Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 6.sz.
 
N. TÓTH ANIKÓ
 
Az írás mint szembeszegülés, az olvasás mint kábítószer*
Interjú Németh Zoltánnal
 

- Mánia-e számodra az olvasás?
     - Talán lehet ezt így is mondani, mánia, a voyeur mániája, merthogy a születéseddel bekerültél egy végtelen könyvtárba, és tovább szeretnél haladni benne, tovább, mint másoknak sikerült, tehát a végére szeretnél járni a dolognak, de egyre inkább úgy látod, hogy nem tudsz a végére jutni, és ez dühít, és akkor még tovább akarsz menni és látni, olvasni, egyre elkeseredettebben még tovább rágod át magad az óriási könyvhalmazon, azokért a részekért, amelyek még beljebb húznak. Másrészt meg nem a kétségbeesésről és a dühödt keresésről van szó, hanem arról, hogy van ennek egy élvezete is, tehát végül is az egészet azért csinálod, mert élvezed az olvasást, belepusztulsz a hiányába, és élvezed is ezt a kiszolgáltatottságot.
     - Az egyik szövegedben írod, hogy néha másképp olvasol, mint ahogy szeretnél.
     - Én mindig megpróbálok többféleképpen olvasni. Lehet, hogy ez valami alkati tudathasadás vagy tudathasadásos olvasás, nem tudom, talán úgy szeretnék olvasni, mintha több olvasó olvasna bennem vagy velem egyszerre, tehát többféleképpen próbálom olvasni az olvasáson belül a szövegeket, és nem riadok meg attól, ha ezek az olvasások gyakran egymás ellen törnek, vagy egymást próbálják kijátszani, vagy teljesen a másik olvasatom ellenében folyik az az olvasás, amely már belülről is hasadt.
     - Felfogható ez játéknak is tehát?
     - Felfogható játéknak is, meg felfogható elkeseredett küzde- lemnek is, hogy az egyéni létemet valahogy kitágítsam az olvasás által, tehát hogy ne férjek meg abban az egy bőrben vagy abban az egy testben, ami adatott nekem, vagy azt az egy tudatot hogyan tudnám variálni, tehát hogy valamiféleképpen több olvasóvá szeretnék válni, az olvasás által valahogy több identitást nyerni.
     - És ezáltal az önmegértés aktusa kiteljesedik?
     - De kinek az önmegértése? Hiszen ha több személyről van szó bennem, akkor az is kérdésként vetődik fel, hogy melyik személy önmegértése a valódi, vagy ki az az én, akire mindez visszavonatkoztatható. Hát, merem remélni, hogy nincs egy én emögött, hogy nem csak egy én vagy egy arc rajzolódik ki.
     - Használod a mintaolvasó kifejezést. Mit jelent ez?
     - Ezt a kifejezést Umberto Ecótól (ő pedig Isertől) hoztam. Mintaolvasó Ecónál az az olvasó, akit a szöveg elképzel magá- nak, tehát egy szöveg ideális olvasója. Én a mintaolvasót úgy próbálom értelmezni, hogy az az olvasó, aki képes ellentmon- dásosan olvasni egy szöveget, és ezekben az ellentmondásokban, az önellentmondások keltette feszültségben valamiféle új minő- ség vagy tapasztalat tárul fel.
     - Véleményed szerint mi jellemzi manapság az olvasáskul- túrát?
     - Biztosan lehetne erről a fogalomról beszélni úgy általában. Engem az értő olvasók érdekelnek, akiket nevezhetnénk az olvasás arisztokaratáinak is, tehát akik megválogatják a köny- veiket, akik mondjuk olyan könyveket is képesek elolvasni, amilyeneket nagyon ritkán vesz kezébe a többség. Vagyis én úgy gondolom, hogy az értékes olvasás némileg arisztokratikus cselekvés, egy kicsit ellenszegülés is. Nem félek ettől a kifeje- zéstől, bár tudom, hogy vannak negatív konnotációi. Azt hiszem, az értő és egyúttal élvező olvasás mindig csak kevesek kiváltsága volt, és most arra a kolostori olvasóra gondolok, aki tudta olva- sás közben, hogy talán ő az egyetlen, aki olvassa azt a szöveget abban a bizonyos korban. Nem félek attól, hogy egy könyvnek nincs sok olvasója, hanem az a lényeg, hogy értő olvasók olvas- sák.
     - Te mintaolvasó vagy-e?
     - Ez nem így vetődik fel, hiszen ez egy elvont kategória. Bizonyos szövegek számára lehet, hogy mintaolvasó vagyok, de nagyon lehetetlen helyzet erről beszélnem, ráadásul ez megint csak korszakfüggő. Tehát lehet, hogy egy-két értelmezésemmel vagy egy-két tanulmányommal egy-egy szöveg mintaolvasója lehettem egy pillanatra. És persze időben változik, és lehet, hogy egy következő korszak vagy egy következő olvasás jobban képes mintaolvasót nevelni, egy más mintaolvasót, és az én régebbi olvasatom a többi közé süllyed, vagy akár az elvetendő olvasatok táborát gyarapítja.
     - Tudnál említeni egy konkrét mintaolvasatot a szövegeid közül?
     - Látom, nagyon tetszik neked ez a kifejezés. Minden értel- mezés mintaolvasatként íródik, gondolom, de az értelmezői kontextus dönt érvényességéről. Nagyon nehéz így az embernek önmagáról beszélnie, ráadásul olvasás vagy írás közben másképp gondol az ember az olvasás és az írás folyamatára, mint arra a produktumra, ami később szövegtárgyként kialakul és előttem hever. Van az olvasásnak egy bizonyos aktusa vagy egy folya- mata, az olvasást megszakító és követő írásnak egy folyamata, és lehet, hogy ami végül az ember elé áll mint produktum, az tulajdonképpen egészen mást ad ki. Nehéz megválaszolni a kérdést, lehet, hogy nem is akarom.
     Na jó. Viszont ezzel csak a visszajelzések szintjén érdemes eljátszani. Talán mondjuk a Kalligram Esterházy-számában megjelent szövegem, ami játék volt, bár a testtel és a nevekkel, egy nemi identitást, a nőiséget próbáltam meg játékba hozni. De hát ez egyáltalán nem biztos, lehet, hogy csak a visszhang alap- ján gondolom. Nagyon sok olyan szövegem van, amely nem kimondottan tanulmány vagy kritika. Például a legújabb köny- vemben, a Vírusszövegekben is vannak kimondottan élvezet- szövegek, örömszövegek, amelyekről úgy érzem, sikerült írások. Mondjuk a nőírókról írott dolog vagy a pokémonszövegek - többektől visszahallottam, hogy ezek bejöttek nekik. De ez nagyon időleges, és lehet, hogy ha két év múlva előveszem ezeket a dolgokat, akkor esetleg teljesen másként látom.
     - Sokat foglalkozol irodalomelmélettel. Mennyire van szükség arra, hogy valamiféle elméletnek megfelelően olvas- sunk?
     - Erről nagyon sokat beszélgettünk, akár itt, a Felvidéken, akár magyarországi táborokban. A kilencvenes években volt, ugye, Magyarországon az úgynevezett elméleti bumm, amikor markáns elméleti iskolák alakultak, és újraolvasták az egész magyar irodalmat, vagy legalábbis a huszadik századi magyar irodalmat.
     - A szlovákiai irodalomban valamiféle úttörő szerepet vállaltál ezen a téren.
     - Hát, azért voltak elméleti szakemberek nálunk is, mondjuk a strukturalizmusnak voltak képviselői, de a kilencvenes évek magyarországi elméleti bummja a Szlovákiában általánosan elterjedt vélemények szerint nálam volt először tapasztalható - furcsa így magamról beszélni, nem szeretnék nagyképűnek tűnni. Most már azért változott a helyzet, mert felléptek fiatal teoretikusok nálunk is. Tehát ez egy óriási kihívás volt, hogy akkor most betagozódni egy elméletbe vagy sem. Szerintem az egyetlen lehetséges út volt, hogy létrejött a recepcióesztétikai iskola vagy a dekonosok csoportja Magyarországon is, de felvetődött a kérdés, hogy akkor milyen viszonyban állni ezekkel, milyen pozíciót elfoglalni. És nagyon sok olyan iskola is volt (mondjuk az újhistorizmus, a feminizmus, a kulturális antropológia vagy a Foucault-féle hatalmi diskurzus), amelynek Magyarországon nem volt erős elméleti háttere, nem voltak olyan szálláscsinálói, mint mondjuk Kulcsár Szabó Ernő vagy Odorics Ferenc. Számomra a legszimpatikusabb egyfajta eklektikus olvasás volt, és itt, ugye, az előbb már említett tudathasadásos, több szálon futó olvasás jön elő ismét. Tehát én variálom ezeket az értelmezési stratégiákat, mindig azt alkalmazom, amire - érzéseim szerint - a szöveg kinyílik. Van, amikor a recepcióesztétika felől közelítek, de belejátszanak az értelmezésbe feminista tapasztalatok is, vagy esetleg a maszkulinitást vizsgálom, tehát a férfiidentitást, ami megint csak egy nagyon erős elméleti trend a nyolcvanas évek kezdetétől nyugaton, vagy mondjuk beveszem a dekont, de ugye a dekonstrukciónak is van minimum derridai vagy Paul de Man-i változata, vagy retorikus elemzést végzek, vagyis én megpróbálom ezt így keverni. Egy kicsit a magam élvezetére is, meg egy kicsit a szöveg élvezetére is. Tehát amire úgy gondolom, hogy megnyílik a szöveg, vagy amire beindul a szöveg, azokat a stratégiákat hozom helyzetbe, de sosem egyfélét. Az én olvasásom eklektikus, több irányból érkező olvasatot eredményez. Van az élvező olvasásnak persze egy olyan veszélye, hogy az ember csak a jót látja a szövegben, ha kizárólag az élvezetet keresi benne, ezt mindenképpen próbálom kivédeni, ami nem is olyan nehéz, hiszen nagyon sok olyan szöveg van, amelyet nem nagyon vagyok képes élvezni. Ilyenkor aztán a hiány válik a megfogalmazás tárgyává.
     - Tanulmányaid, esszéid mögött óriási jegyzetanyag bizonyítja rendkívüli olvasottságod...
     - Hát ez egy mánia, ha az ember valami újjal feltétlenül meg akar ismerkedni, és bele akarja építeni a szövegeibe, és megvan - talán ez egy szerencsés tulajdonság - ez a kielégületlenség, a vágy, tehát a szövegek irányában van egy észvesztő vagy egy erőszakos vágy, aminek nem tud az ember ellenállni (lehet, hogy ez a génjeiben van), hogy mindig újabb és újabb szövegeket keres az ember ahhoz, hogy elveszítse magát bennük. Ez a vágy szerencsére még nem halt ki belőlem, és tényleg ez a szövegekbe való belebújás, beleburkolózás vagy eggyé válás vágya vezérli ezeket az olvasásokat meg a szövegvariációkat.
     - Esetleg arra nem goldoltál, hogy egy saját olvasás- vagy értelmezéselméletet kitalálj?
     - Jelenleg talán még nem, mert nem akarok valamilyen rigorózus, előíró elméletet gyártani, hanem éppen a lubickolást élvezem az egész olvasásban. Másrészt meg hát persze, minden értelmezői szöveg mögött meg lehet találni a látens elméleti hátteret, ami talán nálam jobban elkülönül az írásaimat körülvevő kontextustól. Szerintem az olvasásnak van egy női minősége, és ez a lubickolás az abjectben, ez a keveredés engem pillanatnyilag örömmel tölt el.
     - Az elméletet nemcsak komolyan veszed, hanem itt vannak ezek a vírusszövegek meg idiótamesék, amelyekben játszol a terminus technicusokkal, a sokat idézett definíciókat kifordítod, parodizálod. Miért írsz ilyen szövegeket?
     - Egyrészt meséket írok azok számára, akik irodalomel- mélettel foglalkoznak.
     - Hogy lazítsanak a fárasztó munka közben? Vagy gyermeki játszási vágy vezetett?
     - Valahogy a szabadság felől indult ez az egész. Úgy gondol- tam, hogy megpróbálom valamilyen narrációba kényszeríteni, széttörni ezeket az elméleti blokkokat, hogy új lehetőségeket mutathassak fel, és egy egészen más műfajt, a mese műfaját igyekeztem ütköztetni a komoly elméleti tanulmányok műfajával. Volt egy olyan ötletem is, hogy írok egy meséskönyvet elmélet- íróknak vagy irodalomtörténészeknek, vagy ahogy mai szóval mondják: elmélészeknek, mert azért eléggé elszaporodott ez a típus az utóbbi időszakban. Nemcsak a nyugati, amerikai egye- temeken tanulnak tízezrek bölcsészetet, már nálunk is van egy olyan réteg, amelyik esetleg vevő az ilyen mesékre. Másrészt meg talán lehet ezeket a meséket sztoriként is olvasni.
     - A kilencvenes években születő elméleti írásokat gyakran érte olyan vád is (főleg az idősebb irodalmárnemzedék részé- ről), hogy olvashatatlanok, érthetetlenek, tele vannak idegen kifejezésekkel, te pedig pont ezzel játszol el, a mesékkel vala- hogy honosítod, szelídíted ezeket.
     - Igen, de megtartom ezt az idegenséget, nem próbálok magyar megfelelőt találni, hanem inkább csak játékba vonom őket. Ezek a kifejezések egyébként szerintem már meghono- sodtak, tehát aki irodalomelméleti olvasottsággal rendelkezik, annak a számára nem okoznak gondot. Más részről viszont a pokémonmesém például éppen azokat a mondatokat válogatja ki az elméleti szövegekből, melyek mintha egy kicsit önmaguk ellen fordulnának. Ilyen mondatok persze az én szövegeimben is megtalálhatók. Ha ezeket a mondatokat az ember kiragadja a szövegösszefüggésből, akkor elgondolkodik azon (és most egy kicsit a saját kasztomon belül beszélek), hogy ezek a mondatok nem önmaguk paródiái-e. Furcsa dolgok jönnek elő ilyenkor. Az ember elgondolkozik, hogyan is lehet értelmezni egy ilyen teljesen szörnyszülött szókapcsolatot vagy mondatot, amelyhez nem is kell kommentár, csak elég egy más kontextusba állítani. Ez egy kicsit olyan, mint annak a bizonyos hermafroditának a naplója, amelyet Foucault minden kommentár nélkül közzétett. Nálam is megy a mese, egyszer csak előhúzom ezeket a mondatokat, és ebben a másik kontextusban egészen más olvasatuk van az elméleti alapvetésű mondatoknak.
     - Az elmélet mellett beszéljünk a kritikáról is. Szükség van-e rá, illetve milyen kritikára van szükség, elfogadóra-e vagy szá- monkérőre?
     - A kritika szóval szemben erős averzióim vannak. Főleg azért, mert a kritikussal kapcsolatban van egy előítélet, hogy az egy mindentudó pozíció: a kritikus jogosult arra, hogy egy hatalmi pozícióból meg- és elbírálja a szöveget. Ez egy közhely ugyan, de még mindig él, ezért nem szeretem. A profi olvasó kifejezés sokkal szimpatikusabb számomra. Én általában pró- bálom is közzétenni, hogy a szöveg nem értése valójában a saját korlátaimmal való szembesülés. Minden olvasónak vannak korlátai. A negatív kritika az olvasó csődje is, még akkor is, ha az értelmezett szöveg eredendően dilettáns. Ezzel a kifejezéssel persze óvatosan kell bánni, hiszen hány olyan szöveg volt már, amelyet dilettánsnak állítottak, és aztán az idő értéket csinált belőle vagy fordítva. Tehát a kritikus szót nem nagyon szeretem, bár tudom, hogy van egy olvasói, illetve egy írói elvárás, amely szeretné, ha a kritikus foglalkozna a szövegeivel, méghozzá az említett módon. De én ezt a mindentudó pozíciót elutasítom.
     - Vannak elvárásaid tehát, inkább számonkérően olvasol, semmint elnézően. Egyáltalán hogyan választasz?
     - Erről nagyon nehéz beszélnem. Leggyakrabban eklektikus olvasást próbálok generálni, végigfuttatni a szöveg testén olyan olvasásokat, amelyek közül némely kimondottan a belső ellent- mondásokra meg a hibákra figyel, s így valóban létrejöhet a számonkérő olvasás. De ez egyáltalán nem a szerző ellen irá- nyul, inkább a szöveg van megcélozva. Bár nagyon sokan személyeskedésnek veszik az efféle olvasásokat. Inkább kísér- letek ezek, bár lehet, fájdalmas kísérletek. Elképzelhető, hogy ezt a jövőben nem fogom csinálni. Én egyébként sosem féltem attól, hogy kinyilvánítsam a saját idegenségemet egy szöveggel kapcsolatban. Nem tartozom azok közé a kritikusok közé, akik csak azokról a szövegekről írnak, amelyek "tetszenek" nekik, amelyekről pozitívan tudnak írni. Mindenevő vagyok ilyen téren, jöhet bármelyik szöveg, és a saját értetlenségemet, a saját korlátaimat nem szégyellem kinyilvánítani.
     - Az elmélet és a kritika fogalma mellett milyen gondolato- kat hív elő az irodalomtörténet kifejezés benned? Az egyik szövegedben olvastam, hogy érdekes lenne irodalomtörténetet a szerzők nevének elhagyásával írni.
     - Ez az intenció abból született, hogy úgy látom, nagyon sok esetben a szerző neve olvastatja a szöveget, tehát van egy szer- ző, aki egy-két jó művével bekerül a kánonba, és egészen más- ként olvasunk a szerző nevének tudatában, mintha az adott szövegnek más szerzője lenne. Gyakran alapvető módon szól bele az olvasásba az, hogy kinek a szerzői neve alatt szerepel egy bizonyos szöveg. Ez a szövegközpontúság egyébként orosz formalista-strukturalista alapállás, ezek a teoretikusok csak a szövegre helyezték a hangsúlyt, csak a szövegek alapján pró- báltak irodalomtörténetet írni, és ennek még egy ad absurdum vitt lehetősége lenne a szerzői nevek nélküli irodalomtörténet, amely az abszolút tisztaság illúzióját kelti fel. Persze minden illúzió utópisztikus és megvalósíthatatlan, és már benne van a szennyezés lehetősége. De, mondjuk, szembeszegülésként érdekes lenne, és lehet, hogy majd játékként valamikor fogok is írni egy ilyen irodalomtörténetet, vagy lehet, hogy valakinek ötle- tet adtam ezzel.
     - Ennek ellenére tanulmányaidban elég sokat foglalkozol a szerző nevével meg egyáltalán a szerzőséggel...
     - Hát igen, éppen azért, mert úgy gondolom, a név nagymér- tékben belejátszik az olvasásba és az értékítélet meghozatalába, meg eleve van egy elvárási horizont, amelybe a szerző neve nagyon erősen beleszól, mert bizonyos elvárások szerint olvas- suk annak a bizonyos szerzőnek a szövegeit, az életmű verzió- jának birtokában. És már lehet, hogy a választásba is beleszól mindaz, ami az irodalmi kontextusban körülveszi azt a bizonyos művet vagy szerzőt, az irodalmi életnek egy aurája. Tehát a név már abba is beleszól, hogy egyáltalán milyen könyvet veszünk a kezünkbe.
     - Lehet, hogy egy általunk elismert szerző gyengébb művét felértékeljük azáltal, hogy egy szerzői névhez tartozik?
     - Igen, ez is benne van. De fordítva is érvényes: van egy nagyon jó szöveg, de ismeretlen szerzői név áll fölötte, ezért aztán nem fedezik fel az értékeit, amelyek által talán sokkal jobban beilleszthető abba a jelenkori kánonba, amelynek az ismertebb szerző kimozdíthatatlanul része.
     - Nagyon érdekes, hogy írásaidban sok helyen élőlénynek mondod a szöveget.
     - Az egyik rögeszmém az, hogy a szöveg számomra nő, amely csábít, kicsúszik a kezem közül, kacérkodik velem, kielégít és megtagad. A test és az írás, a test és az olvasás, a csábítás és az olvasás előttem rejtett módon valamiféleképpen összefüggenek, és ezeket az összefüggéseket is megpróbálom beépíteni az olvasásomba. Ez nagyon sokszor önellentmon- dásokhoz vezet, de ezektől, mint már mondtam, nem félek.
     - Sokat foglalkozol olyan szövegekkel, melyeknek a szerzője nő. Nincs meg benned a férfi felsőbbrendűség, a nők által írt szöveget egyenrangúnak tartod?
     - Hát igen, maximálisan egyenrangúnak. Persze lehet, hogy beleszól az olvasásba az, hogy szerzői névként női név szerepel a szöveg felett; igaz ugyan, hogy egyenrangúnak tartom, tehát nincs az az értékviszonylat, hogy egy nőt eleve többre vagy esetleg eleve kevesebbre tartok. De mégis: más. Minőségileg biztosan nincs különbség, más szempontból viszont... Lehet, hogy nem véletlenül választotta mondjuk Esterházy Csokonai Lilit, egy női nevet, mert megírhatta volna a szöveget egy aggas- tyán vagy egy tizenöt éves fiatal homoszexuális pozíciójából is, férfinév alatt. Lehet, hogy beleszól az olvasásba, hogy egy nő neve szerepel szerzői névként a szöveg fölött. De hogy hogyan, az már egy másik történet.
     - A szövegjáték nálad úgy is megnyilvánul, hogy vándorol- tatod a szövegeidet egyik helyről a másikra köteten belül és kötetek között is.
     - Vannak bizonyos szövegek, amelyek mondjuk megjelentek már egy korábbi kötetben, és elindítanak bennem más szöve- geket. Élvezem azt a szöveget, van egy vonzáskörzete, vagy valami új minőséget fedezek fel általa, új szövegek jönnek létre belőle. Ezért úgy gondoltam, hogy bűn lenne kihagyni abból a későbbi kötetből, amelyet indukáltak, amelybe beletartoznak. Például A kapus öröme... című kötetben megjelent két elméleti mese kapcsán kérdezték, miért nem írok ilyenekből többet, és ennek a késztetésnek, és persze saját magam késztetésének megfelelve írtam meg ezt az újabb könyvet, a Vírusszövegeket. A két szöveg egészen más jelentést nyert ebben a másik kötet- ben, amely általuk, belőlük jött létre. Ez is egy játék tehát a jelentéssel vagy a kontextussal, illetve egy kontextusnak a kifordítása.
     - Kicsit más téma: van-e értelme olyan fogalmat használni, mint szlovákiai vagy felvidéki magyar irodalom (hiszen Szlovákiában élsz)?
     - Nagyon nehéz ez, mert hát mondhatjuk, hogy egy magyar irodalom van, de mégiscsak vannak olyan szövegek, melyeken erősen látszik, hogy mondjuk erdélyi vagy felvidéki kötődésük van. Tehát lehet, hogy van értelme a szlovákiai magyar irodalom fogalmának (bár ez ellen én sokáig hadakoztam, a kettős köny- velés veszélye miatt), de csak bizonyos szövegek számára, amelyek evidensen a szlovákiai magyar valóságból merítik a jelentésüket, azaz van egy hangsúlyos valóságvonatkozásuk. Itt vannak például Sántha Attila egyes lírai opuszai, melyek székely szlengben íródtak, vagy olyan szlovákiai magyar szövegek, melyek szlovák kifejezéseket csempésznek be; ezzel én is megpróbálkoztam. Persze az is igaz, hogy ezt meg lehet írni Magyarországon is. Ennek nagyon jó példája Szálinger Balázs, némely szövege akár az erdélyi irodalom részének is tartható. Meg is esett az a humoros helyzet, hogy mint fiatal erdélyi vagy romániai magyar költő kapta meg kötete a támogatást. Vagy például Szálinger zalai szövegei, vagy Hizsnyai gömöri versei, amelyeknek szintén van valóságvonatkozásuk (vagy helyi nyelvük, nyelvjárásuk), s így nem nagyon választhatók el Zalától és Gömörtől, és akkor lehet, hogy ennek is van értelme: ha van szlovákiai magyar irodalom, akkor van például zalai vagy gömöri magyar irodalom is.
     - Elképzelhető, hogy egy magyarországi olvasónak a szlo- vákiai magyar irodalom bizonyos értelemben egzotikusnak tűnik?
     - Az a szlovákiai magyar irodalom lehet egzotikus, amelyik hangsúlyozottan egy valóságreferenciára játszik rá, mert mond- juk például Csehy Zoli verseskötetéből abszolút nem derül ki, hogy ez most egy Budapesten élő költő vagy Firenzében szüle- tett nyugati magyar stb. Nála abszolút kimutathatatlan, hogy szlovákiai magyar szerző, viszont vannak olyan könyvek, ame- lyek értelmezésébe igenis belejátszanak bizonyos sajátos jelen- tések, tehát ostobaság lenne nem tudomást venni arról, hogy ez egy valóságreferenciával dolgozó szöveg. Nálunk, Felvidéken a fiatalok általában nem élnek ezzel a lehetőségel. Erdélyben vannak nyomai ennek, persze nemcsak a patetikus sorskér- déseket felvonultató szövegekre gondolok, hanem inkább a játékos-ironikus-szleng nyelvet használókra.
     - De van egy olvasói réteg, amelyik pontosan ezt a pateti- kusnak mondott sorskérdés-problematikát várja el, és számon- kéri a fiataloktól ennek hiányát.
     - Igen, de tőlem ez annyira távol áll! Engem ez nem igazán érdekel, és ezt úgy nyilvánítom ki, hogy nem foglalkozom ezzel.
     - Viszont sokat írsz szlovákiai szerzőkről. Pontosabban háromról publikáltál sokat - Tőzsér Árpádról, Grendel Lajosról, Talamon Alfonzról - ez egyfajta értékbeállítás is?
     - Érdeklődés is, de gyakran felkérésre dolgozom. Mondjuk egy magyarországi lap szeretne íratni ezekről a szerzőkről, és ugye van egy felvidéki figura, aki ír recenziókat, kritikákat, talán jobban ismeri a témát, mint egy magyarországi, van valami affinitása, tehát ezek eleve felkérésre születő írások. Ezek a szerzők magyarországi lapok vagy olvasók számára is fontosak. Valahol olvastam, hogy régebben megvolt a szlovákai magyar irodalom mint kategória, és akkor volt egy rekesz, amin belül lehetett vele foglalkozni. '89 után teljesen megváltozott a helyzet, mindent szabad, és akkor ez a kategória üressé vált, s valahogy nem találják meg a helyüket bizonyos szerzők, mert egyrészt már nem érzik magukat szlovákiai magyarnak, vagy ennek a kategóriának a szűkítő erejét érzik, másrészt meg nagyon nehéz betagozódni a magyarországi irodalmi folyamatokba. Mivel azokból is kiszorulnak, keletkezik egy légüres tér, ez pedig problémaként vetődik fel.
     - Mit tartasz az utóbbi évek nagy irodalmi eseményének? (Elsősorban művekre gondolok.)
     - Most éppen nagy esemény volt számomra, hogy újraol- vastam Nádas Pétertől az Emlékiratok könyvét. Nekem ez nagyon bejött. Halvány emlékeim voltak, még valamikor gimna- zista koromban olvastam, nem elejétől a végéig, hanem rapszo- dikusan, részleteiben. Ez most nagyon nagy élmény volt. Aztán Térey János Paulusát említeném még hirtelen.
     - Kedves szerzőid, műveid, irodalomtörténeti korszakaid? (Elsősorban huszadik századi, pontosabban kortárs művekről írsz...)
     - Petronius Satyriconja nagy kedvencem, aztán mindenkép- pen Sade márki életműve jelent meghatározó élményt számom- ra, aztán Czóbel Minka bizonyos szövegei, kortársaim közül Csehy Zoli versei és versfordításai, Térey szövegei, Esterházy.
     - Mondjuk ez a te kánonod?
     - Mondjuk, igen.
     - Megjósolható-e, merrefelé tart majd a következő évek kanonizációs stratégiája?
     - Remélem, hogy nem, mert az egészben az izgalmat az jelenti, hogy sosem lehetünk biztosak magunkban és a szövegekben, ez a bizonytalanság sok, ma komolynak tűnő kanonikus pozíciót nevetségessé is tehet és tesz. Az idő kikezdhet mindent, a mozgások kontrollálhatatlanok, remélem, hogy soha nem érzi magát olyan helyzetben az irodalomkritika vagy az irodalomtörténet, hogy biztos olvasási pozíciókat talál. Annak örülök, hogy valószínűleg nem lehet előre jósolni.
     - Mi az, ami számodra az éppen születő legfrissebb irodalomban izgalmas?
     - A jelen perspektívájából nagyon sok a jó író és a jó költő, sok jó szöveg születik szerintem, és nem biztos, hogy az a szöveg rossz, amelyik nem kerül be az irodalomtörténetbe, egész egyszerűen csak arról van szó, azért hullanak ki, mert nem tudnak hatni más művekre. A kortárs olvasó számára talán ijesztő a jelen, a sokféle irány, úgy tűnik, mintha széttartás lenne, átláthatalanok a dolgok, de száz év távlatából visszatekintve, tudatlanul és általánosítva csak néhány műalkotás lesz fontos, néhány szövegirány lesz megkülönböztethető. Én viszont éppen a jelenkor kavalkádját élvezem. Azokat a szövegeket is, amelyek csak zárványként működnek majd a jövőben, melyekhez nem fognak visszatalálni a későbbi szövegek és a későbbi olvasók. De ezt nehéz megjósolni.
     - Nagyon termékeny vagy. 1999-ben jelent meg az első köteted, most pedig már a hatodiknál tartasz: három tanul- mány- illetve esszékötetet, egy monográfiát és két verseskötetet jegyzel.
     - Talán kiböjtöltem ezt. Nagyon sok olyan fiatalkori írásom, versem van, ami nem jelent meg, ami eldobásra ítéltetett. Volt bennem egy dac vagy anarchisztikus hevület egészen 24-25 éves koromig, hogy egyetlen szövegemet sem engedem megjelentetni.
     - Miért?
     - Hát ez valamiféle ellenszegülésként működött az irodalmi élet iránt. Az első verseim valamikor 21 éves koromban úgy jelentek meg a Grendel Lajos által főszerkesztett Irodalmi Szemlében, hogy ellopták tőlem, bevitték a szerkesztőségbe, s mire ezt megtudtam, addigra a lap már a nyomdában volt. Lehet, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítottam a szövegeimnek vagy magamnak. Aztán később ez változott.
     - Mekkora kihívás volt a monográfia műfaja?
     - Nagy kihívás. Hiszen van egy nagyon fiatalon elhunyt szerző, Talamon Alfonz, akit sokra tartok, és van egy közeg, amelyik őt sokra tartja, és lezárult az életmű. Ráadásul a magyarországi olvasók nem nagyon ismerik a szerzőt, tehát az is feladat, hogy a monográfia lehetőségeivel felmutatható legyen, hogy ez egy olvasható szerző, azaz belefér azokba a kanonikus mozgásokba, amelyek a kilencvenes éveket meghatározták, tehát hogy Talamon is olyan autentikus figura (pontosabban a szövegei), aki a kilencvenes évek fontos nevei mellé emelhető. Ebben nagy segítségemre voltak más irodalomtörténészek és kritikusok is, akik foglalkoztak Talamonnal, és akikre mindig is hivatkozom, hogy egy hálót, egy kontextust tudjak rajzolni a szövegei köré.
     - Mennyivel kerülsz közelebb írás közben (elmélettel) egy szöveghez? Másképp hat-e szöveg, ha csak gondolkodsz vagy ha írsz is róla?
     - Nem tudom ezt így szétválasztani. De ezt a monográfiát is ellentétes olvasatoknak akartam kitenni, végigfuttatni a szöveg testén több, egymásnak ellentmondó olvasatot, hogy ebből is kivilágoljon, mennyiféle érintésre képes megmozdulni a szöveg. Talamonnak a szövegei ezért jók, nagyon gazdagok, és egyúttal nagyon fárasztóak. Meg tudom érteni azt az olvasót, aki képtelen végigolvasni Talamont. De hát ugyanúgy az Emlékiratok könyve is nagyon fárasztó. A fáradság, a szöveggel való foglalatosság vagy bíbelődés, vagy ennek a fáradsága, szenvedése olyan élvezetet sajtol ki, ami csak így érhető el, csak az olvasás nehéz- ségei által. A Talamon-szövegek hatását is talán pontosan ezek az olvasási nehézségek jelentik, ezek fordulnak át egy idő után egyfajta élvezetté.
     - A monográfiának egyenes következménye volt, hogy te lettél a szerkesztője a Talamon összegyűjtött írásait tartalmazó kötetnek, melyhez utószót is írtál?
     - Igen, ez abból adódott, hogy ha már úgyis foglalkoztam a monográfia kapcsán Talamon szövegeivel, akkor elvégezhetem ezt a munkát is. Nehéz volt egyébként, mert a Talamon- szövegek eléggé szét vannak, úgy kellett utánajárni, és Be- nyovszky Krisztián kritikájából ki is derült, hogy egy szöveg kimaradt a válogatásból. A Magvető 95-ös Körképében volt benne, s nekem elkerülte a figyelmemet. Ez egyébként nem olyan nagy baj, hiszen más írásokat tudatosan hagytam ki, s várható volt, hogy előbukkanhat még egy-két novella.
     - Beszélgessünk egy kicsit a verseidről is. Nagyon furcsa, szokatlan, különleges szövegek ezek.
     - Ezek a szövegek Sade-intenciók alapján születtek, kísér- letek a test szöveggé tételére, illetve a testre írt szöveg alakí- tására, amint az utószóban meg is fogalmaztam. Megpróbáltam az irodalom játékába vonni: Greeneway filmjeitől kezdve Sade márki prózájáig mindig is hatással voltak rám az ilyesfajta meg- közelítések. Ezeknek a hatásoknak a nyomán szerettem volna másfajta, nyitott, testi, elcsúszó, obszcén nyelveket létrehozni. Ennek persze megvoltak a maga nehézségei, mert ami létrejött, az egy nagyon kevert nyelv, abszolút nem lehet mondani, hogy egyetlen narráció mentén olvashatóak a kötet versei és prózái, tehát nagyon eltérőek is. Talán az eredet szétjátszása és újra- értelmezése volt egyik célom.
     - A perverzió méltósága című versköteted fülszövegében olvasható, hogy ez a könyv akár botránykő is lehetne. Milyen visszajelzéseid vannak a könyv "kapósságát" illetően?
     - Az az idézet valahogy úgy hangzik, hogy csak meg kell találni az ehhez megfelelő olvasót. Tehát eleve az az olvasó fogja botrányként érzékelni, aki úgy szeret olvasni, hogy felháborod- jon, aki botrányként akarja olvasni. Másrészt viszont vannak visszajelzéseim, hogy verseskötethez képest meglepően sokat eladtak belőle. Bár ez semmit nem jelent.
     - Talán pont azért adtak el sokat belőle, mert botrányszaga van?
     - Hát lehet, hogy már a címe is, vagy a borító miatt. Nagyon jó a borítója, Hrapka Tibor munkája. Másrészt vannak, akik gratuláltak, hogy milyen jó játék, hogy hatást tud kifejteni, állítólag a kötet verseivel ijesztgetik a lányokat, tehát már megérte.
     - Az első köteted - A kapus öröme a tizenegyesnél - megjelenése után megkaptad a legrangosabb szlovákiai magyar irodalmi elismerést, a Madách-díjat, majd nívódíjat A szem folyékony teste című verskötetedért illetve a Talamon- monográfiáért, az idén pedig a rendszeres és fontos publi- kációkért járó Bárka-díjat, ami magyarországi szakmai odafigyelést jelent. Mennyire fontosak ezek az elismerések?
     - A díjak az irodalmi élet szükségszerű velejárói, jó vagy rossz értelemben. Természetesen én büszke vagyok minden díjra, aminek van valamiféle aurája, másrészt meg egyáltalán nem becsülöm túl, sok írót ismerek, aki megkaphatta volna. Nem biztos, hogy ez a díjasdi minden esetben a legértékesebb szöveget tünteti ki - persze mi az, hogy értékes szöveg... Az biztos, hogy az embernek jólesik, ha törődnek vele.
     - Ösztönöznek ezek az elismerések?
     - Nem, nem ösztönöznek, hanem inkább csak visszamenőleg jelzik, hogy amit csináltam, azt néhány, irodalommal foglalkozó egyén ismeri és talán elismeri. Tehát nem előre mutatnak, hanem megnyugtatnak, hogy na, azért valaki olvassa a szövegeimet. Persze nemcsak a díjak fontosak ebből a szempontból, hanem a könyveimről írt egy-egy kritika is ugyanilyen örömmel tölt el. Tehát egy recenzió is fontos, még a negatív kritika is, ha érzem a szerzői tekintet figyelmét, a komolyságot, az olvasásnak a bonyolultságát, fáradságát, erejét, hogy foglalkozott velem.
     - Milyen olvasóra számítasz a saját szövegeiddel kapcso- latban?
     - Nehéz meghatározni, hogy milyen olvasót szeretnék magamnak, mert hát a szövegeimet kiraktam a külvilágra, és attól fogva önálló életet élnek. Bármit csinálhatnak a szöve- geimmel, a legdurvább kritikának is kitehetik, tehát nyugodtan akár övön aluli ütésekkel is illethetik, föl is tupírozhatják. Én egy poénos olvasót képzelek el a szövegeimnek, akinek számára az olvasás meg az írás játék és szenvedély, zsigeri élmény.
 

* 2002-es interjúpályázatunk díjazott munkája (A szerk.)