Semmi jel
 

Egymással szemben, már csak kétfajta ösztön,
semmi más, tehetetlenül attól, hogy
ez még ebben az életben történik mindig.
Részint a buszpályaudvar falai, műmárvány
borítással, húgytól sárgállva, és az Utasellátónak
az üvegpultja, háttérként, részint a "túl-
dimenzionált égbolt", a busz visszapillantótükre,
műszerfala, és a nyitott ajtóban utolsóként te.
Igénytelenül, mint ahogy szerettél volna lenni
általában, hosszú fúgába csapott, kiforduló
vakolat; hanem hát, szavad ne feledd,
semmi épületes...! Egymást vigasztalni
azzal, hogy a kéjelgés egyébként is hülye szó,
nem jut eszetekbe, hál’isten, viszont az annál
inkább, hogy az örömérzet meg lepra egy
intelligenciára vall; hogy az amolyan ikonforma,
van benne valami az irgalomból, amit ti nem ismertek.
Nem szeretnétek ismerni. Csak ne legyen
semmi vád; legyen akkor már egyszerű megcsalatás, ha
el kell utazni, ha menned kell, ha majd újra
találkoznotok kell. Azt mondod, a tenger halk volt,
nem hullámzott, és semmi szín alatt mindössze
nyitott és zárt. Nyitott és zárt. Kezed a buszajtó
kilincsén, mikor egy pillanatra megbillen
a távolság köztetek. Talán túl szép volna így,
ebben az egyenletes váratlanságban. Nem múlik
rajtad, gondolod, széptől, csúftól bármikor
úgymond végképp’ kimerülsz, csak hazudni ne,
azaz akármit se mondanod ne kelljen.
Mindjárt mondanod kell, hogy hová, és
érteni kell az árát, különben muszáj leszel rákérdezni.
Van ebben a gyámoltalanságban valamiféle
perverzió; a halálravált, mint különös gourmand, de
egyik sem természetesen, tárgyszerűbb
ennél -, a tűréshatáron a terülj, terülj, asztalkám!
Mielőtt megvetnéd, ki nincs veled, kinézel
az ablakon. Egy pillanatra olyan érzésed támad,
mintha vendéget várnál, külső segítséget.
Hogy együtt semmisítsetek meg minden bizonyítékot.
Semmire - semmi jel. Nincs visszaút.