"Gyanakodva fogadtam a szavakat, mint kerek, tenger csiszolta kavicsokat; kitelik tőlük, hogy egyszer csak karmot eresztenek és átváltoznak valami mássá..." 

(Sylvia Plath)

"A történet belsejébe vezető út akár egy ismeretlen múzeum látványtárába is vezethet, talált alakok és tárgyak látszólag indokolatlan keresése, vágy szavakká öltöztetni a képzelet teremtette világot [...]szép türelmesen kivárni, míg elhagyja az utolsó mondat is az elbeszélő nyugtalan kezét [...]és végre kiléphet a szövegből, át a tükör másik oldalára, irányt vált, [...]s tapasztalatból tudja, rövid idő múlva kezdheti előről az egészet, újra ki kell találnia egy valóságot, hogy elbeszélhető legyen a világ." 

(Jász Attila)

Roland Barthes szerint "történelmileg a távollétről mindig a nő beszél: a nő otthonülő". Ezen megállapítása természetesen irodalomtörténeti megalapozottságú, így akár, kissé szabadon értelmezve a nőírók létszemléletének egyik lehetséges, de nem kizárólagos aspektus-megközelítéseként is felfoghatjuk. Hiszen a történetek térbeliségének meghatározása során szinte egészen a 20. századig alapvető lokációs definíció, hogy a nő (irodalom)történetileg (többnyire) otthonülő, s éppen ebből a helyhez kötöttségéből eredően beszél (a férfiaknál) gyakrabban a távollétről. 
     De mi is ez a távollét, amiről a nő, a nőíró férfitársainál nagyobb gyakorisággal ad jelentést? A hiány. Ami távol van ugyanis, az leginkább elérhetetlen, ám mivel tudunk a létezéséről, esetleg vágyakozunk utána. Olyan ez, mint a nosztalgia, amelynek tárgya nem az egyszer már megtapasztalt, hanem a tulajdonképpen soha el nem érhető. Bár a távolság, amennyiben természeti katasztrófa, bűntény, járvány vagy háború viszonylatát határozza meg, látszólag nem a vágyakozást gerjeszti, noha mégis: a bajok, a gondok, a katasztrófa elkerülésének a vágyát táplálja. A távolság tudata által indukált hiánytörténet végeredményben nagyon sok irányba elvezethet, így a vágy külön-külön, de akár együtt is mozgósíthatja az érzelmi, a percepciós, a kognitív síkokat, amiből kifolyólag mi sem természetesebb, ha a vágyakozás hol az uborkaeltevés és a paradicsom-befőzés, hol egy távoli, ismeretlen földrész, hol a szerelmes megértés, hol az elmúlás megsürgetése, hol éppen az élettel szembeni reális stratégia megválasztása - éppen távoli - lehetőségében ölt testet. Miként Lovas Ildikó regényében. 
     A Meztelenül a történetben nevenincs, első személyű hőse, aki azonos a történetet elbeszélő alannyal, az antik regényekből eredeztetett én-központúságot merészen vállalva a maga asszonyi, szeretői, anyai mivoltában vall, legelőbb a szerelemről, mert erről szól a mű, s a szerelmen túl - a regény fikciója és életrajzi elemeiből eredően - az élet egyéb nagy mitológiáiról: szexről, nemzésről, szülésről, halálról, a világ megismeréséről, csalódásokról, pszichológiáról, a csemegeuborkának körömkefével való súrolásáról, a zöldpaprika maszkulin természetéről, prózapoétikáról, a tárgyakat megkerülő és megsimogató magatartások különbözőségéről, a szenvedések pannon Seólját megtestesítő Szabadkáról, ahonnét máshová nem, csak a halálba lehet menekülni... 
     Egytől egyig olyan történetek, amelyeket Lovas Ildikó már megcsen-dített novelláinak és elbeszéléseinek valamelyikében - most azonban egyetlen középponton át fókuszálva bontakoznak ki a feleletek hiányától visszhangzó kérdések. Regény esetében különös módon ez a fókuszpont nem az elbeszélő, hanem az inkább a poétikai konvenciók alapján szorosabban a lírához kötött lírai én. 
     Hiszen hogyan is lehetne regényt írni a szerelemről, ha nem lírával? Illetve - gondolkodjunk csak el felette -, hittük-e, hogy 2000-ben lehet még regényt írni a szerelemről? Amennyiben árnyalatokig megkülönböztetve elkülönítjük a szerelmes regényt a szerelemről szóló regénytől, örömmel tudathatjuk, igen, lehet, nem is akármilyet. Méghozzá a regény egyik ősformája, az énregény nyomdokain haladva. 
     Az "ich-roman", miként a perszonális elbeszélés minden alapformája is, nyilvánvalóan közelíti az epikát a lírához. Lovas Ildikó regényében is hangsúlyos költői (lírai) attitűd süt át az elbeszélő és a prózapoétika viszonya mögül: "...történeteket beszéltem el ahelyett, hogy mondatokat mondtam volna..."¹ 
 - írja a történet hősének személyébe kívánkozó (vágyakozó) lírai én, aki egyfelől céltudatosan kíván haladni a kiválasztott irányba, a kitűzött cél felé, nem bolygatván közben a szöveg poétikai alapját, ám közben nyomoz, körbejár, beleremeg és erotikus vágyakozássá sziporkáztatja libidóját annak a felismerése, hogy "én csak mondatokból állok"; lényegében autoerotikus (és egyben szövegteremtő, végeredményben letisztultan lírai) pozícióba kerül annak a revelációjával, hogy "igazából én csak a szép mondatokat szeretem, amelyekben lefelé lehet vinni a hangsúlyt, bús színekkel vezetgetve, hogy lassan legyen szép". Egyből Kosztolányi jut eszünkbe e mondat olvastán, azután pedig, midőn szembesülünk a szerelmi élmény belső tragédiájával, Csáth Géza. E két név mérce is. Lovas Ildikó prózájában, se poétikailag, se esztétikailag nem hagy támadási felületet, ő nem csupán elvileg, de a gyakorlatban is a meghatározó szabadkai elődök nyomdokában halad. 
     Csupa lebegés ez a történet, ez a regény, bizonyos csomósodási pontjai azonban - mint a fikció szerint kórházi pszichiáter hős és az egyszerre alteregójának és doppelgengerének is tekinthető Amál néni halála utáni pillanatok és cselekedetek, vagyis a hiány tudatosodási periódusának ábrázolásakor - a részletező mikrorealizmus kinagyító földközelségével vált ki megrázó döbbenetet. 
"...ezt nem tudom megszokni a halálban. A bennünk rekedő kérdéseket." - olvashatjuk a monologizáló, jegyzeteket készítő, idézeteket másoló pszichiáter feljegyzéseiben, s tudjuk, ő maga is többször készülődött meghalásra  szeretethiányában, vagy éppen a másikat bántó patkányszerel-mében, azon túl, hogy "a halál keresése a[z őt magához láncoló] város egyik legfontosabb jellemzője", ám az is bizonyos - bár a pszichiáter, és nem a maga feminitásával szembesülő nő számára -, hogy az önként választott halálba való menekülés nem kiút. 
     Az életet, még ha kompromisszumként is, de el kell fogadni. 
     A dilemmák, a válaszra váró kérdések sora pedig végeláthatatlan. 
     "Hát nincs olyan helye a világnak, ami úgy veszi körül az embert, mint a vatta?" Ezt, a jelennel való szembesülés félelméből fakadó kérdést a regény állításba fordítja. Közben történetet mond, hiánytörténetet, mert minden történet hiányról, veszteségről, távolságról, elmúlásról szól. Az élet történés. Történik, vagyis történet, de ennek ellenére nem elmondható. És ebben rejlik az író alapvető kényszerhelyzete, leküzdhetetlen belső késztetése: tele van történetekkel, ám ő helyettük inkább az életet kívánja elbeszélni. Íróként ehhez azonban hiányoznak a mondatai. Szeretőként (nőként) úgyszintén képtelen megszólalni, vagy csak félmondatok törnek fel belőle. 
     Lehetséges, hogy az élet történetének megfogalmazásához nem is az epika, hanem a líra a megfelelő műnem? 
     A regényírónak androgün természetűnek kell lennie - az énregénynek ez nem követelménye. Sőt, katartikus élményt nyújt férfi olvasóként Lovas Ildikó regényét olvasni. A létszemlélet feminisztikus vetületének olyan belső köreibe invitálja az olvasót, ahová esetleg lélekgyógyászként, vagy a legnagyszerűbb nőírók műveinek közvetítésével juthat el. 
     Mintha csak Sylvia Plath emblematikussá emelhető dilemmáját hallanánk vissza a regényíró fikciós és vélhetően jórészt önéletrajzi vallomásaiból: "Az élet nehézsége a halál felé taszít; azzal kacérkodva viszont képtelenség látni az élet szépségét, nemhogy belefogni nehézségeibe." Az élet-halál-világ problémaköre természetesen hangsúlyozottan feminin szemszögből tárul fel a regényhős örökkön tépelődő, folyton választ kereső, minduntalan a kiindulóponthoz visszatérő gondolat-spirálján: "...a nő szomorúságában mindig benne van a szűz lány dühös kiszolgáltatottsága, a megszabadulni vágyás és a tehetetlenség, hogy ehhez védtelen helyzetbe kell kerülnie." A nőiség eme legmélyebb és legösszetettebb problémájára nincs megoldás - még ha odaadó is az első szerető - szögezi le a vallomástevő. Természetesen többről van itt szó. Az író-pszichológus Mohás Lívia figyelte meg, hogy az írókat, akkor is, ha férfinak születtek, elkapja egy bizonyos idő vagy életkor után valami sajátos szomorúság. Nőíróknál talán még hangsúlyosabb ez a szomorúság-tünet, midőn a nőszerepek harmonizációja helyett azok megosztottsága élesedik ki egyre inkább. A Sylvia Plath-szindróma lényege is ennek a szerepharmonizációnak a hiá-nya: életrajzi adatainak ismeretében úgy tűnik, boldog is lehetett volna, szerelemből ment férjhez, két gyermeket szült, gazdagságban élt, verseit, írásait kiadták, miközben kórosan csak magára figyelt, nem törődött a számára a boldogság lehetőségét megteremtő környezetével, végül mégis öngyilkos lett.² 
     A magány - vagyis a barthes-i "otthonülés" az első öleléssel kezdődik, s "a nő magánya akkor a legnagyobb, amikor két szív dobog benne" - vallja a saját lelkének tükrét fürkésző lélekbúvár, s kénytelen igazat adni az ápoltja által megfogalmazott életigazságnak is, miszerint "nővé csak úgy lehet az ember, ha egy darab ideig tejben és vérben ázik". A női nedvesség mértékegysége mégis a só, a hiány miatt ejtett könny, a magányból való elvágyódás liquiduma. Hősnőnk, ha éppen nem a halálba, akkor Ausztráliába vágyakozik, ám az előbbiről tudja, hogy álmegoldás, az utóbbiról pedig kiderül, hogy hazudtak róla. Ő azonban a hiteles válaszokra kíváncsi. A visszatérő önelemzések alázata mellett a fikció szerinti pszichiáter feljegyzései változatos ismeretanyagot görgetnek: helytörténeti, antropológiai, lélektani, biológiai, etológiai ismeretek, olvasmányélmé-nyek, anekdotikus mozaikok bukkannak elő a tudományos célú feljegy-zéseknek álcázott konfessziós monológból. A megfigyelő és az önmegfigyelő hős, vagyis az "én" az egyensúly megteremtésének érdekében igyekszik bár valamilyen epikai távolságra kerülni magától.³ (A távolság-keresés egyik módja a kórházi ápolt[ak] megfigyelése. Ellenben, ez a stratégia a visszájára fordul: a betegét figyelő pszichiáter kettős megfigyelés alá kerül - egyfelől az ápoltja figyeli és analizálja, s ebből következően maga is önelemzésre kényszerül, ami által a távolságtartás közelítésbe fordul.) Olykor ez a távolságkeresés olyannyira eredményes, hogy már követhetetlenné válik, ki is a beszélő: az ápolt-e vagy az orvosa - kettejük szellemi küzdelmének azonos a célja: nem kiszakadni a a maguk teremtette világból, s ebből eredően szólamuk is azonos, diskurzusuk egymásban tükröződő.⁴ Abban minden esetre biztosan egybevágó, hogy "a gyerek a női élet legnagyobb, kizárólagos és megoszthatatlan eredménye". 
     A regény végkövetkeztetése is lehetne ez a mondat. Sőt, az anyaság apoteózisa is lehetne ez a regény, ám a konkrétan megfogalmazott végkövetkeztetés mégsem emelkedik a regény fölé. A szomorúságnál mélyebbről fakad az élet és az élni akarás közötti kapcsolatot megjelenítő gyermek-reveláció, hiszen olyan elemi jelképiséggel bukkan fel a szövegben (miként a számunkra irracionálisnak tűnő jelenségek megközelítésekor mindig a jelképekhez menekülünk), mint például a megvilágosító és sorsfordító Self-élmény Emanuel Swedenborg életében. Ezzel szemben, ha jól értjük a regényt, a gyermek az élettel kötött kompromisszum pecsétje - a nőiség pazar "Pálmaágas Lendülete" azonban általa se képes kilombosodni igazán, miután a hős "tejben és vérben ázását", asszonnyá válását, feminitásának burjánzását az őrültek háza falain belüli és a rajtuk kívüli depresszió temette maga alá. 
     A Meztelenül a történetben ugyan egyetlen részletében se pontosítja vagy tényszerűsíti, de utalásaiból világos - a konfesszáló lírai én fizikai létkörét az egy évtizedes délszláv válság végén kulmináló esztendők határozzák meg. Ettől sokkal tragikusabb, hogy a sorsok hiánytörténeteit másfél évszázadra is vissza tudja vezetni a regény, ami messze túlmutat az emlékezés epikus gesztusán. A hős a maga megszólalással és félmondatokkal küszködő neurózisát a regény egyik fontos locusán, a Nepomuki Szent János szobránál érti meg: a szent befalazott szobrának lába előtt folyton friss virág hever - megannyi kimondatlan vallomás, bennrekedt történet, bennszakadt szó. 
     A regény külső terét Szabadka - de a múlt Szabadkája! - határozza meg; és ez a tér olyannyira szoros kapcsolatban áll a lélek belső terével, hogy a város is jellegzetesen feminin karaktert ölt: "...hiú ribanc, Szabadka, mindig is azt élvezte, ha szeretik, csodálják, megvetik, leköpik: nő-város." A külső térmeghatározók és a spaciotemporális utalások lényegesek és fontosak, de a szöveg ritmusát az önvizsgálat folyamatosan ismétlődő, szekvenciálisan ismétlődő, sarkalatos gondolatai adják meg. A nyelvet használó emlékező tudat lényegében nem ismétel, hanem vissza-visszatér. Így, a rekurzív olvasás mintájára egyfajta rekurzív írás folyamataként (is) olvashatjuk a regényt. 
     A végső soron a szerelembe és Szabadkába kapaszkodó történet az asszonyi sorsot és a női öntudatot emeli a regény etalonjává. Sylvia Plath⁵ - akihez nem árt visszatérni ennek a szövegnek a kapcsán - negyven éve az Üvegbura című regényének vallomásában még "beijedve, pucéron" ül "a plasztikpárnás zöld tolókocsin", addig, négy évtized múltán Lovas Ildikó bátran vállalná a történetbeli meztelenséget: "Kitárnám magam, meztelenül ülnék a tonetten". Igen, vállalná; kitárná magát, ülne... valahogy sok itt a feltételes mód. 
     Egyfelől ugyanis ott a bántó szorongás, az ágy szélére való kuporodás, a combhoz szorított hálóing, az "azt nem!" kimondása, de közben éppen annak óhajtása, másfelől a meztelen kitárulkozás őszinte vágyakozása. Csak hát, melyik történetben? A nőies-líraiban, vagy az asszonyosan gyakorlatiasban?⁶ Többször is megfogalmazott üzenete ellenére a regény mégsem az anyaság dicsérete, sokkal inkább ima a többes számért. A regényíró nem a maga elveszített androgün természetét kívánja újra megtalálni, hanem a teremtés vagy az evolúció által maszkulin és feminin részekre szakított világ harmóniáját óhajtja felfedezni, a kettősség harmóniáját, a dualitásban jelentkező kettős szingularitásnak a hajdan volt duális-egységét. Hiszen amennyiben a lélek nyitott ennek az egységnek a befogadására, akár a vízen is lehet járni!⁷ 
     Amennyiben Sylvia Plath Üvegburája lelki válságon átvezető fejlődésregény (amit esetében az életrajz nem igazol!), akkor Lovas Ildikó regénye is átvezet, de nem oldja fel a lelki válságot. Az önismeret megvalósításának lehetetlensége gátolja. Hiába mítosz, antropológia, statisztika, önvizsgálati neurózis - a szerelemmel és a halállal egyedi, egyéni és egyszeri a szembesülés. 
A regénynek azonban távolról se a problémák megoldása, hanem a kérdések artikulációja, "az írói belső beszéd, az emlékező és ítélkező monológ" a célja és feladata. S Lovas Ildikó elképesztően jól kérdez. (Forum, Újvidék 2000) 
  

Jegyzetek 

1 Abban az értelemben, hogy inkább a történet részesévé kellene lenni, mint elbeszélőjévé. 
2 Mohás Lívia Nathalie Sarraute, Virginia Woolf, Marguerite Duras, Simone de Beauvoir és Marguerite Yourcenar arcképeinek szemlélése során vetette papírra a következő gondolatmenetet: "Az egyetemes női princípium - a női jelenség lényegi jellemzője az elfogadás, a képlékeny, lágy befogadás, ami nem azonos a nagy-buta-jóindulattal, sem a meghunyászkodással, sem a mindennel-egyetértéssel vagy a mindig-rendelkezésre-állással. Elfogadni-befogadni valamit úgy, hogy az a valami átlényegüljön, testet öltsön, új formát kapjon, megfinomodjon, talán meg is tisztuljon - erről van szó. És: ha ez valamelyest sikerül, akkor Pálmaágas Lendület van a nők arcán. No most: a nők: akik írnak - s akiknek a fotóit nézem - szakmai ártalmat szenvedtek volna? Mitől reményvesztett a legtöbbjük arca?
A szakmai ártalmat úgy értem: az írónak, a művésznek olykor fura hidegséggel, túl éles rációval kell rápillantania arra, amit létrehozott, van az alkotásnak egy ilyen szakasza. Vagyis önmagunktól eltávolítva (majdnem azt mondtam: mesterségesen eltaszítva) kell megnézni a dolgokat. Lehet, hogy ennek a távolító hidegségnek áldozatul esik a Befogadó-Elfogadó női attitűd?" 
3 Umberto Eco Joyce-ra és Eliotra hivatkozva egyenesen azt állítja, hogy a művészet a személyes érzelmektől való menekülés. 
4 Mohás Lívia szerint az írók - többnyire tudattalanul - saját leszakadó személyiségrészeiket írják műveikben. 
5 Sylvia Plath 1995-ben magyarul is megjelent naplóiban olvashatjuk a szerepkeresés archetipikus problémájáról a következőket: "Idő múltán feltehetőleg hozzászokom majd a házasság és a gyerekek gondolatához. Csak ne szívódjon föl az önkifejezés vágya valami jól elrendezett érzéki homályba." Ugyanitt, valamivel később: "Ha férfi volnék, regényt írhatnék belőle, mert nő vagyok, miért kell csak sírnom és fáznom, sírnom és fáznom." Az ilyen mondatok olvastán állíthatta Mohás Lívia, hogy az írónő modellje lehetne Freud nőkről vallott felfogásának. Freud ugyanis a nőket kasztrált férfiaknak tartotta. A szerepek örökös széttagolása és széthasítása helyett sokkal valósághűbbnek tűnik azok összebékítése, ami valahol Freud és az ortodox feminizmus között helyezkedik el, valahol C. G. Jung teóriájának közelében. Szerinte ugyanis a nő tudattalanjában ott van a maszkulin komponens, az animus, a férfi tudattalanjában pedig az anima, vagyis a feminin összetevő. Magyarán, az ember eredetileg androgün természetű, és biológiai nemétől függetlenül felül kerekedhet benne úgy az animus, mint az anima, s vele együtt a férfiaknak tulaj-donított racionalitás, spiritualitás, objektivitás, a döntés képessége, illetve a női személyi-ségjellemzőnek tartott elfogadás, gondozás, szubjektivitás. 
6 Kissé egyszerűsítettük itt a dolgokat, és ismét csak a polaritás szintjén kérdeztünk. Pedig a női szerepkörök archetípiája sokkal gazdagabb ennél a kétpólusúságnál. Azt már leszögeztük, hogy a Magna Mater démétéri vonala a regény fordulópontja, de a Nagy Anya szerepe nem az, amit a fikciós-életrajzi regény szerzője egyedülinek tart. Amikor a pszichológiát még a mítoszok helyettesítették, a lelki alkatok tipológiája jelképesen isten-alakokban, mitológiai személyekben öltött testet. Így például a feminitás nagy, ősi mintázatai voltak Héra, Aphrodité, Perszephoné - akik csupán a férfi viszonyrendszerben éltek. Velük szemben ott van Artemisz és Pallasz Athéné, akiknek vajmi kevés közük volt a szerelemhez és a nemiséghez. Egyikőjük se tűrte a megalázottságot és a kiszolgáltatottságot. Pallasz Athéné - hiszen még nem is nőtől született! - egyenesen férfiasan női. Mellettük külön-külön magatartás- és sorsmodell jelképe Médeia, a mindhalálig szerelmes asszony, Antigoné, a holtak méltóságának őrzője, a túlélők lelkiismeretének motorja, vagy Élektra, az apját elveszítő lány igazságkeresésének ősmintája... 
7 Hermann Hesse a Sziddhártában a következő mondatokkal utal az egység befogadása előtt nyitott lélekre: "...egynek tudja magát a történés folyamatával [...] átengedi magát az árnak s hozzátartozik az egységhez" - vagyis részesévé kell válni a történetnek, nem pedig szenvedő alanyává.