|
KABAI ZOLTÁN
Az ígéret
fogantatása
Antal Balázs:
Öreg
Antal Balázs első kötetét
jellemzi a szikár, egyszavas cím: Öreg. A címhez hasonlónak,
többször megrágottnak (vagy megvágott-meghúzottnak) érzem a kötet minden
mondatát. Minden ott van, ahová való, sallangok nélkül. A könyv hat évig
készült, így volt ideje megérni, mint a legjobb boroknak. Antal kötete
kinyitása pillanatában tekintélyt parancsol. Az első novella első mondata
felébreszti bennem az érzést, hogy újabb kitűnő mesélő érkezett közénk.
"Nincs annál szebb semmi, amikor összeérnek fölötted az ágak." (Hagyd
el a hegye- ket, 7. o). Mesélő, írom róla merészen. Végül is mi másnak
nevezhetném azt az írót, aki az Ózd közeli falvakban, nem csupán
pusztulást lát, de szépséget, érintetlenséget is. A hegyek szerelmese ő, s
ezt igazán csak az értheti, akit már megérintett ez az érzés, illetve az,
amelyről a fentebb idézett első mondat tanúskodik. De mire mennénk a
puszta fílinggel, ha a technika, a nyelv nem lenne maximálisan birtokában
a szerzőnek. (Nyugodtak lehetünk, birtokában van.) A könyv nyolc
novellájából hét konkrétan kötődik helyekhez (hegyekhez, falvakhoz,
folyóhoz). A Elveszíteni egy nőt című novella az egyetlen,
amely csak úgy lebeg. Kiemelt jelentősége lehet ennek a munkának a többi
között (ezt megerősíteni látszik, hogy tudomásom szerint az író gyakran
olvas fel ebből az írásból). Tehát nemcsak az olvasó érezheti az egyik
legjobb szövegnek ezt a novellát, hanem valamilyen misztikus oknál fogva
Antal Balázs is a leginkább megosztandó írásának tekinti ezt. Mire ideáig
jutottam az olvasásban már megcsontosodott bennem az a feltevés, hogy
igazi szépíróval van dolgom. S ez - tekintve a szerző korát - igen bíztató
a jövőre nézve. S valójában ez a novella az, amelyben mesét mesél.
Azazhogy korábban és későbben is mesél, de sokkal realisztikusabban, mint
ebben a különleges darabban. Antal Balázsnak ez
ideáig kizárólag verseit olvastam, igaz azokat olyan helyeken. Azonban nem
szívesen dönteném el most sem, hogy költővel, vagy íróval van inkább
dolgunk. A kötet alapján íróval már biztosan (eddigi olvasmányaim pedig
arra késztetnek, hogy kijelentsem: költővel is). Azért nem csak az okozhat
meglepetést az őt ismerőknek, hogy prózakötettel jelentkezik, hanem az is,
hogy a nagyvárosi életet élő Antal egy igazi, természetközeli könyvet írt.
Az írások olyanok, amelyek tapasztalatból, sőt szerelemből születtek. Ma
már kevésnek érzem, ha valakiről megállapítható, hogy a jellemformálása
rendben van, esetleg még a cselekményt is leleményesen bonyolítja.
Természetesen ez igaz Antal Balázsra, de ennél is jellemzőbb tulajdonsága,
hogy mesélés közben nem válik unalmassá. Pedig az egyensúly kérdése nagyon
kényes dolog. Az ismétlések, erősítések meseszerűek, épphogy a megértést,
a képzeletünket mártogatja a történetbe. Egy-egy érzést oly módon tár fel
előttünk, hogy az már evidenssé válik számunkra. "Egy dobozban őrizgették
a köveket, amik a bőre alá szorultak [...] akkoriban sokat forgatta,
tapogatta őket, hogy jobban lett és megint erőre kapott. Markába
szorította, morzsolgatta egyenként valamennyit, különös ragaszkodásféle
szeretettel, pedig tudta jól, hogy meg akarták ölni." (Talált gyerekek
utcája, 102. o.) Elébb megforgatjuk, tapogatjuk a
köveket, később a markunkba szorítjuk, morzsolgatjuk, megszeretjük,
hogy aztán az ambivalencia jegyében arra gondoljunk, hogy ezek a kövek
gyilkosok, vagy azok lehettek volna. Ez hasonlatos ahhoz az érzéshez,
amikor hosszas halogatás után, rákényszerítjük magunkat a fogorvosi
székre, aztán zsebkendőnkbe rejtve hazavisszük dominánkat. Antal Balázs
meséjének varázsa éppen abban rejlik, hogy képes akár még a bőrünk alá is
rakni ezeket a köveket, melyeket az imént szinte kéjes élvezettel
tapogattunk végig. A novellákban nem esik
szó - a tágabban értelmezhető - társadalomról. Inkább csak szűk
közösségekről, s legföljebb ezen belüli társadalmi viszonyokról. Korrajz
is csak hártyavékony formában van jelen. Ennél sokkal mélyebben, - lelki
síkon - keresendő a történetek vezérfonala. Ha szabad ilyet mondani.
Természetesen nem arról van szó, hogy Antal megtalálta volna az örök
igazságot. Egészen egyszerűen csak szemlélődésről, megfigyelésekről,
amelyek aztán kézzel foghatóvá válnak ebben a kötetben. Talán azzal kellett
volna kezdenem - már csak a cím miatt is - hogy a szerző 1977-ben
született, s mégis meglepő módon az Öreg címet kapta első kötete.
Darvasi László említette a kötet bemutatóján az Írók Boltjában -
ugyanebben az összefüggésben -, hogy Antal Balázs "tudja" az öregeket. Úgy
is van. Mintha a szerző tudatosan készülne erre a korra, de legalábbis
arra a nyugodt (vagy inkább békés) létformára, amely megadja az
alaphangulatát ennek a kötetnek. S itt egy picit visszatérnék egy korábbi
gondolatomhoz, miszerint a szemlélődés-tapasztalás útját járja a kötet
írója. A tudatos készülődés helyett írhatnám azt is - ha biztos lehetnék
benne -, hogy Antal Balázs visszavágyódik ebbe a megfigyelő, nyugalmi
állapotba. Bár a könyv (címe) alapján úgy tűnhet mintha erre legalább
harminc, negyven évet kellene még várnia. Az öregek komótossága
legendásnak tekinthető, s ezt aztán ki is használja a kötet szerzője. A
Kiszabadulni a palackból című novellában még az is előfordul, hogy
egy megkezdett beszélgetést máskor (másnap, egy hét múlva) folytatnak,
mintha mi sem történt volna, vagy inkább, mintha ráérnének. (Ráérnek,
pedig számolják a napjaikat. De az is elképzelhető, hogy ezt csak mi
hisszük.) Igen. Így élnek a nagyvárostól távol az öregek. Az író nem
kajánkodik a vátesz szerepével, nem feddi meg felelőtlenségükért hőseit,
nem mondja el, a halál leselkedik, hogy bajban hagyhasson bennünket. Nem
is teheti, hiszen tudja: az öregek olykor egyenesen keresik a halált, ha
nem is kifejezetten úgy, mint a Jól öltözött gyilkosok egy tiszta,
rendes házban című novellájában. Sőt, tovább olvasva, mintha Antal
Balázs megértené, miért röghöz kötöttek ezek az öregek: "Azon a napon
fordult meg minden, amikor összecsomagoltam, hogy tényleg indulok. De
napok óta szakadt a hó, és hiába vártam órákig a megállóban, nem jött
semmilyen busz, nem jártak autók, megállt a forgalom. Ez volt az első
szökési kísérletem, akkor még nem gondoltam, hogy ez égi jel. [...] A
második alkalommal elcsúsztam a jégen, kiszakadt a nadrágom és
összemocskoltam a ruhám, azt hitték, részeg vagyok, nem engedtek fel a
buszra. Hazamentem átöltözni, elment a kedvem az egésztől." (Az emberek
semmit sem tudnak majd, 150., 151.o.) A harmadik menekülési kísérletet
már nem idézem (legyen elég annyi, hogy mosolyra fakasztott). Viszont
érdekes, mintha a szerző azt sugallaná felénk, hogy nem mi vagyunk azok,
akik képtelenek elmenni ezekről a tájakról, hanem a hely az, ami nem enged
el bennünket. Azt hiszem, fiatal kora ellenére Antal több olyan választ
ad, mely elfogadható, de legalábbis meggondolásra késztet.
Beszélnünk
kellene még a nyelvről is, amit az író használ. Érdekes meg- figyelni,
hogyan használja az észak-borsodi, hevesi tájszólást tudatosan, de nem
hivalkodó módon. A mesélés nyelve pedig, noha pengeélen táncol, soha nem
esik le. "A füvek, akiknek furcsa, susogó nyelvét eddig is megértettem
úgy-ahogy, bajom hallatán mellém álltak..." Azzal tisztában vagyunk, hogy
mese, mégis olyan valóságos (vagy csak valóságosan szép?), hogy hajlamosak
vagyunk elhinni. Ez a mese még belefér szekularizált, racionalitásokkal
terhelt gondol- kodásunkba. Szerintem az alkotó
tudja, milyen utat választ (remélem a sajátját), nem szeretném skatulyázni
azt, amit ő a magáénak érez. Ez független attól, hogy az elődök nyomai
milyen mértékben fedezhetők fel írásaiban. Egy fiatal író első kötetére
gyakorta ragasztanak (én magam is) címkét, "ígéretes" felirattal. Antal
Balázzsal kapcsolatban, csupán azért nem teszem ezt, mert úgy érzem, ezt
az ígéretet máris beteljesítette. (JAK-Kijárat Kiadó, Bp.
2003) |
|