Új Forrás 2003. 8.szám
 

 

TANDORI DEZSŐ

 

Élők holt(j)a

Györe Balázs Halottak apja című regényéről

 

I. Manapság, amikorra az úgynevezett olvasók -, akik nem divatot böglésznek, imádanak; akik nem az újabb szenzációkra éhesek; akik nem juhászkutyákként követik-kergetik szent tehenüket, birkáikat stb. - leszoktak, "letanultak", eltávolodtak az igazi, középkori-kódexmásoló türelmű, iniciálérajzoló-alázatú olvasásról/tól; manapság minden szerző hő vágya, hogy könyvével érdemben, mi több, annak érdemi tárgya szerint foglalkozzanak; ne tárgymutatószerű témafelsorolást kapjanak reája (a műre, melyet ily szempontból ők maguk jobban ismernek akkor már!), ne bombasztikus dicséretekkel, hűségeskükkel jutalmazzák aprólékos munkájukat; netán: a klasszikus Iskola-béli, ottliki "Piskolt = Miskolc", holott frászt egyenlő, rossz beidegzéssel másnak olvassák könyvüket, mint ami. Ha Györe Balázs, az ihletett szívű kritikus (alkalmi!) személyesre vette könyvújságbéli ismertetőjét e sorok írójának valmi dolgáról, tehát kitért rá, hogy ki alacsony, ki magas... talán hogy ki ír "sokat", ki "keveset", feljogosítva lennék, hogy "a másik" pozíciójából írjam mostani dolgozatomat, s ez ügyem roppantul megkönnyítené. Elmondom majd, hogyan, s az is ki fog derülni, miért marad feladatom e jelentékeny könyvről szólva igen nehéz. E különlegesen jelentékeny könyvről: teszem hozzá, minden rajongási együtthatás nélkül.
     De hát akkor lássuk, valóban.
     Első megállapításunk: Györe egy már mindig meglévő kristályosulás köré (annak anyagából) "épít". Kell neki a központi téma, csak az hiteles (úgy érzi).
     II. Kezdjük hát a periferikus kézzelfoghatóságoknál. Györe Balázs újabb, már akkor érezni lehetett, igérkező, teljes könyv-mivolta felé haladó írását, írás-sorozatát olvasni lehetett az irodalmi hetilapban. Írónk tökéletes stilisztája annak a feladatnak, amit magára vállalt. Művei mindig kavicsok, melyeket le lehet dobni magasból a tenger vizébe, aztán vagy kivirít színük, jellegük a búvár számára, s felhozhatóak, vagy még nagyobb üdvre ott maradnak hajdani társaik között. Ezért lett volna jó, ha gondos szerkesztő nézi át a könyvet - egy vagy két helyen (talán a nyomda ördöge tette!) -, maradt kicsiny, embersza- básúvá esendősítő csiszolandó (egy-egy mondaton). Az "aki, amely " etc. utalószavak használatát tekintve. Györe félt ettől az effektustól! Ezért merem elmondani. (S nem mert a lelkesedő kritika hitelét növeli egy-egy ártalmatlan kifogásocska.) A Halottak apja regényírója végbeviszi azt a kisebb (jókora!) csodát, hogy stílusával is fenntartja az érdeklődést, végestelen végig, holott hát sem cselekmény nincs a könyvben, leszámítva a leszámítandókat, vagyis hogy apa és fia kapcsolata hogyan alakult, az apa életének tényei mik voltak stb., sem pedig olyan vérlázítóan nem meglepő a história, mint... mit tudom én, valami kitalációs regényben, ám épp a nem kitalációs regények sokasága teszi, hogy effélék (kitalációsok) iránti érdeklődésünk (már az enyém nem!) jócskán csappant újabb időkön.
     Nem, ami szinte kézzelfogható: Györe rövidmondatos, félig-ismétlős stílusa. Döbbenetes: ekképpen is - élőbeszédszerűsége. Hogy pedig azt mondtam: a téma nem bordákig markoló (apa etc.), az csak jó. Gondoljuk meg, filmek (Apa stb.), egy korszak regénytípusa (Lengyel Péter apakeresője, Nádas Péter kiváló ügye), majd Esterházy kettőse (az elsőben a Nagy Hátteret méltó nyelven, csiszoltan jeles történetekkel példázó, a másodikban a "na-hát-istenem" blamát elegánsan és szívvel balanszírozó bravúr ill. feladatteljesítés), majd maga Györe (felejtsük ki, de ne felejtsük el, a tényleges fikcióra törekvő, de nem ide tartozó valőrű Vámos Miklós-féle vállalkozást), ennyi minden - s - mindenki apázott már a közelmúltban. Pedig hát igen, apa is csak egy van! És nem pótolható írói atyáskodások keresésével; nem tragédia, ha az apa körül valami baj volna, marad és támad elég baj még (baj az ember, akár, önmagában véve is); Ottlikot felszínesen, ugyanakkor "örleyzve" kereste apjául több nemzedék, de Ottlik maga nem, ismétlem a szót, apázott. Ottlik óriási bajba keveredett az úriembersége folytán (és nem fogytán!): nem bírt a felesége témájával, kettősükével... ifjúkoruk hajmeresztő, általam az ő (O. Géza és O. Gyöngyi) elmondásukból ismert történeteivel, s ezekből futotta volna, valóban, ahogy O. Gyöngyi mondta (naivul) sok-sok divatos regényre, tévésorozatra... nem futotta, Ottlik nem volt ügyes ehhez, a téma nem szentesíti a várható eredményt. Előhozza ez a tárgy kérdését. Az olyan típusú írónál, mint amilyen Györe Balázs, az úriemberség bármi fogyatkozása nélkül előjöhet a témáknak csaknem a fele (ha nem kezdi üldözni őt valamelyikért a Tűzföldi Indiánmaradék Biztonsági Szolgálat, mert kiírta őket, vagy ha nem állít be hozzá öles termetű evezős egyetemista, mint Mándyhoz, aki "disznófülű"-nek titulálta az illetőt, ráadásul pittoreszk nevének meghagyása mellett!, egy novellájában; ez sokáig volt posztujhold legenda, az Iván úr a fürdőköpenyben, és "P." fiatalúr, 2 méteres magasság, öklét rázva, (vagy nem rázva).
     Hajmeresztő, persze, apáról, anyáról, feleségről (még élőkről köztük) reált írni. Az irodalom istensége írói tehetséggel áldotta meg fiát (ez esetben Györét), de nem adott neki igazán kalandos életet, fantáziát, csak a lélek mély, benső kalandját. Hát Fitzgeraldnak kalandos élete volt? Volt a frászt, mondhatnók, hiszen lehetett volna; csak hát ha egyszer a Riviérán is, Hollywoodban is a bonyolult házassága, Zelda iránti megoldhatatlan szerelme etc. volt az Egyedüli Evidencia néki, mit ért a sok szépség, a márvány, a pálmás tenger és a kagylózúgás? Tele volt a füle, a feje, még a bütyke is más hangokkal, antisziréniekkel rég...! Egyszersmind mégis nevetséges, hogy "túlzásnak" tekinthető a túlzott "gyomorig kitárás" (ld. Kosztolányi, Pacsirta (mennyi parazsat hozott fejére az író), csak az írónak kell mindent eltűrnie? Soroljam szerény példatáram néhány kincsét? A korai évek "te vagy az ügyeletes zseni"-kiáltásait; később kiváló kiritikus kacaját, hogy a "sárga könyv"-be mi mindent hordok össze, és 35 éves volnék közben; kinevettetésemet a Fiatal Művészeknél (bizony! és senki sem jelentkezik, talán nagyon is közel-baráti ismerőseim közül... van-e barátom, valóban? ... én is ott voltam, mikor J.F.-et és téged gúnyoltunk színpadról; vagy ahogy K. kritikus napilapban ugyanilyen szereposztásban leírta írásaimról, hogy részletezéseikkel "bornírtak"; hogy... és hogy... és hogy... pl. kiváló szerkesztőnő mondja, de nemrég, az egyik könyvnek kiadója is lett: a Hamlet egy érett szellem koraija, a "sárga könyv" egy érett művészet próbálkozásainak merészséggyűjteménye; hogy és hogy és hogy. De végig: ugye, verebek nincsenek már? Ugye, a lovak csak vicc volt? Vagy ahogy - ezért vannak feltételes elgondolásaim: olvasnak-e emberek korai kódexmásolók odaadásával, iniciátorok aprólékos ecsetvonogatásaival; ahogy kinyírták fordításomat, hogy "elszerezzék", s bizony, kritikájában Gy. B. sem tudott megvédeni, nem tarthatta célszerűnek, nem akarta ama hetilap-szerkesztőség? máig le van írva, "sokan nem szívelik prózáját" (ez én volnék, az enyémet nem), máig megy, hogy... jaj, hosszabb cikket írhatnék erről, mint Gy. B. barátom könyvéről!! Ilyen körülmények közt: anyáról, feleségről, apáról meredeken írni, hm? akkora deviancia, merészség? ó, nem! Legföljebb magam, amíg tehetem, mindig Csak Magam Rovására Írok. S kritikát ezért is nem. Mindig megsértődik, sérül, bánódik valaki, akiről ír az ember. Ez a dolgozat részben gyomor-kiadásom, azaz hogy feltárom a magam idegrendszerét "...Halottak..."-ügyben.
     Ha Ottlik Buda című szöveggyűjteménye "nincs megírva", összevissza olvasható, hát Györe minden könyve pokolian jól meg van írva, azaz úgy van, ahogy Györe Balázstól ezt már el is várjuk. E téren mintegy: ugorjék 5 méter 90 cm körül azzal a rúddal! (Mondom, e téren be tudom mérni neki a 6 feletti világcsúcsmagasság közelét. E téren.) Azért megyünk ki a stadionba. Hanem hát Györe ezt többnyire produkálja. Boldog-e vele? A Boldogkönyv viszont csúnya visszautasításban részesült egy "hagyományos helyen"; nem a visszautasítók voltak csúnyák, hanem az élmény lehetett az, már aztán tovább meg: az itteni okoskodó, mindent jobban tudó, hagyományőrző pesti szamárság teszi, hogy a "boldog könyv" kifejezést némely filozopterek kifogásolták, mondván: egy könyv nem lehet boldog. Csodát nem lehet! Györének volt mélyen igaza. Azt meg, hogy közvetlen hozzátartozóiról ki mit írhat meg, az otthoni, adott helyi megegyezés szabályozza. Györe kiadta a gyomrát a boldogkönyv-ügyben is, és végső soron jól tette. (Csak a Schielétől kölcsönzött borítóval nem értettem egyet.)
     Ja, és még egy kézzelfoghatóság: 95 %-ban az utóbbi magyar nyelvű könyvtermés tíz legjelesebben szép látványdarabja közé tartozik ez a (pozsonyi) Kalligram-kiadvány. Fűrészporszaga van, mondja Györe maga, isteni kis alakja, kemény fedele, szépséges betűi. (Csak azt a két át nem javított mondatot tudnám feledni. Vagy épp ezek teszik igazán emberivé a tárgyat? Mondom, angolosan szép darab.)
     Ami az 5 %? A fotó, mert a könyv tartalmából lelkedzett, vétetett... maga a tökéletes írói elgondolás. A szerző apja (ha elfogadjuk, hogy a szerző ezt a könyvet önmagáról és saját apjáról írta csak), fejen áll egy száll fürdőnadrágban. (Olvassuk el, hol van ez a könyvben is.) Szegény apák, gondoltam mindazonáltal. Legatyásodnak, meztelenülnek és fejen ágálnak/állnak a legszebb szándékú író jóvoltából is.
     Viszont mit tehetnék én? Legközelebbijeimről is "csak" így bírok!
     III. Ezért mondottam: ezt a könyvet én nem akarom s ekképpen nem is bírom úgy olvasni, mint egy Györe Balázs nevezetű jóbarátom saját magáról és saját apjáról készített kontribúcióját. Mélységesen zavarna már csak annyi is, hogy általam (jó, áttételesen) ismert emberek dolgaiban vájkáljak. Tételről tételre haladok inkább, micsoda kisérteties dolgokat művelt (végül: legkiemelkedőbb könyvének keretében, ennek létrehozására) a szerző.
     Teremtett egy figurát, aki ő. Nem manierista okoskodás ez a részemről. Végig úgy írok, a főszereplők egyike nem az én Balázs barátom. Hanem, mintegy Fellini nyomán szabadon, (ő) rákényszerült az isteni késztetés jóvoltából akkor egyszer (nemrég) következő könyvének megírására. Mivel nem szereti a kitalálósdit, de a végsőkig becsületes, jó író, úgy kellett határozni: valami ismert tárgyról fogalmaz. Tudottakról.
     Kiderült, hogy nem tudta. Mert ami eléggé áltagos-jó Györe-mű lett volna (istenem, kinek mi a kapcsolata az apjával? mindenki meg tud írni egy ilyen életrajzi, önéletrajzi regényt, mondják!), ez az indulás megfejelődött az apa előkerült naplófüzeteinek tartalmával. S itt feszültségek támadtak. Az élő anya és a holt apa közt, a holt apa és az író közt. Az író kincset talált. Mázlija volt. S ha ez így van, követ senki nem vethet rá, hogy (maximálisan a jó ízlés határain belül; bár hogy erre épp Kerouac nem húzná-e föl a szemöldökét? hagyjuk) kényesnek is mondható részletek lépcsőfokain haladt. Egyszerűen a könyv befejezéséig.
     Felesleges "meghatottságot", válságot emlegetni a könyv feldolgozása kapcsán. Nem érdekes az. Jó, kiváló minőséget kapunk prózaként, azt a Györét, akitől - a maga sportágában - mondom, elvárjuk, hogy 5,90 körül ugráljon. Ha ezzel nem lesz profi rúdugró sztár, magára vessen. (Az ilyesmi évtizedek múlva dől el, fura mesterség az írás.) De az biztos, hogy Györe nem tízpróbázó alkat, így nem is nagyon próbálkozhat diszkosszal, súllyal, 1500 méterrel; 100 méteren jó, magasugrónak is, persze, de a gátazás (furcsa) már nem kenyere stb. Ottlik más volt. A műfordítást leszámítva, ott volt neki még az elméleti matematika és a bridzs, ezekből, ha szerencséje van, irodalmat csinálhatott volna. Hanem ő is megmaradt a... mit tudom én, középtávfutásnál. Ott ért el világrekord-közeli eredményeket.
     Csak hát az írás nem sportemberség kérdése, és már a könyv - kézzelfogható - borítóján azonnal olvashatunk róla, miről van szó Györe szerint. Mert szerinte az ő írója (akit, csak viccelek, na) maga helyett talált ki (jaj, ő maga mondja a monológot végig, de én úgy veszem: mégse; hanem egy bizonyos módon - nem mind a tíz próbában! - tipikus fiú beszél az apjával, az apjáról, ő nem ismeri apját, ő ismeri meg valahogy...ő...itt álljunk meg!), ez a főszereplő, akinek apja a halottja (meg anyjáé is, meg stb.), ergo nem mindenkinek apja ez az apa, aki a fotó alapján nem is valami jellegzetes porosz apa-figura, de nem ám, inkább deviáns... ahogy Györe mesteri kézzel meg is írja róla ezt (bocsánat! tessék elolvasni, befalni a könyvet, én nem idézgetek), ez tehát inkább egy nyomasztó halott, egy rejtélyes, egy nem mindenben szerethető halott, sőt, Györe rettenetes logikával el is határolja itt az apától a főszereplő, a regény írásával bajlódó fiút. Tessék elolvasni a válságokról beszámoló, tömör hátsóborító-szöveget.
     Drámája-e ennek a könyvnek bármi is? Tragédiája-e? Szétíródik, a rettenetes tömörségben íródik éppen szét, forgácsolódik el, ami dráma, tragédia lett volna; s miért is kell ilyesmi? Döntse el az olvasó maga, annak érez-e bármit is (úgy az életben; netán a legnagyobb irodalmi művekben), s így ezt nem tartjuk központi kérdésnek. Másra akarunk kijutni.
     Mindannyian "apák és fiúk" is vagyunk, s ha nem más: az irodaloméi!
     IV. Sérült, egymás által (is) megsérült emberek vagyunk valamennyien. (Majdnem mindannyian.) Györe sérülése itt apjától nagy mértékben ered. De mivel bántotta őt ez az ember? (Pardon, nem Györét ; mert egy Mauriac-regény is lehet nekem a Halottak apja, egy Simenon komoly-mű, egy Bernanos stb.) Nehéz megmondani. Azzal, hogy volt. Hogy apa volt. Hogy olyan lélek, amilyen. (Tessék elolvasni. Györe fantasztikusan igazságos kegyetlenséggel elemzi, milyen lehet egy ember.) Egyáltalán: semmiféle tabut nem sért ez a könyv. Jó ég, és ha nem veszem "jelképes" fiú-alaknak az elbeszélő-főszereplőt, na és? Ismételhetném csak, amit erről mondtam. Az anyával nyilván tisztázták, mi mehet, mi nem. És ha nem tisztázták? Akkor is mi van?
     Mi sértette az író-főszereplőt? Nem apja szeretetlensége. Az nem volt ilyen egyszerű. (Elolvasni!) Hanem akkor?
     Az, hogy ember és ember nem jön össze jól ezen a földön. Ezt Györe (történetesen) apa-fiú példán, elmondta itt. Ez adja könyvének jókora jelentőségét. Ebből a könyvből nem "hiányzik" a szeretet. Ez a könyv arról az állapotról szól, amelyben a szeretet, a szeretés stb. egyszerűen nincs jelen. Kezdeményében sem. A szerző (bár tudtommal gyermeke van etc.) ezért mondhatja teljes joggal: nem akar apa lenni. Persze, "apa". Egy ilyen dermedt, szerencsétlen szerep. Magányos akar lenni, de nem "szemben" bárkivel. Társai közt akar mozogni: könyveket csinálni és olvasni (reméljük!), teniszezni, sétálni, elvonulni, nagy bánatot és sebesültséget hordani, mikor hogy. Kicsit megpróbálni, hogyan szépíthetőek a dolgok, de csak a rálegyintő visszazuhanással mindig a végén. Halottak apja - ez pontos és pontatlan cím. De ha a jó hangzást elvethetnénk, bármi címet adhatnánk a könyvnek a józan ész határán belül. Az alcím lenne a fontosabb. "Hát ez se jött össze." "Nincsen remény." Természetesen a rúdugró a közel hat méterből le akar jönni, épen, ki neheztelhetne rá. Ezért mondtam: van az író és van hőse. Még itt is. De ez csak virtuális virtuozitás maradt a jelen könyvben, ebben a kontextusban. Györe nem ezt akarta megírni.
     Mit akart megírni? A felejthetetlen anyagból, mely akkor "övé" csak, ha kihasít belőle valamit (2 alakot; szoborcsoportot etc.), e bonthatatlan matériából (ld. Szabó Lőrinc a Semmiért Egészen bonthatatlan börtönéről!) kénytelen volt kimunkálni épp aktuális ügyét. Apjának léténél, "kapcsolatuknál" nagyobb odavetettsége (az írónak e könyvben és e könyvvel; ezért mondtam, csak virtuális a virtuozitás, inkább van szó kényszerről) - mondjuk - Györének, hogy a mesterség neki osztott szabályai szerint erején belül kell produkálnia. Ezt újra megtette. Ne irigyeljük őt a folytatásért.
     Ám várjuk ezt!
     Bizony, hogy várjuk is.
     Fogalmunk sem lehet, ez marad-e a felülmúlhatatlan főmű. A Halottak apja. Eszembe jut Pilinszky, Utószó: ahol köröskörül az irgalomnak marék havát nyújtja felé, szépséges inverzióval, egy halott város a halottnak. Nagy teljesítmény Györének szereplő-írójától, hogy meri halottnak mondani magát.
     Mi pedig betegek volnánk, ha azt mondanók: na, akkor ha főleg csak halottja van, ha ez van neki, amije így van, mit imádja... mit tudom én... a kedves aktatáskáját, a serclit, az ég alkonyati lombjait, a kifújt levegőjű tavaszi sétákat a tó partján...? Rettenetes volna tőlünk ez.
     Csak a veszélyt Györe Balázs hívja ki maga ellen. Mivel az ajnározás, vattázás sem a szeretet modusa, bizonyos aggodalommal nézzük... nem, nem is konkrét emberi sorsát, nem írói meglétét, á. Valahová mögéje nézünk az egésznek, és kicsit olyan féltő zavarban vagyunk.
     Meggyőződésem mégis, hogy féltésre nincs, nem lesz okunk. Kritikai hálókba nem bonyolódom, nem teszek összehasonlításokat, elemzés nélküli összegző megítélésekre nem vállalkozom: hogyan is mondhatnám "a tőlem szokott csípős nyelvvel", hogy igen sok mai "fiatalabb" vagy nem is oly "fiatalabb" prózaista kezdemény, sőt, beérkezésnek kikiáltott ködösség a slágerek boygroupjainak hangvételében ágál; hogy mások Fejes Endrén, Szabó Magdán próbálnának nevelkedni, de az ő klasszisukat el nem érve, megmaradnak a fél-szociológiánál, a fél-érzelemdús sztorinál, a révedezésnél. A mifelénk csak látszatérvénnyel felvállalt posztmodern (nem az ész oldaláról kezelve! ahhoz csak a tudósi kapacitások voltak elegendőek) a teljes és felelőtlen lazaságot látszottak igazolhatni (lásd boygroup), s nem is folytatom. Györe Balázs hangja mindezektől az igyekezetektől függetlenül szól, lába külön utakat jár; s ha nem tudhatjuk is, végképp telibe találta-e már "önmaga dolgát", igen, hogy mindezek az utóbbi könyvek nem bizonyulnak-e tanulmányoknak egy megrendült, nagy "Györe Balázs Ő Maga" munkához, annyi azért bizonyos: roppant ritkaság ma palettánkon ez a próza. Lehetnek sokaknak ilyen vagy olyan hiányérzetei, találhatják egyoldalúan sötétnek a dolgot, vagy éppen az ítélőkészség nem jutott el még oda (nem jut ma épp oda) mindenféle már-és-még-helyzetek okán, hogy a "lehet-e élni?", "mit kell még kibírni?" stb. típusú kérdések aktuálisak lehessenek, Györe Balázs rendíthetetlenül teszi a magáét. És öntudatosan is. Ő, aki a filozófiát túlsággal nem igénylő írók (Mándy, Fitzgerald etc.) műhelyében töltötte inaséveit, s Ottliktól is a leginkább a józanságot tanulta el, új "apás szerzőnk" mindig "ütőérvizsgáló" orvos inkább, mint bármi más. Lásd: Kosztolányi: Csáth Gézának. Vagy a Györe által most hanyagoltabb Szép Ernő lét-kérdezéseit.
     Aztán meg, na hát, mindenkinek mások és mások a rémségei, rémlátomásai és szemlátomástjai. Általánosításra meg Györének - hála ég! - sosem szokott kedve lenni. Hogy valami isten lenne az Apa, akinek halottjai vagyunk, s ez az életünk. Nagy nyavalyát. A könyv egészében kitűnő, de ott a legjobb, ahol mindig valami egyediséget tár elénk: dinamikusan, csak Györe által így megvalósítható "éppen"-séggel, hitellel. S innen nagyon személyesen. Mégis.
     V. Egy igen fontos mai írónk (kockáztassuk meg újra: egyelőre legteljesebb, nagy téttel, nagyon nagy téttel dolgozó) művéről ejtettünk szót. Ismétlem: hódolva annak a mai hitel-divatnak, hogy valami fenntartás is legyen! (Magunk igen örültünk, mikor nemrégiben a rólunk szóló épp legeslegfontosabb dolgozat igenis élt részlet-fenntartásokkal.) Még sok törésvonalat rajzolhatnánk ki, amelyeknek mentén - igazolódván regényszellembéli jogosságuk, fontosságuk, kopár ragyogásuk - általános tanulságok volnának lelhetőek. Jól. Jóllehet Györe nem törekszik a műfajok megújítására.
     Csak mintha a mai itteni mezőnyben mások sem bírnának erre oly nagyon törekedni. Megismételjük: következetességével, hajthatatlanságával, téma-adta konzisztenciájával (és a kőtömb jóvoltából) Györe igencsak kiemelkedik. Műve nekem nagyon tetszik, és példásan körvonalazott ügy. Ezt azért mondhatom el, mert én is elszánt és következetes vagyok némely dolgomban: nem írok az úgynevezett (létezik?) kritikai "élet" kereteibe illő kritikát.
     Mit mondjak: Györe Balázzsal ugyanúgy szeretek telefonon beszélgetni, ahogy könyvét olvasni. Megrendít, otthonossággal vígasztal. Számkivetettnek meg mindenki - másképp számkivetett. A kárhozatnak nincs konfekciója. Az üdvnek sem. Pici-pici üdv is van azért, kedves Balázs, barátom. Van, azért csak van az, van, van. Ha tudsz erre gondolni - nemcsak a te jutalmad. Ha több is kell, mint hogy könyved szülőapja lehettél.
     De hogy ne így fejezzük be, s mégis valahogy rendhagyónak mutatkozva: magam, aki fellépni sosem fogok, könyvbemutatót stb. tartani, maradok a papíron elvégezhető munkák és megnyilvánulások mellett (ah, elvégzett megnyilvánulás! én is írtam most egy szépet), hadd mondjam: "Hölgyeim és Uraim, íme, itt egy mai író, aki életre-halálra játszik, mit játszik! De ha kevéssé fellengzősen mondanám mégis: így próbálja... ő tudja, miért... a majdnem lehetetlent. Ez óriási lehetősége. A dolgok próbáit próbálja írni... tanultuk a fogalmat a matematikában."
     Utóhang (de mi helyett?)
      Ha nagyon úgy akarjuk, ha felszínesen nézzük a dolgot, ahol - a felszínen - az akarások zajlanak (na, Gy. B. sem különbül botlott bele abba az egy saját mondatába, mint itt én az enyémbe, hát 2:2!), nehéz két egymástól eltérőbb figurációt találni, mint a Györe Balázsé s a e sorok írójáé? Igen. De vajon...? Számtalan beszélgetés során győztük meg egymást az ellenkezőjéről. Alapvonalunk volt, amit a Halottak apja lapjain mélyebb kísérőszólamként hallok. Személyi osztásban meg kinek ez, kinek az. (Épp ez, épp amaz. Hozzátartozók, irodalmi emberek, a régi "EZEK" helyett a mai "EZ", hogy szellemeskedjem.) Györénél a nem fiktív központi téma meghatározza az írás mikéntjét. Dokumentarista szenvedélyességéért, ahogy még Pilinszkyék korában mondtuk, "a dolog kivérzettségéért" kap ellenjátékot a szűkre szabott tárgy kontrájaként. Egyetértek Györével abban, hogy az élet rettenetes szerencsejáték, ahogy a görögök mondták: míg el nem érted kikötődet. Így szoktuk volt mondogatni: itt és most meghalnánk! Épségben. Nem volnánk képesek, mint Babits és Kosztolányi (ki volna képes ma) a szörnyű kések, gézek, vér és genny közepette, Petőfi állítólagos módjára, szívünk vérével írni a porba...mit? Györe általában is ezt keresi: mit is mondjon ő, mit, ami az lenne, hogy csak műve őrzi?!

*

Egy fikciós, mindössze jól megcsinált (egzaktul megcsinált) filmben láttam-hallottam épp ma: "Kapcsolatunk volt". Ezt mondja egy megkérdezett. "És ez...akkor...az igazság?" Ezt mondja egy megkérdezett. "És ez... akkor... az igazság?" Így tovább a kérdező. Kis szünet, arcrándulások után: "Nem. De egzakt."
     A megírásból épp kiábrándult újságírónő mondta ezt az Absence of Malice című filmben.
     De a jól megcsinált fikció ugyanúgy csak egzakt, mint az egzakt tények gyűjteménye.
     Györe Balázs ezt az igazságot keresi. Nagyszerű írásművészettel, de még határjárásban.