"Nincs mese, ott állunk a végeláthatatlan sorban, melynek elejetájt Csokonai bizakodik egy jobb kor eljövetelében. Ő, szegény, a mi vérbűn és halál mocskolta századunktól várja azt, amit mi a ránk köszöntő évezredtől, és amit majd annak fiai ki tudja, kinek miféle idejétől" - írja Orbán Ottó az Önarckép mocsári szörnnyel című korábbi cikkében, s újra Csokonai jámborságát idézi új kötete Miféle korszak című versének ajánlásában. A könyv legfontosabb opusai költőnk saját korát vizsgálják, a szó mindkét jelentését figyelembe véve, de megállapításai mégsem korhoz kötöttek - aktualitásokon alapszanak, s mégis tágabb, örök dimenziókban érvényesek.
     A korfordulók általában kételyekkel, válságokkal terhesek. Az ezredforduló dilemmáit nálunk az utóbbi évtized(ek) változásai is felerősítik. Oly korban élünk, amely minden eddiginél többet tud a világról, a legfontosabb kérdésekre azonban még mindig adós a válasszal ("nem tudni hol és kik vagyunk", "tudása több a tudhatónál / de annak amit tud nincs neve").
     Költőnk egyidős a világgal. Csokonaival is, de legfőképp Arany Jánossal, Kosztolányival. E versek megírásának idején még a halál árnyékában összegzi gondolatait. Túl a hatvanon, kortársakat és művésztársakat elveszítve, a betegség gyötretésében, a korosodás érlelte bölcselet jegyében ("mielőtt érne gyászos véget, / begyüjt némi bölcsességet").
     Saját életkorához kettős viszony fűzi. "Sohasem akartam nagy öreg lenni (...) Istenné öregedni sem áhítoztam", mondja, "de léghajóba kell a nehezék, / versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed - / a föld, hogy lehessen fölötte ég" - inti ifjú költőtársát. Az kor hozadéka tehát mindenképpen fontos, a bölcsebbé válás azonban illúzióvesztést is jelent. Amíg a fiatalság tele van tervekkel, reményekkel, addig a korosodás kijózanít, s ha mindez a válságok korszakában történik, nem véletlen, ha maga a jövő is kétes illúziónak számít: "Történelem és haladás tehát merő illúzió? / S az ifjúság, e vad tavasz csupán gyerekbetegség, / melyet végül megszégyenülve kinövünk?" A szkepszis indokait több versben is megtaláljuk (A szó meghal kassák kirepül, Együtt megint, A dán királyi főszámvevő jelentése...). Úgy tűnik, költőnk tendenciát, törvényszerűséget lát abban, hogy a fiatal generációk egyre-másra elrontanak valamit; "az ördög megvakítja" őket, hamis értékeket, hamis éthoszt hagynak örökül. Az "új kor új dalát" felváltja a "tomboló ricsaj", s a "hajdani összhang", a szellem összefogása már csak utópia. Aki megéri a bölcsesség korát, magára is marad vele a halál kapujában. Nagy próba a költőnek, hogy csalódottságán túltegye magát, hiszen testi-lelki megpróbáltatásai amúgy is gyötrőek. Segíthet-e bölcsessége "az elmebajos jelen" tévelygésein, amikor "a világ lefelé tart", "a világbirodalmakat szétfújja a szél", "a mindent megbénító romlás" nyomán "fekszünk kibelezve (...) múmia-arcunkon merev mosoly", s "a nap körül csak a föld kopasz koponyája" kering.
     "EZ A VÉG mondom kassáknak óbudán / elmehetünk a bánatosba / HIÁBA MINDEN üvöltözöm de ki vesz egy költőt komolyan" - fakad ki Orbán Ottó, ám nagy negatív kortablói és a tapasztalt hideg közöny ellenére, jól tudván, hogy "nem a próféták kora ez", hogy "nincs hatalma nemjeinkből igent faragni" ("a falnak mondom mivel az emberiség mással van elfoglalva / jön a villanyóra leolvasó és indul az új tévésorozat / az az igazság hogy aki ma verset ír az a zárt osztályra való"), mégis hisz a csodában ("a vers amúgy tartós kamaszkor"), a "remény arany sugará"-ban, "Schubert dallamában", a teremtőerőben, amely őt is nap mint nap segíti, és segítette a válságaiban (Holtak szellemével társalog), betegségében (A Fiastyúk felé) és küldetésében ("Nem mást s nem kevesebbet, / mint az örök fiatalság titkát próbáltam meg a mítosz tolvajaként elemelni, / ködbe vesző ragyogás felé hajózva a kéziratlapon").
     A kétség és remény között ingadozás (botorkálás, tánc, csoszogás, röpdösés stb.) már jó ideje ihlető forrása Orbán Ottó lírájának. A kettőség motívuma e poézis sok elemét meghatározza. Bölcseleti szempontból most egyik leghangsúlyosabb aspektusa test és lélek dualizmusához társul. A dilemmák és bizonytalanságok ügyében mégis Isten kerül elsősorban a középpontba. Tarján Tamás hívta fel rá a figyelmet, hogy A költészet hatalma című kötetben és azóta költőnk verseiben egyre szembeszökőbb az Isten-keresés (Műhely, 1995/5.). Azt gondolom, a halálközeliség évei e téren is a dezillúziót, a szkepszist erősítették Orbán Ottóban. Habár egy bizonyos hitről emberünk sosem mond le véglegesen, s mindvégig erősen ragaszkodik az élethez, az alkotáshoz, számára Isten egyre inkább a hiány, a Semmi szinonimájává lesz. A kétségbeesés modern gesztusa, amint a demitizál(ód)ást abszurd metaforákkal szemlélteti: "a kétkedés transzmissziója által hajtja a testet a lélek a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten", "viselkedésünkről be fog számolni naplójának lapjain / a börtönírnok is / már ha létezik és ott kucorog sötét kozmoszában / és figyel ránk egyáltalán", "de nem találhatott el az alfától az omegáig / ugyan ki vagy mi lehetett volna itt még alfa vagy omega", "Tegyük föl most, hogy a mesés megoldás jön be mégis, és van Isten (...) Egy százéves paraszt bácsi (az Úr) a kezével mutatja: Arra, lelkem!"
     Ha az Isten-hiány tematizálásában éppen nietzschei hatást vél felfedezni az olvasó, az Orbán Ottó szándéka szerint történik, hiszen egyéb utalással is rásegít e sejtésre, pl. a körfolyosó-motívum többszöri használatával. E metafora "továbbfejlesztésének" igénye ("Gonosz szellem játszik talán velünk, / mely korról korra forgatva csikorgó forgószínpadát / mindig ugyanazt kérdezi") azonban arról tanúskodik, ami a legtöbb Orbán-vers lényegi jegye: a külső impulzusok, konkrét hatások átlényegülve interiorizálódnak, s ekképpen nyerik el igazi karakterüket a megjelenítés alkalmával. A sok konkrét ajánlás, evokáció, maszkváltás mellett ugyanakkor költőnk nem mindig tesz nyílt utalásokat. Filozofikus viszonyítási pontjairól alig árul el konkrétumokat. Néhány apró jelzés mellett inkább szemléletmódja utal azonosulásokra, átvételekre (Schopenhauer, Heidegger, Wittgenstein), a feltüntetett nevekkel (Arisztotelész, Kopernikusz, Descartes, Einstein) pedig éppen arra céloz, hogy korszakokon, iskolákon túl törekszik valami örök, átfogó bölcseleti lényeg megragadására. Ebben viszont nyíltan vállal közösséget olyan költőelődökkel, szintetizáló elmékkel, mint Arany János, Kosztolányi, Weöres Sándor, s én ezt a sort szívesen kiegészíteném Madách nevével is.
     A kötetnyi vers utalásrendszerében amúgy húsznál is több irodalmárt (filmrendezőt, zenészt) idéz meg költőnk. Számomra legsikeresebbnek tűnő s ars poeticus szempontból egyaránt fontos átlényegülései ("a du-ból ich lesz"), átlényegítései Kassákhoz, Füst Milánhoz kötik egy-egy versét, de fontos a Varró Dánielnek címzett episztola is, amely - üzenete alapján - nem csupán mester és tanítvány kapcsolatát helyezi sajátos megvilágításba, hanem egy Orbán Ottó "tanulóéveihez" kötődő Weöres Sándor-levél emlékét is felidézi.
     Világkép és érzelemvilág ambivalenciája egyébként nagyon sok módon tetten érhető a kötet kompozíciójában és formai-nyelvi jellegzetességeiben is. Költőnk népszerűségének valószínűleg egyik fontos tényezője, hogy humorát sosem veszíti el. Tragikusan komor, pesszimista, keserűen kritikus szemléletmódját ez jól, és cseppet sem illogikusan ellenpontozza, kiegészülvén az (ön)ironizálással vagy akár a már kettős határon említhető groteszkkel. Ezek a kizökkentések, igazítások időnként már versszövegen belül bekövetkeznek (A semmi hűse, Pfalzi Erzsébet levele Renatus Cartesiushoz), akár többszöri váltásban (Csukás István fölszáll a mennyekbe /Haha!/, Verses levél Varró Dánielnek), máskor a versszomszédokhoz viszonyulva hoznak lényeges módosulást (Mese a létben föllelhető ellentmondásokról..., Gyaluforgács, Vojtina recepcióesztétikája).
     Érdekes kettősség tapasztalható abban is, hogy amíg az opusok többsége komor gondolatokat tematizál, addig a hangulatváltás lehetőségével élő szövegek többsége a pozitív fordulat jegyében hoz újdonságot a versben. E téren a legfontosabb, s az egész kötet végkicsengését is meghatározó váltást a Himnusz arra az időre, amikor végleg kifogy az észérvekből című vers jelenti. A kötet utolsó kilenc szövege ugyanis - tematikusan és motivikusan egyaránt - elsősorban halál-vers. A Himnusz... azonban - még a kötetzárás előtt - úgy ragyog ki ebből a sorból, hogy szóanyagának éppen a fele, azaz 25 kifejezés az él, élet szótőből származik, s éppen a megújulást, az erőt és a vágyat hirdeti elemi erővel, ami még a szomszéd versekre is részben kisugárzik, hiszen azoknak meg fontos motívuma a láng (Mi van Schubert dalában?), a láz, a tűz (Holtak szellemével társalog). E vers különös fontosságát hangsúlyozza, hogy egyedüli szövegként kerül a borító kettős oldalára a cím mellett (mégis ez a legutolsó opus!), amelyen a fekete fényképnegatív-háttérből a fehér sorok mellett egy pipacs könnyű, de izzó pirosa is fellángol.
     Az imént említettekhez képest talán másodlagosnak tűnhet, de a hatásvizsgálat szempontjából mégis fontos a többi kettősjegyűség-motívum is. Nem csupán a képi-fogalmi kettősségről van itt szó (élet-halál, létezés-alkotás, öregség-ifjúság, sötétség-fény, tél-tavasz, test-lélek, név és személyiség, balek és sámán stb.), hanem olyan dolgokról is, mint a szövegterjedelem jelentős differenciái (2-től 70 sorig), a szabad szövegépítés és a metrikus-rímes technika ellentéte (hozzá az "iparos-rímek" és a rím-játékok), a kijelentő bölcselés és a kérdező kétely bipolaritása, a részletező kifejtés és a szentenciózusság kontrasztjai, az igényes stílnyelv keverése az argó, a szleng elemeivel. (Magvető, Bp. 1999)