Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 5.sz.
 LENGYEL ANDRÁS
  
Az "Ihlet és nemzet",
József Attila nemzet-fogalmáról
  

1. Az értekező József Attila egyik leghíresebb s talán legtöbbet idézett tézise kétségkívül az, amelyik a nemzetet közös ihletként határozza meg ("A nemzet: közös ihlet", JATC 111:166., 170.). Ezt olyanok is kedvtelve idézgetik, akik szerint az értekező József Attila nyelve (s következésképpen: gondolkodása is) erősen németes, vagyis idegenszerű, s mint ilyen, nem szeren- csés, mélyen alatta marad költészetének (vö. pl. Csoóri S.1990. 7.) Az 1928 és 30 közötti, sok vonatkozásban alapozó jellegű írások nemzet-fogalma mindeddig mégsem kapott érdemi, tudományos elemzést, jóllehet köztudott: a nemzet-problematika valamiképpen költőnk egész későbbi pályáját végigkíséri, s ez a kérdéskör olykor nyíltan, kimondva, olykor csak implicit formá- ban jelen van gondolkokodásában, sőt költészetében is. Ez a kutatástörténeti helyzet, úgy vélem, bár megmagyarázható, a további mélyebb értelmezés sérelme nélkül már nemigen tart- ható. Az igazán mély és átfogó értelmezés a nemzet-fogalom átvilágítása nélkül elképzelhetetlen. Az alábbiakban ezért a nemzet-fogalom kialakulását, huszas évek végi alapformáját veszem szemügyre, érintve mindazokat a problémákat, amelyek valamiképpen összefüggenek e kérdéskörrel.
     2. József Attila értekező szövegeinek Horváth Iván-féle kritikai kiadása (JATC 1ll) a 7. számútól a 31. számúig terjedő szövegeket Ihlet és nemzet főcím alatt adja. Ez a megoldás azt sugallja, hogy itt egy Ihlet és nemzet című munka részleteit kapjuk, ám figyelmesen olvasva azonnal nyilvánvaló, e szövegek "státusza" különböző: a sok, különböző hosszúságú töredék mellett egy-két vázlat s tézisszerű emlékeztető följegyzés is megtalálható itt. Ha pedig e szövegeket - fölhasználva Tverdota György e cikkekhez írott magyarázatainak tanulságát is módsze- resebben is megvizsgáljuk, az is kiderül, itt nem egy munka fönnmaradt fragmentumairól van szó, hanem egy önkorrekciós, önmagát továbbépítő szisztematikus gondolkodási folyamat dokumentumairól, melyben az egyes szövegek több gondol- kodási fázist dokumentálnak. A szövegek ilyen, egymáshoz viszonyított elmozdulásáról Tverdotának egy sor fontos észre- vétele is van. Sajnos, ezek a fölismerések - más lévén a Magyarázatok célja - belevesznek a gazdag anyagú interpretáció részleteibe, s így sehol sem mondódik ki, e 25 szöveg közül mely darabok alkotnak egy-egy gondolkodási fázist, azaz tartoznak szorosan össze, s melyek sorolhatók már egy másik, későbbi fázisba: egy újabb mű kikövetkeztethető rendjébe. A gondol- kodási folyamat ilyen, finomabb distinkciókat is lehetővé tevő tagolása, meg kell mondjam, nem is egyszerű; itt nem is vállalkozhatom elvégzésére. Szempontunkból, a nemzet-fogalom mibenlétének tisztázásához szerencsére az is elegendő, ha két összefüggést világossá teszünk. 1. Az a gondolkodási folyamat, amelyet az Ihlet és nemzet főcím alá foglalt fragmentumok dokumentálnak, Croce intuicionista esztétikájának kritikai továbbgondolásától egy fenomenológiai jellegű, Husserl, Jaspers és Heidegger bizonyos szempontjait és megfontolásait is fölhasználó művészet-metafizika megalkotásának irányába halad. 2. A szorosabb értelemben vett Ihlet és nemzet, amelyben a nemzet-problematika megjelenik, s amelynek már maga József Attila adta az Ihlet és nemzet címet, már ehhez a fenomenológiai jellegű második fázishoz tartozik: annak szülötte. Azaz: annak a fázisnak a terméke, amelyben az immateriális szellemiségekkel való gondolati operálást a fokozatos materializálódás váltja föl, s így a tiszta szellemiségek mintegy "testet"- József Attila kifeje- zésével: "hordozót" - kapnak, ám az Irodalom és szocializmus materialista fordulata még nem következett be.
     E második, fenomenológiai karakterű fázis kulcsszövege a 21. számú töredék. Ennek nincs címe, csak két fejezetcíme (Első tétel, Második tétel), de éppen ezekből - tudniillik a címtelenségből s a tételekre tagolásból - látszik, hogy itt nem eleve publikálásra szánt cikkről, hanem valamiféle előzetes, elveket lefektető műhelyjegyzetről van szó. Nem tudjuk, e jegyzet hány tételből állt volna, s lett volna-e harmadik s további tétele, vagy csupán két tétel rögzítése volt a cél. A fönnmaradt két folió terjedelmű töredék, melyből lehet, hogy csupán néhány sor hiányzik, de lehet, hogy oldalak - több szempontból is fontos szöveg.
     a./ A szöveghez módszertani jellegű szerzői jegyzet is tartozik, amelyik - mivel magára a szövegre reflektál - meg- könnyíti a szerzői pozíció tisztázását. Ez a jegyzet a fenome- nológiához való kapcsolódásnak, s ugyanakkor a fenomenológia meghaladásának, meghaladási kísérletének explicit bizonyítéka. Maga a pár soros jegyzet csak ennyi: "Szemléleten természe- tesen intuíció értendő. Lényegszemléletnek neveznünk szükség- telen, hiszen mindig és mindenkor lényegeket szemlélünk. E szemlélet Husserl phaenomenologiájának ideatio fogalmától sem különbözik másban, minthogy ez utóbbi ésszel feldolgozott szemléletet, tehát a tudomány számára hozzá nem férhető egyedi lényegek szemlélete helyén a tárgynak a tárgyak egyediségétől megfosztott, azaz nem valóságos, hanem eszmei szemléletét jelenti" (JATC 1/1:79.). E jegyzet, rövidsége ellenére, sok tanulsággal szolgál; itt és most emeljük csak ki azt, hogy József Attila itt egyrészt megidézi a fenomenológiát, hiszen olyan kulcsfogalmakat használ, mint lényegszemlélet, phaenomeno- logia, ideatio s magát Husserlt is nevén nevezi, másrészt éppen bizonyos mértékű különbségekre hívja föl a figyelmet. Szemlé- let-fogalmáról azt állítja, hogy "szükségtelen" lényegszemléletnek nevezni, s arra is utal, hogy az általa használt szemlélet terminus, ha nem is sokban, de valamiben "különbö- zik" Husserl ideatio fogalmától. Kérdés azonban, honnan, milyen pozícióból bírálja fölül Husserlt? Ha a jegyzetet a főszöveggel egybevetve olvas- suk, az Első tétel egyik passzusa erről is fölvilágosítást ad. Az Első tételben ugyanis, egyebek közt, ez is olvasható: "Minthogy pedig minden ember külön-külön létező, éppen szemlélő szenve- dőlegessége alapján emeli ki önmagát a többi létezők közül azáltal, hogy szemlélete számára önmaga belső, alapadó valóság" (JATC 1/1: 79.). Itt a kulcsösszefüggés, amely fölismerteti a szerzői pozíciót: "önmaga" mint "alapadó valóság". Aki ismeri a Lét és idő önmaga és önmaga-lét terminusait, annak nem nehéz észrevenni itt Heidegger alapfogalmának nyomait. (Csak zárójelben jegyzem meg, máshol, más oldalról már valószínűsítettem Heidegger hatását [vö. Lengyel 2001 ], ez a mozzanat most megintcsak a Lét és idő hatását, "felülíró" erejét igazolja.) Ha tehát tudjuk, hogy olyan terminusok, mint pl. az önlét s az exisztencia ezt követően kerülnek be József Attila érvelésébe (vö. Lengyel 2000, Lengyel 2001), az értekező pozíciója, kivált pedig gondolkodói útjának iránya mindjárt világosabb lesz.
     b/ A 21. számú töredék, ezen túl, egy másik szempontból is tanulságos. Az Első tétel első mondata, melyet maga a szerző kurzivált, azaz emelte ki jelentőségét, már közvetlenül elvezet témánkhoz. Ez a mondat vezeti be ugyanis a nemzet fogalmát. "Az ember - mondja itt József Attila -, megfelelően tiszta szelle- miségeinek, amelyeknek valóságos egysége, három tényleges tevékenység akarati hordozója s ezek: az egyén, a nemzet és a társadalom" (JATC 1/l: 79.). A három "tiszta szellemiség", amelyről itt szó van, mint más, korábbi szövegek- ből tudjuk, az intuíció, az ihlet és a spekuláció; az ember ezeknek "valóságos egysége". Új vonás, hogy e három tiszta szellemiségnek ez az egysége immár valóságos, s hogy ez a valóságos egység, azaz az ember, "három tényleges tevékenység akarati hordozója". A nemzet e "három tényleges tevékenység" egyike (az egyén és a társadalom mellett). Ezzel, bár az érvelés őrzi croceiánus eredetének nyomait, a "tiszta szellemiségek" szférájából "a tényleges tevékenységek" szférájába helyeződik át. S a nemzet jelentését e kontextusban kell keresnünk.
     A nemzet mibenlétének meghatározásakor József Attila abból indul ki, hogy "[a]z embert, mint egyént, amely a többi egyének között sajátos tartalmú különösség, [...] szemlélő szenvedő- legessége le is zárja. De az ember nemcsak szenvedőleges létező, nemcsak szemlél, hanem ki is eszel és alkot is, megért és mű- vészkedik" (JATC 1i1: 80). Az érvelés innen a megértés társa- dalmiságához vezet (ezt itt és most fölösleges volna végig nyomonkísérni), majd ebből egy olyan következtetést von le, ami már közvetlenül a nemzet-meghatározás közelébe visz: "...fölismertük - mondja József Attila -, hogy a társadalom nem is az emberek közös gondolkozása, hanem az embernek egyszerű észtevékenysége. Másfelől pedig a nemzet nem az adott nyelvet beszélők összessége, ez a nemzet hordozója volna, a népessége a nép, hanem nyilvánvalóan az embernek az a cselekvősége, amellyel a nyelvet létrehozta" (JATC 1/1: 80). Nem kétséges, többszörös lényeges distinkció mutatható itt ki. Egyrészt: ez a nemzet-fogalom élesen elhatárolódik minden szociológikumtól; ez a nemzet nem valamiféle társadalom- történeti kategória, hanem egy fenomenológiai redukció ered- ménye. Másrészt a nemzet immár nem pusztán a tiszta szellemi- ségek egyike, hanem cselekvőség; az embernek, mint a tiszta szellemiségek valóságos egységének tevékenysége. Méghozzá - s ez egy újabb lényeges distinkció - nem észtevékenysége, hanem nyelvalkotó tevékenysége. "Ez a tevékenység - mondja is ki tételesen a szöveg - nem lehet az ész tevékenysége, mert valóságalkotó", s a nyelv nem is "az ész által előre felállított tételek" eredménye (JATC 1/1: 80-81). Sőt, e nyelvet létrehozó cselekvőség különössége is, e koncepcióban, az észtevékenységtől való módszeres elhatárolódásban mutatkozik meg: "Más szóval, noha vannak a nyelvalkotó szellemiségnek törvényei, azokat önmaga alkotja, az ész által immár kikutathatóan, és azok történetiek, vagyis a folymatosságban újabbakat állít helyettük és nem is nyugszanak abban a mozdulatlan örökkévalóságban, amelyben az ész törvényei" (JATC 1/1: 81). A végkövetkeztetést azonban a nyelvalkotó szellemiség és a költészet összekapcsolása alapozza meg. "Minthogy pedig ez a nyelvalkotó szellemiség teremti a költészetet, amely az ész időn kívüli fogalmi általánosával szemben az egyedi alaknak lényegtelen jegyekkel nem bíró történeti keletkezője, úgy tisztán áll előttünk, hogy a nemzet az ember ihleti tevékenysége" (JATC 1/1: 81).
     3. A 21. számú töredék Második tétele más oldalról közelíti meg a problémát. A tétel, amellyel e szövegrész indul s amely itt is kurziválva van, ez: "A nemzeti közösség ellentétektől mentesen tiszta, valóságosan és egész közösség, szemben a társadalmi közösség antagonizmusával" (JATC 1/1: 81). Sajnos, a tétel kifejtése és indoklása csonka, így maga az érvelés sem teljesen nyomon követhető, pontosabban: egy ponton ez az érvelés megszakad. S a csonkaságon túl maga a terminus - "nemzeti közösség" sem könnyen értelmezhető. Aki csak ezt a tételt, önmagában, olvassa, könnyen valamiféle hagyományos, szociológiai jellegű "nemzeti közösségre" gondol, jóllehet - a "közösség" szó használata ellenére - változatlanul egy fenomenológiai redukcióval megalkotott fogalomról, ideatioról van szó. Hogy mi is tehát tulajdonképpen a nemzeti közösség, azt leginkább még az Első tétel egy közbevetett magyarázata közelíti meg. Eszerint, vélhetjük, a nemzeti közösség "a nemzet hordozója", amely "az adott nyelvet beszélők összessége", s amelynek "népessége a nép" (vö. JATC 1/1: 81). Ez a megfeleltetés azonban nem teljesen problémátlan; a nemzet, vagyis "az emberek ihleti tevékenysége" ugyanis nem jellemezheti "az adott nyelvet beszélők összességét", csak azokat, akik a nyelvet nem használják, hanem alkotják. A használt szó és a keletkező szó megkülönböztetése ugyanis, mint Tverdota György már rég fölhívta rá a figyelmet, az ekkori József Attila egyik lényeges distinkciója. Az ihleti tevékenység: nyelvalkotó tevékenység. Az egy adott nyelvet beszélők, illetve alkotók köre (száma) tehát egyáltalán nem automatikusan azonosítható; az utóbbi valószínűleg mennyiségileg kisebb kör, mint az előbbi. Ez a diskrepancia pedig messzemenő gyakorlati következményekkel jár, hiszen így van, aki beletartozik, s van, aki nem tartozik bele a "nemzeti közösség"-be.
     József Attila célja azonban ekkor nem a gyakorlati következmények mérlegelése volt, hanem a nemzeti közösség és a társadalmi közösség mibenlétének logikai elhatárolása, illetve előbbinek az utóbbihoz való viszonyítása. A társadalmi közösség csak annyiban érdekes számára, amennyiben a nemzeti közösség eltér tőle. Fölfogása szerint a társadalomnak, mint észtevé- kenységnek az antagonizmusa "az ész ellentmondásaiban" gyökeredzik. S "[a] társadalom észtevékenység lévén antagonizmusa az egyszerű ítélet vizsgálatánál kitűnik. Alany és állítmány az ítéletben szétkülönüléseikkel alkotnak egységet" (JATC 1/l: 81). A társadalmi közösség antagonizmusának ilyen erőteljes redukciója újólag megerősíti (ami egyébként értelemszerű), hogy itt nem a szociológiai megközelítés területén járunk, hanem - változatlanul - a fenomenológiai elvonásban. Ez, értelemszerűen, a társadalmi közösségtől elhatárolt nemzeti közösségre is áll. A nemzeti közösség ugyanis itt az "ítéletben szétkülönülő" "alany és állítmánnyal" szemben rögzítődik, hiszen "a nemzeti közösség, akár a nyelven át, akár a költemény alapján vizsgáljuk, éppen az ész dialektikájának megszűnése" (JATC 1/1"81-82). A "műben" pedig "annak részei is elvesztik önállóságukat" (JATC 1/1: 82).
     A szöveg e ponton, a lap aljára érve, megszakad; a nemzeti közösség és a műalkotást eredményező ihleti tevékenység logikai összefüggése így némileg homályban marad. Annyi azonban magából a második, kurzivált tételből is kitetszik, hogy e koncepcióban a nemzeti közösség a társadalmi közösség antagonizmusának meghaladása, hiszen "ellentétektől mentesen tiszta, valóságosan és egész közösség".
     4. A 28. számú, ugyancsak cím nélküli szöveg, amely egy nagyobb munka utolsó - ötödik - fejezete, a föléje írott fejezetcím (Ihlet és nemzet) tanúsága szerint ugyancsak a nemzet fogalmának tisztázására törekszik. Sajnos, az eredeti teljes szöveg nagyobbik részét, 19 gépelt oldalból 17-et - s éppen a problémát fölvezető első négy fejezetet - nem ismerjük; rendelkezésünkre csupán a gondolatmenet 2 lapnyi záró része áll. A nemzet-fogalomnak azonban így is megvilágosodik egy újabb dimenziója.
     József Attila itt ismételten három szellemiség (fogalom, intuíció, ihlet) megkülönböztetésére épít. Ezeknek valamennyi (máshol is részletezett) ismérveit itt fölösleges lenne számbavennünk, de egy, itt újonnan jelentkező nézőpont következményeire érdemes fölfigyelnünk. Eszerint ugyanis "[a] fogalom [...] mint szellemiség az egész emberiségé" (JATC 1/l: 132), az intuíció ellenben "nem közölhető, és így csupán a legszorosabban vett egyénnek a szellemisége" (JATC 1/l: 133). "Marad tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Így leszögezhetjük és pontos és tiszta filozófiai tartalommal telíthetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet" (JATC 111: 133). Ez a következtetésként levont tézis - "a nemzet [...] közös ihlet" - az eddigiek ismeretében úgyis megfogalmazható, hogy a nemzet, mint cselekvőség a nyelvet (s a műalkotást) megalkotó egyének közös tevékenysége. Közös cselekvőség. S ez az ihlet, ellentétben a fogalommal, nem az egész emberiségé, hanem egy meghatározott nyelv- és műalkotó közösségé: "valamely költemény ihletét nem fordíthatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan alakjához. Amikor verset fordítunk, új, saját nemzetünk ihletével adunk formát" (JATC 1/1: 133-134).
     5. A nemzet-problematika rövid, tömör öszegzését az 1929 augusztusában publikált nevezetes Ady-vízió teoretikus "végsza- vában" kapjuk. Ezt, mint a téma legismertebb megfogalmazását, érdemes teljes egészében idéznünk: "Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette.
     A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet" (JATC 1/1: 166). Majd, a tézis fontosságát hangsúlyozandó, a cikk legvégén még egyszer megismétli: "A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs" (JATC 1/1: 170).
     6. Nem kétséges, ez az erős logikával végigvitt, de bizonyos belső feszültségektől sem mentes nemzet-koncepció nem egyezik meg a nálunk hagyományosan uralkodó nemzet-koncepciókkal; más és szokatlan. Mégsem teljesen társtalan, s pláne nem önkényes; részleges előzményei kimutathatók, s így láthatóvá válik az a gondolkodástörténeti folyamat, amelybe a maga fölfogásával József Attila is belekapcsolódott.
     Mindenekelőtt két szerző, egy magyar és egy francia az, aki nemcsak párhuzamként, de közvetlen inspirációként is azonosítható.
     Az egyik szerző, bármily meglepő is, Babits Mihály. Az ő Magyar költő kilencszáztizenkilencben című nevezetes esszéje, amely nemcsak a kommün bukása utáni "mosakodás", hanem elméleti alapokon nyugvó nemzet-koncepció is - a Nyugatban jelent meg, s József Attila olvasmánya volt. Erre a tényre az Ady-vízió egyik részlete hívja föl a figyelmet. József Attila, láttuk, azt írta: "A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is" (JATC 1/1: 166). Babits pedig - vádolóira célozva - azt kérdezi: "ők a nemzet? (Él-e a nemzet ott, ahol nem él emlék és kultúra?)" Majd így folytatja: "Ő a nemzetnek vall: annak az ötnek, hogyha öt van, akiben elég erős volt az Emlékek lángja, hogy nem borította el a nagy Zivatar! - akiben él még az Arany, az Ady nemzete. Annak az ötnek, hogyha öt van, kettőnek, ha kettő, önmagának, ha már’ csak maga van!" (Babits [1919] 1996. 151). A nemzetnek ilyen, József Attilára is, Babitsra is jellemző erős leszűkítése nem lehet egymástól független; József Attila (bár szellemiség-fölfogásából is következett) Babitsot olvasva jutott el erre a megszorító álláspontra. Ezt annál inkább is valószínűsíthetjük, hiszen nemcsak a jellegzetes számszerűség, de a Babits-esszé nemzetkoncepciójának lényege is egybevág a József Attiláéval. "Mi az a nemzet?" - kérdezi Babits. "Néhány milliónyi horda abból a fajtából, mely a teremtés koronájává teretette magát? Nem: több ennél a nemzet! És ha skolasztikus szigorúsággal akarunk definiálni: nemcsak quidditas, hanem qualitás is" (Babits [1919] 1996. 142). Majd, e speciális minőséget részletezve így ír: "Testileg talán nem vagyunk rokonok: lelki közösség az. Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá tette; ugyanazon mesék, melyeket hallottunk a gyerekszobában; ugyanazon történet, melyet tanultunk az iskolában; ugyanazon könyvek, melyeket olvastunk; hasonló városok, amelyekben éltünk; hasonló tájak, amelyeket láttunk. És ugyanazon csapások, miket átszenvedtünk, ugyanazon áldatlan körülmé- nyek, amik közt tengődtünk! Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkbe fölgyülemlett." (Babits [1919] 1996. 142.) Majd tézisként - fejezetcímbe foglalva - kimondja: "Nemzet: a kultúra" (Uo.). E Babits-szöveg nemcsak a nemzet kvalitásként (minőségként) való fölfogásával, részle- tezve megjelenített alapintenciójával előlegezi meg a József Attila fölfogását, de egyik - Bergsont továbbszármaztató - nyelvi fordulatával is. József Attila egyik nevezetes teorémájának ősszövege, arche- textusa itt fedezhető föl. Babits azt írja: "Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkben fölgyülemlett." József Attila pedig, tudjuk, ismétlődően, több helyen is "a jelenbe gyülemlő múlt"-ról beszél (vö. Lengyel 1996. 97-104). Az intertextualitás tehát látványosan tetten érhető.
     Mindezt tudva fontossá válik számunkra a Babits-esszé költőkoncepciója is. Babits szerint ugyanis "[újat, hoz a költő, de csak úgy hozhat igazában újat, ha legteljesebben megélt minden régit, ha minden régi élte benne magát újjá, [...] új az, amiben minden múlt benne van s még valamivel több. Így valósul meg a költőben a bergsoni durée". Majd, folytatásként: "A költő nem a feledés embere: az Emlék és a múltak embere ő: mert csupa emlékből s múltból nő a lélek, amelyben ő épít. A költő volta- képpen az Élményeihez Hű Ember [...]. S teste, lelke múltján, messze gyermekévein keresztül, fajának titkos mélyeibe ér le az Emlékezete, mint gyökér a talajba, ő az, akiben nem alusznak az Ősök, egy egész genealógiát hord magában, egy nagyszerű palingenezist!" (Babits [1919] 1996. 159.)
     Egzaktan bizonyítani nem lehet, de úgy vélem, az ihlet és nemzet összekapcsolásához szükséges inspiráció e költő-föl- fogást megismerve érte József Attilát. Az ötletet, az alkotás- lélektani ösztönzést Babits mindenesetre tálcán kínálta. S hogy ez valamiképpen hatott József Attilára, mi sem bizonyítja fényesebben, minthogy e költő-fölfogás (más inspirációkkal egyesülve) még a kései A Dunánál egyik vonulatában is fölsejlik (vö. "az őssejtig vagyok minden ős").
     7. Bergson emlegetése átvezet bennünket egy másik, József Attilát ugyancsak inspiráló kultúrába. Az a közismert tény, hogy - miként Babits is - József Attila is nyert ösztönzéseket, méghozzá lényeges ösztönzéseket a francia Bergsontól, sejtetni engedi, hogy más francia szerzők is inspirálhatták metafizikája megalkotásakor.
     Az a francia gondolkodó, akinek hatásával itt mindenekelőtt számolnunk kell, úgy vélem, Ernst Renan. Ő ugyanis máig szólóan a nemzetről való gondolkodás egyik meghatározó aktora. Nevezetes, Mi a nemzet? című előadását 1882. március 11-én olvasta föl a Sorbonne-on. Ebben a "politikai tapasztalatait" összegző, "legszemélyesebb hitvallását, politikai végérendeletét" megfogalmazó, máig sokszor idézett előadásban olvasható a nemzetnek az a meghatározása, amely most bennünket is érdekelhet. "A nemzet: lélek, szellemi princípium - mondta itt Renan. - Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, amely azonban voltaképpen egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása; a másik: a jelenlegi érzés, a vágy arra; hogy egy közösségben éljünk, annak szándéka, hogy a jövőben is kamatoztassuk az osztatlanul kapott örökséget" (idézi Ádám 1996. 698.). Hogy Renan e szövegét József Attila milyen editióból ismerte, nem tudom megmondani, de párizsi időszakában könnyen hozzájuthatott egy ilyen nevezetes szöveghez. Ami nagyon valószínű: csakugyan forgatta e nevezetes munkát. Renan definíciója ("A nemzet: lélek, szellemi princípium") teljességgel egybevág az övével, s még elvont logikai "képlete" is egyezik "A nemzet: közös ihlet" tézisével. A közös múlt fontosságának hangsúlyozása pedig nemcsak József Attila más forrásból származó elméleti megfontolásaival volt összhangban, de magát József Attilát, a bonyolult identitás- képletű utal férfit is megszólíthatta. (Tudjuk, Párizsban József Attilát még az a gondolat is megkísértette, hogy francia költő lesz [vö. Szabolcsi [szerk.] 1982. 70.]).
     Ez a személyes háttér, mint elemzendő téma, azonban már egy külön tanulmány tárgya lehet.
     8. Az eddig mondottakból, úgy vélem, több következtetés is levonható. Az első talán az lehet (ismerve az értekező József Attilával kapcsolatos - megalapozatlan - lebecsülést), hogy nem- zetkoncepciójának igen , is voltak, vannak számottevő párhuza- mai, sőt előzményei. A nemzetről gondolkodva fontos fölismeré- sekhez, lényeges megkülönböztetésekhez kapcsolódott; okfejté- seiben egyáltalán nem valaminő képzetlen műkedvelő alkalmi ötleteiről van szó. A másik következtetés, amit levonandónak vélek, az megközelítésének originalitását hangsúlyozza. A nem- zetnek az a fenomenológiai jellegű interpretációja, amelyet itt József Attila produkált, a maga szigorúan érvényesített logikájá- val nemcsak egy sajátos, új nézőpontot jelent a magyar gondol- kodástörténetben, de egyúttal olyan összefüggéseket is világossá tesz, amelyeket enélkül ily tisztán nem érzékelhetnénk.
 

Irodalom

Ádám Péter 1996 Mi a nemzet? Elzász-Lotharingiától a nemzeti önren- delkezésig - Renan nemzetfelfogása. = Magyar Tudomány, 6. sz. 692-701.
Babits Mihály [ 1919) 1996 Magyar költő kilencszáztizenkilencben. Vita és vallomás. = A vádlott: Babits Mihály. Dokumentumok 1918-19-ből. Szerk. Téglás János. Bp. 140-165.
Csoóri Sándor 1940 Nappali hold 5. = Hitel, 23. sz. 7.
JATC 1/1 József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek. Közzéteszi Horváth Iván et al. Bp. 1995.
JATC 1/2 József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Magyarázatok. Írta Tverdota György. Bp. 1995.
Lengyel András 1996 A "jelenné gyülemlő múlt" = L. A.: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok Bp. 97-104.
Lengyel András 2000 József Attila exisztencia fogalmáról. = Műhely (Győr), l.sz. 50-58.
Lengyel András 2001 József Attila önlét terminusáról. = Irodalomtörténet, 4. sz. 611-623 .
Szabolcsi Miklós (szerk.) 1982. József Attila Párizsban. Bp.