Olyan gyorsan történt, pislantani sem volt ideje. A kutya egyszer csak ott állt az út közepén, akárha a semmiből termett volna elő, a lány még látta, hogy szeme felvillan a fényszórók fényében, majd jött a tompa puffanás. Kezéből kitépte a kormányt valamely erő, és pár pillanatig ide-oda pörgött, mintha egy láthatatlan kéz tekergette volna, most balra, most jobbra, aztán a kocsi lement az aszfaltról, a kerekek megcsúsztak a nedves talajon, és a jármű egyszerűen becsúszott az út és az erdő közti kis árokba. Sekély árok volt, a kocsi már mászott is volna fel a túloldalán, amikor Hajnal végre magához tért és lekapta lábát a pedálról. A motor azonnal leállt, a kocsi lassan visszagurult, majd kis ringatózás után megállapodott az árokban.
     A lány csak ült a kormány mögött, lihegése éles, fémes visszhangot vert a kis térben. Szaporán pislogva nézte a fekete csíkot, ahol az autó alja leborotválta a füvet az árok partján. A reflektor megvilágította a szélső fákat, a fatörzsek vibráltak a sárgás fényben, mint valami félig eltemetett teremtmény csontjai. A bokrok és az aljnövényzet barátságos zöldje is átszíneződött, fakószürke foltok úszkáltak mindenütt, a fénykörön túl pedig minden sötétbe burkolózott.
     Hajnal nagyot nyelt, majd hátrafordult az ülésben. A sűrűsödő szürkületben jól látszott a vagy ötven méterre az úton heverő test. A lány merőn bámulta, igyekezett megállapítani, megdöglött-e vagy sem, de szeme hamar elfáradt s könnyezni kezdett. Visszafordult menetirányba (délnyugat, hogy találkozzon Lórival egy erdei lakban), és a műszerfal órájára nézett: 8: 27. A fiú már valószínűleg kezd nyugtalankodni, fel-alá járkál a gyertyafényes szóbában. Gyertya, igen biztosan gyertyát gyújtott; Lóri olyan romantikus, és bár Hajnal szerette ezt a férfiakban oly ritka tulajdonságot, néha nem tudta elfojtani mosolyát a fiú régimódi lovagiasságán. Lovagias és úriember, tagadhatatlan, mégis képes erre a határozottan lovagiatlan és úriemberre nem valló találkára. Házasságszegés. És még csak nem is először.
     A hangra majdnem felsikoltott. Lélegzetvisszafojtva fülelt. A hang ismétlődött; hosszú kiáltás volt, valahogy színtelen, helyesebben mondva egyfajta idegen, képtelen artikulációval, amelytől egész testében kilelte a hideg. Annyira idegen volt, hogy önkéntelenül is az erdőt fürkészte, a fák fekete dagályát, a roppant hullámot, mely a levegőben megfagyott s csupán egyetlen hangra vár, hogy alázúduljon.
     "Lavina vagy, dübörgő vihar, hullám vagy, lehúzol magaddal" - valahogy így hangzott lefordítva az a U2 dal, amit Lóri dalolgatott kedvtelve már vagy egy hónapja. Részéről felért egy szerelmi vallomással. Szép volt a hangja, férfias, Hajnalnak gyakorta még a térde is beleremegett; ráadásul amikor énekelt, a fiú mellkasa, amit a sokévi úszás jó szélesre gyúrt, ilyenkor még szélesebb lett. Épp mielőtt találkoztak, akkor hagyott fel a versenyszerű sporttal, és azóta felszedett pár kilót; noha a felesleg kicsit elgömbölyítette atléta alkatát, Hajnal úgy tekintette, mint az ő jótékony szerelmének anyagi megnyilvánulását.
     A hang hirtelen élesebb lett, mint mikor az ember a körmét húzza a táblán, és a lány végre meg tudta határozni a forrását. Hátulról jött, és nem is túlságosan messziről - a kutyától.
     - Jézusom - suttogta. - Él.
     Pánik fogta el, gondolkodás nélkül indított. Az autó engedelmesen visszaevickélt az úttestre, de a motor dorombolása fölött továbbra is hallotta a kutya óbégatását. Lassan hajtott, keze annyira remegett, alig bírta tartani a kormányt. A reflektor belefúrta magát a sötétségbe, mely úgy lebegett az elhasznált út fölött, akár egy mélyrepülő felhő. A lány úgy érezte, alagútba került, és szíve rákapcsolt. A kutya jajongása, akár egy szellem rosszat sejtető lamentálása, ott loholt a nyomában, visszhangot verve e barlang falain.
     Az út enyhe kanyarokat vett, Hajnal mégis úgy látta, a kutya továbbra is ott van mögötte, egyenletes távolságra. Elfeledve, mit is tanult a visszapillantóról csupán hetek előtt, rendre hátrafordult, hogy úgy bizonyosodjon meg, tényleg ott van-e. Tenyere izzadt, keze folyton lecsúszott a kormányról. Végül nem bírta tovább; épphogy sikerült leállnia az út szélére, máris patakzottak a könnyei. Testi orvtámadás volt, úgy rázkódott a sírógörcstől, akár egy bábu.
     Pár perc elteltével aztán könnyei elfogytak. Sóhajtott. Frissnek érezte magát, akárha a könnyek csak ballaszt lettek volna. Könnyebben lélegzett, a csúnya remegés tovatűnt. Még a feje is tisztábbnak tűnt, s rögvest el is határozta, hogy kihasználva ezt a váratlan nyugalmat, számba veszi helyzetét.
     Nem alagútban van, hanem egy vidéki úton. Jól van - nagyjából. A szeretőjéhez megy. (Lóri arca gyertyafénynél: hosszú orra árnyékot vet arra az aranyos kis gödröcskére a szája szegletében, amely gödröcske még mélyebb és aranyosabb, amikor a száj mosolyog. Bozontos szemöldöke szokás szerint összevonva; akár egy komoly szerzetes, aki éjnek idején kódexet másol. Na és persze homloka, amelyen - minden nő nagy ámulatára és irigységére - semmi nyoma a fölötte eltelt harminc évnek.) Szeretőjéhez, igen. Az autó rendben van, legalábbis bentről. És elütött egy kutyát.
     - A kutya. Jézusom - megint elfogta a gyengeség. Kezébe temette arcát, előre dőlt, mire a duda önérzetesen tiltakozott. A lány azonnal kiegyenesedett. - Rendben. Gyerünk, Hajnal, ne légy ilyen nyámnyila. Csak egy kutya, nem igaz?
     Belenézett a visszapillantóba, de ahelyett, hogy hátrakémlelt volna, elkezdte igazgatni a haját; szükségtelenül, hiszen alig egy órája mosta meg, s a hullámok még tökéletesen tartottak. Hirtelen ötlet volt ez a hullámokkal, de mindig is irigy volt a göndör hajú lányokra. A göndör hajú lányok valahogy mindig olyan vidámak és természetesek, ellenben a sima hajúak olyan merevek. Ahogy most önmagát vizsgálgatta a keskeny és kegyetlenül éles tükörben, szinte áhítatot érzett a jelenség iránt: a hosszú haj nemcsak hogy vállig ért, de valósággal kavargott, örvénylett. Sokkalta érdekesebbnek látta saját arcát, olyan titokzatosnak, egy kriptogramnak, mely csábítja az embert, hogy fejtse meg. Kíváncsi volt, mit fog szólni Lóri.
     - Nemsokára meglátjuk - mondta magának, s szexisen csücsörített tükörképére. - De előbb nézzük meg a kutyát.
     A gyors döntéstől megjött a kedve, s visszafordult. Lassan hajtott, feszülten figyelve az utat. Az aszfalt merő egy lyuk volt, s amikor először feltűnt, minden lyuk kis bukkanónak látszott, amitől szíve ki-kihagyott egy ütést. A kutya azonban mintha nem is létezett volna. Hajnal nem is sejtette, mekkora távolságot tehetett meg a baleset helyétől, de minden eltelt másodperccel könnyebbedett a lelkiismerete. Teste ellazult, arca kisimult. Épp arra gondolt, hogy bekapcsolja a rádiót, amikor halk sikkantással a fékre taposott.
     Ott feküdt az út közepén. Ezúttal csöndben. A lány ijedten nézte; ijedten és neheztelően. Miért nem tudott eltűnni? Miért nem tudta magát elvonszolni az erdőbe, és ott kiszenvedni? És hogyhogy egyetlen kocsi sem jött és sodorta le a kutyát (dögöt) az útról?
     - Hát jó, történt, ami történt, most meg lesz, ami lesz.
     Félreállt, elkapcsolta a vészvillogót, nehogy valaki beleszaladjon, majd kiszállt és elindult a tetem felé. Alig lehetett kivenni, egy sötét folt hevert a sötét aszfalton, körül a sötét erdő és fent a sötét ég. A lány lassan közelített hozzá, lábujjhegyen, mintha attól félne, hogy felébreszti. Keresztben feküdt az úton, Hajnal jobbra ment, a fejéhez. Ekkor a kutya felnyögött, és a lány hátraugrott. Most már látta, hogy az állat szeme nyitva, az óriási fehér pupillák szinte izzottak. A kutya mintha megérezte volna a lány undorát, mert néhány erőtlen és szívfájdító nyögés után elhallgatott, csupán szeme tapadt Hajnalra.
     A lány kicsit közélebb merészkedett, és igyekezett felmérni a bajt. Nem látott semmi külsérelmi nyomot, ami meglepte. Nagy testű kutya volt, fajtiszta is talán, de a lány nem értett hozzá, csak annyit tudott, hogy látott már ilyet. Rövid, egyenes, fekete szőre volt, a lábainál és a nyakán alul barna foltokkal. Nyilvánvalóan nem kóbor jószág, fekete szőre csillogott még a sötétben is.
     - De akkor hogy kerültél ide?
     Aztán már tudta is a választ. Eszébe jutott a falu az erdő határában. Azért emlékezett rá, mert különösen megragadta a kis templom, frissen festett szikrázóan fehér falaival, vörös cserepekkel. Emberek igyekeztek befelé nagy vasalt faajtaján. Még meg is hökkent: esti mise? Talán valami halottért. Biztosan oda tartozott a kutya, abba a faluba, s megragadva a lehetőséget portyára indult.
     - Szegény kutyus - mondta, akárha nem is ő ütötte volna el. Bár még mindig nem volt biztos a kutya ellenségessége vagy barátsága felől, leguggolt hozzá. Már alig volt egy karnyújtásnyira tőle.
     Megcsapta az állati test szaga és melege, mely nagylelkűen sugárzott feléje a mélyülő hideg estben. Hajnal még tüzetesebben megvizsgálta a kutyát, lábait, testét, fejét, de továbbra sem látott semmiféle sérülést. Az állat hasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Valami mégsem lehetett rendben, hiszen a farka meg se moccant, és a feje se emelkedett fel; csak szemével követte a lányt, akárha megbabonázta volna. Már alig élt. És ekkor Hajnal észrevette a nyakörvet: egy keskeny, barna bőrcsík, melyet a kutya nagy fülei eddig elrejtettek.
     Lassan, nagyon lassan a nyakörvért nyúlt, vigyázva, hogy ne érjen az állathoz. Azt találta, amire számított: egy kerek biléta, rajta a kutya neve: Totó. Ekkor az állat felemelte a fejét és Hajnal keze után kapott. A lány elrántotta a kezét, de a hirtelen mozdulattól elveszítette egyensúlyát, és seggre ült a betonon. Pillanatnyilag nem érdekelte sajgó hátsója, sem az új és nem éppen olcsó ruha; kezét vizsgálta, van-e rajta harapásnyom. Nem volt. Beletelt pár percbe, mire lecsillapodott és megértette, mi is történt valójában. A kutya nem megharapta, hanem megnyalta a kezét. Hitetlenkedve nézett rá.
     - Buta kutya! Én elütlek, és te megnyalod a kezem? - Az állat csak nézte. A lány úgy látta, mintha moccant volna a farok, de a csóva nem jött össze. - Jézusom, ezt rendbe kell hoznom. - Talpra állt. Körülnézett, de senki nem jött egyik irányból sem. - Jól van - prüszkölt, majd a kutyához fordult. - Hazaviszlek. - Közelebb lépett. - Csak semmi harapás, Totó, oké? - A farok határozottan megmozdult. - Ezt igennek veszem. Huh. Akkor rajta.
     Lélegzetét visszafojtva a kutya fölé hajolt, karját alácsúsztatta és megpróbálta felemelni. Totó nehéz volt, akár az ólom, meg sem bírta mozdítani. Lihegve dőlt hátra, és félelméről megfeledkezve simogatta az eb fejét.
     - Rá se ránts, Totó... kicsit kijöttem a formából. Csak egy perc... koncentrálás kérdése az egész. Elég erős vagyok... Erősebb, mint Ágoston... Ágoston a férjem. Ha ő volna itt, csak állna fölötted, kezét csípőre téve. A mamlasz... Ja, nem is. Elfelejtkeztem a tokájáról. Szóval itt állna, egyik keze csípőn, a másikkal meg a tokáját simogatná... Na jó, nézzük újra.
     Ezúttal sikerült. A kutya nehéz volt - dög nehéz, futott át a fején -, de testének melege erőt öntött Hajnalba. Ahogy az autó felé ment, tántorgó léptekkel, az állat testének szaga megtöltötte az orrát. Nem volt kellemetlen; nehéz illat volt, mint az évtizedekig érlelt boré, fák, állati és emberi testek, simogató kezek emlékétől súlyos illat. A test minden egyes lépéssel nehezebb lett, és a lány már kezdett kétségbeesni, hogy sosem fog elérni a járgányhoz, amikor hirtelen eszébe jutott, honnét olyan ismerős neki ez az illat.
     Amikor három-négy éves lehetett, apja egy ideig sokat járta a vidéket, s sokszor csak késő éjjel ért haza. Hajnalt addigra ágyba parancsolták, de apja gyakran bejött, jóéjt puszit adni, s ő erre mindig felébredt. Nem is volt igazi ébrenlét, inkább olyan félálom, szemét se nagyon nyitotta ki, de érezte apja ölelését, borostás arcát az övé mellett. Őt lengte körül ez a nehéz illat, a napi munka, a távolság és fáradtság szaga, Hajnal nagyokat szippantott belőle, s már hanyatlott is vissza az álom karjaiba.
     Az emlék kapóra jött, segített elterelni gondolatait arról, milyen nehéz is a kutya. Elérte az autót, letette terhét, kinyitotta a hátsó ajtót, és beemelte a jószágot. A meghurcolt állat meg se nyikkant a procedúra során, és a lány már azt hitte, eltávozott, aztán meglátta, hogy a szeme nyitva van.
     - Sajnálom - lihegte -, de most már egyenesben vagyunk. Minden rendben lesz.
     Bezárta az ajtót, majd lihegve nekitámaszkodott, és homlokát hozzá-nyomta. A fém hűvös volt és harmatos. A hideg jóleső hullámban suhant végig a lány testén, kisimítva az izomcsomókat és ideggócokat. Kinyitotta szemét, és egyenesen a kutyáéba bámult. A pupillák mintha kitágultak volna. Már nem volt neki sok hátra.
     - Úgy sajnálom - suttogta, és fejét az ég felé fordította.
     Az égbolt ott volt és nem volt ott. Természetellenes, az évszakhoz legalábbis nem illő feketeséget látott, amely szinte tapintható volt. Ezen a baljós szőnyegen csillagok milliárdjai türemkedtek át, fényt mégse adtak.
     A szellő sürgetésére Hajnal abbahagyta a bámészkodást. Beszállt és elindult a falu felé. Valaki majd csak felismeri a kutyát, akkor bocsánatot kér, meg fizet is valamennyit - végül is minden kutyának megvan az ára, nem igaz? És kész. Az út kelletlenül araszolt előtte, a lány pedig keresgette a helyzethez illő szavakat. Közben az erdő mind különösebb lett. Szeme sarkából mozgást vélt látni, akárha a fák gyülekeztek volna, hogy felemelkedjenek a fekete égbe, de amikor egyenesen rájuk nézett, a világért meg nem mozdultak volna. Esküdni mert volna, hogy az életben nem járt még erre. Megállt.
     - Nyugi, Hajnal, nyugi - mondta fennhangon, a homlokát masszírozva. Hátrapillantott a kutyára. - Minden rendben, Totó? Többé-kevésbé? - El se akarta hinni, de a kutya pislogott egyet, mintha válaszolt volna. A lány nagyot nyelt. - Oké, figyelj, van egy jobb ötletem. Úgy látszik, messzebb laksz, mint gondoltam, úgyhogy... úgyhogy jobb, ha elviszlek magammal. Arrafelé tudom, hogy van egy falu, ott biztos van valami doktor. Ha embereken tud segíteni, egy kutyán is tud, nemde? Rendben? Rendben, Totó? - A kutya megint pislantott. - Ööö. Helyes. Kitartás. Megmentelek.
     Azzal megint megfordult, vissza az eredeti irányba, és rákapcsolt. Elfeledkezett minden félelméről, hogy nem szeret sötétben vezetni, hogy eléugorhat egy másik állat. Elfeledkezett arról, hogy nem szabad az út közepén vezetni; bár más választása nemigen maradt, mert ott volt viszonylag a legkevesebb bukkanó. Az órára nézett, de hiába, hiszen nem volt semmi támpontja azt illetően, hogy meddig furikázott ide-oda ebben az elvarázsolt erdőben. Ősidők előtti erdőben, mondaná Ágoston, intellektuális szemüvege fölött átpillantva. Hajnal egyszeriben teljesen élesen látta maga előtt férjét, ahogy vaskos könyvei fölött görnyed, hülye keleti teakotyvalékait hörpöli és várja a megvilágosodást. Annak idején pedig hogy odavolt rejtelmes kinyilatkoztatásaiért és axiómáiért, s valahogy mind zavaros és másoktól lopott ostobasággá züllött.
     Ekkor a világ hirtelen apró, ragyogó darabokra esett szét szeme előtt. Szaporán pislogott, de a jelenség nem szűnt meg, csupán a minta változott, akár egy kaleidoszkópban, fantasztikusnál fantasztikusabb alakok formálódtak, melyeknek semmi közük nem volt a valósághoz. Rátaposott a fékre. A kocsi nagyot zökkenve állt meg, és a lány gyorsan megtörölte könnyező szemét, hogy megnézze, mi van utasával, közben meg összevissza beszélt:
     - Ne haragudj, Totó! Elfeledkeztem rólad. Tisztára becsavarodtam. Olyan ez az este... nem is tudom, olyan valószínűtlen... Sajnálom...
     Amikor végre átlátott a szeméből patakzó könnyfüggönyön, benne akadt a szó. A kutya már nem élt. Szája nyitva, hosszú, bíborszín nyelve a hátsó ülésen összegyűlt nyáltócsába lógott. Halott. Hajnal érezte, hogy gyomra megmoccan, kiugrott a kocsiból, és az árokhoz szaladt. Mindent kiadott magából, de a görcs oly erős volt, hogy két kézzel kellett markolnia a harmatos talajt, nehogy eldőljön. Aztán még úgy maradt, tűnődve, mit is kéne tennie. Majd egy gondalat jutott eszébe. Visszament a kocsihoz, és elővette mobilját. A számot meg kellett keresnie a noteszában, mert a mobiljában nem szerepelt, ezer éve nem tárcsázta. Keze újfent remegni kezdett és szaporábban szedte a levegőt. Szájában még érezte az epe ízét, de már nem tette le, egyik kezével zsebkendőt keresett zsebében, közben várta, hogy felvegyék. A hangot meghallva elsápadt, de csak egy rögzítő volt az. Ez meglepte, és kis híján letette, de mire elhatározta magát, a szöveg már lejárt és bekapcsolt a magnó.
     - Apa - kezdte, de hangja megbicsaklott. Megköszörülte a torkát, és újra kezdte. - Apa, én vagyok. Hajnal... Biztos meglep, hogy hirtelen felhívlak... csak úgy a derült égből meg minden... de eszembe jutottál... nem mintha máskor... beszélnem kell veled. - Elhallgatott. A hideg ellenére izzadtság folyt a tarkóján. - Igazad volt. Az elejétől fogva. Sajnálom. Nem hallgattam rád, mert a magam ura akartam lenni. Azt hittem, már tudok vigyázni magamra. Te... mindig olyan határozott voltál. És én utol akartalak érni. Olyan ostoba voltam. Ostoba liba. Ágoston nem hozzám való és nem is volt soha. De szükségem volt rá, hogy... felnőttnek látsszak. A magam szemében. - A kutyára pillantott. A döglött kutyára. - Azóta is csak hibát hibára halmozok... Persze ezt nem így akarom elmondani... szóval majd hívlak még. Hívlak. Szia, apa.
     Ahogy letette a telefont, kirázta a hideg. Az éjszaka már leszállt, a barátságos szürkület végleg tova lett, ez a sötétség nem ígért semmi jót. De még nem menekülhetett, még valamit el kellett intéznie. Rövid keresgélés után a csomagtartóból kivett egy kis ásót, amit a mindig előrelátó Ágoston tett be - ha netalántán történne valami -, majd a kutyát kiemelte a hátsó ülésről, és megindult az erdőbe.
     Egy pillanatig űgy tűnt, hogy a fák fala nem engedi be, de aztán utat nyitottak neki. Hajnal lassan haladt előre, lassan és kábultan, akár egy álomban. A reflektorfény egykettőre elenyészett, szuroksötét vette körül, nem volt értelme az utat kémlelni, hát csak előre nézett, és hagyta, hogy a lába meglelje a maga helyét a lenti semmiben. Gallyak kapaszkodtak a hajába, ágak állták el az útját, de ő csak ment. Nem elhatározás vagy makacsság kérdése volt, ezek a földi hóbortok már lefoszlottak róla. Csak lépdelt a kutyával a karjaiban. Ezúttal már a súlyát sem érezte, semmit nem érzett igazából.
     Kiért egy tisztásra. Nem is tisztás volt, csupán a fák álltak odébb, szabadon hagyva egy kört, koronájuk boltívszerűen hajolt fölé. Csend uralta. Nem tisztás volt, szentély. Tökéletes hely Totónak. Hajnal letette a kutyát, és lecsüccsent mellé. Körülnézett, és a harmatos levelek és fűszálak visszanéztek rá, mint megannyi szentjánosbogár.
     A lány megsimogatta a kutyát. Szőre sima volt, szinte selymes. A testmeleg gyorsan elenyészett a hűvös légben. Hajnal felemelte az ásót, majd letette, és puszta kezével markolt a földbe. Puha volt, zsíros és hideg. Egyik kezével a kutyát simogatta, a másikkal a földet gyúrta. Nem akaródzott ezt a pompás testet eltemetnie. Felnézett a fák boltozatára, és mélyeket lélegzett a metszően tiszta levegőből. Ima után kutatott gyermekkori emlékei között, várta, hogy a szavak előjöjjenek, s csak ült, a harmat pedig, akár egy hűvös és csodás balzsam, lassan belepte testét.