Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 2.sz.
 
KARÁTSON ENDRE
 

Kedves, hajdani Irodalmi Újság!
Kedves, hajdani munkatársak!

Szerettem volna köztetek lenni, "sajnos" távol vagyok. Idézőjelbe teszem a "sajnost", hiszen szerencsére azon a Magyarországon vagyok, melynek szabadsága mindannyiunk közös ügye volt. Azért jöttünk Nyugatra, mert az ország elvesztette szabadságát, az Irodalmi Újság azért jelent meg harminchárom éven át, hogy Magyarország szabadulását szolgálja. Vagyis ma, 2002 októberében azon a helyen tartózkodom, amely hajdani vágyaink megvalósítója, hiszen 1990 óta szabad ország, és már csupán egy-két év választja el attól, hogy tagja lehessen az Európai Közösségnek.
     Egyáltalán nem szándékosan maradok távol. Véletlenül már régóta októberre gyűlt össze egy sereg magyarországi programom, amelyeket nem tudtam máskorra halasztani. Természetes helyzet ez: a legtöbb nyugati magyar két országban él, de mivel az ubiquitas képességével nem vagyunk felruházva, egyszerre csak egy helyen tudunk tartózkodni. Kevésbé magától értetődőnek tartom viszont, hogy az Irodalmi Újságra Franciaországban és nem Magyarországon emlékezünk. Igaz, a kezdeti pár londoni esztendő után a szerkesztőség évtizedekre Párizsba került át, de ha belegondolok abba, hogy ebben a sajtó orgánumban szólalt meg a nyugati világból, egész Európából és a két Amerikából a legtöbb tollforgató, és hogy ennek a tömérdek, életkor, világnézet, politikai vélemény, művészi tájékozódás, történelmi tapasztalat dolgában oly sokféle írónak éppen Magyarország sorsára gondolva dobbant a szíve egy ütemre; ha belegondolok abba, hogy az Irodalmi Újság azért szűnt meg Nyugaton, mert a függetlenség valósággal Közép-Európa ölébe hullott, és Magyarország a demokratikus fejlődés útjára léphetett, szóval, ha belegondolok abba, hogy a megemlékezésre nem abban az országban kerül sor, amely a maga módján megvalósítja a hajdani nagy vágyat, akkor joggal beszélhetek némileg fájdalmas paradoxonról.
     Tévedés ne essék, roppant örvendetesnek tartom, hogy a párizsi Magyar Intézet helyet ad ennek az ünnepi alkalomnak, ahogyan máskor is nyújtott már elismerő, bátorító kezet a hajdani emigrációnak. Annak az emigrációnak, amely a maga közös múltjával nem kaphatott fedelet Magyarországon. Egyelőre a magyar történelemben sem igen. Mivel a legelterjedtebb felfogás szerint a magyar történelem az ország határain belül zajlik, és a távollevő emigráció ebben nem vett, nem vehetett részt. Két szóban hadd hozzak fel egy személyes példát. 1998-ban, a könyvhéti vasárnap délutánon az Írók Boltja hagyományosan közös dedikációt rendezett a Jelenkor kiadó szerzőinek. Ennek során két igen tehetséges; ifjú kritikus szívélyesen meghívott az ún. JAK hajóra, melyen egy éjszakába nyúló, Visegrádig vezető dunai kirándulás keretében a nyolcvanas évek második nyilvánosságára való megemlékezés zajlott. Ritkán éreztem magam olyan magányosnak, mint annak a bezsúfolódott tömegnek a közepén. Ahányszor felfedtem, hogy én külföldön írok és az emlékeim az 56-os forradalmi emigrációhoz kötnek, az emberek zavartan eloldalogtak mellőlem.
     Azonos célok ellenére persze több mindenben különbözött az 56-os forradalom és a 80-as évek ellenzéki mozgalma. Sokféle szempontból lehet a fázis eltolódást elemezni, ám a távollét minden változatban felbukkan mint botránykő vagy legalább is mint bírálat tárgya. És inkább burkoltan, hallgatólagosan, olyan formán, hogy vita a kérdés körül ne alakulhasson ki. Mintha a jelenlegi, magyar szellemi élet veszélyeztetve érezné magát attól a gondolattól, hogy a távollétnek is lehet értelme. Mintha a legajánlatosabb az lenne, hogy sok minden mással egyetemben az emigrációt is egy nagy seprő a szőnyeg alá lökje.
     Szeretnék élni a külföldi megemlékezés lehetőségével, és pár szóban említeném, hogy miben látom az Irodalmi Újság harminchárom éves távollétének értelmét. Távollétnek mondható ez, hiszen létezett 1956-ig Magyarországon egy Irodalmi Újság, a Literaturnaja Gazeta mintájára létrehozott hetilap a szovjet típusú Írószövetség, s a párt cenzúrájának szolgálatában. Csakhogy a szerkesztők s a munkatársak egy része mindinkább megelégelte a szovjet típusú országlást, s a párton belüli mozgolódástól is ösztönözve az újság egyik szócsöve lett a változásokat követelő, egyre országosabb forrongásnak. Kiállt szívvel-lélekkel az októberi forradalom mellett, ennek leverése után pedig a szerkesztőség Nyugaton átalakulva ujjászerveződött. Roppantul egyszerűsítek: csak a távollét értelmét mondom. A kommunista hatalom hajdani eszköze hűséges maradt az 56-os forradalomhoz, szembeszállt az új, kommunista elnyomással három, hosszú évtizednél is tovább. Kiszabadult egyes egyedül a Kádár rendszer ellenőrzése alól, amely az egész hazai sajtót megbénította. Vállalta az emigrációt, hogy tehesse, mondhassa, amit az otthoni, hallgatásra ítélt ellenzék nem tehetett, nem mondhatott. Kár lenne, ha ez utóbbi szégyenkezne tehetetlenségéért. A kényszerhelyzetben a magyar nép önvédelme másféle szerveződést igényelt. Mondjuk így: ha a betörők fojtogatják a férjet, akkor a civilizált utcára kirohanó feleség visít.
     Hadd tegyem hozzá, poligám rendszerűnek bizonyult az ország, hiszen egy sor Nyugaton alapított folyóirat és újság is tiltakozott, s egyáltalán közölt olyan szövegeket, amelyeket az akkori, Kabdebó Tamás szójátéka szerint "Agyarországon" nem írtak, nem közöltek. Ebben a mezőnyben az Irodalmi Újság sajátossága talán úgy ragadható meg, a folyóiratoknál jóval gyakoribb megjelenése lehetővé tette számára, hogy gyorsabban kapcsolódjék a politikai aktualitáshoz. Ám, és talán ezt nem szokták eléggé hangsúlyozni, sajátosságához hozzá tartozik a politikának ez a szovjet típusú, tömeges jelenléte egy irodalmi lapban, minek következtében a lap hosszú ideig magára vállalhatta a Nyugat-Európában szervezetileg alig érvényesülő politikai emigráció szerepét. Tájékoztatott, tanúskodott, tiltakozott, a három ellen "té" követelményei szerint. Amennyiben csempészáruként bejutott az országba, bátorított, közvetített, tartotta a kapcsolatot a hazai értelmiséggel, és ha ennek tagjai üzenni kívántak nyugatiaknak, hazaiaknak egyaránt, mondanivalójuk veszélymentesen elhangozhatott. Az ország felé a szólásszabadságot teljesítette meg, és hadd tegyem hozzá: nem középiskolás fokon. Sok remekbeszabott politikai elemzésnek, amely az Irodalmi Újság hasábjain jelent meg Fejtő Ferenc, Méray Tibor, Szabó Zoltán, Szász Béla és mások tollából, ott a helye a magyar politikai újság- írás 20. századi aranykönyvében.
     Ahogy az évek múltak, egyre nyilvánvalóbbá vált az Irodalmi Újság másik, bizonyosan nem előre tervezett szerepe: nem csupán a hazai helyzettel foglalkozott, egyúttal tágas szellemi otthont teremtett az emigráns magyarságnak. Panorámikus ablakot tárt a nyugati művészetek mozgalmaira, eseményeire olyan három világrészben értesülő, fizetésben pedig nem részesülő riporter gárdával, amilyennel csak a leggazdagabb külföldi újságok büszkélkedhetnek. Színházi, képzőművészeti, szépirodalmi beszámolóit, melyeket olyan nevek jegyeztek, mint Cs. Szabó László és Határ Győző a hazai újdonságokról szóló recenziók szomszédságában lehetett olvasni, ezáltal felmérve az elszakadást, majd később a sajátos, magyar felzárkózást. Vagy gondoljunk Albert Pálra, aki árnyékban írt és fényes helyet vívott ki magának kritikai irodalmunkban, esszéinek tekintélyes részét az Irodalmi Újságban publikálva. Emlékszem, mennyire örvendett a felelős szerkesztő, mikor azt jelenthette, hogy Albert Pál Szabolcsi Miklósról írt cikkét "ronggyá olvasták" Magyarországon. És ha már az ötvenes években induló, akkor fiatal nemzedéknél tartunk, nem hallgathatom el, azt a szíves fogadtatást, amelyben az újság mindannyiunkat, költőket, próza- és tanulmányírókat részesített, a már holtakat és a még élőket, akik az emlékezetes és véka alá rejtett harminchárom esztendő során megteremtették a nyugati magyar irodalmat, - akár tetszik, akár nem, külön, gazdag fejezetet nyitva ennek lexikonokban, irodalomtörténetekben.
     Hosszú lenne nevüket sorolni, valamennyit érdemben felidézni. Csupán egy nevet szeretnék "hangosan" leírni, Méray Tiborét, akit politikai megújulása után, a forradalom igazságáért folytatott harca mellett a legliberálisabb szerkesztőnek ismertem és szerettem meg. Miután Enczi Endre a londoni belvillongásokból átmentette az Irodalmi Újságot Párizsba, negyed századig a Faubourg Montmartre parányi odújában ő, Méray Tibor lett egyik legáldozatosabb megteremtője a távollét ma már majdnem elsikkadó értelmének. Mikor a lap negyvenöt évére emlékezünk, elsősorban az ő állhatatos, pontos, kiegyensúlyozott szervezését dicsérjük, mely része a külföldön szabadon beszélő, magyar történelemnek. Másoknak hasonló kitartásért érdemrendet szoktak osztogatni. Nem tudom, ilyesmire vágyik-e Méray Tibor. Ismerem szerénységét. Szíve szerint, úgy hiszem, annak örülne, ha egy nagy, fényes, hazai teremben, ahová beférne a lap valamenynyi munkatársa, akik közül sokan először találkoznának személyesen, a rengeteg, hajdani távollevő legalább egyszer körülvehetné őt és emelné poharát az egészségére.
     Szeretett, hajdani Irodalmi Újság! Szeretett, hajdani munkatársak! Ma, 2002 október tizenhatodikán este Budapesten elképzelem, hogy így vagyunk mindannyian együtt.