|
KELEMEN
ZOLTÁN
Pokoli riport
"1955-ben
egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao
Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem
beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán
szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást,
s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna
vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet,
hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna
ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK
LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek
volna."
(Szőcs Géza)
"Uralom csak
egy van. Ha nem a szellem uralkodik, bárki legyen az, bitorol."
(Hamvas Béla)
Miután 1948-ban "B-listára" teszik,
könyvtári állásából fölfüggesztik, és 1949. március 1-jével nyugdíjazzák,
Hamvas Béla 1948-tól 1951-ig sógora kertjét műveli Szentendrén. 1951 júniusától
újra "munkába lép", raktárosként dolgozik Inotán az Erőműberuházó Vállalatnál,
majd 1954 és 1962 között segédmunkás Tiszapalkonyán. 1951 és 1955 között
Inotán és Tiszapalkonyán írta azokat a - jobb híján - rendhagyó naplónak,
esszéknek nevezhető szövegeket, amelyeknek a Szarepta nevet adta.
A mű a Dúl Antal szerkesztésében megjelenő életmű-kiadás 14. kötetében
látott napvilágot. Szarepta az ókori Izraelben Szidónhoz, majd Tíruszhoz
tartozó kisváros volt, ahová üldöztetéseinek idején Illés az Úr útmutatásait
követve menekült, és ott egy özvegynél élt. A Szentírás két helyütt
említi ezt az eseményt, illetve a település nevét. Először a Királyok
I. könyvének 17. 8-24., majd Lukács evangéliumának 4. 26. részeinél.
Hamvas műve mottójául a Királyok I. könyve 17. 9-ik részét választotta.
Nehéz lenne megkerülni a kérdést: hogyan értelmezte Hamvas Béla a bibliai
szöveghelyet, miért emelte műve elé mottóként, miért adta ennek a városnak
a nevét címül. Szarepta lehet a szellemtől érintetlen hely szimbóluma,
ahová a szükség és az üldöztetés idejében bújik el a szellemi ember. Az
Illést befogadó özvegy az ószövetségi szöveghely szerint nem kifejezetten
elkötelezett Illés Istenének, legalábbis eleinte biztosan nem. Hamvas többször
is megemlíti a mű jegyzeteknek is nevezhető részleteiben, hogy a szentendrei
belső emigrációt mindenképpen föl kellett adni, vissza kellett térni a
világba, vállalni kellett, minden ellenségességével együtt. Megjegyzem,
Illés próféta Szarepta előtt meditatív-aszketikus állapotban, a világtól
szintén elzárva élt, a maga "belső" valóságában. Hamvas úgy érezte magát
a szentendrei kertben, mint Noé bárkájában az özönvíz idején. Hibaként
rója föl önmagának, hogy a helyzet tragikumából és a rendelkezésére álló
szabad szellemi erőkből nyert energiáit irodalmi tevékenységbe fektette,
ahelyett, hogy a válságot oldotta volna meg a segítségükkel. Másrészt úgy
érezte: morális alapja sincs arra, hogy kívül éljen azon a "kényszermunkatáboron",
amelyben a többség lakott. Bármennyire is kecsegtető és kívánatosnak tűnő,
mégsem hallgathatom el a másik értelmezési lehetőséget sem, amely, amellett,
hogy nagyrészt a lukácsi helyre alapozható, a Királyok I. könyvében
található változattal is könnyen kapcsolatba hozható. A Názáretben prédikáló
Jézus a kiválasztás, kiválasztottság viszonylatairól beszél, amikor Illés
szareptai tartózkodását hozza föl például. Ebben az összefüggésben természetesen
nemcsak a hallgatóság választatik meg, hanem a beszélő is. Különös, egyedi
volta isteni küldetéssel, szakrális, szellemi fontossággal bír. A pátoszt
talán némileg tompíthatja a történelmi távlat, a tudat, hogy Hamvas, a
mottóban szereplő Szőcs Géza-idézethez kapcsolhatóan, valóban kitüntetett
helyzetben volt azokban az években, amikor a Szareptát írta. Az
elhallgattatási és a megtörési kísérletek tüntették ki azzal a lehetőséggel,
hogy a szocialista termelési viszonyok között is bizonyíthatta szellemi-emberi
hivatástudatát, hitet tehetett azok mellett az általa szakrálisnak és archaikusnak
tekintett értékek mellett, amelyekről olyan magával ragadó erővel és magabiztossággal
elmélkedett Scientia Sacra című művében. Ezt a töretlen és törhetetlen
hitet (amelyet semmi esetre se hívjunk elhivatottságnak) aztán újból párhuzamba
lehet állítani azzal, ami Názáretben történt Lukács evangéliuma szerint.
A szándékos(?) értetlenséggel. Hamvas művének 80. oldalán további utalást
tesz Illés történetére, amikor arról elmélkedik, hogy a szellemtelenség
és az embertelenség napjaiban az értelem és a hit megőrzése a legfontosabb
és talán egyetlen emberi föladat. Vigyázni arra, hogy korsónkból az olaj
ne fogyjon ki. Egyszerre utal Illés csodatételére, amelyet a Királyok
I. könyve hivatkozott részlete említ, de Krisztus példabeszédére is
vonatkoztatható az utalás a bölcs és balga szüzekkel kapcsolatban.
Hamvas Béla
olyan eszmeidőben alkotja meg a Szareptát, amelyben végképp nyilvánvalóvá
válik számára, hogy az európai - nyugati kultúra szinte egésze valójában
tévút. (Fontos kivételek azért vannak: Newton, Böhme, Leibniz vagy Einstein.)
Történelmünk, művelődés-, vallás- és művészettörténetünk több ezer éves,
egyre jobban kiteljesedő katasztrófa. A fasizmus, a kommunizmus, a haláltáborok,
Hirosima és Nagasaki a jéghegy csúcsa csupán. A tiszapalkonyai poliglott
segédmunkás legfontosabb föladatának az alap keresését tekinti. Azt az
alapot, ami létünket alapítja, reálissá teszi, a szónak szakrális értelmében.
Azt az alapot, amelyet véleménye szerint mindenkinek keresnie kell; senki
sem indulhat el régebbi keresők után, járt utakon. Hamvas keresése nem
egyszerűen szellemi munka, sokkal inkább vágy, talán a böhmei sóvárgás
értelmében. De ez sem pontos fogalmazás, több mint vágy, fanatizmus. A
tisztaság fanatizmusa. Könyvét olvasva sorakoznak az olyan mondatok, amelyeket
mottóul választhattam volna, éppen úgy, mint a mottó tőle származó részét,
amely szintén a Szareptában található. Ezek a mondatok axiomatikusnak
tűnnek, holott mindössze tételmondatok, kijelentések, gyémántkeményre csiszolt,
pontosnak szánt megnyilatkozások, még akkor is, ha az esszé műfajában ez
az igyekezet nem nevezhető szokványosnak. "Nem szabad belemenni abba, hogy
két álláspont van" - írja egy helyen. Egész életművével a kizárólagos igazságok
ellen vallott, és később is ellenük vall. Az emberiségnek az a hagyománya,
amely Henochtól Buddhán és Lao-cén keresztül Hérakleitoszig húzódik, és
amelyet Hamvas kiindulópontnak tart, szintén tagadja az ex katedra kijelentések
jogosultságát, még akkor is, ha tételes rövidséggel fogalmazódnak meg,
mint a Tao-te King vagy Hérakleitosz fönnmaradt írásai. Egyetlen
lappal később, amikor a Szarepta szerzője az analógia és az archaikus
hierarchia fogalmait határozza meg, nyoma sincs a korábbi kategorikus-kizáró
megfogalmazásnak. Stílusáról később még szintén a Szarepta lapjain
ő maga írja, hogy kamaszos, és azt hiszem, az olvasó helyenként igazat
adhat neki, főként kategorikus, ellentmondást nem tűrő kijelentései kapcsán,
bár azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy népszerűségét
az utóbbi évtizedben ennek a "stílushibának" is köszönheti. Még akkor is,
ha talán éppen ezzel értene egyet a legkevésbé. Ezt a folyamatot jelzi
az a tény is, hogy néhány éve utcát neveztek el róla, noha több írásában
kinyilvánította azt az óhaját, hogy ilyen esemény vele kapcsolatban soha
ne forduljon elő.
Hamvas a Szarepta
születésének idejében úgy érzi, hogy a helyzet, amiről beszélnie kellene,
különösen súlyos, és belátható: nehéz lett volna megmagyarázni neki ennek
az ellenkezőjét. Ugyanakkor töretlenül hisz a romlás személyre szabott
visszafordíthatóságában, annak a munkának a sikerében, amelyet mindenkinek
magának, személyesen kell végrehajtania. Mindezek a gondolatok indokolták
a címet illető választásomat, amelyben nem annyira a recski munkatábort
megörökítő Faludy György Pokolbéli víg napjaim könyve és annak címe
befolyásolt, hanem Karinthy Frigyesnek a Mennyei riport című regénye,
amelynek értelmezését egy alkalommal már párhuzamba állítottam Hamvas túlvilágképével,
Az ürességként megélt lét görbetükre - a túlvilág című dolgozatomban.
Ilyenformán a tiszapalkonyai segédmunkás naplójegyzetei tudósításként is
olvashatóak. Számunkra már nem annyira térbeli, mint inkább időbeli távolságból
"közvetít" a riport, ezáltal is erősödhet a Karinthy-regénnyel vont párhuzam,
hiszen ott sem térről, hanem talán időről, vagy még pontosabban téren és
időn kívüliségről van szó.
A Szarepta
szerzője nagy ívű, bár roppant vázlatos összművészeti és művelődés-antropológiai
tablót tárva olvasói elé, azt kutatja, hol hibáztuk el, hol tévedt el az
emberiség, hogy világháborúk, népirtások, esztétikai, politikai és vallási
hazugságok zsákutcáiba tévedtünk. Guénon hatására, de nála sokkal eredetibben
és talán ezért hatásosabban, a reneszánszból kiindulva próbálja meg levezetni
a válságot, és abban mindenképpen igaza van, hogy a reneszánsz tekinthető
annak az átmenetnek, amelyben fölszámolódott a nyugati emberiség utolsó
univerzális, biztonságtudatot szavatoló kozmológiája, a középkori kereszténység,
ami még a klérus ellenére is folytatója lehetett egyetemes igényében az
archaikus kozmológiáknak. A reneszánsszal kezdődött Hamvas szerint az életkultusz,
ami nem más, mint életkizsákmányolás, és az általa fausztizmusnak nevezett
mozgalomban érte el tetőpontját. Faust nem a valóságból indul ki Hamvas
Béla szerint, hanem annak az ördöggel kötendő szövetségnek a szükségszerűségéből,
amely az életet kínálja az embernek a létért cserébe. Ezen a ponton helyezi
szembe Faustot Jóbbal, aki tudja, hogy istenfélelme és az ehhez kapcsolódó
tisztánlátás az, amit soha nem veszthet el, akkor sem, ha minden elveszett,
mert ezt senkitől sem kapta, csak magának köszönheti. Faust éppen ezt az
egyet bocsátja áruba, de a legrosszabb nem is ez. Amikor elbukik az ördöggel
szemben, megbocsátja magának, hogy személyiségét, létét elárulta és eléri,
hogy üdvözüljön. A bökkenő csak az, hogy "Nincs kompromittálóbb lény Istennél."
Már tudniillik az üdv is kevés, ha az ára félelem és megromlott lelkiismeret,
pontosabban mániákus bűntudat. "Szabad az út a világháborúk felé" - kommentálja
fejtegetéseit Hamvas. A reneszánszon, a reformáción és a felvilágosodáson
keresztül egyenesen a 20. század embertelen diktatúráiig, a fasizmusig
és a kommunizmusig vezetett az út, addig a folyamatos katasztrófáig, amelynek
hamvasi fölfogása meglepő módon hasonlít olyan posztmodern gondolkodók
apokaliptikus nézeteihez, mint Baudrillard vagy Foucault. A nyugati emberiség
eddigi művelődés- történeti elemzéseivel merőben ellentétes reneszánsz-kép
rajzolódik ki a Szarepta lapjain: "Nincs szomorúbb, mint a merő életöröm,
a paloták, a ruhák, az ékszerek, a sok archeológiai sírzsákmány. Kacér
Szűzmáriák, kisportolt Krisztusok, múzeumi szenzációk, lakomák, és persze
meztelen nők. Nyert, aki új élvezetet talált ki."
Hamvas éles
kritikával illeti Voltaire-t, akit majomkirálynak nevez, Rousseaut és Goethét,
aki szerinte oly mértékben tehetséges volt, hogy Wilhelm Meisterével
és Faustjával igazolni tudta a primitív életösztön kultuszát, sőt
magasrendű misztikát láttatott benne. Tévednénk azonban, ha azt hinnénk,
hogy Hamvas a tehetséget, mint pozitivitást, előnyt, értéket értelmezi.
Kétes előny, és érték teremtésére nem alkalmas az az emberi tulajdonság,
amely nem megszerzett, kiharcolt, "megbölcsüléssel" elért része a személyiségnek,
mindössze puszta adottság. Az igazi műnek, mint Überschöpfungnak (nietzschei
kategória, pedig a Szarepta szerzője Nietzschével is leszámol) csak
akkor van jogosultsága, ha elutasítja a tehetség és a természet "segítségét",
és az alkotást ott kezdi, ahol minden véget ér. A tehetség Hamvas számára
éppen olyan erőszakos tett, behatolás a kozmosz örök rendjébe, mint a forradalmak.
"Európa mozgalmai fegyenclázadások voltak, amelyeknek egyetlen célja, hogy
az szabad, aki a többire vigyáz."
Az mindenesetre
elgondolkodtató, hogy a hamvasi szabadságfogalom, amit a forradalmi ideológiákkal
pontosan ellentételez a gondolkodó, Diderotnak Az apáca című regényében
vagy az Enciklopédia idevágó szócikkeiben kifejtett fölfogásával
szinte egybehangzó, amennyiben a szabadságot, mint jogok és kötelességek
fölismert törvényszerűségét értelmezi. Saját koráról így ír: "Valljuk be,
hogy mi nem a szabadságot kívántuk. Kényelmetlen lett volna, ha élettervét
mindenkinek magának kellett volna megcsinálnia és ezen felül még a tudat,
hogy a csődért senkit sem vonhat felelősségre. Így ez mégiscsak jobb. Készen
kapott elvek és eszmék és rendszerek, amelyeken gondolkozni nem is ajánlatos."
A szabadság
tehát alapvetően kényelmetlen léthelyzet. A kozmikus rendből kilépett emberiségnek
Hamvas szerint szüksége van arra, hogy kábult, lefokozott létállapotban
"támolyogjon" (ez utóbbi a szerző által bevezetett szakszó). A Szarepta
kábulatban támolygó társadalmat bemutató részletei ismét csak a riport
műfajával mutatnak rokonságot, habár erőteljesen keverednek ezekben a fejezetekben
a különböző műfajok. A HEREPENCSI DARUKÖTÉLALKATRÉSZ című-kezdetű szöveg
nyilvánvalóan novellisztikus jegyeket mutat, a paródia szintjén azonban
a kommunizmus-szocializmus termelési riportjai, üzemlátogató publicisztikája
is jelen van az elbeszélésben, amely leginkább a káosszal azonosítja a
kommunista termelési-szervezési módszereket. AZ ÉSZAKI SARKON című rész
pedig mintha egy korabeli vicc megörökítése volna. Az ezt követő rész is
hasonlít a viccekre, bár azoknál lényegesen intellektuálisabb és keserűbb.
Hamvas elemzi saját, 1948-1951 között írt nagyregényét, a Karnevált
is, amelynek első - cenzúrázott - kiadását már nem érhette meg, így levelezőtársait,
barátait leszámítva ő maradt művének lektora, elemzője is. A 20. században
született játékelméletekkel egyenértékű fejtegetést is tartalmaz ez a sokrétű
és sokszínű kötet. Az emberi játéktevékenységet, mint lehetséges világot
vagy a megélt valóságon kívüli helyzetet teremtő aktust elemzi Hamvas,
és párhuzamba vonja a komédiával. Fejtegetése végén mégis elutasítja a
komédiát, mivel az véleménye szerint csak a hamisat képes igaznak látni,
illetve láttatni. Az olvasó számára azonban mindenképpen megfontolandó
lehet az a hamvasi fölismerés, hogy a játék (s itt Schiller játékfölfogására
emlékeztet) az ember legfontosabb egzisztenciális jellemzője.
A Szarepta
szerzője mindenről beszámol olvasóinak, ami Inotán vagy Tiszapalkonyán
foglalkoztatta. Így olvashatunk izgalmas, bár jellemzően misztikus matematikai
fejtegetést a tollából éppúgy, mint Edgar Allen Poe művészetének elemzését,
elmélkedést Beethoven zenéjéről vagy egy igen eredeti ötletből felépített
Hamlet-értelmezést, amelynek központjában az a fölismerés áll, hogy
Hamlet az egyetlen shakespeare-i személyiség, aki kiléphetett volna a drámai
helyzetből, mégis tudatosan a tragédiát választotta és megmaradt az egyetlen
épelméjűnek abban a világban, amely Shakespeare színpada. Pontosabban fogalmazva:
siker és dicsőség, tehetség és áldozathozatal ütközik össze a Hamlet
című tragédiában. A dán királyfi képes az áldozat vállalására, arra
a tettre, amelyre Faust, a "tettek embere" Hamvas szerint képtelen.
Hamvas
Béla megdöbbentő következetességgel vezeti le a klerikális hatalmi formából
annak látszólagos tagadásán és a nemzetállam eszméjén keresztül a szocialista
állami berendezkedést, a nyílt diktatúrát és terrort. Egészében mégis úgy
tűnik, mintha Hamvas Béla végső soron Platónt okolná a bolsevizmusért,
habár primitivitás lenne az ideológiát az idealizmussal és az ideát, mint
eszmét vagy ideálist az eidoV-szal összekeverni. Általában véve Platónt,
mint a nagy tévesztőt, félreértőt kezeli, talán a szintén kritizált Nietzsche
görögségképének hatására. A Szókratész utáni görög filozófia kritikájának
esetében azonban minden bizonnyal annak a Martin Heideggernek az alhueia-tana
volt rá hatással, akit egyebütt szintén elmarasztal metafizikai következtetései
miatt. Mindenesetre a platóni anamnézis-tant kritizálván az alhueia-nak
éppen azt a - hibás - etimológiai értelmezését adja, amit Heidegger vezetett
be, hogy az igazságról és a megismerésről megfogalmazott föltételezéseit
kellőképpen alátámaszthassa.
A kommunizmust
építő táborban írt följegyzések között sajátosan hamvasi műfajok is megtalálhatók.
Ilyen például az a humoros, jobb híján pozitív utópiának nevezhető szöveg,
amely a bölcs férfiak és a szép nők országát álmodja szavakba. Másutt egy
fémgyári munkás mindennapi tevékenységében fedezi föl a taót, pusztán abban
a tényben, hogy az illető hőzöngés és túlzások nélkül végzi a munkáját.
Mindig arra ügyel, amit éppen tesz, ezért mindig pontosan azt teszi, amit
meg kell tennie. Ez a tao.
Az emberiség
archaikus hagyományának jelenkori realizálása és az élet minden pillanatában
érvényes megélhetősége szempontjából a Szarepta egyik legfontosabb
helye az a rövid bekezdés a 188. oldalon, amely Hamvasnak és mesterének
a szöveg rögzítését tizenhat évvel megelőző egyik beszélgetését idézi föl.
A buddhizmus és a tao alapvető tételei összegződnek oly módon ebben a részletben,
hogy közben egyetlen pillanatra sem kapcsolódik ki a szöveg az európai
kultúra köréből, mivel a beszéd témájának szimbóluma Dürer Lovag, halál,
ördög című rézmetszete, amelyről más műveiben Hamvas is, akárcsak Carl
Gustav Jung, megállapítja, hogy az európai személyiség számára mandala,
meditációs objektum. A személyiség fölépítésének és teljes lebontásának,
kiüresítésének szükségessége pedig, amelyről a Dürer-kép alapján a beszélgetés
folyik, nemcsak a távol-keleti vallásfilozófiákban játszik jelentős szerepet,
de a közel-keleti szufizmusban is, főként pedig Meister Eckhart vagy Jacob
Böhme meditatív keresztény misztikájában. A lovag csak akkor győzhet, ha
mindent fölszámol, önmagát is. "Mi marad meg, kérdem. Semmi se vész el,
volt válasz."
Hamvas Bélának
a magyarságról, a magyar szellemről, kultúráról megfogalmazott nézeteiről
elmélkedni vagy nyilatkozni szinte máig a legnehezebb föladatok egyike,
legalábbis számomra. Meghökkentő az a szigorú hangvétel, amivel Az öt
géniuszt olvasva szembesül az olvasó, még akkor is, ha tudjuk, Hamvas
a két világháború között különböző folyóiratokban a magyar szellemi élet
szinte egész szivárványkörét áttekintette recenzióiban, csöppet sem elutasító
hangnemben. A magyar Hüperion című szellemi vállalkozásában pedig
alapos elemzését adja a magyar irodalomtörténet több fontos mozzanatának.
A Szarepta viszont mintha az egész magyar irodalmi hagyománnyal
leszámolna. Hamvas véleménye a magyarságról, különösen Ady Endre költészetéről
lesújtó. Véleménye szerint Ady a baudelaire-i mértéket elvétve vagy félreértve
a rimbaud-i életkábulatba zuhan, exhibicionizmusa és individualizmusa szellemi
katasztrófát okozott a magyar kultúrában. József Attiláról sincs jobb véleménye.
Minden bizonnyal róla teszi az alábbi megállapítását: "A költő édesanyja
halála fölött érzett megrázkódtatását versben tőkésíti. [...] Ide jutottunk.
Lesz, ami lesz, és kerül amibe kerül, mindent megírni."
Minden áldozat
csak látványterv, látszat mindaddig, amíg az alkotó a legfontosabbat, lényének
egyszeriségét teszi kockára, véli Hamvas. Mintha Az öt géniusz azon
megállapításai visszhangoznának, amelyek szerint a magyarság vándorlásai
során egy szellemi magaskultúráról leszakadt, legjobb esetben lovagi-ksátrija
alapozódású, szellemileg csonkult közösség. A Szarepta 156-tól 159-ig
terjedő lapjain Hamvas megállapítja, hogy a magyarok legyőzték a bolsevizmust,
mivel még annál is korruptabbak. Zátonyra futott ezen a nemzeten minden
külső uralmi kísérlet, éspedig nem éppen a hősiesség, hanem a közöny, az
egoizmus, a korlátoltság és a hitetlenség miatt. A magyarok "[c]sak pojácák
voltak, akiknek érzékük még a nagy árulások iránt sincs, itt vannak, senki
se tudja miért, nevelhetetlenül, művelhetetlenül, kétségbeesés nélkül,
melankólia nélkül, komikum nélkül. Végül nem marad más, mint a cigányzene."
Megjegyzem
Hamvas Béla, aki olyan felvidéki német családból származott, amelynek nevét
a hungarus tudatú apa magyarosította, fia önkéntesként szolgált az első
világháborúban. Nemzeti érzelmeinek megváltozását esszéin kívül leginkább
Karnevál című regényében lehetne talán nyomon követni.
Föl kell tenni
a kérdést: minek tekinthető a Szarepta? Ez lenne-e a megvalósulása
A csikkgyűjtő emlékiratainak, amely fiktív műről utolsó kisregényében
az Ugyanisban tesz említést Hamvas? Vagy apokaliptikus és így töredékekből
álló esszékötet? Esetleg olyan útmutató könyvecske, amilyent Hamvas soha
nem akart írni, sőt ettől óvta a legjobban olvasóit (bár Eksztázis
című esszéje eléggé kategorikus megfogalmazású, és tételes kijelentésekben
sem szűkölködik)? Hamvas Béla választ ad a kérdésekre a Szarepta
78. oldalán. Az egyetlen, amit tehet, ha hagyja, hogy történjen minden
szabadon, korlátozás, befolyás nélkül. Kétségbe vonja a segítség, a tanítás,
a tanács, a támogatás hasznosságát. A lét olyan mértékben szent, hogy kívülről
érinthetetlen. |
|