Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 1.sz.
 
BABICS IMRE  
 
Gnózis
(részlet)
 
 

- Vegyem meg a felettünk lévő lakást?
     - Miért kell neked mindig visszakérdezni, Atkó, áruld már el!
     - Azért, mert egyáltalán nem értem, mi szükség van erre?
     - Nyugalmat akarok. Csendet. Ezek meg állandóan rohangálnak felettem. Zavar az örökös lábdobogás.
     - Érdekes, én soha nem hallok semmit.
     - Mert te nem ebben a szobában laksz. És egyébként is alig vagy itthon.
     - Mióta megfenyegettem, tudod, karácsonykor, azzal a bokszerrel, amit tőled kaptam ajándékba, már nem is kopácsol a surmó harkálya.
      - Nem kopácsol, csak dübörög. Én legalábbis nagyon gyakran hallom és nem tudok tőle sem gondolkodni, sem pihenni.
      - Tudod mit? Felmegyek hozzájuk és beígérek két hatalmas nyaklevest minden egyes családtagnak, ha nem húzzák meg magukat. Azt az ezermester családfőt pedig olyan kétségbeesésbe kergetem a jövendőjét illetően, hogy egyszerű harkályból harakirikály lesz belőle nemsokára. Olcsóbban kijönnénk.
      - Nem. Vedd meg a lakást!
      - És ha nem akarja eladni?
      - Adj nekik annyit, amennyit kérnek! Ezeknek a putriknak kétmillió a forgalmi értéke, kínálj nekik négymilliót!
      - Négymilliót?
      - Ha még egyszer visszakérdezel Atkó, hozzád vágom ezt az oregoni hemlokfenyőt, esküszöm az élő Istenre!
      - Jó, jó, nyugodj már meg, Emlék! Megveszem azt a rohadt lakást, bútorokkal, háziáldással együtt. Ezen már igazán nem múlik.
      - Álcázd magad! Nehogy felismerjenek nekem!
      - Világos. De előbb még...
      - Hogyan?
      - Semmi, semmi. Szia!
      - Na azért. Szevasz.
      "Jó, de előbb még egy tetoválást varratok én a jobb vállamra, de bal vállamra, ki tudja, melyikre, hopszasza. Egy kis szárnyas majmot az izmaim éber őrének. Jó, hogy felcsíptem a kis grafikus lányt, majd ő megrajzolja nekem. De utána kirúgom. Nincs kegyelem. Mindenkit meghágok, s tovalépek. Éppúgy, mint a menedzserek. Így ők csak befogadnak végül. Anyám! A hideg de kirázott erre a szörnyű, nagy-nagy esélyre. Fogadjátok be ti egy fedezőmén szerszámát, engem ne! ...Viszont a csapatra igencsak szükségem van. Ugyan ki ad el nekem egy mosodát vagy sportszergyártó vállalatot vagy mit tudom én? A bankportás? A fejőnő? Frászt! A menedzserek. És ők megnézik, kivel állnak szóba. Cipő, ruha, óra, gépkocsi, napszemüveg, minden számít, ahogy Emlék mondta. De honnan tudja? De honnan tudta? Na, mindegy. Ez most nem számít. Az igen, hogy utálom az öltönyt. Frakkot még felvennék heccből, éppen olyat, mint Béláé, örülök, hogy megvettem neki, egy szó nélkül felpróbálta, utána ledőlt csucsukálni. Ám frakkban mégsem mehetek tárgyalni, ezeknek nincs humorérzékük, ha a nagy pénz szóba kerül, nem, nem. De van egy jobb ötletem: én maradok dzsekiben meg farmernadrágban, mint testőr, s munkaadómnak suttyomban Pityukát nevezem ki. Kap öltönyöket, kap három-négy aranyórát, vastag láncokat, öt-hat gyűrűt, persze monogramos is lesz köztük, ahogy kell. Kap még kis számítógépet is, azt viszi ballal, jobbal meg hozhatja piros szájharmonikáját. Még néhány nap vámkezelés és megjön a gyárból extrákkal telitűzdelt gépkocsim. Én vezetek majd (jó, hogy a honvédségnél kaphattam jogosítványt) és ő hátul terpeszkedve zenél nekem ezt-azt. Elvinném Bélát is, azonban olyan bonyolult már kommunikálni szegénnyel. Elalszik folyton a mafla. Én nem sejtem, hogy mi lehet vele. Mindazonáltal jól van. Ebédre ma is megevett négy epret. Ez ám a nagy zaba három hét alvást követően. A jó ég tudja, mi tartja közöttünk. Tőlem visszafeküdhet újabb három hétre. Egy évre is. Énvelem úgyis meglódult az idő mostanság. Éveket alhat, fel sem tűnne, mivelhogy zajlik az élet. Először akkor irány legújabb nőm. Szex, rajz, tetoválás."
 

Erdőben járt.
     Ráérős-kultúra vetette magvait el, hogy kultúrdzsungelt telepítsen völgybe, lapályba.
     S a fáknak az ágai mintha ezüstös fejszékben végződtek volna. Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés.
     Lám, a Kivégző Erdőben járt. Mert valamennyi Ráérőskultúra-vadon, ha megérzi egy új faj eljöttét, azzá alakul, s az lesz legutolsó életkorszaka végén: Hóhérrengeteg.
     Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját.
     Szertefutó gyökerükkel felszívják az ezüstöt a földből és a vasat, s a többi közelben nyugvó érceket is, valamennyit. És a telérekből felszippantott anyagot mind átalakítják: fejsze a termés, balta a termés.
     És az utolsó életkorszak a várakozás a nagy viharokra, veszett orkánok bősz erejére, hogy lendüljenek ágak, gallyak, s lombkoronája egymástól csupaszíttassék valamennyi hatalmas fának, s törzseik egymás által a barna avarra döntessék mielőbb: sose lakja be új faj az erdőt. Árnyékot sose leljen s tűzrevalót ez az új faj.
     Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind. S nem választ ki egyik sem már gyógynedvet a testéből, a sebére tapassza szélcsendben, mikor épp’ nem tudja kivágni a társát, s így lassítsa halálát, nem, nem. Várja a véget minden egyes fa az erdőben, hol ment szomorúan.
     S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre: pihenni nem kívánnak a fajtárs-mészárlásban; alattuk gyűljön az elkorhadt gally és mélyedjen a sok-sok vágás törzseiken.
     Sohasem látsz emberi térben hóhért, kit, ha nyakaz valakit, közben lenyakaznak. Emberi térben nem látsz áldozatot, ki, miközben bordáit belerugdossák tüdejébe, halálra korbácsolja a gyilkosait. Nincs büszke alázat, nincsen. Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem.
     Nincs erdő emberi szívben.
     S Ráérős-kultúra nevelte vadonban elindult újra. Fajok búcsúznak, a legbüszkébbek. A létnek búcsút intenek ők, legalázatosabbak is egyben.
     Így távoznak üveghangyák, hármas homokórák. Egykor a vén fákon meneteltek sorban a hűvös lombkoronába. Fejükből hullt a homok le a torba és onnan potrohba. A duzzadt potroh, akárha mind, mind nőstény élne a hűvös lombkoronában.
     S holdfény.
     És lefelé meneteltek, a potrohuk ekkor mind, mind szórta a torba a terhét, s onnan a fejbe hullt le a sárga homok, széles fej, akár katonáké.
     S napfény. S szívta a fűszálak zöldjét, ahol éltek, lenn, a tövében a fáknak.
     Immár nem menetelnek. Nemtelenek. Sorakoznak a legközelebbi kidőlő vén fa alá. Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva.
     S nincs holdfény és nincs napfény: az Idő szabadultan jár-kel a Térben.
     S várnak: a korhadt törzs zuhanása megszűntesse az életük és morzsolja fakéreg szét hármas homokórájuk, s az üvegcserepek mind megtöretettként szórják az avart teli és a sok-sok három sárfélgömb a humuszba kerüljön.
     Emberi térben csak nőstény, csak hím. Csak ilyen, csak másmilyen. Érdekes egy faj. S búcsúzkodni nem óhajt.
     Ámde helyette lobogtatják farktollaikat, mint zsebkendőt a fehér mártírmadarak. S valamennyi tolluk a bőrüktől elválik, akárha elernyedt ujjpercek közül elszáll zsebkendő, tovaröppen. S elviszi tolluk a szél, pihetoll, farktoll, evezőtoll.
     És gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés. S nem menekülnek az ön - rabul ejtők.
     Csak tolluk menekül, s a csapások alatt odavesznek mind, s az üvegcserepekre lehullnak. S tollak a szélben, mintha kavargó, hószínű sírhantja a fajnak.
     S emberi térben csak rabtartó, csak rab. Az új faj. Mindig utat jár, mindig utat választ, ahelyett, hogy tartalmazná mindet, s minden irányba suhanna egyhelyben gubbasztva.
     Folyó partjára jutott a Ráérős-kultúra nevelte vadonban.
     A víz is búcsúzott: forrásdugasz-élőlény kitenyésztés volt ez a búcsú. Készült rá évezredek óta. Siklókat vett rá, hogy az árral szembeni úszást megkedveljék. És sok ezer sikló születése kellett, hogy megkedveljék meredek zuhogókon át az előrejutást, s az erős sodrást, hogy imádják. S mindig feljebb s feljebb éltek az új ivadékok, s egyre nagyobbak lettek, s mindegyik egyre kövérebb, mert a folyó ellátta a fajt finom ennivalóval.
     És az utolsó siklók már ott éltek a forrás közvetlen közelében. A víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel.
     A búcsú perce, hogy eljött, egy közülük sugalomra elindult és behatolt a sötét hasadékba. Fivére utána. És ez a pár a folyó forrását eldugaszolta, sikló pár, forrásdugasz-élőlények azóta.
     S emberi térben nincsen ilyen, nincs. Csak ki halált oszt, csak ki halált vár. Kettéosztva, magányosan élnek, eldugaszolva magukban a teljességet.
     Olyasmi ez, valamint ha a torkolatát a folyó teleszórná századok, ezredek óta kövekkel: a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát.
     Ráérős-kultúra folyója ilyet sose tenne.
     És átkelt a folyón. A pohárhód vitte a hátán.
     S búcsúzott a pohárhód is; poharát odacsapta egy vén fához, üvegpoharát, melyben kicsi, kortynyi víz mindig volt. Abban nézte magát, sohasem tett mást, soha, mert a tükörkép él odalenn, s a pohárhód régen eloldoztatta magától.
     S így az a másik éli helyette az életet. Így az a másik a hódvár sürgő-forgó építője, a másik a nyüzsgő gátmagasító. És így ő a családalapító, gondos társ, apa. S így az öregszik; szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd, mellyel a fáknak törzsét kettérágta.
     Kimúl, s a helyébe a néhány hullámzó vízcseppben utódai lépnek. Az életük eltelik, és a pohárhód mégsem öregszik; időtlenként bámulja a törzset, mely szempillantásából fakadott, a Pohárhód nemzetséget.
     Nem, mint emberi térben, ahol jó nemzeni, mámoros és kényelmes foglalatosság, s ölni nehéz.
     Ha egyetlen egy ember az emberiséget vágyná elpusztítani, mondjuk, az ősapa, hosszú korszakot átívelve megint az anyagba bukó, hogy véget vessen e fajnak, megbirkózni e roppant nagy feladattal már nem tudna. Megannyi özönvíz kell ide, földrengés, a kataklizmák sokasága már, de talán még az sem elég, marad akkor is egy-két túlélő, eltöltve reménnyel, hátha talán most...
     S ebben a térben fáradság sokasodni, a kéjnek nincs hozzá köze. S ölni, akár részeg poharat tör, oly könnyű, hogy az óvott fajnak magva szakadjon.
     S nem, mint emberi térben, ahol csak megszületendők, csak haldoklók. Csak gyönyörűség, csak keserűség.
     És elhagyta az erdőt.
     És alacsony, csenevész fák közt járt, térdéig, ha felértek a törpe növények. És nem tudta, milyen tájék ez. Tundra talántán? Vagy hol jár?
     És megdermedt, mert emberi hangot hallott közvetlen közelében, igen gunyoros hang:
     - Alvajárás frakkban, Bélám? Ez valami új?
     - Emlék.
     - Okos. Látom, végre felébredtél. Tudod, hány óra van?
     - Nem.
     - Hajnali fél kettő.
     - Igen.
     - Ja, így könnyű! Már legalább tíz perce itt körözöl a szobámban. Maradhatsz, de ha rálépsz valamelyik bonszai fácskámra, szétkaplak, mint bolond a biciklit. Megértetted?
     - Igen.
 
 
1996. július
 

     "Érdekes. Azt hittem, majd meglepem őket a szép kis szárnyas majmommal. Remekül sikerült tetoválás. Tegnap a strandon odáig voltak a nők, ha a testem meglátták és rajta e tárt szárnyú, vicsorító emsemakákót. S én, mint pillantásarató, a szemsugarak kíváncsi vetésében csak unottan vágtam a rendet: a kék, zöld, barna leány- s anyaszálak, páros ringó-hajló szálak dőltek utánam. Jó érzés volt. ...S otthon? Unottan néztek. Egészen úgy tűnt, mintha sok éve, hogy ismernék. Fura. Emlék azt is mondta, ha jól emlékszem, fel se tekintett, csak mormogta felém: »Már vártam.« Ezek netalántán próféták, hogy mindent látnak előre? A Béla sem nézett rám; elbámult befelé, a valótlan térbe, nahát, ő még Emléknél is tömörebb volt, mert azt mondta: »Igen.« Mivel rég tudta, hogy ott lesz majd ez a főemlős. Hisz mindkettő a Havanna bölcse. Jövendőmondók, mágusok ők. Örülök, hogy megtűrnek palotájukban. ...No de Xénia! Tőle tényleg nem vártam gúnyt s jóízű röhögést, nem!"
     - Disznók elé a gyöngyöt!
     - Mit tetszett mondani, Atkó bácsi?
     - Semmit. Te csak játssz, Pityuka! Miért nem zenélsz nekem valamit? Fújd már azt a szájharmonikát!
     - De nem megy.
     - Miért?
     - Mert mindenki minket néz.
     - Nem minket néznek, hanem az autót. De nem látnak be a sötétítő üvegen, ne izgulj!
     - Miért néznek minket?
     - Mert ez egy Rolls-Royce.
     - Az anyukám élettársa, a Laci azt mondta, hogy nem szabad rejszolni.
     - Ő csak tudja.
     - És azt is mondta, hogy nekem a Dél-Tepsiben van a helyem, a jégen. Higgyek neki?
     - Azt se hidd el, amit kérdez.
     - Jó. Hova megyünk, Atkó bácsi?
     - Valahová, ahol senki sem láthat meg minket.
     - És ott mit csinálunk?
     - Fogunk két kalapácsot, te egy kicsit én egy nagyot és szétverjük ezt a szép, új autót, Pityukám.
     - Azért, mert nem piros?
     - Mondjuk. Segítesz nekem?
     - Igen.
     - De a szélvédőket és a lámpákat nem szabad bántani! Azokra szükség van. Megértetted?
     - Igen.
     "Végre egy ember, akit meggyőzhetek én is. ...Egy ötlet, mely tán meglepi még Emléket is: összetöröm szép, új autónkat, olyan horpadttá csapkodom én a nagykalapáccsal, mint a tojástartó, iszonyúan szétverem. Agresszív bunkók, újgazdag először megszületettek tesznek ilyesmit, kérdezem én. Nem, válaszolom szintén én. Nem tennének ilyet, ha száz autójuk lenne, sem. Így mi következik ebből? Nem vagyok agresszív bunkó, újgazdag először megszületett. Mi vagyok? Sima őrült. Némi erőszak lappang bennem, elismerem. Ám az az őrületé csak és nem a bunkóságé. ...Annyira megsebesített Emlék egykor e jelzővel. Sose nő heg a lelken. Mindig azért küzdök majd, hogy legalább betekerjem egy kis gyolccsal e vágást. S végül mit bizonyítok ezzel a gépkocsi-összetöréssel, mit? S kinek? Emlék nem pillantja meg ezt a csodálatos ócskavasat még egy fél másodpercre sem; én a Havanna felé egy Rolls-Royce kormányánál nem mehetek: tilos erről tudnia ott mindenkinek. Egyrészt. S úgyis azonnal ellopnák, másrészt. Beteges dolog ám, hogy a taxi elvisz minden reggel a belvárosba, ahol nagy pénzért kell a garázst bérelnem. Ott autónkba ülhetek én, hogy majd forgalmi dugóba kerüljek. Bezzeg az agresszív bunkók, újgazdag először megszületettek mindezt pont fordítva csinálják: gépkocsijával a belvárosba sosem gurul egy sem körpanorámás villájából; parkol a tágas külvárosban, majd ott taxiba ül, furikázik, és ha dugóba kerül, megy a metróval tova. Így hát nem vagyok agresszív bunkó, újgazdag először megszületett. Hülye, az vagyok. Mit bizonyítok most én itt a kiserdőben, távol sunyi ívű szemsugaraktól? Azt, hogy nincs értéke szememben ennek a drága vagyontárgynak? Mindenki bolondnak néz majd. És jogosan. Kinevetnek először a csórók, mert a saját értékeimet pusztítom, ezért a jómódot nem is érdemlem. Felmentene mind az élet alól engem, ha figyelhetné, ami most jön. Másodszor kinevetnek a gazdagok: így akarok majd köztük elérni akármit, ilyen ronccsal? De ha egyszer gyűlölöm ezt a rohadt státuszszimbólumot! És ha egyszer utálom a gazdagságot, mint a nyomort, épp annyira! És ha utálom a tárgyakat is! Ha irigylik tőlem, azonnal utálom mindet! Hogyha imádnak értük, azonnal utálom mindet! És ha utálok minden múlékony szemetet, magam is beleértve!!!"
     - Atkó bácsi! Atkó bácsi!
     - Mi van?
     - Akkor én most nem is kalapálhatok, csak az Atkó bácsi?
  

- Miért vagytok olyan függetlenek, Bnuckó?
     Vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
     - Mert nem tudunk Istenről, papika. Hallani sem akarunk róla. Ez ám a szabadság, höhö.
     - És a kutyák? Ők miért nem szabadok?
     - A kutyák azok kutyaütők. Olyan gyávák, hogy kitaláltak egy Istent maguknak.
     - Értem, hová akarsz kilyukadni. Szóval az ember is gyáva.
     - A macskáknál legalábbis gyávább, papika. Minket nem lehet megtörni. De nézz magadba! Azt hiszed magadról, hogy kemény gyerek vagy, mert itt fekszel néhány évig ebben a panellyukban, és mindentől megtartóztatod magad, mi? Szerinted ez az igazi megmérettetés? De hát ott a kiút, Atkó szobájában egy nagy táska pénz képében. Bármikor leléphetsz innen. Nem égetted fel magad mögött a hidakat, papika. Ez gyávaság. Csak azért hiszed, hogy szenvedsz és vezekelsz, mert túlteng benned az önsajnálat.
     - Szóval így gondolod?
     - Igen, így gondolom. Ez nem megmérettetés; ez menekülés, papika. Különben is: te még csak azért nem törtél meg, mert nem mersz az emberek közé menni. Neked nagyobb próbatétel lenne azon a büdös Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy órát eltöltened a szerelvényekből kiáradó ideges, rosszarcú tömeg, a román koldusok és az üvöltöző cigány árusok között, mint ebben a lakásban egy hónapot egyedül. Te, te, te megtörhető papika. Valld be, hogy így van!
     - Bevallom.
     - Te csak unatkozol, papika és idegesít a bezártság.
     "És ez a zaj."
     Fentről hangos zene, lábdobogás és olykor taps hallatszott.
     Megsimogatta a macskát, s vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
     - Jól kitolt veled ez a kis szuka, mi, papika? Megzsarolt.
     - Hát igen.
     - Okos lotyócska. Többre viszi, mint az a régi nőcid, tudod, aki itt élt velünk, mint a feleséged vagy mi. Hogy is hívták? Ennek esze is van. Annak csak szíve volt. Ki is lyukasztották, höhö.
     - Hallgass!
     - Kikészít ez a házibuli, mi, papika?
     "Teljesen. Attól tartok a kezdet kezdete ez még csak. Sürgősen egy apró mentőötlet után kell néznem. ...Igen, megvan. Valamennyi lakást hatodiktól felfele Atkóval megvásároltatom. Aztán csend lesz. A szintelválasztó panelekbe egyenként lézerrel lyukakat vág majd nekem, így a tetőig megmagasítja szobámat, jó néhány emelettel. Pontosan öttel. Minden mennyezetet kiemelni húsz - vagy harminc? - négyzetméteren ebben a sorban nem nagy ügy. Ekkora pénzzel nem lehet az. Ha az ukrán gengszterek árulnak vegyi fegyvereket, nem igaz, hogy nincsen egy elfekvő lézerkésük. Van az is. Csak pénz kérdése. ...Tehát rejtett, belső torony áll itt pár hét múlva, kifűtött télre, betonminaret, benn radiátorral taglalt, s erkélytagolású kinn. A tetőt nem bontatom én ki, habár gyönyörűszép lenne a csillagokat bámulni az éjszaka itt lenn. Mintha panelkút mélyéről felnézne a béka, elhagyatott, négyszögletes és befedett, de kiszáradt kút, falain körben kiszögellések, peremek, két méter negyven centinként, s valamennyihez itt-ott vastag, csúnya betondarabok támasztva. Varangyos béka vagyok, rút kétéltű, betemetve tehát. Egy kísértet szeret engem, megcsókolna, de nem tud. És már én is megcsókolnám, lába nyomát is. Csakhogy nincsen kiút, Atkó szobájában egy nagy táska pénz képében. Bármikor leléphetsz innen. Nem égetted fel magad mögött a hidakat, papika. Ez gyávaság. Csak azért hiszed, hogy szenvedsz és vezekelsz, mert túlteng benned az önsajnálat.
     - Szóval így gondolod?
     - Igen, így gondolom. Ez nem megmérettetés; ez menekülés, papika. Különben is: te még csak azért nem törtél meg, mert nem mersz az emberek közé menni. Neked nagyobb próbatétel lenne azon a büdös Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy órát eltöltened a szerelvényekből kiáradó ideges, rosszarcú tömeg, a román koldusok és az üvöltöző cigány árusok között, mint ebben a lakásban egy hónapot egyedül. Te, te, te megtörhető papika. Valld be, hogy így van!
     - Bevallom.
     - Te csak unatkozol, papika és idegesít a bezártság.
     "És ez a zaj."
     Fentről hangos zene, lábdobogás és olykor taps hallatszott.
     Megsimogatta a macskát, s vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
     - Jól kitolt veled ez a kis szuka, mi, papika? Megzsarolt.
     - Hát igen.
     - Okos lotyócska. Többre viszi, mint az a régi nőcid, tudod, aki itt élt velünk, mint a feleséged vagy mi. Hogy is hívták? Ennek esze is van. Annak csak szíve volt. Ki is lyukasztották, höhö.
     - Hallgass!
     - Kikészít ez a házibuli, mi, papika?
     "Teljesen. Attól tartok a kezdet kezdete ez még csak. Sürgősen egy apró mentőötlet után kell néznem. ...Igen, megvan. Valamennyi lakást hatodiktól felfele Atkóval megvásároltatom. Aztán csend lesz. A szintelválasztó panelekbe egyenként lézerrel lyukakat vág majd nekem, így a tetőig megmagasítja szobámat, jó néhány emelettel. Pontosan öttel. Minden mennyezetet kiemelni húsz - vagy harminc? - négyzetméteren ebben a sorban nem nagy ügy. Ekkora pénzzel nem lehet az. Ha az ukrán gengszterek árulnak vegyi fegyvereket, nem igaz, hogy nincsen egy elfekvő lézerkésük. Van az is. Csak pénz kérdése. ...Tehát rejtett, belső torony áll itt pár hét múlva, kifűtött télre, betonminaret, benn radiátorral taglalt, s erkélytagolású kinn. A tetőt nem bontatom én ki, habár gyönyörűszép lenne a csillagokat bámulni az éjszaka itt lenn. Mintha panelkút mélyéről felnézne a béka, elhagyatott, négyszögletes és befedett, de kiszáradt kút, falain körben kiszögellések, peremek, két méter negyven centinként, s valamennyihez itt-ott vastag, csúnya betondarabok támasztva. Varangyos béka vagyok, rút kétéltű, betemetve tehát. Egy kísértet szeret engem, megcsókolna, de nem tud. És már én is megcsókolnám, lába nyomát is. Csakhogy nincsenkiút, Atkó szobájában egy nagy táska pénz képében. Bármikor leléphetsz innen. Nem égetted fel magad mögött a hidakat, papika. Ez gyávaság. Csak azért hiszed, hogy szenvedsz és vezekelsz, mert túlteng benned az önsajnálat.
     - Szóval így gondolod?
     - Igen, így gondolom. Ez nem megmérettetés; ez menekülés, papika. Különben is: te még csak azért nem törtél meg, mert nem mersz az emberek közé menni. Neked nagyobb próbatétel lenne azon a büdös Kőbánya-Kispesti metróállomáson egy órát eltöltened a szerelvényekből kiáradó ideges, rosszarcú tömeg, a román koldusok és az üvöltöző cigány árusok között, mint ebben a lakásban egy hónapot egyedül. Te, te, te megtörhető papika. Valld be, hogy így van!
     - Bevallom.
     - Te csak unatkozol, papika és idegesít a bezártság.
     "És ez a zaj."
     Fentről hangos zene, lábdobogás és olykor taps hallatszott.
     Megsimogatta a macskát, s vékonnyá-gyerekessé változtatta a hangját:
     - Jól kitolt veled ez a kis szuka, mi, papika? Megzsarolt.
     - Hát igen.
     - Okos lotyócska. Többre viszi, mint az a régi nőcid, tudod, aki itt élt velünk, mint a feleséged vagy mi. Hogy is hívták? Ennek esze is van. Annak csak szíve volt. Ki is lyukasztották, höhö.
     - Hallgass!
     - Kikészít ez a házibuli, mi, papika?
     "Teljesen. Attól tartok a kezdet kezdete ez még csak. Sürgősen egy apró mentőötlet után kell néznem. ...Igen, megvan. Valamennyi lakást hatodiktól felfele Atkóval megvásároltatom. Aztán csend lesz. A szintelválasztó panelekbe egyenként lézerrel lyukakat vág majd nekem, így a tetőig megmagasítja szobámat, jó néhány emelettel. Pontosan öttel. Minden mennyezetet kiemelni húsz - vagy harminc? - négyzetméteren ebben a sorban nem nagy ügy. Ekkora pénzzel nem lehet az. Ha az ukrán gengszterek árulnak vegyi fegyvereket, nem igaz, hogy nincsen egy elfekvő lézerkésük. Van az is. Csak pénz kérdése. ...Tehát rejtett, belső torony áll itt pár hét múlva, kifűtött télre, betonminaret, benn radiátorral taglalt, s erkélytagolású kinn. A tetőt nem bontatom én ki, habár gyönyörűszép lenne a csillagokat bámulni az éjszaka itt lenn. Mintha panelkút mélyéről felnézne a béka, elhagyatott, négyszögletes és befedett, de kiszáradt kút, falain körben kiszögellések, peremek, két méter negyven centinként, s valamennyihez itt-ott vastag, csúnya betondarabok támasztva. Varangyos béka vagyok, rút kétéltű, betemetve tehát. Egy kísértet szeret engem, megcsókolna, de nem tud. És már én is megcsókolnám, lába nyomát is. Csakhogy nincsen lábnyoma. Annyit megtehetek, hogy cellánk felmagasítom; kísértetlebegésre jusson elég hely. Hogyha akar, jópár emelettel feljebb szállhat a párom. A társam. Drága szerelmem. ...Végre elérte, hogy így érezzek, végre elérte."
     Csend lett hirtelen. Ismét megsimogatta a macskát.
      "S kísértetnek kellett lennie ehhez a két kis untig elismételt szóhoz. Most már ne suhanj el innen! Az alsóbb szinteket éppúgy megvehetem, s a szintelválasztó panelektől megszabadulni éppoly könnyű lenn, mint fenn. S az egész a tiéd lesz. Szárnyalj fel-le, miközben nem vesztesz szem elől, hisz ezt a szobát is szétszedetem. Kifeszítek a két fal közt egy függőágyat, azon heverészek örökké és a lakásba minden más helyiségbe fapallón járok, lassan egyensúlyozva a pályád mélye felett. Nem bánom, csak te repülhess."
     Csengettek.
     "Ki a franc ez? Xénia jött le üdítőért? Van kulcsa. De akkor meg ki? Ilyenkor? Szombaton este? Ki zaklat? Ugyan ki? S nincs, aki ajtót nyisson, mert ugye Xénia tombol, Atkó töm valakit valahol, tetovált majom, inkább őt, a hülyét tetoválták volna egy emsemakákó csimbókos fenekére, a Bélának pedig ajtót nyitnia nem szabad itt, nehogy aztán szemsugarával tárja ki szórakozottságában. Meglepetés is lenne a látogatónak, ahogy lélek sehol, ám az ajtó szép halkan becsukódik a háta mögött, mint egy horrorfilmben."
     Felkelt.
     Macskája követte, s harmincegy lépést tett meg mellette sietve. Ő tizenegy lépést tett meg.
     Kinyitotta az ajtót. Egy civil és egy rendőr állt a linóleumon.
     "Szép. Most kit lőttek hasba? Anyámat? Apámat? Öcsémet? Kit?"
     Nyomozóigazolványát kihalászta zsebéből, válla magasságáig emelve mutatta, utána megszólalt a civil:
     - Jó estét! Rendőrség.
     - Látom. Mit óhajtanak?
     - Súlyos testi sértés ügyében nyomozunk. Bemehetnénk egy percre?
     Felvette a szökni igyekvő nőstény perzsát jobbjával, s a bejárati ajtót két lépést hátrálva kitárta.
     "Erőszakos állat, Atkó, az vagy, a francba! Te marha! Megint kit ütöttél szájba, azért, mert rászólt arra a gnóm Pityukára? Agresszív bunkó!"
     - Tessék!
     - Köszönjük.
     A civil folytatta:
     - Ebben az ügyben elvileg emberrablás is fennforoghat, uram. Ugyanis a Jáhn Ferenc kórház ideggondozójának a zárt osztályáról eltűnt egy beteg, bizonyos Horváth Béla. Ismeri Horváth Béla eltűntet?
     - Nem.
     "Ez ám a forró nyom! Januárban szöktettem meg a Bélát, s most ideértek. A Scotland Yard-nál még kifutónak sem lennének jók ezek. ...Én sem. Jól bepaliztak. Azt hittem, hogy szimpla bunyóról kérdez. Ügyes. Te kis ravasz, undok patkány! És én még a lakásba engedem őket. A Béla meg öt méterre szunyókál."
     - Ez év januárjában egy ismeretlen elkövető a látogatási idő örve alatt elrejtőzött a Jáhn Ferenc kórház ideggondozója zárt osztályának férfivizeldéjében és ott előre megfontolt szándékkal várakozott. Az ügyeletben lévő inspekcióst, Szappanyos József férfiápolót, mikor az szükségét végezni betért a férfivizeldébe, hátulról megtámadta, őt egy ismeretlen eredetű tárggyal, valamint ökölcsapásokkal megsebesítette és neki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott. Mindezek után ismeretlen elkövető Horváth Béla ápolttal a kórház konyháján át megszökött. Kérdés tárgyát képezi, miszerint Horváth Béla ápolt önként, avagy erőszak alkalmazására tartott-e vele, merthogy eldöntetlen, vajon előre kitervelt szökés, esetleg emberrablással állunk-e szemben?
     - Nagyon szép. De mi közöm nekem mindehhez?
     - Tudomásunkra jutott, miszerint fentebb ismertetett ismeretlen elkövető az ön segítségével, és ami még fontosabb, az ön felelősségére jött ki a Jáhn Ferenc kórházból, ahová megfigyelés céljából szállították. Ehhez mit tud hozzátenni?
     - Igen, igen, már emlékszem. Valóban kihoztam egy alkoholistát a kórházból tavaly. Segíteni akartam neki, pusztán emberbaráti érzésből. Kifolyólag. Itt lakott három-négy napig, aztán néhány apróbb értéktárggyal együtt eltűnt. Azóta nem tudok róla semmit.
     - Á, szóval meglopta önt! Tett feljelentést?
     - Nem. Nem volt jelentős a kár. Egyébként pedig mit értem volna el a feljelentéssel? A magyar rendőrség a legritkábban találja meg a tolvajokat és a betörőket, ez köztudomású.
     - Sok a munkánk. Körülnézhetünk a lakásában?
     - Van házkutatási parancsuk?
     - Nincs. De nem házkutatásról lenne szó, csak szemrevételezzük a helyszínt. Talán van valami rejtegetnivalója?
     - Ne forgassa ki a szavaimat, ha szabad kérnem! Nincs joga körülnézni a lakásomban.
     - Egy perc az egész. Csak bepillantanánk a szobákba.
     "Éppen ez az! Te malacképű, menj, nézd meg a konyhát inkább! Főnöködet fürdőszoba-látogatásra küldd el! Utána a vécében kielemzitek azt, hogy zsákutcába jutott-e a nyomkeresés avagy ismét csak téves csapa ez. Végül pedig egy szolidáris, bamba mosolyt megeresztve lehúzzátok magatok. Jó? Némi időt kell nyernem."
     - Tájékoztatás céljából felhívom az ügyvédemet.
     - Ugyan már! Egy garázda csavargó miatt?
     "Tényleg. Most ezek Atkót kajtatják, nem Bélát. Hisz nem is ismerik. Így más. S ügyvédem sincs. Felhívhattam volna anyámat."
     - Tessék! Nézzenek be, ahová csak akarnak!
     Macskáját a nyakához emelte. Az állat a mellső lábai összes karmát jobb vállába eresztve átugrott testén, s az előszoba-asztal alá bújt.
     Közben megfordult a civil nyomozó. Egyedül ment körbetekinteni.
     "Értem. A rendőr rám felügyel, mi?"
     Három lépést tett meg a férfi. Először a villanyt felkapcsolva bepillantott hozzá.
     A tizennyolc másodperces csendbe erőszakosan beledörrent ekkor fentről egy zeneszám gyors ritmusa, pergő rave. A dübörgést sok-sok láb dobogása tetézte.
     Megszólalt a dagadt rendőr:
     - Szép kis szomszédai vannak.
     Majd rögtön utána megszólalt a civil:
     - Szép kis növényei vannak.
     Bólintott:
     - Igen.
     "Menjetek abba...! Végre! Kimondatlan trágárság, végre elértem!"
     - Újabb négyet csámpázott, s jobbját a kilincsre tette a rendőrtiszt, hogy Xénia, Béla szobáját is megnézze, mikor fémtárgy zuhanása okozta éles zaj hallatszott bentről.
     "Béla! Te balfasz! Mit vertél le megint?!"
     A civil nyomozó benyitott és meglepetésében leesett gödrös, kiborotvált álla.
     - Sándor! Ezt nézze meg!
     A rendőr ment, s a parancsnoka korpás válla felett a szobába benézett.
     - Azannya!
     Ő is utánuk indult és hat lépést tett meg akárcsak a rendőr. Semmit sem látott amazoktól, így a magasba ugrott, hátuktól harminckét centire, helyből.
     Erre viszont mindkettő megfordult. A szemükben meglepetés ült, gúny és tisztelet egyben.
     A rendőr ismét megszólalt, mialatt oldalra kifordult.
     - Bolhacirkuszról már hallottam, de hogy idomított lepkék! Ilyet! Mi maga, mutatványos?
     - Nem. Vagyis igen. De még nem színpadképes a műsorunk.
     - Aha!
     Most már látta: üres volt Béla szobája.
     Az ócska parkettán a teáskannát is látta; fehérlett belseje. Jobban meg kellett, hogy nézze: megannyi lepke tolongott benne. Sokan már megsebesültek: szárnyaikon repedés látszódott. Hímporuk elszállt, lágyan lengedezett a szobában.
     "Béla! Te hol vagy? Átalakultál lepkékké? Vagy a lepkesereglet falt fel?"
     A lepkék sorra kiröppentek; tele lett a kis helyiség velük és a teáskannában a rajnak egy letiport példánya maradt csak. Erőtlenedett a szárnyremegése; kimúlt a rovar, míg társai egyre röpködtek rémülten. Három már kijutott a nagy, félig tárt ablakon át a szabadba.
     A rendőr felhördült:
     - Megszöknek a bitangok!
     Négy gyors lépést tett, s bal keze durva mozdulatával az ablaktáblát döngve becsapta.
     Feddőleg szólt rá a civil nyomozó:
     - Mit csinál, Sándor?! Így nem tudnak visszajönni.
     "Kabaré."
     Azt mondta:
     - Majd én elintézem. Szabad lesz?
     Türelmetlen kézintésére a rendőr végre kijött a szobából. Döngve becsukta az ajtót.
     "Bunkó."
     - Megnézik a fürdőszobát is? Esetleg a mellékhelyiséget?
     - Nem, köszönjük, azt már mégsem. Mondtam már, hogy ez nem házkutatás. Itt mi van?
     - A kisebbik félszoba. Nézzen be nyugodtan oda is! Ne zavartassa magát!
     "Ott van a pénz. A rohadt életbe. Na, még ez is! Plusz nincs önuralmam legbelül. Újra leégtem önmagam esküdtszéke előtt."
     A civil benyitott és közben megkérdezte:
     - Egyedül él?
     - Nem. A lányommal.
     - Elvált?
     - Özvegy vagyok.
     "De vallasd édesanyádat, mellesleg, rohadék! ...Meglátja a pénzt, ugye, démon? Megpillantja a táskát, megpillantja a táskát, megpillantja a táskát, megpillantja a táskát."
     Ám a huszonnyolc centis résen csak belesett a rendőrtiszt; behajolt, nem tárta ki jobban az ajtót. Ez másfél másodpercig tartott, a kilincset máris húzta be.
     - Látom, testépítő. Nem látszik magán.
     - Még csak most kezdtem.
     - Értem. Hát, köszönjük, ennyi volt az egész. Elnézést a zavarásért!
     - Hogyan tovább? Folytatják a nyomozást?
     - Nem hinném. Valószínűleg lezárjuk az ügyet.
     Felnézett a plafonra a rendőr.
     - Ha akarja, szólunk a fenti szomszédainak, hogy kissé halkabban hallgassák a zenét.
     - Nem, köszönöm. Már napokkal előtte figyelmeztettek, hogy születésnapi bulit rendeznek. Évente egyszer ki lehet bírni ezt a ricsajt.
     - Maga tudja. Jó éjszakát!
     - Jó éjszakát!
     - Jó éjszakát!
     Mindkét férfi kilépett.