, de aztán úgy döntöttem, hogy az ő haját szálanként fogom megrajzolni, és minden egyes hajszál valamilyen növény szára lesz, esetleg itt-ott egy apróbb termést vagy kalászt is belefonhatok. Vegetáriánus Gorgófő, gondoltam, és a tükrön valósággal tekeregtek az Atya fejéből látható gyorsasággal kihajtó fűszálak. Végre sikerült befűznöm az övemet a nadrágomba.
     Most nyilván azt gondolod, hogy botcsinálta biológus vagyok, de tévedsz, a gyógynövények ismeretét még nagyanyámtól tanultam, aki javasasszony hírében állt, a rossznyelvek szerint egyenesen boszorkány volt. Magam pedig két évet jártam kertészeti egyetemre, csak aztán mentem át a műszakira, mesélte tovább.
     Ugyan hiába, mert én leragadtam a boszorkány szónál. Közben felvettem a nadrágom. Boszorkány, tűnődtem, és Márti soron következő portréjára váltottam, természetesen ezt is Atya koponyájára raktam fel jobb híján, mint egy gipszfejre új művét a parókakészítő.
      Vigyázz, figyelmeztetett váratlanul Atya, ne felejtsd el, hogy boszorkányok nincsenek.
      És ha elfelejtem?
      Felejtsd, ha akarod, mondta és fölállt, de szóbeszédnek sose higgy.
      Ezt akár én is mondhatnám, jegyeztem meg a már bevált, tisztázó szándékú szemtelenséggel, úgy hallom, rólam meg azt terjesztik, hogy börtönből szabadultam...
     ...és hogy, vágott közbe, homoszexualitásért ültettek le.
     Meglepődtem, de hiszen azt manapság nem is büntetik.
     Bizonyos esetekben igen, mondta, aztán megnyugtatóan legyintett, biztosíthatlak, hogy én soha, egyetlen pillanatig sem ültem föl ennek a szóbeszédnek.
     Becsuktam a szekrényt.
     Hát akkor megbeszéltük?, kérdezte.
     Nem tudtam, mire gondol. Egyik nap fölmegyünk, és megmutatod nekem a rétet. Az az érzésem, hogy a Bájitalok kézikönyvében említett, és már kiveszettnek hitt cukorhagymáról, más néven gyűszűtulipánról van szó, mondta.
     Most már én is kíváncsi vagyok, ismertem be, ám közben azon tűnődtem, mihez is kezdjek váratlanul feltámadt szabadságommal.
 

A beszélő hatalma

Vasárnap délelőtt volt. Templomba indultam. Kilépve a kiskapun Katát pillantottam meg, épp elhaladt a köz keskeny torkolata előtt. Nocsak. Kikanyarodtam az utcára, úgy ötven méter távolságból követni kezdtem. Templomba jár, vagy egyszerűen csak befelé megy?
     Sem egyik, sem másik. A következő saroknál egy nyeszlett férfi várta. Barátságosan megcsókolták egymást, pár szót váltottak. Lassítani voltam kénytelen, nehogy túl hamar beérjem őket. Kata belekarolt a férfiba és együtt folytatták az útjukat. Hogy az a... Persze, mért gondoltam, hogy három csinos fiatal nő észrevétlen maradhat egy faluban, ahol semmi sem maradhat észrevétlen. De igaz ez egyáltalán? Tényleg semmi se maradhat itt észrevétlen? Hiszen azt is gondoltam, hogy ez a hely egy eleven temető, belepottyan az ember, és ő maga is elfelejti saját magát. Senki nem tud senkiről, senki nem biztos abban sem, hogy van.
     A két dolog nem zárja ki egymást.
     Féltékenyen felpillantottam Katára. Azt kellett észrevennem, hogy már megint egyedül van. Amit most láttam, és amit nem láttam, nem jelent semmi biztosat. Nekem nem. Végtére is az élete előttem, akárcsak az enyém őelőtte, mint egy nyitott könyv. Megint elkalandoztam. A banális hasonlat kapcsán. Mint egy nyitott könyv? Nem szabad elfeledkeznem arról, hogy csakugyan egy könyvben vagyunk. És ennek a könyvnek jobb híján én vagyok az elbeszélője. Minden a hatalmamban áll tehát. Ha úgy akarom, oldalra pillantok és meglátom azt a férfit az út szélen feküdni, mondjuk, elütötte egy autó. Eltetethetem láb alól. Gyorsan csakugyan oldalra pillantottam, és megláttam azt a férfit két fröccsel a kezében a kocsmából kijönni. Valaki odaköszönt nekem, dicsértessék! Mindörökké, ámen, viszonoztam ösztönösen.
     A férfin kívül nem láttam senkit. Körülbelül velem egyidős, soványra ivott és dohányzott figura, a lábszárán kifakult zászlóként lötyögött a vasárnaphoz nem illő nadrág. Csakugyan szeretheti ezt az alakot Kata? Nem tűnt valószínűnek. De a féltékenységemen még ez sem enyhített.
     Kata élete eddig átjárhatónak tűnt, mint a kettőnk háza közötti udvar. Még mindig róla tudok legtöbbet a három lány közül. Ő látszik a legegyszerűbb esetnek, benne a legnagyobb a bizalmam, de talán ő az egyedül, akit nem tudnék szeretni. Pedig őt a legkönnyebb szeretni. Amikor megismertem, meg akartam kérni a kezét, pedig nem is tetszett. Most azt is látom, hogy szép.
     Odaért a templomlépcsőhöz, elindult fölfelé. Jól állt neki az a lépcsőzés. Ha az elbeszélő, akit minduntalan helyettesítenem kell, megkérdezte volna tőlem, ki jár a három lány közül templomba, biztos, hogy Katára tippelek. Elégedetten fölfelé indultam én is, de mielőtt beléptem volna a templomba, pillanatra megfordultam, hogy gyönyörködjek a kilátásban. Agresszívan sütött a nap, a háztetők piros cserepei és szürke palái ropogtak a nagy meleg és a nehéz feladat alatt, hogy maguk alá gyűjtsenek valami árnyékot. Egy jelentéktelen felhő bodrozódott az ég alján. Lehet, hogy ez egyszer már megtörtént velem? Kiterjesztett szárnyú madár árnyéka suhant el előttem a lépcsőn. Mintha egy könyv lapjait pergetné valaki, mert pár vonással rajzfilmet rögtönzött a sarkukba. A könyv persze Kata életének könyve, ha van még manapság a túlvilágon ilyen alapos adminisztrációra idő. Fölnéztem, az ég üres. A Bakony vonulatai szelíden dülöngéltek a távolban, egy víztornyot és egy meddőhányót sodortak felénk a közelebbi dombok.
 

Magánbeszélgetés

Ebből elég. Elnézést kérek az olvasótól a közbeszólásért, ha valaki a történetre kíváncsi, ezt a rövid fejezetet nyugodtan ugorja át. De annyi bíztatás, számonkérés, reklamáció hangzott már el hősöm szájából, hogy soron kívül reagálnom kell. Amolyan kétperces hozzászólásra kérek lehetőséget személyes megtámadtatás miatt. Most én beszélek, inkább mégse lapozzanak! Én, én, én. Félek a haláltól, mint egy kutyától, ha nekem támad, de kicsi és nem védekezhetek, mert azonnal megölném. A halál kicsi, röhejesen kicsi, félek tőle, röhögök, félek, hogy öltem vagy ölni fogok, nem beszélhetek, kicsi a halál, és nevetséges ez az irodalmi takaródzás, alteregóm, te ökör, hiszen te sose voltál pap, mint ahogy én se fizikus. Egyikünk se létezik a másik nélkül, pedig két egymásnak koppanó üres hordóban sincs több bor, mint egyben.
     Kezdjük főhősöm arra tett kísérletével az imént, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe. Nagyon jól kéne tudnia, ha máshonnan nem, gyakorló pap korából, hogy mi az, amit képességünkben áll megtenni, és mi az, amit nem. Jogait tekintve ez a legmellékesebb és soha többet fel nem tűnő figura ugyanolyan szereplő, mint ő, nem távolíthatja el önkényesen a könyvből. Az, hogy megpróbál rólam olyasmit kibeszélni, amit én elhallgatni kívánok, párját ritkító dolog. Ki akar találni magának, mintha nem is léteznék. Azért mert pap, erre még nincs joga. A pap nem vallásalapító. A pap nem megjelenítője, csak közvetítője a hinni valónak. És pap ő egyáltalán? Nincs melléje rendelt vallás, alája rendelt pokol.
     Nem lennék azonos saját magammal? Meglehet. De annyit mondhatok, hogy én nagyjából tudom az események kimenetelét, míg neki erről legfeljebb sejtése lehet, de gondoskodom róla, hogy a sejtései hamisnak bizonyuljanak. Amit ő a maga gondolataiként tüntet föl, azok nemegyszer az én gondolataim. Igaz, nem mindig. Harc folyik közöttünk, ám én udvariasságból többnyire őt hagyom beszélni. Csakhogy ezek miatt a felszólamlásai miatt gyakran kell szégyellnem magam. Mindenestre és a miheztartás végett: nem vagyok csillagász. Habár az eredeti, mondhatnám polgári foglakozásom meglehetősen közel áll hozzá. De ez mindegy is. Elegem van a folytonos önkommentárokból, az irodalomsiratásból. Elhiszem, hogy nehéz dolog megfigyeléseket tenni, mindig az volt, tessék fölkötni a gatyát. Nem, hülyeséget beszélek. Sosem volt az, csak érteni kellett a módját. Írni könnyű, nem írni nehéz. Megfigyelni könnyű, jelentést írni róla nehéz. Ne kitalálni akarjon engem, hanem tanuljon tőlem. A magam részéről én hősöm rendelkezésére bocsátok mindent, ami sorsának megértéséhez szükséges, ha ő ezt kevésnek találja, akkor nem figyel eléggé. Az az érzésem, néha úgy sétál előttünk, mint egy alvajáró. Ha bárki azt vetné a szememre, hogy ez az én hibám is, persze igazat kéne adnom neki. Átengedtem a beszélő szerepét az egyik figurámnak, egy elég szerencsétlen alaknak, és csodálkozom, ha nem tudja átugorni a saját árnyékát. Igaz, nagyon igaz. Most ez úton mégis arra kérem, beszéljen kevesebbet. Az olvasót pedig, akinek a létével nem számolok, tehát ő talán jobban ad a szavára, mint az enyémre, avval szeretném megbízni, mondja meg neki, hogy minél kevesebb kommentár, annál jobb. Fölösleges ez a sok reflexió, magyarázat. Felejtse már végre el. Ezt a tanácsot persze nekem sem árt megfogadni. Vissza is térek oda, ahonnan jöttem, a hallgatásba.
 

Gyónás után

Amikor a gyóntatószékből kiléptem, megláttam Katát. Intett, hogy a mise után várjam meg. Aztán elhelyezkedett valahol a női padsor elején, én inkább a férfi padsor végén húztam meg magam.
     Kritikusan figyeltem a fiatal kolléga munkálkodását. Vagy inkább magamat? Az Isten felől lelógó szalagok, lélek-cseppkövek, csöngőbojtok nem mozdultak. Alig vártam, hogy vége legyen a misének, Katával akartam beszélgetni. Mikor másodjára álltam a templom előtt, nem volt olyan érzésem, hogy ez már megtörtént. Az ég ugyanis befelhősödött, én meg a kapu felé fordultam, ahonnan nehézkes léptekkel áradtak ki az emberek, csak az egyik ajtószárny volt nyitva.
     Végre feltűnt Kata. Ugyanazzal a kislányos mosollyal közelített hozzám, mint amivel az imént a gyóntatószékből kilépőt fogadta. Azóta elvégeztem a penitenciákat, megáldoztam, egy pillanatnyilag tiszta ember állt előtte, mosolya tehát jogos volt. Mielőtt bármit mondhattam volna, belémkarolt. Mint valami összeszokott házaspár, elindultunk lefelé a lépcsőn.
     Csak néha van időm, hogy eljöjjek, mondta, mikor kiértünk a tömegből. Nem is érzem fontosnak, hogy minden héten itt legyek. A vasárnap persze vasárnap. Mintha egy hitoktatásról elmaradozgató gyerek mentegetőzését hallanám. Siettem megnyugtatni, én se jövök minden héten. Nevetett. De te beteg voltál.
     Azon törtem a fejem, nem kéne-e valahogy kimagyarázkodni. De azt magyarázzam, amiről nem is tudhatok, és ha tudok is, talán nem igaz? Lehet, hogy Atya tréfája volt az egész. Visszatartotta ezt a lányát, míg a másik kettőt a nyakamra járatta. Atyáé, akinek a neve végül is legyőzte az ellenérzésemet, és beletapadt ebbe a szövegbe, mint bogáncs a hajba. Szóval nemcsak én írom ezt a regényt, és nem is csak az elbeszélő, akinek a szemrehányásait elolvastam, és sírtam is a papír fölött egy-két percet, ekkora gyűlölet vagy ekkora szeret még sosem irányult felém. Azaz nem is felém, hanem az érintésemmel önmaga felé. Egy másik ember öngyűlölete és önszeretete csap meg, azért, mert hitelt ad annak a buta babonának, hogy a szereplő azonos a szerzővel. Holott én ugyanúgy létezem, ő csak megközelít azzal, amit ír; sőt, én írom, amit ő ír, mégsem vagyunk együtt se szabadok, mert Atya a nevével erőszakot tesz kettőnkön, az ő szokásaik, akikről közösen írunk, eluralkodnak rajtunk. Aki ír, nincs. A buta babonának inkább így kéne hangzania: Bováryné, én nem vagyok! - egy szeretője által legyilkolt férfi kiáltása reggeli ébredés helyett. Kint a férj épp tüzet rak a kályhában. Nem volt szükség a kimagyarázkodásra. Egyszerűen elmeséltem Katának, hogy újabban rajzolgatok, és megkértem, egyik nap ő is üljön modellt nekem.
     Hallottam a dologról, és már egész féltékeny voltam, hogy engem kihagysz belőle.
     Ettől a nem remélt közelségtől végigfutott a hátamon a hideg. Úgy éreztem, mintha sziámi ikrek lennénk, mintha tüdőm lassan átlebegne az ő bordái alá, mintha a csuklónkon, ahogy belémkarol, egymásba csomózódna két ér, mintha az idegpályáink közlekedőedények lennének, ahol az én és a te, mivel járás közben hol erre, hol arra dőlünk, ide-oda áramolna. Ne haragudj, mondtam, egyszerűen nem volt alkalom eddig.
     Igaz, nyugodott meg. De Mártit inkább hagyd, mondta, azt se állhatja, ha fotózzák.
     Nem tudtam.
     Irreálisan hamar a házhoz értünk. Ezúttal nem voltam meghívva ebédre.