|
KARÁTSON
ENDRE
Kedves, hajdani Irodalmi Újság!
Kedves, hajdani munkatársak!
Szerettem volna köztetek lenni, "sajnos"
távol vagyok. Idézőjelbe teszem a "sajnost", hiszen szerencsére azon a
Magyarországon vagyok, melynek szabadsága mindannyiunk közös ügye volt.
Azért jöttünk Nyugatra, mert az ország elvesztette szabadságát, az Irodalmi
Újság azért jelent meg harminchárom éven át, hogy Magyarország szabadulását
szolgálja. Vagyis ma, 2002 októberében azon a helyen tartózkodom, amely
hajdani vágyaink megvalósítója, hiszen 1990 óta szabad ország, és már csupán
egy-két év választja el attól, hogy tagja lehessen az Európai Közösségnek.
Egyáltalán
nem szándékosan maradok távol. Véletlenül már régóta októberre gyűlt össze
egy sereg magyarországi programom, amelyeket nem tudtam máskorra halasztani.
Természetes helyzet ez: a legtöbb nyugati magyar két országban él, de mivel
az ubiquitas képességével nem vagyunk felruházva, egyszerre csak
egy helyen tudunk tartózkodni. Kevésbé magától értetődőnek tartom viszont,
hogy az Irodalmi Újságra Franciaországban és nem Magyarországon
emlékezünk. Igaz, a kezdeti pár londoni esztendő után a szerkesztőség évtizedekre
Párizsba került át, de ha belegondolok abba, hogy ebben a sajtó orgánumban
szólalt meg a nyugati világból, egész Európából és a két Amerikából a legtöbb
tollforgató, és hogy ennek a tömérdek, életkor, világnézet, politikai vélemény,
művészi tájékozódás, történelmi tapasztalat dolgában oly sokféle írónak
éppen Magyarország sorsára gondolva dobbant a szíve egy ütemre; ha belegondolok
abba, hogy az Irodalmi Újság azért szűnt meg Nyugaton, mert a függetlenség
valósággal Közép-Európa ölébe hullott, és Magyarország a demokratikus fejlődés
útjára léphetett, szóval, ha belegondolok abba, hogy a megemlékezésre nem
abban az országban kerül sor, amely a maga módján megvalósítja a hajdani
nagy vágyat, akkor joggal beszélhetek némileg fájdalmas paradoxonról.
Tévedés ne
essék, roppant örvendetesnek tartom, hogy a párizsi Magyar Intézet helyet
ad ennek az ünnepi alkalomnak, ahogyan máskor is nyújtott már elismerő,
bátorító kezet a hajdani emigrációnak. Annak az emigrációnak, amely a maga
közös múltjával nem kaphatott fedelet Magyarországon. Egyelőre a magyar
történelemben sem igen. Mivel a legelterjedtebb felfogás szerint a magyar
történelem az ország határain belül zajlik, és a távollevő emigráció ebben
nem vett, nem vehetett részt. Két szóban hadd hozzak fel egy személyes
példát. 1998-ban, a könyvhéti vasárnap délutánon az Írók Boltja hagyományosan
közös dedikációt rendezett a Jelenkor kiadó szerzőinek. Ennek során két
igen tehetséges; ifjú kritikus szívélyesen meghívott az ún. JAK hajóra,
melyen egy éjszakába nyúló, Visegrádig vezető dunai kirándulás keretében
a nyolcvanas évek második nyilvánosságára való megemlékezés zajlott. Ritkán
éreztem magam olyan magányosnak, mint annak a bezsúfolódott tömegnek a
közepén. Ahányszor felfedtem, hogy én külföldön írok és az emlékeim az
56-os forradalmi emigrációhoz kötnek, az emberek zavartan eloldalogtak
mellőlem.
Azonos célok
ellenére persze több mindenben különbözött az 56-os forradalom és a 80-as
évek ellenzéki mozgalma. Sokféle szempontból lehet a fázis eltolódást elemezni,
ám a távollét minden változatban felbukkan mint botránykő vagy legalább
is mint bírálat tárgya. És inkább burkoltan, hallgatólagosan, olyan formán,
hogy vita a kérdés körül ne alakulhasson ki. Mintha a jelenlegi, magyar
szellemi élet veszélyeztetve érezné magát attól a gondolattól, hogy a távollétnek
is lehet értelme. Mintha a legajánlatosabb az lenne, hogy sok minden mással
egyetemben az emigrációt is egy nagy seprő a szőnyeg alá lökje.
Szeretnék
élni a külföldi megemlékezés lehetőségével, és pár szóban említeném, hogy
miben látom az Irodalmi Újság harminchárom éves távollétének értelmét.
Távollétnek mondható ez, hiszen létezett 1956-ig Magyarországon egy Irodalmi
Újság, a Literaturnaja Gazeta mintájára létrehozott hetilap
a szovjet típusú Írószövetség, s a párt cenzúrájának szolgálatában. Csakhogy
a szerkesztők s a munkatársak egy része mindinkább megelégelte a szovjet
típusú országlást, s a párton belüli mozgolódástól is ösztönözve az újság
egyik szócsöve lett a változásokat követelő, egyre országosabb forrongásnak.
Kiállt szívvel-lélekkel az októberi forradalom mellett, ennek leverése
után pedig a szerkesztőség Nyugaton átalakulva ujjászerveződött. Roppantul
egyszerűsítek: csak a távollét értelmét mondom. A kommunista hatalom hajdani
eszköze hűséges maradt az 56-os forradalomhoz, szembeszállt az új, kommunista
elnyomással három, hosszú évtizednél is tovább. Kiszabadult egyes egyedül
a Kádár rendszer ellenőrzése alól, amely az egész hazai sajtót megbénította.
Vállalta az emigrációt, hogy tehesse, mondhassa, amit az otthoni, hallgatásra
ítélt ellenzék nem tehetett, nem mondhatott. Kár lenne, ha ez utóbbi szégyenkezne
tehetetlenségéért. A kényszerhelyzetben a magyar nép önvédelme másféle
szerveződést igényelt. Mondjuk így: ha a betörők fojtogatják a férjet,
akkor a civilizált utcára kirohanó feleség visít.
Hadd tegyem
hozzá, poligám rendszerűnek bizonyult az ország, hiszen egy sor Nyugaton
alapított folyóirat és újság is tiltakozott, s egyáltalán közölt olyan
szövegeket, amelyeket az akkori, Kabdebó Tamás szójátéka szerint "Agyarországon"
nem írtak, nem közöltek. Ebben a mezőnyben az Irodalmi Újság sajátossága
talán úgy ragadható meg, a folyóiratoknál jóval gyakoribb megjelenése lehetővé
tette számára, hogy gyorsabban kapcsolódjék a politikai aktualitáshoz.
Ám, és talán ezt nem szokták eléggé hangsúlyozni, sajátosságához hozzá
tartozik a politikának ez a szovjet típusú, tömeges jelenléte egy irodalmi
lapban, minek következtében a lap hosszú ideig magára vállalhatta a Nyugat-Európában
szervezetileg alig érvényesülő politikai emigráció szerepét. Tájékoztatott,
tanúskodott, tiltakozott, a három ellen "té" követelményei szerint. Amennyiben
csempészáruként bejutott az országba, bátorított, közvetített, tartotta
a kapcsolatot a hazai értelmiséggel, és ha ennek tagjai üzenni kívántak
nyugatiaknak, hazaiaknak egyaránt, mondanivalójuk veszélymentesen elhangozhatott.
Az ország felé a szólásszabadságot teljesítette meg, és hadd tegyem hozzá:
nem középiskolás fokon. Sok remekbeszabott politikai elemzésnek, amely
az Irodalmi Újság hasábjain jelent meg Fejtő Ferenc, Méray Tibor,
Szabó Zoltán, Szász Béla és mások tollából, ott a helye a magyar politikai
újság- írás 20. századi aranykönyvében.
Ahogy az évek
múltak, egyre nyilvánvalóbbá vált az Irodalmi Újság másik, bizonyosan
nem előre tervezett szerepe: nem csupán a hazai helyzettel foglalkozott,
egyúttal tágas szellemi otthont teremtett az emigráns magyarságnak. Panorámikus
ablakot tárt a nyugati művészetek mozgalmaira, eseményeire olyan három
világrészben értesülő, fizetésben pedig nem részesülő riporter gárdával,
amilyennel csak a leggazdagabb külföldi újságok büszkélkedhetnek. Színházi,
képzőművészeti, szépirodalmi beszámolóit, melyeket olyan nevek jegyeztek,
mint Cs. Szabó László és Határ Győző a hazai újdonságokról szóló recenziók
szomszédságában lehetett olvasni, ezáltal felmérve az elszakadást, majd
később a sajátos, magyar felzárkózást. Vagy gondoljunk Albert Pálra, aki
árnyékban írt és fényes helyet vívott ki magának kritikai irodalmunkban,
esszéinek tekintélyes részét az Irodalmi Újságban publikálva. Emlékszem,
mennyire örvendett a felelős szerkesztő, mikor azt jelenthette, hogy Albert
Pál Szabolcsi Miklósról írt cikkét "ronggyá olvasták" Magyarországon. És
ha már az ötvenes években induló, akkor fiatal nemzedéknél tartunk, nem
hallgathatom el, azt a szíves fogadtatást, amelyben az újság mindannyiunkat,
költőket, próza- és tanulmányírókat részesített, a már holtakat és a még
élőket, akik az emlékezetes és véka alá rejtett harminchárom esztendő során
megteremtették a nyugati magyar irodalmat, - akár tetszik, akár nem, külön,
gazdag fejezetet nyitva ennek lexikonokban, irodalomtörténetekben.
Hosszú lenne
nevüket sorolni, valamennyit érdemben felidézni. Csupán egy nevet szeretnék
"hangosan" leírni, Méray Tiborét, akit politikai megújulása után, a forradalom
igazságáért folytatott harca mellett a legliberálisabb szerkesztőnek ismertem
és szerettem meg. Miután Enczi Endre a londoni belvillongásokból átmentette
az Irodalmi Újságot Párizsba, negyed századig a Faubourg Montmartre parányi
odújában ő, Méray Tibor lett egyik legáldozatosabb megteremtője a távollét
ma már majdnem elsikkadó értelmének. Mikor a lap negyvenöt évére emlékezünk,
elsősorban az ő állhatatos, pontos, kiegyensúlyozott szervezését dicsérjük,
mely része a külföldön szabadon beszélő, magyar történelemnek. Másoknak
hasonló kitartásért érdemrendet szoktak osztogatni. Nem tudom, ilyesmire
vágyik-e Méray Tibor. Ismerem szerénységét. Szíve szerint, úgy hiszem,
annak örülne, ha egy nagy, fényes, hazai teremben, ahová beférne a lap
valamenynyi munkatársa, akik közül sokan először találkoznának személyesen,
a rengeteg, hajdani távollevő legalább egyszer körülvehetné őt és emelné
poharát az egészségére.
Szeretett,
hajdani Irodalmi Újság! Szeretett, hajdani munkatársak! Ma, 2002
október tizenhatodikán este Budapesten elképzelem, hogy így vagyunk mindannyian
együtt.
|
|