Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 3. szám
KELÉNYI BÉLA
 
A kert fái
 

Két fenyő maradt.

Az új tulajdonosok kivágtak minden bokrot, minden fát. Csak a gyerekkoromban ültetett, Türingiából hozott erdei fenyőket hagyták meg; és hátul a hatalmassá nőtt tuját, amit még apám kapott, nem sokkal a halála előtt. A két fenyő ott áll a kerítés mögött.

A harmadik fenyő csonkját kivágták. A harmadik fenyőt (a jobb szélsőt) pár évvel ezelőtt, Karácsonykor valaki egyszerűen kettéfűrészelte. Nagyjából a felénél. Nyilván, hogy könnyebben beférjen valahová.

Kivágták a kerítés mellett a mogyoróbokrokat. Több, mint harminc évig ismertem őket. Már csak kevés mogyorót adtak.

Kivágták a trombitavirág hatalmas bokrát. Alagútszerűen borult a kapu fölé, alatta lehetett a kertbe lépni. A kaput támasztó betonoszlopok, már régen porladoztak, de a bokor rendületlenül terjeszkedett. Eső után, ahogy kissé meghajolva beléptem, mindig a nyakamba csepegett róla a víz.

Kivágták a sárgabarackfa helyére nőtt bodzafát. A barackfát három éve nekem kellett kivágatni; hőgutát kapott egy pokolian meleg nyáron. Nem termett túlságosan jó barackot, inkább amolyan soha meg nem érőt. De amíg volt termés, anyám minden nyáron főzött lekvárt. Olyasfélét, amiben szétfőtt darabkákban marad meg a barack; ami csak úgy csurog végig a kézen, amikor a kenyérre kenik egy-egy szikrázó nyári reggelen. A bodzafáról meg le lehetett szedni a virágokat. Egész ősszel ittuk a belőlük készült levet: cukorral és néhány citromkarikával.

Kivágták a bodzafa alatt az agavékat is; már régen összevissza nőttek, csak úgy, vadon. Kivágták az alatta éppen növekedésnek eredt diófát és nem messze tőle azt a kis diófát is, amit később ültettem oda. Mellettük ribizlibokrok sorakoztak. Gondozatlanok voltak, levelük a nyári naptól kiégett, de mindig volt rajtuk termés. A kisebbik lányom szeretett kutakodni rajtuk.

Nem maradt más a kertben, csak a gyerekkor. Csak a magukra hagyott fák és bokrok helye.

Az ember nem mindennap hagyja el az emlékeit.

Kivágták az elöregedett ringlófát. Az egyik gazdagon termő ág a szomszéd kert fölé hajlott, ott mindig a földön rohadtak el a szemek. A szomszéd soha nem szedte fel a lehullott gyümölcsöt. Anyám a nyár végén lerázta a fát, összeszedte még az ütődött, elbarnult gyümölcsöket is, és egy hatalmas lábosban lekvárt főzött. Emlékszem, ahogy fortyogott a zöldes massza.

Kivágták a kis cseresznyefát. Talán éppen jövőre kezdett volna el teremni. Sokáig nem tudtam, hogy mi lesz vele, hogy megmarad-e a következő évben.

Az aranyesőt. Az aranyeső először a régi kutat nőtte be, azután hatalmasan elburjánzott, uralta a kert középső részét. Szinte eltakarta az egész házat. Virágzáskor hosszú, hajlékony vesszőket vágtam róla, és a szálak a sarokban álló vázába kerültek.

Csak egy mozdulat hiányzik. Ahogy a nyugágyból a füvön heverő könyvért nyúlok. Fölöttem a kert sarkában váratlanul kinőtt diófa vet hűsítő árnyékot.

Az orgona teljesen benőtte a kis tűzhelyet, amit még az előző tulajdonosok ültek körül. Esténként szalonnát süthettek. Talán beszélgettek, vagy csak szótlanul ültek a tűz körül. Nincs tűzhely, nincs orgona.

Amikor megvettük a kertet, mindenütt eper volt. A következő évben még sokat szedtünk, aztán valahogy egyre kisebbek lettek az ágyások. Végül fák kerültek mindenfelé.

Kivágták azt a tujabokrot is, aminek egy vesszőjét apám sírjáról hozta anyám. Annyira elburjánzott a kocsibejárónak hagyott rész mentén, hogy csak csákánnyal tudtam ritkítani.

Kivágtak mindent, és a feldarabolt ágakat halmokba hordták a kert közepén.

Hátul a kidőlt kerítést megerősítették vaskos facölöpökkel. A cölöpökről előzőleg gondosan lehántolták a háncsot. Most ők a kert fái.