- Mint művész, hogy éled meg az ezredfordulót? Kényszerít-e a régi évezred lezárulása, az új korszak megnyílása valamifajta visszapillantásra vagy összegzésre?
     - Egy művész művészeti programja nem kapcsolható évfordulókhoz, legfeljebb, ha felhasználják, ha kap egy évfordulós feladatot (emlékmű) stb., de ez sem jelent általában programváltozást. Mint például a pártharcokban, ahol ha győz az egyik, akkor programváltozás következik mindkét részről. A stratégiát át- és újra kell gondolni, összegezni stb. A művész belső válságokat, korszakokat él meg, de azok nem esnek egybe a történelmi évfordulókkal. Bár ez sem kizárt. Szükség van ünnepekre, korszakolásokra. Az életet ez is ritmizálja. Most valóban egy nagyobb jelentőségű váltásban vagyunk, a millenniumot ünnepeljük és azt, hogy az emberiség átlépi a 2000. évet. A magyar állam rengeteg pénzt áldoz a méltó ünneplésre, rendezvényekre, kiadványokra, emlékművekre. Mégis úgy érzem, a hétköznapokon nem süt át kellően ez az ünnepségsorozat. Főként a médiákon keresztül kellene ezt erősíteni. De máshol is, például a könyvkiadásnál. Valószínűleg több kiadvány jelenik meg a millennium alkalmával, de ha bemegyek egy könyvesboltba, nem látok sehol egy olyan polcot, ahol csak az ünnepi kiadványok lennének láthatók jól olvasható felirattal jelezve, netán a kirakatokban is. Mint képzőművész, hiányolom a szép képes albumokat. Például, ki lehetett volna adni egy sorozat nagymonográfiát a tíz legjelesebb képzőművészünkről. De említhetném építészetünket is. A végre épülő Nemzeti Színház mellett már nagyon időszerű lett volna felépíteni a modern magyar képzőművészet múzeumát. Gondoljunk a száz éve épült, kialakított Hősök terére a Műcsarnokkal és a Szépművészeti Múzeummal. Jeles műemlékeink körében is nagyobb ütemben folyhatna a helyreállítás. Hiányolom azt a heti vagy havi folyóiratot is, amelyik a millenniumi eseményekről, emlékműállításokról, hangversenyekről, kiállításokról, könyvekről, kiadványokról számolna be. Erre az évre akár egy millenniumi TV-csatornát is beindítottam volna. Ezer évünkről volna mit sugároznunk országnak, világnak. És lehetőleg több jót, mint rosszat! De ezt itt abbahagyom, biztosan van más kérdésed is.
     - Jelenkori művészetünk passzivitásra ítélt alkotójaként, a modern magyar művészetet vizsgálva - amelynek belső szakaszhatáraként szakmai közmegegyezéssel elfogadott az 1945-ös év - hogyan ítéled meg: melyek a lényeges, megjelölhető jegyek? Melyek legújabbkori művészetünk legfontosabb jelenségei, tendenciái, tünetei?
     - A negyvenes évek második felében Magyarországon és Kelet-Európában mesterségesen megszüntették azt a természetes, öntörvényű folyamatot, amely a művészet sajátja, és amely Nyugaton viszonylag zavartalanul tovább épülhetett. Természetesen a modern áramlatokat így sem lehetett teljesen elszigetelni a magyar művészettől (vagy hatalmi szóval kiiktatni a magyar művészetből), ugyanúgy begyűrűztek az értékes kezdeményezések is, mint minden más jelenség. A második világháború lezárulását követő periódus azonban egyszersmind kemény politikai váltást jelentett, amely erőteljesen éreztette hatását a művészetben is. Ekkor éltek és dolgoztak - vagy dolgoztak volna - még azok az idősebb művészek, akik a korábban indult folyamatok aktív részesei voltak, de kíméletlenül elszigetelték őket; gondoljunk Kassák Lajos művészetére, egyéni sorsára. A legjelentősebb alkotók nem publikálhattak ekkor, nem vehettek részt kiállításokon, és közben elkeseredetten regisztrálni kényszerültek, hogy elindult egy olyan új művészeti irány, amely a diktatúrákra jellemző. Könnyen összehasonlítható a hitleri Németország és a sztálini korszak képzőművészete. A modern művészet ekkor illegalitásba kényszerült, de nehéz helyzetbe kerültek olyan kiváló mesterek is, mint Szőnyi István vagy Bernáth Aurél, akik nem feleltek meg a pártideológiának, de őket azért csak-csak megtűrték, sőt, időszakonként felhasználták a modern művészet elleni hadjáratban. Ez tulajdonképpen könnyen ment: ha nem történik meg az 1945 utáni váltás, Szőnyi és Bernáth, vélhetően, akkor is a progresszív kezdeményezések ellen léptek volna fel. Így viszont konfliktushelyzet alakult ki: az egyik fél meg sem szólalhatott, a másik fél pedig gyakorolta művészeti hatalmát, zsűrizett, betiltott, megakadályozta a művek közönség elé jutását. Persze, ha fordított helyzet alakul ki, és az avantgarde kezében van az irányítás, ugyanezt figyelhettük volna meg fordított előjellel: akkor a hagyományos művészeti elveket vallók képei repültek volna ki a kiállítótermekből. A politika, a kommunista ideológia 1945 után egy rendkívül egészségtelen, rossz helyzetet teremtett, erősítette a szembenállást a realista és az avantgarde szellemű művészek és művészet között, és ennek hatásai hosszú évtizedek történetét meghatározták.
     - A lényeg tehát az, hogy megszakadtak a természetes folyamatok, és a politika által meghatározott, diktatórikus metódusok szerint működtek a dolgok. A szituáció az ún. ötvenes években volt a legsúlyosabb, de ezek a jelenségek tulajdonképpen a hetvenes évek végéig érezhetőek voltak. Sőt, még a nyolcvanas évtizedben is voltak utózöngék.
     - Ha lazult is valamit a művészet szabályozása - és itt a három T-re, a támogatás-tűrés-tiltás rendszerére kell utalni -, mindez mindvégig egy kizárólagosságokra alapozott rendszert jelez. Volt ennek a rendszernek egy kulcsfigurája, aki közismert személyiség: Aczél György. Ő a színháztól kezdve a képzőművészetig, a filmen és az irodalmon át mindent egy kézben tartott. Pletykaszinten is ismerte az egész művészeti területet, művészeti életet és mindenben önkényesen, egyszemélyben döntött: akinek a pofája nem tetszett, az félre lett téve, az nem kapott munkát, tanári kinevezést, díjat, megélhetési lehetőséget. Aki tudott, disszidált, elment, mint Csernus Tibor vagy Lakner László, és mint oly sokan az írók és a filmrendezők közül. Ellenségek és kedvencek egyaránt leléptek. Furcsa, egyszemélyi, szubjektív megítélésre alapozott rendszer volt az Aczél-korszak, a maga törvényszerű, szükségszerű hibáival és ellentmondásaival együtt. Annyiban azonban érdekes ez a periódus, hogy az állam befolyása határozott és nagyon erős volt. Nem bánnám, ha az államnak, a hatalomnak mindig lenne karakteres álláspontja a művészetről, ha "alkalmazná" a művészetet. A diktatúrák is serényen foglalkoztatták a művészeket, nagy pénzeket fektettek be. Tudták, hogy fontos dolog, politikai oldalról nézve is nélkülözhetetlen a művészet. De hát a reneszánszban is ez a rendszer működött, ideológiája eszközeként az egyház is "használta" a művészetet. Ha mindez normális körülmények között történik, ha ez a józan centralizálás szisztémája szerint működik, akkor én ezt nem bánnám: akkor, ha a pénzek nagy művek, jó alkotások létrehozására fordítódnak. Ha nem csak a középszer kap lehetőséget. Az alapgondolat - hogy legyen egy koncentrált, állami kulturális-művészeti rendszer - jó: a magyar kultúra terjesztését tovább kell fejleszteni. Elengedhetetlen, hogy egy-egy ország a világban kulturális téren állandóan jelen legyen. Könyvek kiadásával, kiállítások rendezésével, kulturális rendezvényekkel, stb. Magánszemélyek egészen egyszerűen nem rendezhetnek nagy, nemzetközi szempontból is figyelemre méltó kiállításokat. Ezt, mert akkora anyagi fedezettel nem rendelkeznek, állami szerveknek kell organizálni, állami ráfordításokkal támogatni. Vannak olyan intézmények, amelyeket nem lehet magánosítani: a Magyar Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum állami státusa megkérdőjelezhetetlen. Vagyis ez a külvilágnak szóló magyar művészeti prezentáció csak állami szinten működőképes, és itt, ezen a területen hagyományosan súlyos hiányok vannak. Persze mindehhez sok-sok pénz kell, de működtetni kell, és bizonyára az állami mellett a magántőke is megmozgatható, bevonható lenne, teljesen szabad mozgással.
     - A modern magyar művészetben mely életműveket minősíted kiemelkedő jelentőségűnek? Tudható, hogy Gadányi Jenőt és Barcsay Jenőt mesteredként tiszteled.
     - Elsőként Vajda Lajost emelném ki Gadányi és Barcsay mellett, de ez magánszempont. De visszatekintve az 1945 előtti időszakra, nem hagyhatom említetlenül Rippl-Rónai Józsefet, Csontváryt sem, és Mednyánszky László is megkerülhetetlenül nagy életművet teremtett. Sokan vannak, akik az 1945-ös korszakhatárt keresztezve életművükkel a legújabbkori magyar művészet megteremtőinek tekinthetők. Engem nem is az avantgarde, a modern mozgalmak, a művészcsoportok - mint a Nyolcak vagy a Kassák-kör - fogtak meg, inkább a személyek, a szuverén egyéniségek vonzanak. És így a saját kultúránkból építkező, a provinciális helyzetünkből táplálkozó művészetet tartom kiemelkedő jelentőségűnek. Ezért fontos Medgyessy Ferenc, Egry József művészete, ezért emelem ki mindig Szőnyi Istvánt és Bernáth Aurélt. Fontosnak ítélek olyan művészeket, akikről ma még nem sokat beszélnek szakmai körökben; ilyen például a Nagybányáról indult Pirk János, vagy a zseniális piktúrát alkotott Tóth Menyhért, de Derkovitsot vagy Nagy Istvánt is a legnagyobbak közé sorolom. Persze, most sok név kimarad: Nemes-Lampérth, vagy a gödöllői iskola, a magyar szecesszió alkotói: Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár, akik vitathatatlanul európai minőséget, színvonalat produkáltak úgy, hogy ugyanakkor megőrizték, felmutatták a hazai ízeket is. Nagyon fontosnak minősíthető az az avantgarde szándék is, ami az európai törekvésekkel való párhuzamosság követelményét, a közvetlen nemzetközi kapcsolatot tartja szem előtt, de a magyar sajátosság, különösség egészen egyszerűen nem iktatható ki. Egry József festészetének különleges sugárzását csak itt teremthette meg - hiszen tulajdonképpen ugyanazt jelentette számára a Balaton, mint az impresszionistáknak Provence -, de analógia gyanánt említhetném a Zebegényben dolgozó Szőnyi, vagy a falusi elvonultságában alkotó Tóth Menyhért világát. Szentendre is egy ilyen, alkotásra inspiráló, műveket karakterizáló gyűjtőhely volt, ahol olyan mesterek dolgoztak, mint Ilosvai Varga István, aki e kisváros fényeinek megörökítője volt - ahogy megfestette a szamárhegyi utcákat, abban benne van a modern művészet, de ugyanakkor erőteljesen helyhez is kötött -, és evidens, hogy meg kell emlékeznem Korniss Dezsőről is, mint aki - Vajda Lajossal együtt - úgy ágyazódott be az európai művészetbe, hogy mindezen közben átitatódott Szentendre szellemével is.
     - A művészeti divatok magyarországi át- és lefutásai, és az értékteremtési folyamatok egymás melletti kettősségként, vagy egymás álruhájában tetszelgőn jelennek meg? Esetenként ugyanis a divatjelenség magas értékként manifesztálódik, míg számos nyilvánvaló érték fel- és elismeretlen, rejtett marad a divathullámok áradása miatt. Ezt a jelenséget hogy ítéled meg?
     - Amikor a hatvanas évek után a magyar neoavantgarde színre léphetett, egy hatalmas űrt kellett kitölteni: a művek megalkotásával párhuzamosan információk után kellett rohanni, és a nagy öregekkel is meg kellett a kapcsolatokat teremteni. Ennek a folyamatnak magától értetődő jelensége volt, hogy elnyomódott az az érték, amelyet a szocializmus elv- és eszme-rendszerében sem tartottak jelentősnek, így például továbbra is háttérben maradt Kohán György és Pirk János művészete, akik még a realizmuson belül sem voltak kedvelt művészek, mert nem voltak "igazi" szocreál művészek, akikkel nem volt semmi probléma, és volt az avantgarde, amely ellenség volt. A neoavantgarde lenézte még ezt a mindenen kívül rekedt társaságot is, amelyik kiváló művészeket vonultatott fel: többek között Bernáth Aurélt is említhetném. A hetvenes években az tört a felszínre, ami új volt, ami bosszantotta a hatalmat. Aki a legbátrabban utánozta az amerikaiakat, az volt a korszak hőse. Sok blöff is volt, ami értékként rakódott le, és ami idővel majd nyilvánvalóan letisztul, kihull a rostán. A szocreál szükségszerű elévülése, a neoavantgarde fellépése időszakában is születtek értékek. Mindig kiemelkednek a korszak tehetséges művészei: mint ahogy létrejött Kondor Béla munkássága. Kondor művészetét a neoavantgarde ugyan lenézte, merthogy szerinte ósdi, de ezt a művészetet a szocreál sem kedvelte. Mindemellett vitathatatlan, hogy a hatvanas-hetvenes évek legjelentősebb művésze Kondor Béla, sokkal inkább ő, mint Csernus Tibor. Persze Csernus esetében a teljes életművet egyben kellene látni; egyelőre csak a bravúrt, a technikai zsenialitást konstatálhatom, és elveszve érzem azokat az összekötő jegyeket, amelyek a magyar művészethez kapcsolnák. Az évtizedek óta Párizsban dolgozó Csernus Tibor inkább francia festő már, mint magyar, nem úgy, mint Czóbel volt, akit franciás magyar festőnek minősíthetünk. Napjaink művészei közül Bukta Imrét emelném ki, mint aki a modern művészetet annyira a saját, "hozott" anyagába illesztette be, szuverén világával forrasztotta össze, hogy egy sajátos kelet-európai művészet alakult ki a keze alatt. Bukta kivételes tehetség. Mint Kondor volt, vagy mint volt Gruber Béla, aki sajnos fiatalon meghalt, de így is jelentős művésznek tartom. Perneczky Géza művészettörténész a közelmúltban adott közre egy recenziót a legújabb magyar művészettörténeti feldolgozásról, és megjegyezte, hogy Gruber Bélát akár ki is hagyhatták volna a 20. századi áttekintésből. Én meg azt mondom, hogy Gruber Béla festett tíz remekművet, amelyek bármely európai múzeumban helyet kaphatnának, vagyis kihagyhatatlan művészettörténetünkből. Kondor után ő volt a legeredetibb tehetség. A modern művészettel az a probléma, hogy rendszerint felszíni jelenség marad, csak iparos szinten, iparos-mentalitással csinálják. Végső soron az iparos-művészet is egy jó szint lehet, de a legtöbb művésznek nincsenek belső emóciói (ez a figuratív művészetre is vonatkozik). Napjaink művészei leleményesen találnak ki eredeti dolgokat, de belső töltés is kell ahhoz, hogy igazi művészetté, hogy hitelessé váljon. Kevés a hiteles, átélt művészet, de reményt keltő, hogy korábban dolgozott egy Nagy István, megalkotta életművét Koszta József és Tóth Menyhért, akiknél ez a művészeti fenség megkérdőjelezhetetlenül jelen van. Sajnos, ez általánosan hiányzik a kortárs művészet jelentős részéből. (Az említett neveknél még sokkal többet is felsorolhattam volna!)
     - Veszélyes tendenciát érzékelek a magyar művészet jelenkori irányzatai, törekvései, csoportjai jelenségvilágában: nincs párbeszéd, illetve közöny leng körül mindent. Kemények az elhatárolódások, mintha bizonyos dolgok meg sem történtek volna. Nemcsak a figuratív-nonfiguratív, igencsak lejárt, unalmas lemezről van szó, inkább a hagyomány-neoavantgarde ellentétre gondoljunk, a generációs ellentétekre hivatkozzunk, a lassú építés és a radikális szakítás ütközéseire.
     - Ezek nagyon káros, elkeserítő, rossz, romboló jelenségek. Figuratív és absztrakt ugyanúgy lehet jó. Mondok ezzel összefüggésben egy példát: Mészáros Dezső szobrászatára hivatkoznék, akinek az életművét én kiemelkedő jelentőségűnek, elementáris erejűnek tartom, ám ugyanakkor a szobrász-szakma alig-alig fogadja be, pedig Mészáros Dezső összegző érvényű művészetet teremt. És ezzel nem tagadom Vígh Tamás remekbe szabott műveit, vagy Melocco Miklós munkásságát: Vígh és Melocco a figuratív áramlat legfontosabb jelenkori szobrászai. A művekről lehet vitatkozni, de nem lehet azt az értéket kétségbe vonni, amely nyilvánvaló. Az érték nem stílusfüggő. Az eltérő értékeknek egymás mellett kell jelen lennie, és nem szabad egymás kiiktatására törekednie.
     - Mindezen jelenvaló probléma összefügghet-e az 1989/90-es rendszerváltozással? Lezajlott Magyarországon egy politikai átrendeződés, és egy furcsa, átmeneti periódus után új társadalmi rendszerre álltunk át. Ezenközben gazdátlan maradt, mintegy koloncként az eseményekkel vonszolódott a felépítmény, a kultúra. Tudatos építkezés ezen a területen nem volt. Változatlanok maradtak az intézmények és a szervezetek, újak alig-alig alakultak. Programok nem születtek. Mit kellene, mit lehetne itt tenni? Tíz év elmúltával melyek lehetnek a kitörési irányok?
     - Kialakult egy olyan, hallgatólagos megállapodásokon nyugvó, klikkekre alapozott rendszer, amelyben néhány csapat vette kézbe az egész magyar képzőművészeti élet irányítását. Ők már a rendszerváltozás előtt is fontos - akkor még ellenzéki színezetű - pozíciókban voltak. Tulajdonképpen a demokratikusnak minősített keretek között diktatórikus rendszert működtetnek. Kizárólagosan az a művészet, amit a jelenlegi élcsapat - a művészek néhány szűk társasága és ezek teoretikusai - művészetnek tart. Az újonnan érkezők vagy betagozódnak, vagy nem nyílik nekik tér. A múzeumok, a rangos kiállítóhelyek, a publikációs fórumok, a kuratóriumok a stratégiai pontok: ezek masszívan megszálltak. Ezek a véleményalkotó, a véleményformáló helyek, a döntési fórumok. Más nem létezhet, vagy ha megpróbál létezni, akkor megfojtja a hallgatás, a közöny. Mindemellett természetesen vannak még kisebb jelentőségű, helyi közegek és terek, és itt létrejöhetnek alkotások, történhetnek megmozdulások, de ezek nem kapcsolódhatnak a fő áramlatokhoz. Ez egyoldalú, kizárólagosságra alapozott szisztéma. Az egyoldalúság feloldása az állam feladata lenne: a hatalom dolga az, hogy kiegyensúlyozzon. A rendszernek többpólusúnak kellene lenni, ahogy a második világháború előtt is volt. Nyugodtan élhették szakmai életüket a nagy művésztársaságok: a Greshambe azok jártak, akik jól érezték ott magukat, volt ideológusuk, kritikusuk, kiállítóhelyük, ahol nyilvánvaló volt, hogy ott az oda tartozók szerepelnek. Mások meg más fórumokon, társaságokban, teoretikusokkal, kávéházakban jelentkezhettek. Most mindez működésképtelen, zárt, látszatszerű. Persze, sokkal több kiállítóteremre, reprezentatív bemutatóhelyre, fórumra lenne szükség, nemcsak egy-kettőre. És ezt az államnak kellene finanszíroznia. Alapvető probléma, hogy nincs modern magyar művészeti múzeum. Ez tragédia, ez szégyen. Ha mindenki jól érezhetné magát valahol, ha mindenki számára lenne azonos súlyú tér, akkor ezek a mai feszültségek feloldódnának. Bár ez is kétséges: a művészeti életben mindig csépelték egymást a felek, sohasem volt béke. Nagybányáról sokáig azt hittem, hogy csodálatos, idilli műhely volt, összeborulásokkal, és akkor jött egy művészettörténész, elővette a korabeli újságokat, összegyűjtötte a levelezéseket, és kiderült, hogy itt (is) egymás torkát szorongatták, őrületes rivalizálások, összeveszések voltak.
     - A nyílt konfliktusok, összecsapások azonban előreviszik a dolgokat, ám van, amikor lefojtódik minden, nem működik semmi. Én most egy ilyen, fojtott állapotot érzékelek, amelyben nagyon fontos szerepe van annak az egyszerű ténynek, hogy nincs pénz a művészeti területen, nincs tőke. Ez azért is elszomorító, mert a vizualitás a korszak legmeghatározóbb jelensége. Egyre inkább a képernyő-kultúra tanúivá és résztvevőivé válunk, amelynek minősége esztétikai aspektusból iszonyúan silány. Milyen esélye lehet így a képzőművészetnek? Megtörténhet-e még ma is, hogy egy új állókép, egy új tradicionális műalkotás a figyelem középpontjába kerül?
     - Remélem, hogy maradt még esélye a képzőművészetnek, a műalkotásnak. Újra és újra vissza kell térnem ahhoz, hogy igen nagy szerepe van, szerepe lenne az állami feladatvállalásnak, a beleszólásnak. A képeknek, az igényes képeknek a képernyők korában is meg kéne adni a rangját, és ezt akár a képernyőkkel is érvényesíteni lehetne. Én például elképzelhetőnek tartanék egy államilag fenntartott-működtetett olyan televíziós csatornát, ahol kizárólagosan a magaskultúrát közvetítenék. Reklámok és üzleti megfontolások nélkül. És függetlenül attól, hogy mennyi a nézettsége. Aki nem akarná nézni, az nem nézné. De meggyőződésem, hogy a puszta fenntartással, működtetéssel fokozatosan egyre nagyobb népszerűsége lenne. Ugyanis nyitva állna egy valóságos választási lehetőség, amely most nincs meg, illetve amely most a vizuális szemét és a vizuális szemét közötti választásra korlátozódik. Rengeteg fiatal számára, az iskolai, felkészülési programok kiegészítéséhez ez nagy segítséget adhatna. Ez a réteg, amely ezt szellemi táplálékul használná, illetve használhatná, napjainkban ezt a kultúrát nem kapja meg. A képzőművészet vizuális természetű, nézni kell. A képről nem lehet csak fogalmi úton tájékozódni, látni is kell. Ezen evidencia ellenére eljutottunk egy olyan abszurd helyzetbe, amikor ez a vizuális médium tulajdonképpen az alapeleme nélkül működik. Az érdekes, az igényes vizuális kultúra ugyanis a televízióból szinte teljesen kiírtatott, legalábbis Magyarországon. A dolog pofon egyszerű: a vizuálisan terjeszthető kultúra összeegyeztethető lenne akár a reklámokkal is: pl. a reklámok bevezető képsoraként - tíz-tizenkét másodpercig - felvillanhatnának jelentős műalkotások, a mű alkotójának nevével és a műalkotás címével és születési évével. A reklámok gyakoriságát tekintve ez akár nagyhatású művészeti ismeretterjesztési programmá fejleszthető. Ez lenne a művészet rejtett reklámja. Ez persze csak egy ötlet, az igazi megoldás a magaskultúra-csatorna lenne. Előadások, koncertek, filmek és portréfilmek, kiállítási beszámolók, kulturális riportok - rengeteg lehetőség van az akár huszonnégy órás műsorfolyam elkészítésére. És ez csupán elhatározás és befektetés kérdése.
     - És ez újra megteremtené a képzőművészet közönségét?
     - A képzőművészetről manapság alig érkezik az emberekhez információ. Nem hirdetések kellenek, hanem információáramlásra lenne szükség. Visszhangtalanul zárnak be jelentős kiállítások, rengeteg eseményről nem is értesül a közönség. Például a közeli napokban nyílt meg Ónodi Béla, a kiváló szentendrei festő emlékkiállítása, és én erről sem a rádióból, sem a tévéből, sem az újságokból nem értesültem. Gondoljunk vissza a diktatúra évtizedeire: egy-egy tárlatról dőltek az információk, hetekig áramlottak a hírek, a tudósítások. Ez állam-hatalmi manipuláció volt, de miért ne lehetne bevetni ezeket az erőket és eszközöket az értékek népszerűsítése érdekében? És ezekről a kiállításokról - persze a kiválasztottaktól - régebben vásároltak is. Hogyan fordulhat elő az, hogy a múzeumoknak manapság nincs egyetlen fillérje sem, vagy alig van pénze a jelenkori és a klasszikus modern műalkotások megvásárlására? Ez elképesztő. Pedig közgazdászok által bizonyított, alapvető tétel, hogy a kultúrába fektetett pénz sokkal gyorsabban térül meg, mint bármilyen más beruházás, befektetés. A kulturális beruházás a leggyorsabban és leghatékonyabban kamatoztatható. És az arculatunk, a kapcsolatteremtési kezdeményezéseink, az imagónk is a kultúránkon keresztül érvényesül. A kultúra országreklám is egyben. Amiként Bartók Bélát az egész világon ismerik, és ahogy Bartók nevével fémjelzett egész kortárs zeneművészetünk, az óriási dolog. A magyar képzőművészetnek miért nincs Bartók Bélája? A magyar képzőművészetnek is állandóan jelen kéne lennie Nyugaton és Keleten, az egyetemi könyvtárakban, a múzeumokban, a médiumokban ott kellene lenniük a magyar művészeti feldolgozásoknak, monográfiáknak. És nem megrendelésekre kellene várni, hanem ingyen ki kellene küldeni, majdan busásan megtérülő kulturális befektetésként. Az ellentmondásos helyzetre, egy hatalmas építész-egyéniség szellemi-kulturális megbecsülésére jellemző példa: Lechner Ödön munkásságáról néhány évtizeddel ezelőtt az egyik budapesti építészeti szakintézményben csupán három-négy fotót lehetett találni, akkor, amikor Rómában már csaknem minden művéről volt reprodukció. Ez őrület: a magyar kultúra és művészet nincs előadva, nincs menedzselve, nincs közvetítve, nincs interpretálva sem itthon, sem külföldön (szórványosan igen, de az kevés). Árulkodó tünet, hogyan működnek művészeti folyóirataink: a hagyomány jegyében tájékozódni próbáló, újonnan alapított szaklapot úgy tűnik, sikerült gyorsan megfojtani. Hosszú ideje megoldatlan egy heti gyakoriságú, kulturális információkat közlő kiadvány beindítása. Ez egyben az informálás mellett dokumentálná is azt a gazdag eseménysorozatot, amely a jelenkori művészeti életet jellemzi, és amelyet nem dokumentál Magyarországon művészeti intézmény, merthogy ilyen nálunk nincs.
     - Mit jelent, jelenthet egy kortárs magyar művész számára a hagyomány? Megkerülhető-e a tradíció?
     - Recepteket nehéz adni. Nézzük Kassák Lajos példáját. Kassáknak és körének tulajdonképpen Európában: Bécsben, Berlinben, Párizsban volt a működési színtere. Az orosz avantgarde tulajdonképpen francia megalapozottságú volt. Mindenki Párizsba utazott a század első felében, és ami ott történt, azt a művészek megpróbálták honosítani. Mi a magyar művészet? Ami itt, Magyarországon születik meg? És aki új színeket, új jellegzetességeket hoz? Ha Kassák műveit Nyugaton bemutatják, akkor mellette általában huszonöt-harminc művész felvonul, akik majdnem ugyanazt csinálták, mint ő. Viszont, ha Nagy István vagy Egry József művészetét elemezzük, akkor ott inkább különállások fedezhetők fel. Ez viszont a hely szelleméből és az egyéniség erejéből eredeztethető. Kassák is zseniális művész volt, vannak munkái, amelyek a világ bármely gyűjteményének rangos darabjai lehetnek, de ezek a művek inkább európai, közép-európai, mintsem magyar szellemiségűek. Persze, ezt alaposan fel kellene tárni, hogy miből erednek Kassák absztrakciójának sajátosságai, mert például, egészen más sajátosságokat fedezhetünk fel a Barcsay-absztrakcióban. Barcsay piktúrájának van valami sajátos vonása; talán színvilágában, talán ezekkel a súlyos barnákkal és okkerekkel kötődik erősebben ide. Ami Mednyánszky, Tornyai képeiből is sugárzik. Persze, bizonyára önkényes ez a világ törekvéseitől, az európai áramlatoktól való elválasztás, de több figyelmet kellene erre fordítani.
     - De akár Európát, akár Magyarországot szemléljük, akkor azt leszögezhetjük, hogy meghatározó erejű a művészet megszületésének helye, közege.
     - Igen. Nagyon fontos, meghatározó tényező a hely. Amely művekbe nem épülnek be helyi ízek, azok nem lehetnek átütő erejűek. Tragikusnak ítélhető, hogy mi inkább arra figyelünk, hogy miben hasonlíthatunk leginkább a külföld törekvéseihez. De azért vannak érdekes jelenségek is: ha Kmetty János képeinek jelenkori sorsát követjük nyomon, akkor azt láthatjuk, hogy bár Kmettyt nem emelte a magyar művészettörténet a legnagyobbak közé, de elmondható, hogy kubizmusával egy nagyon jellegzetes életművet teremtett. Ez az életmű a nemzetközi, az európai vonulatba illeszkedett: és e tendencia mai gyűjtői most felfedezték a sajátos Kmetty-színhangulatokat és kompozíciós rendet, és művei az érdeklődés középpontjába kerültek: egy-egy Kmetty-kép az árveréseken húsz-harminc milliós árat ér el. Vagyis az minősíthető igazán jelentős művészetnek, amely bekapcsolható a nemzetközi áramlatokba? Ugyanakkor viszont Csontváryt és Tóth Menyhértet nem lehet bekapcsolni sehova. Szőnyi után sem érdeklődik úgy a külföld - de hát ezek nem lehetnek értékmérő, vagy értékjelző tényezők!
     - Szentendre jelenkori művészete számos problémával küzd: a századelőtől folyamatos itt a művészeti építkezés, de megfigyelhetők hiátusok. Nagy mesterek dolgoztak itt, nagy életművek születtek a város falai között. A hetvenes években a Vajda Lajos Stúdió csapata jelentkezett fantasztikus lendülettel, utánuk viszont nem jöttek a fiatalok, csapatosan semmiképpen sem. És eltávolodások is regisztrálhatók: távozott Szentendréről Wahorn András, majd Bukta Imre és fe Lugossy László, akik korábban meghatározó egyéniségek voltak. Mintha vákuum keletkezett volna.
     - A művésztelepeknek általában van egy felfelé ívelő periódusuk - ez a kezdetekre tehető - és utána hanyatlás következik: tíz-tizenöt év alatt lezajlik az igazi történet. Jó példa erre Nagybánya. Ma is dolgoznak ott művészek, de nagybányai művészeten csupán a művésztelep első időszakának történetét értjük. Hasonló volt a krónika Gödöllőn is: az indulás, a kezdet volt a fontos. Szentendrének van egy nagy törzsanyaga az 1920-as évek művésztelep-indulásának időszakából, és van a Vajda-kör, Korniss Dezső és Bálint Endre működése, és emellett még vannak irányzatok, eltérések, elágazások. Két fő árnyalatként, illetve áramlatként a nagybányai szellemű tájfestők és a konstruktív-szürreális szemléletű alkotók munkássága szervesül a történetbe. A kettő között pedig ott van Barcsay. De érdekes módon mindkét csapat - a realisták és az elvonatkoztatók is - a szentendrei motívumokból építkeztek. E művészek Szentendréhez való kötődése tehát nagyon erős, nem úgy, mint a mai alkotóké, akiket ez a mozzanat már egyáltalán nem érdekel. Úgy fogalmazhatunk, hogy a szentendrei művészet befejeződött, annak ellenére, hogy vannak folytatók, néha még fel-felbukkan egy-egy kapcsolódás - de itt már egészen másról van szó. A szentendrei új művésztelepen élők közül számosan kinyilvánították, hogy nem is akarnak szentendrei művészek lenni. És bizony alig fedezhetők fel még áttételes hatások is. A jelenlegi "leépülés" természetes folyamat. Mindemellett elmondható, hogy nagyon jó művészek dolgoznak itt ma is, jóllehet a helyi szellemi kötődések már nem kitapinthatók, illetve egyáltalán nem érvényesülnek: a kezük alól kikerülő művek nem kapcsolódnak szervesen Szentendréhez.
     - Egy új szentendrei műhely már nem is alakulhatna ki?
     - Azt hiszem, a műhelyek ma már nem helyhez kötöttek. A hely nagyon fontos, de napjainkban már nem elsődlegesen az. Ma már nem ilyen atmoszférájú város kell egy művészeti műhely létrejöttéhez mint Szentendre, hanem egy főváros. Vagy egy pusztaság, vagy egy művész műterme. A művészek véletlenszerűen verődnek össze. Mint ahogy pályakezdőként mi is összeverődtünk Budapesten, a Zuglói Körben. A főiskola után egészen egyszerűen jó volt valakikkel beszélgetni. Zuglóban nem volt semmiféle, különös atmoszféra, csak odajárogattunk, és kialakult egy szellemi műhely, amelynek tagjai, amikor megtalálták a hangjukat és helyüket, el is távolodtak egymástól, és a műhely fel is bomlott. Amikor egyéni utakat járnak a művészek, akkor már nem érdekli őket a csoportosulás.
     - 1968-ban, egy Rozgonyi Iván által készített beszélgetésben azt mondtad, hogy nem vonzanak a nagy ügyek, a sorskérdések, inkább a szemlélődés, a befelé fordulás a lényeges számodra. Így volt-e ez az elmúlt harminc évben, és így lesz-e az elkövetkező harmincban?
     - Szentendrére ez a meditatív jelleg volt a jellemző, én itt nőttem fel. Rendszeresen jártam a szentendrei festők kiállításaira, és ott is ez az intim világ ragadott meg. Ám ez nem jelent beszűkülést, mert ez a belsővé érlelt világ egyetemessé is tágulhat. Bármennyire is személyes, bensőséges meghatározottságú a Vajda Lajos-, vagy a Barcsay Jenő-absztrakció, egyetemessé emelkedik. Van, aminek a helyi értékei hangsúlyozódnak, és ez is megbecsülendő dolog. A kis ügyek nagyokká válása - ez egy olyan, különös, varázslatos folyamat, amit nem lehet kikerülni, és ez engem is rabul ejtett.
      - Köszönöm a beszélgetést.

Szentendre, 2000. november 6., hétfő