Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 3. szám
KABAI ZOLTÁN
  
Az ígéret fogantatása
Antal Balázs: Öreg 
 
 

Antal Balázs első kötetét jellemzi a szikár, egyszavas cím: Öreg. A címhez hasonlónak, többször megrágottnak (vagy megvágott-meghúzottnak) érzem a kötet minden mondatát. Minden ott van, ahová való, sallangok nélkül. A könyv hat évig készült, így volt ideje megérni, mint a legjobb boroknak. Antal kötete kinyitása pillanatában tekintélyt parancsol. Az első novella első mondata felébreszti bennem az érzést, hogy újabb kitűnő mesélő érkezett közénk. "Nincs annál szebb semmi, amikor összeérnek fölötted az ágak." (Hagyd el a hegye- ket, 7. o). Mesélő, írom róla merészen. Végül is mi másnak nevezhetném azt az írót, aki az Ózd közeli falvakban, nem csupán pusztulást lát, de szépséget, érintetlenséget is. A hegyek szerelmese ő, s ezt igazán csak az értheti, akit már megérintett ez az érzés, illetve az, amelyről a fentebb idézett első mondat tanúskodik. De mire mennénk a puszta fílinggel, ha a technika, a nyelv nem lenne maximálisan birtokában a szerzőnek. (Nyugodtak lehetünk, birtokában van.)
     A könyv nyolc novellájából hét konkrétan kötődik helyekhez (hegyekhez, falvakhoz, folyóhoz). A Elveszíteni  egy nőt című novella az egyetlen, amely csak úgy lebeg. Kiemelt jelentősége lehet ennek a munkának a többi között (ezt megerősíteni látszik, hogy tudomásom szerint az író gyakran olvas fel ebből az írásból). Tehát nemcsak az olvasó érezheti az egyik legjobb szövegnek ezt a novellát, hanem valamilyen misztikus oknál fogva Antal Balázs is a leginkább megosztandó írásának tekinti ezt. Mire ideáig jutottam az olvasásban már megcsontosodott bennem az a feltevés, hogy igazi szépíróval van dolgom. S ez - tekintve a szerző korát - igen bíztató a jövőre nézve. S valójában ez a novella az, amelyben mesét mesél. Azazhogy korábban és későbben is mesél, de sokkal realisztikusabban, mint ebben a különleges darabban.
     Antal Balázsnak ez ideáig kizárólag verseit olvastam, igaz azokat olyan helyeken. Azonban nem szívesen dönteném el most sem, hogy költővel, vagy íróval van inkább dolgunk. A kötet alapján íróval már biztosan (eddigi olvasmányaim pedig arra késztetnek, hogy kijelentsem: költővel is). Azért nem csak az okozhat meglepetést az őt ismerőknek, hogy prózakötettel jelentkezik, hanem az is, hogy a nagyvárosi életet élő Antal egy igazi, természetközeli könyvet írt. Az írások olyanok, amelyek tapasztalatból, sőt szerelemből születtek. Ma már kevésnek érzem, ha valakiről megállapítható, hogy a jellemformálása rendben van, esetleg még a cselekményt is leleményesen bonyolítja. Természetesen ez igaz Antal Balázsra, de ennél is jellemzőbb tulajdonsága, hogy mesélés közben nem válik unalmassá. Pedig az egyensúly kérdése nagyon kényes dolog. Az ismétlések, erősítések meseszerűek, épphogy a megértést, a képzeletünket mártogatja a történetbe. Egy-egy érzést oly módon tár fel előttünk, hogy az már evidenssé válik számunkra. "Egy dobozban őrizgették a köveket, amik a bőre alá szorultak [...] akkoriban sokat forgatta, tapogatta őket, hogy jobban lett és megint erőre kapott. Markába szorította, morzsolgatta egyenként valamennyit, különös ragaszkodásféle szeretettel, pedig tudta jól, hogy meg akarták ölni." (Talált gyerekek utcája, 102. o.) Elébb megforgatjuk, tapogatjuk a köveket, később a markunkba szorítjuk, morzsolgatjuk, megszeretjük, hogy aztán az ambivalencia jegyében arra gondoljunk, hogy ezek a kövek gyilkosok, vagy azok lehettek volna. Ez hasonlatos ahhoz az érzéshez, amikor hosszas halogatás után, rákényszerítjük magunkat a fogorvosi székre, aztán zsebkendőnkbe rejtve hazavisszük dominánkat. Antal Balázs meséjének varázsa éppen abban rejlik, hogy képes akár még a bőrünk alá is rakni ezeket a köveket, melyeket az imént szinte kéjes élvezettel tapogattunk végig.
     A novellákban nem esik szó - a tágabban értelmezhető - társadalomról. Inkább csak szűk közösségekről, s legföljebb ezen belüli társadalmi viszonyokról. Korrajz is csak hártyavékony formában van jelen. Ennél sokkal mélyebben, - lelki síkon - keresendő a történetek vezérfonala. Ha szabad ilyet mondani. Természetesen nem arról van szó, hogy Antal megtalálta volna az örök igazságot. Egészen egyszerűen csak szemlélődésről, megfigyelésekről, amelyek aztán kézzel foghatóvá válnak ebben a kötetben.
     Talán azzal kellett volna kezdenem - már csak a cím miatt is - hogy a szerző 1977-ben született, s mégis meglepő módon az Öreg címet kapta első kötete. Darvasi László említette a kötet bemutatóján az Írók Boltjában - ugyanebben az összefüggésben -, hogy Antal Balázs "tudja" az öregeket. Úgy is van. Mintha a szerző tudatosan készülne erre a korra, de legalábbis arra a nyugodt (vagy inkább békés) létformára, amely megadja az alaphangulatát ennek a kötetnek. S itt egy picit visszatérnék egy korábbi gondolatomhoz, miszerint a szemlélődés-tapasztalás útját járja a kötet írója. A tudatos készülődés helyett írhatnám azt is - ha biztos lehetnék benne -, hogy Antal Balázs visszavágyódik ebbe a megfigyelő, nyugalmi állapotba. Bár a könyv (címe) alapján úgy tűnhet mintha erre legalább harminc, negyven évet kellene még várnia.
     Az öregek komótossága legendásnak tekinthető, s ezt aztán ki is használja a kötet szerzője. A Kiszabadulni a palackból című novellában még az is előfordul, hogy egy megkezdett beszélgetést máskor (másnap, egy hét múlva) folytatnak, mintha mi sem történt volna, vagy inkább, mintha ráérnének. (Ráérnek, pedig számolják a napjaikat. De az is elképzelhető, hogy ezt csak mi hisszük.) Igen. Így élnek a nagyvárostól távol az öregek. Az író nem kajánkodik a vátesz szerepével, nem feddi meg felelőtlenségükért hőseit, nem mondja el, a halál leselkedik, hogy bajban hagyhasson bennünket. Nem is teheti, hiszen tudja: az öregek olykor egyenesen keresik a halált, ha nem is kifejezetten úgy, mint a Jól öltözött gyilkosok egy tiszta, rendes házban című novellájában. Sőt, tovább olvasva, mintha Antal Balázs megértené, miért röghöz kötöttek ezek az öregek: "Azon a napon fordult meg minden, amikor összecsomagoltam, hogy tényleg indulok. De napok óta szakadt a hó, és hiába vártam órákig a megállóban, nem jött semmilyen busz, nem jártak autók, megállt a forgalom. Ez volt az első szökési kísérletem, akkor még nem gondoltam, hogy ez égi jel. [...] A második alkalommal elcsúsztam a jégen, kiszakadt a nadrágom és összemocskoltam a ruhám, azt hitték, részeg vagyok, nem engedtek fel a buszra. Hazamentem átöltözni, elment a kedvem az egésztől." (Az emberek semmit sem tudnak majd, 150., 151.o.) A harmadik menekülési kísérletet már nem idézem (legyen elég annyi, hogy mosolyra fakasztott). Viszont érdekes, mintha a szerző azt sugallaná felénk, hogy nem mi vagyunk azok, akik képtelenek elmenni ezekről a tájakról, hanem a hely az, ami nem enged el bennünket. Azt hiszem, fiatal kora ellenére Antal több olyan választ ad, mely elfogadható, de legalábbis meggondolásra késztet.
     Beszélnünk kellene még a nyelvről is, amit az író használ. Érdekes meg- figyelni, hogyan használja az észak-borsodi, hevesi tájszólást tudatosan, de nem hivalkodó módon. A mesélés nyelve pedig, noha pengeélen táncol, soha nem esik le. "A füvek, akiknek furcsa, susogó nyelvét eddig is megértettem úgy-ahogy, bajom hallatán mellém álltak..." Azzal tisztában vagyunk, hogy mese, mégis olyan valóságos (vagy csak valóságosan szép?), hogy hajlamosak vagyunk elhinni. Ez a mese még belefér szekularizált, racionalitásokkal terhelt gondol- kodásunkba.
     Szerintem az alkotó tudja, milyen utat választ (remélem a sajátját), nem szeretném skatulyázni azt, amit ő a magáénak érez. Ez független attól, hogy az elődök nyomai milyen mértékben fedezhetők fel írásaiban. Egy fiatal író első kötetére gyakorta ragasztanak (én magam is) címkét, "ígéretes" felirattal. Antal Balázzsal kapcsolatban, csupán azért nem teszem ezt, mert úgy érzem, ezt az ígéretet máris beteljesítette. (JAK-Kijárat Kiadó, Bp. 2003)