Nem volt mindennel elégedett. Keresztüllépdelt (vagy inkább keresztülvonult?) a parkolón - na jó. De előbb kell kezdenem: a figurát egy faragott, aranyozott díszítésű tükör előtt dolgozta ki, és ez (a valódi háttér: a nagykereskedés lerakata a parkolóval) most összezavarta a tükör előtt kidolgozott mozdulatsort, valószínűtlenné, idegenné tette. Mintha egy rokokó drámát modern színpadon játszanánk; ha létezik is ilyen stíluskeveredés, ez visszahat a játékra. Az Erény vagy a Mulandóság allegóriája, amint chipses stanecliba markol!
     Már az, hogy a furgon ajtaját a kelleténél hangosabban csapja be, rossz vért szülhet. Egy ilyen gesztust csak a karakterszínészek engedhetnek meg maguknak: azok a beszállítók, akik már bedolgozták magukat a nagykereskedőnél. Az olyanok, akik már-már tegeződnek a nagykereskedőkkel.
     Ő viszont ma is olyan, mint aki most kezdte a szakmát. Híján annak az alapozásnak, amit tanulóéveknek nevezünk. Hova tegye például a kezét? A tükör előtt könnyű dolga volt, mert nem látszott a kéz - lemaradt az aranyozott keret túloldalán, elnyelte a fal.
     A furgont a nagykereskedés bejáratától az autóparkoló választja el, mintegy ötven lépés, ez az ötven lépés elegendő, hogy kidolgozzon egy mozzanatot, egy jelzés értékű mozzanatot, mondjuk, hogy kezét a halántékához emeli - ez éppen eléggé határozott, stílusos, de a legkevésbé sem feltűnő. Így.
     Kevesebben voltak bent, mint számította. Hárman nézelődtek a vásárlótérben: egy magas, kopaszodó férfi és két középkorú nő. Ezek együtt voltak, nyilván valami vidéki üzlet tulajdonosai, felesben vállalják a kockázatot, latolgatják, egy vagy két példányt vegyenek a Kerti ötletek című kiadványból. Tudta, hogy így (a kevés vásárló miatt) több idő jut majd rá és a portékájára. Legalább nyolcvan könyvet ott akar hagyni bizományban negyvenhárom százalékra; és köztük legalább öt antológiát (ebben valami rövidebb írása neki is megjelent). Az antológiából mindenképpen hagy ott. Ezt kiköti.
     És még egyéb terve is volt, mindennél súlyosabb. Erről a tervről majd később ejtünk szót, amikor már minden olvasóban fellobbant a könyvkereskedés rejtelmei iránt érzett érdeklődés.
     A fiatalabb nő volt benn, amelyiknek feszesebb a melle. Ez a nő jobban tetszett neki. Mintha legutóbb sikerült volna föltűnni előtte. Volt egy megjegyzése arról a gyűrött borítóról a nőnek, mire ő visszaszólt valamit, ami tetszett. Sajnos a megjegyzést Welleckitől lopta. Neki lényegesen jobban bejönnek ezek a dolgok. (Nők.)
     Lehet kezdeni könyvnagykereskedőnővel?
     A könyvnagykereskedő(nő) ítélete felszínes (gondolja most, és aggódik). Három percen belül fogalmazódik meg, elég hozzá a címlap és a fülszöveg tapintása. A könyv tartalma a fülszöveg redőin és a vonalkódon keresztül fut át, az áramlás elektrosztatikus teret (ún. "magnetikus delejt") generál, ez a magnetikus delej hozza létre a könyvnagykereskedő(nő) tudatában a megingathatatlan véleményt. Egy történelmi regény átfutási ideje másfél perc, egy kisregény fölszivárog egy percen belül. A Megjegyzések lombardiai késő-bronzkor datálásához című szakmunka "beszkennelése" (keménykötés, 468 oldal, tizenhat színes tábla) sem vesz igénybe többet két és fél percnél. Könyvnagykereskedő(nő) az lehet, aki elsajátította a gyorsolvasás magnetikus módját. A beszkennelt anyag a könyvnagykereskedő(nő) tudatában azonnal feldolgozásra kerül, az ítélet numerikus formában jelenik meg a kijelzőn: ebből tíz, ez az antológia nem fogy, nem kell, a Doni veteránokból hatvan.
     Pontosan látjuk a feladat lehetetlenségét: időt akar nyerni, ha nem is a könyvek számára (ez a feladata lett volna, a "munkaköre"), hanem egy mozdulatnak, amit a parkolón átkelve dolgozott ki. Egy értékelési folyamatba próbálna személyes történetet, vagy legalább egy jelenetet, egyetlen némaképet szőni. De már a bejárati ajtó tájékán (nyitva volt), amikor a fiatalabb nő ránéz (mit ránéz!, regisztrálja, hogy beszállító közeleg), már a recepció folyamatában (és a szóértelem kettőssége most kapóra jön nekünk), tehát már az ajtóban - ismeri fel - már az ajtóban értelmezői kódok kapcsolódtak alakjához.
     Ám ekkor a nő megszólal:  
     - Nicsak. Sobriewicz.  
     A nevén szólították. Igen, nem túlzok: a nevén. Egészen más színhely, más játék szükségességét veti ez fel. A tükör, ami előtt a figurát kidolgozta, egy fél méter lábmagasságig nedves konyhában lóg, ahol nyáron sem szűnik meg a dohszag. Valami hagyatékból kerülhetett oda. A nehéz, tömegükben is jelentős plüssfüggönyöket az aranykeret helyettesíti, amit a függöny (a keret) kitakar, az nincs. A színész nem látható a függöny mögött - csak a tükör terében (a bejárati ajtóban) tűnik fel. Ami Sobriewiczcel történt, az minden primadonna és hősszerelmes álma: összesúgnak a nézők, amikor a színpadra lép, és a fekete nézőtéren egy szó söpör keresztül, egy tulajdonnév. Annak a családnak a neve, amelybe beleszületett. Ez a siker (sejthetjük) erőteljesebb alakításra ösztönzi. A mozdulatsor változatait kezdi kidolgozni (lássuk csak: a belépés - három mozdulatsor; a könyvnagykereskedő(nő) megszólítása - további három változat; a mondatokat persze betanulni), de mindez (ez a fogás, már amennyiben fogás) csak akkor lehet hatékony, ha a figurát, aki persze ő maga, valami módon át is nyújtja a játék előadása után, mint egy könyvet.
     A kísérlet ezen szakaszát egy kérdés íveli át: milyen jegyek alapján dönt a könyvnagykereskedő(nő) ítélethozatal során, vagyis honnan ismerszik fel a tökéletes könyv, a Liber magnificus. A kérdést másként vetve fel: mi vált ki feltétlen birtoklásvágyat az olvasó esszenciáját megtestesítő könyvnagykereskedő(nő)ből?
     A Liber magnificus kidolgozását Sobriewicz egy viharos kora nyári este kezdte meg, amikor a tükör elhomályosult. Nem akarta látni magát. A feladatra akart koncentrálni, úgy, hogy ne zavarják a külső körülmények. Pedig a kísérletsor ezen szakaszának középpontjában a külalak (a méretezés, a borító, a borítóterv - a külalak) kérdése áll. A kép, amit a könyv megjelenít, minden környezetben előadható kell legyen. Képzeljük el azt, hogy a színpadon az ismert angol szerző Hamlet című előadását látjuk, s közben, mint a körhinta, állandóan változik a háttér, teljesen függetlenül a jelenetektől. A főhős atyjának szelleme hol a helsingőri erőd sarokbástyája alatt, hol egy pénzintézet földszinti csarnokában, hol a körúti hamburgerétterem előtt beszél Horatióhoz - a közönséghez. A tökéletes előadást mindez egy percig sem zavarja. Csak a megjelenített kép elég éles legyen, különösen a tekintet. Köztudott, hogy a tekintetet a legnehezebb megjeleníteni, ha az adás kicsit is szellemképes, megtörik a tekintet fénye. Nagy kár ezért, és el kell mondanom, hogy Sobriewicz jelentőségét alá nem becsülve foglalkozott ezzel a kérdéssel.
     De hopp: vissza kell ugranom kicsit. A művelt olvasó számára nyilvánvaló, hogy a Liber magnificus léte elválaszthatatlan attól a technikától, amivel előállítják (képzeljük el Paracelsust, amint egy atomreaktor kemencéje fölé tartja olvasztóserpenyőjét!), így érthető, hogy Sobriewicz vágyának beteljesülését rendkívül intenzív és hosszan tartó kísérletezés előzte meg. Először viaszhengeren kísérelte meg rögzíteni a teljes egészében hanghullámokká transzfuzionált mozdulatot (kezét halántékához emeli, majd fáradtan leereszti, mint aki munka után kedveséhez tér meg). A rögzített képen a mozdulat íve már-már tökéletes volt, de nem volt jó az árnyék. A viaszhenger valósággal elnyeli az árnyékot. A régiek tudták, és a hangrögzítés aranykorában észlelhető volt, hogy a viaszhengeren készült hangfelvétel (a kezdetleges technika ellenére) különös mélységet nyer. A viaszhenger elnyeli az énekes testét. Az énekes hangja úgy szólal meg a felvételen, mintha végtelen mélységű teret töltene ki sűrűn, vastagon. Sobriewicz éppen a mélység miatt foglalkozott a viasszal, bár egyébként archaikusnak, már-már maradinak találta a módszert. Végül valóban áttért a magnetofonra, majd a videokamerára, egy idő után azonban csak a virtuális kép egy speciális, az amerikai légierő ufóközpontja által kidolgozott változatával volt elégedett.
     De hogyan adja át a képet könyv formában? A találmány tökéletesítéséhez egyetlen ötlet hiányzott, és - mint ezt a tudomány története során sok esetben láttuk - ezt egy banális, hétköznapi tárgy, egy kisgyermekek számára készült mesekönyv adta meg. A könyv (a Csipkerózsika kanonizált változata, vágott A/4-es méretben) úgy volt megszerkesztve, hogy nyitáskor a kép kiemelkedik a könyv síkjából, és az olvasó (vagy inkább néző) előtt térbeli látványként jelenik meg. Ez volt az alapötlet, Newton almafája, ami hiányzott Sobriewicznek! Olyan könyvet képzelt el, amelynek minden oldala más és más metszetét nyújtja annak a bonyolult és összetett lénynek, ami Sobriewicz. Minden oldal egy térbe kivetített adatbázist nyit fel (alfabetikus elrendezésben), és a néző előtt Sobriewicz énjének megannyi szelete jelenik meg háromdimenziós képképképként.
     Az ötlettől persze hosszú út vezetett a megvalósulásig. Először, mint említettem, egyetlen mozdulatot rögzített, és ez a mozdulat volt ő; az ő története, a zsúfolt, klórszagú kórházi szülőszobától - amelyre (különös bár) egy látogatás alkalmával, huszonévesen "ráemlékezett" - a dohos szobakonyháig, ahol a fél méter magasságig nedves falon díszes, aranyozott keretű tükör lóg. Ez az ív, mint egy történet íve, átfogta Sobriewicz életének idejét addig a pillanatig, amint a mozdulatot rögzítette. De a kísérlet első szakasza után rá kellett jönnie - és a történet ettől fogva vett új fordulatot - hogy a kezdet és a vég nem ez. A kezdet az, amikor a Liber magnificus szelleme megjelent Sobriewicznek, és kinyilatkoztatta, hogy ő az apja, de gonosz trónbitorlók megölték, és az örökséget vissza kell szereznie. A vég az, amikor életét, vagyis a tökéletes könyvet átadja (az olvasó esszenciáját megtestesítő) könyvnagykereskedő(nő)nek, vagyis elveszíti.
     Látjuk tehát, hogy Sobriewicz vágyakozása, amint ott áll a nagykereskedés ajtajában a könyvnagykereskedőnő(!) előtt, meglehetősen frusztrált. Vágyát frusztráció tüzeli, de beteljesíteni nem tudja. A hatalmas könyvkupacba, a Doni veteránok, A fogszabályozás esélyei Peruban és az Emberbarát vállalkozásijogorvoslat-tan közé csempészett Liber magnificus, meglehet, föl sem tűnik majd a könyvnagykereskedőnő(!)nek; vagy ha föltűnik is, meglehet, hogy azonnal, a fülszöveg elolvasása és a vonalkód kitapintása után félreteszi, vagy (ami még rosszabb!) kézbevenni is elmulasztja. Nem nyitja ki a könyvet, és Sobriewicz több éves munkája semmissé, értelmetlenné válik.
     Nem ez lenne az első kudarca. Másfél évvel ezelőtt úgy érezte, a könyv tökéletes virtuális testet jelenít meg. A Böhömvilág nyomdai termék kis- és nagykereskedelem fogyasztóiosztály-vezetőjén tesztelte le (ötvenöt éves könyvnagykereskedő, jelentős szakmai tapasztalat, a magnetikus gyorsolvasás nagymestere). A tapasztalat rendkívüli volt: amint a könyv kinyílt a "Gyermekkori emlények" oldalon, Sobriewiczet a szorongással elegy félelem gyülekezete szállta meg. Lehet, hogy gyermekkori félelmei interferáltak azzal a szorongással, amely a könyv átadásának pillanatában uralkodott el rajta, és ez a hullámként ingó játék keltett a Böhömvilág alkalmazottjában is vihart. Ez nem csupán a könyvész szakember arckifejezésére ült ki. Amint kezébe vette, azonnal el is dobta magától, messzire lökte a könyvet, a Liber magnificus elődjét, még mielőtt a virtuális kép felfejlődött volna.
     Becsukódott, sóhajtott fel Sobriewicz. Keserű tapasztalat, mint a tonikban oldott kinin: hiába vette át a könyvnagykereskedő a könyvet, a könyv átadása csak Sobriewicz szorongását fokozta. És ami a leggyanúsabb: lehet, hogy nem is akarja átadni? De akkor mit akar? Minek törte magát? Hogy a könyv mindig a nagykereskedő előtt legyen, de az ő, Sobriewicz birtokában maradjon, és ez a jelenet rögzüljön valamiféle állóképben? (Egyébként el tudok képzelni ilyen Hamlet-előadást: a néző a színpad záróképét viszi haza, azt a pillanatot, amint a méregtől már halódó Hamlet kardja átszúrja a királyt. Két halott áll a színpadon az összeroskadás előtti pillanatban, függöny.) Érthető, hogy nem akart még egyszer kockáztatni, és a könyv minden részletét aprólékosan, az ábécé betűrendje szerint haladva alkotta meg, hosszan időzött egy-egy szakterület fölött (szakértővé képezte magát), mert félt a felsüléstől. Hogy a felsülést eleve lehetetlenné tegye, a kötetet úgy szerkesztette meg, hogy bárhol üsse fel azt a könyvnagykereskedő(nő), a könyv először mindig egy "bevezetőt": azt a mozdulatsort jelenítse meg, amivel Sobriewicz a kereskedés épületébe lépett. Még egyszer idézze fel Sobriewicz első mozdulatát. Úgy vélte, hogy az ismétlés okozta otthonosság (az idő elrablásának érzete) segíti majd át legbiztosabban azon a válságos időszakon, ami a könyvnagykereskedő(nő) értetlenségétől a viruális kép (vagyis Sobriewicz valamely énmetszetének) felfejlődése közt telik el. Ez a bevezető persze így nyilvánvaló módon nem lehet valamely előre beírt, merev szöveg - minden esetben az adott pillanathoz, a belépés pillanatához kell igazodjon. Azt a mozdulatot kell megismételje, ami ott, akkor konkrétan megvalósult.
     Ezt persze otthon sem tudta tesztelni. Egyfajta időzített bombát: bizonytalansági együtthatót szerkesztett így a Liber magnificusba, mely csak és kizárólag a könyv és a könyvnagykereskedő(nő) kapcsolatában kezd aktiválódni. Szorongását ez is fokozta: mi történik majd, amikor a könyvnagykereskedő(nő) kinyitja a könyvet? Mennyiben játszanak közre a folyamatban a könyvnagykereskedő(nő)nek az adott pillanatban generálódó érzései, vagy Sobriewicz megjósolható szorongása? Vajon valóban tökéletesnek bizonyul-e a Liber magnificus?
     A csinos könyvnagykereskedőnő(!) hamar túljutott a Leszbikusok szigetén és a Lábtenisz mindenkinek kötetein, és szemmel látható érdeklődéssel vette kezébe a vaskos, szokatlan formátumú (vágott 112x128 milliméteres), kemény fedésű könyvet, melynek borítólapja megdöbbentő módon teljesen fehér volt, semmiféle képet, feliratot nem tartalmazott - ehhez a puritán borítótervhez rendkívül hosszadalmas kacskaringók és barokkos címlaptervek után jutott el Sobriewicz. A könyvön nem volt fülszöveg és vonalkód - Sobriewicz tudta, hogy ez választóvíz lesz majd. Titokban arra épített, hogy ha az első helyen kudarcot vall (a könyvnagykereskedő(nő) ki sem nyitja a könyvet), akkor egyszerűen odébb áll - éppen elég nagykereskedő van Budapesten. Most viszont, a kísérlet pillanatában heves vágy fogja el, hogy éppen ő, a rövid hajú (ún. "kefefrizurás") könyvnagykereskedőnő(!) vegye kezébe a Liber magnificust, és a megjelenített képtől elbűvölve álljon a pult mögött az idők végezetéig, miközben Sobriewicz énjének újabb és újabb, Sobriewicz számára is ismeretlen metszetét tárja fel. Semmihez sem hasonlítható a szorongás, amit Sobriewicz érez, amint a szép nő tartja kezében, de nem nyitja fel.
     Jó jel, hogy a nő ugyanazzal a mozdulattal simítja végig "kefefrizurájának" első tincsét, mint ő, amikor az üzletbe lépett és homlokát megérintette; és kezét a mozdulat ugynazon ívével ereszti le. És - sajnos - ugyanazzal a mozdulattal félre akarja hajítani a Liber magnificust a bal oldali kupacba, a "nem"-ek, az antológia példányai közé.
     Sobriewicz normális körülmények között megfagyna, de még erre sincs ideje. A rövid hajú nő mutatóujja megakad a borítófedőben, és valahogy felüti a kötetet a "Miszticizmus" fejezetnél; egy pillanatra csak, de ez a pillanat éppen elég arra, hogy a vékony fejezet felfejlődjön. Az "Anatómia" vagy "Gasztronómia" fejezetnek jóval több időre lett volna szüksége... Most ezt tekintsük véletlennek? A könyvből végre-valahára kiszabadul dzsinn, Sobriewicz életnagyságúnál alig valamivel kisebb asztrálteste, és kékes fényt árasztva fejlődik fel a könyvnagykereskedőnő(?) előtt, aki ebben a pillanatban azt sem tudja, fiú-e, vagy leány. Megbabonázva nézi a jelenséget. Tekintete az asztráltest tekintetébe fúródik, és Sobriewicz érzi, keményen interferálnak - ügyelnie kell, hogy az ő tekintete is el ne homályosuljon, és bele ne zuhanjon az örvénybe, amely valahol hármukban és hármuk között, egyszerre kint és bent nyílt.
     - Ki vagy te nekem, azok közül, akiket én ismerek, oh, nagyúr?
     Az asztráltest nem lepődött meg, de a könyvnagykereskedőnő(!) kérdése Sobriewicz döbbenetét váltja ki. Az asztráltest - Sobriewicz számára bántóan magas - fejhangján hosszú történet elmesélésébe kezd, de Sobriewicz nem érti ezt a történetet, amelyben gyakran fölbukkan egy név, és Sobriewicz sejti csak, hogy az valójában az ő valamilyen, számára ismeretlen nyelven megszólaló neve. Ám hirtelen csend lesz: a könyvnagykereskedőnő ellapoz a "Miszticizmustól", és az előbb említett "Anatómiát" üti fel. Hosszasan kalandozik Sobriewicz zsigereiben, majd kinyitja a könyvet a "Szadizmus" címszónál, de innen - még időben - megrökönyödve kihátrál. Ekkor a könyv a "Szerelem" címszónál nyílik ki.
     A könyvnagykereskedőnő(!!!) alakja ekkor halvány rózsaszín árnyalatot kap, és Sobriewicz szeme láttára enyészik el. Ugyanakkor iszonyatos erejű húzást érez az önmagát rejtélyes módon könyvbe foglaló tudós: ismeretlen erő ragadja meg a köldökét, belemarkol, és mintha a szájába próbálná gyömöszölni. Utolsó gondolata a könyv; de a Liber magnificus a nő kezében volt, és azzal együtt eltűnt, nem látható.
     - Kellesz nekem, te kellesz nekem! - ordítja egy artikulálatlan női hang, de hörgésbe fullad, mint ha valaki nyelv és száj nélkül próbálna beszélni; vagy úgy, hogy éppen a szájába gyűr valami rongy- vagy papírdarabot. Ez a papírdarab egyaránt lehet színdarab, egy pergamen vagy a Liber (vagy Libra?) magnificus. Sobriewicz tudja, hogy már, most ő is láthatatlan - aztán mintha centrifugába zuhanna, egyet pördül, és újra ott áll a könyvkereskedés pultja előtt. Két feje és négy karja, négy lába van. Egyszere férfi és nő, Sobriewicz és Sobriewa, könyv és könyvkereskedő(nő).
     A tökéletes szörnyszülött megrázkódik, és Sobriewicz hangján egy érthetetlen kérdést tesz fel:
     - Nem hagyhatnék itt mégis néhány példányt az antológiából?