Hol voltak, hol nem voltak olyan időszakok, amikor nagyon figyelni kellett, mert ezek olyankor egyre csak jöttek. Már előre éreztem, hogy jönni fognak, pedig ennek látszatra nem is volt semmi jele, úgy tűnt, mintha ezek egyáltalán nem gondolnának semmire, mintha jól elvolnának ők is a páni félelemben, de én persze csalhatatlanul megéreztem, hogy ezenközben csak arra várnak, hogy mikor kezdődhet a nemes vetélkedés, mikor lehet már végre öldökölni és szaporodni, a saját korcs utódaikkal benépesíteni ezt a kihalástól fenyegetett világot. 
     Hanem egyszer csak mi történt? Jött forgalmista tárcsával az illető, jelzett, én meg mentem utána. Hét nap, hét éjszaka csak mentünk. Akkor beértünk egy városba, rögtön az első sarkon befordultunk egy palotába, ott sírdogált a király a leghátsó szobában, függönyök behúzva, tévé kikapcsolva. Kevés szó, és kibontakozott egész volumenében a történet. Ezeréves a királyság, lett volna egy kis ünnepség, zászlóátadás, ilyesmi, de nem hívták meg az ellenséges királyt. Bosszú. Őfelsége tizenegy leánya közül a legkisebbet, legszebbet és legaranyosabbat, valamint hetvenhét kristálypoharából a legértékesebbet, legragyogóbbat az ellenséges király önmagát bolti eladónak álcázva elrabolta, magas hegyen álló palotájában eldugta. Régi jóslat szerint csak én hozhatom őket vissza. Mit volt mit tenni. Udvarra már oda volt készítve a dobbantó, nekifutottam, dobbantottam. Illetve, mondta az illető, de a többit már nem hallottam. Magas hegy tetején, fényes palota kapujában egyik sárkányt erre, másikat arra taszítottam, a harmadik pedig elmenekült, hogy siker esetén majd a leendő folytatásban térjen vissza ő is. Gyerünk tovább. Kaput betörtem. Ellenséges király gyémántmarkolatú aranykardját mellemnek szegezte. Mit csináljak? Háromszor megpördültem, motorbiciklivé változtam. Nem jó. Betettem kettesbe, presszógéppé változtam. Ez se jó. Lehúztam a kart, visszaállt az eredeti állapot. Mindegy. Ellenséges király figyelmét bolhák szabadon eresztésével eltereltem, orrlikaiba álomzuzmót tömtem, kárpitozott kerevetre lehanyatlott. Berontottam a legfelső toronyszobába, ájult királylánnyal félreértést tisztáztam, kristálypoharat tartalmával együtt a szekrényben megtaláltam. Hátamra vettem őket, repültem vissza, alattam a föld, mint egy tündöklő terepasztal. 
     Itt meg ezek azzal fogadtak, hogy semmi baj, én csak ne törődjek semmivel, pihenjek, nézelődjek, majd ők mindent elintéznek. Hát jó, pihenek, nézelődöm, múlnak az időszakok. Nincs már a harc, a folytonos készenlét, a darvinista téboly, végre megmutatkozik a természet szebbik oldala, a nyüzsgő élet mint esztétikum. Aztán persze majd jönnek hozzám, hogy hadd igyanak, de én inkább kiöntöm a sziklára a maradékot.