Ez a kis könyv a szerző részéről azt jelenti, hogy a fölfedezés öröme teljesen elragadta és valósággal tombol abban a látszólagos gazdagságban, amely a modern karakterológia tényleg sokszínű, tarka és néha friss elméleti áradata. Igaz, van itt min csodálkozni: talán nemcsak a vásári összevisszaságon és azon, hogy a többszáz szerző között kettő sincs, akinek feltevése vagy elmélete vagy rendszere, - akárminek lehet nevezni, mert egyik sem, - csak egyetlen pontban is megegyezzék. Ez a könyv el van ragadtatva attól, hogy ennyi karakterológia van, hogy van francia, angol, német, van analitikus, klinikai, metafizikai, konstruktív, exisztenciális, szellemtudományi, - egészen beleszédül a sok névbe, tetszeleg abban, hogy a rendszereket és elméleteket vázlataikban közli, ismertet, magyaráz, összefüggéseket gondol el és talán egységet is óhajtana. Könyve a modern embernek azt a stádiumát jelenti, amely már kidugja fejét az iskolás és exisztenciátlan unalomból. Ebből a szempontból nemcsak jó a könyv, hanem hasznos is. Különösen a most tanuló fiatalember veszi hasznát. Ezt a fiatalabb érdeklődőt magával is ragadja, - éppen sokszerűségével, gazdagságával és széles körben folytatott megfigyeléseivel. S ha van a könyvnek igazi gondolkozói erénye, úgy az is itt fekszik: mintha a szerző nem annyira egységesítő filozófus, hanem éppen ellenkezőleg: - botanikus lenne, aki a növényvilág változatosságában és közös nevezőre hozhatatlanságában gyönyörködik. Aki megremeg az örömtől, amikor látja, hogy ennyire és milyen nagy mértékben és visszavonhatatlanul különbözünk és alig van néhány szál, amely bennünket egybefűz. A lét császári bőkezűsége és elvakító tündöklése a sokszerűségben. Ez annak a gondolkozónak is hasznára lehet, aki a modern karakterológián, mint az emberi lét megértési kísérletén esetleg már túl van. 
     A szorgalom, - nem minden esetben tudás, - kézzelfogható. A kiindulás is helyesnek látszik. A modern pszichológia, illetve karakterológia tényleg Nietzschénél vált aktuálissá, aki az összes problémákat fölvetette, amelyekre a mai lélektan egyelőre a választ még nem adta meg. Valószínű, hogy karakterológiailag a választ megadni nem is lehet. Egyetemes antropológia kellene, de nem, mint tudomány, hanem ennél több. A szerző sejti, hogy miről van szó. Nietzscheből kiindulva Freuden, Adleren át folytatja és Jungon fejezi be az első részt. Ezt nem lehet zokon venni tőle. Formailag Jung tényleg nem egyéb, mint az individuálpszichológia folytatása. Hogy az analitikus lélektan más irányt vett, az pedig már nem tartozik egészen a karakterológia körébe. Ezután a személyiség és világszemlélet összefüggéséről beszél, említi Diltheyt és Jasperset, Sprangert és kitér a filozófus pszichológiájára. A konstitúciós iskola követi, - Ewald, Hoffmann, főként Jaensch. Aztán a típuskonstrukciók, a fenomenológiai iskola, Klages, aztán a karakterológia áttekintése Klages óta: Prinzhorn, Heiss, Seifert, Hellwig, Pfahler, végül az angol, amerikai és francia karakterológusok vázlatos ismertetése: Watson, Shand, Roback, Paulhan, Malapert, Prat. Íme: jó áttekintés, ha nem is maradéktalanul teljes, a nagy vonalat jól mutatja. A második főrész a karakter fogalmának meghatározásával foglalkozik és pedig a pszichológiai tényezők, a struktúra, a polaritás, az értékmomentumok segítségével. Végül következik: a karakter és a szellem. Azzal a szerző tisztában van, hogy az egész modern karakterológia tulajdonképen bevezetés a metafizikai antropológiába. Ez benne a gondolkozói érettség képessége. Túlmutat azon a tárgykörön, amellyel foglalkozik és jelzi, hogy itt sokkal inkább kezdetről van szó, mint meg nem ingatható diszciplina kialkulásáról. Már csak ezért is alkalmas arra, hogy minél többen olvassák. 
  

*  Magyar Portestáns Szemle, 14. kötet 3/4. sz. 163-164. o.