A harmadik kötet 1931. január elejétől 1938. december 30-ig, nyolc esztendőből közöl 490 levelet. Az eligazodást a levelek labirintusában most is a Bevezetés könnyíti illetve teszi lehetővé: "E nyolc év alatt Fülep Lajos mindvégig Zengővárkonyban élt. Magántanári habilitációjának megerősítése után, az 1931-1932-es tanév második szemeszterében tanítani kezdett a pécsi egyetemen, hetenként többször is bejárt Pécsre, elsősorban egyetemi előadásait megtartani; egy ideig részt vett az akkoriban megalakult Janus Pannonius Társaság ülésein, munkájában is. Utóbb, 1934-ben, előadást tartott a felsőbaranyai, tehát nem a saját egyházmegyéjének lelkészei előtt az egykéről.
     Pesten mindössze kétszer járt a nyolc év alatt, akkor is csak két-három napot töltött ott. 1931-ben megismételte - felkérésre - pécsi magántanári próbaelőadását a Református Teológiai Akadémián, 1935-ben pedig esperese társaságában a Tolnai Egyházmegye papságát képviselte az Egyházkerület évi közgyűlésén.
     Az egyke-kérdésről 1934-ben előadott Sárospatakon is az Országos Református Theológus Szövetség nagygyűlésén, Balatonszárszón pedig a Soli Deo Gloria protestáns ifjúsági szövetség által rendezett konferenciák egyikén.
     Sárospatakról hazatérőben három napot Felsőgödön Németh Lászlónál töltött, akivel már hónapok óta együtt szerkesztette a Választ, amelynek első száma már kikerült a sajtó alól, amikor Fülep Lajos és Németh László több havi levelezés után személyesen is megismerkedett egymással.
     1935-ben és 1936-ban két alkalommal a közeli Harkányba utazott néhány heti fürdőzésre.
     Helyhez kötöttségének két fő oka volt: szűkös anyagi helyzete és rossz egészségi állapota." (III, 17.)
     A Bevezetés mindkettőt szakszerűen összegezi; vázol továbbá a két országos visszhangot keltő mozgalomból, az egyke-kérdés körül megindultból és a Válasz indulásából annyit, amennyi FL szerepének a megértéséhez előzetesen és elengedhetetlenül szükséges. A részletek a vonatkozó levelek utáni eligazító jegyzetekre maradnak. Amint itt kerülnek sorra a régi s az újabb barátságokat-kapcsolatokat megvilágító jegyzetek is, komplex egésszé, folyamatosan olvasható elbeszéléssé és történetté fűzve egybe az idő szálán az egymás után sorjázó leveleket. Ezekkel a Csanak-jegyzetekkel lesz a Fülep-levelezés olyan korszakba-bevilágító mikrohistóriai műremek, mint amilyen a múlt század végén s a századfordulón az Antonio Favaro féle Galilei-levelezés kiadása volt.
     A kötet első levelét Mollináry Gizella írta, aki Papini Krisztus történetéhez írt előszavából figyelt fel FL-ra. A második levél Lycki zu Eulenburgtól származik: "Mein lieber alter Fülep! Es hat mich ja so gefreut nach so langer, langer Zeit von Ihnen durch Mary zu hören. Ja, was hat das Leben aus uns allem gemacht! Oder haben wir es gemacht?" A levél kedves, meghitt hangja a fordításon keresztül is áthallik; a jegyzetek pedig a jelen kötet kontextusának megfelelően újból bemutatják Augusta zu Eulenburgot ("akit családjában Lyckinek becéztek") és összefoglalja megismerkedésük történetét FL-sal. Ugyanígy Mary von Poellnitz, Augusta zu Eulenburg barátnője is részletes jegyzetet kap, s a levél a jegyzetekkel felidézi a Nagy Háború előtti itáliai szép napok emlékét, az I. kötetből. A harmadik levél, mintha csak "szerkesztve" lenne, ezzel az emlékkel szembesíti a jelen honi nyomorúságát. FL számol be a levélben Elek Artúrnak a nyomasztó anyagi gondjai miatt erősen várt Baumgarten-díj el nem nyerése miatti csalódottságáról, rossz egészségi állapotáról, s pár szóban a pécsi magántanárság körüli hercehurcáról. Az egész levél huszonnyolc sor; öt sűrűn nyomtatott oldal dokumentálja és érteti meg a körülményeket, a Baumgarten-díjtól a magántanári habilitálás útvesztőiig. (25-30.) Ezek a jegyzetek vázolják fel a hátteret és a hivatali összefüggéseket az Elek Artúrnak később részletesebben beszámoló levelek panaszai mögé: "Habilitacio? Hát kellett ez nekem? Vén fejjel belelovaltatni magam ilyen kalandba s abba a csordába kívánkozni! Azt, úgy tudom, megírtam, hogy próba-előadásom után - melyet még most is magasztalva emlegetnek állítólag még legádázabb ellenségeim is - a tanácsnak kellett volna elintéznie azt, amiről azt mondták, csak formalitás, t.i. hogy fölterjeszt a miniszterhez megerősítés végett. Nos, ebből a »formalitásból« olyan »lényeg« kavarodott, melynek még ma sincs vége. Az idei rektor s a prorector, két ádáz klerikális, mindent elkövetett, hogy a dolgot teljesen elgáncsolja. Végül most, 25-én, a tanács letárgyalta a dolgot s egy szavazat többséggel kimondta, hogy akceptálja és felküldi megerősítés végett. Értesülésem szerint azonban az ellenzék nem nyugszik bele s odafönt is mindent megmozgat majd, hogy a miniszter ne hagyja jóvá a habilitációt. Barátaim ugyan szintén mozognak, de engem is biztatnak, hogy már most én is tegyek meg mindent odafönt, hogy ha már nagy nehezen idáig jutottunk, s idelent minden akadályt leküzdöttünk, az utolsó lépésnél el ne bukjunk. Ils ont beau dire - mit tehetek én odafönt? Hogy férkőzzem én Klebelsb[erg]hez? Nincs nekem ott senkim, aki szólhatna neki. S így aztán a vége csakugyan az lesz, hogy - semmi se lesz belőle." (33.) S még ugyanazon napon, 1931. II. 27-én írt Ravasz püspöknek: "Magántanárságom ügyében vagyok ismét kénytelen Főtiszteletűségedhez fordulni. Előre bocsátom, magamtól nem tenném, mert restellem, de Tolnai Vilmos bölcsészeti dékán és [Halasy-] Nagy József professzor ezt kívánják tőlem s annyira lelkemre kötötték, hogy nem tudnék mit felelni nekik, ha nem tenném meg." (34.)
     Újra előkerül a régi vád, a kommün alatti professzori kinevezés "bűne"; úgyhogy külön részletezi a püspöknek: "Kinevezésem már jóval a Károlyi-féle forradalom előtt szorgalmazták néhányan, pesti professzorok; 1919. január elején, tehát csaknem 3 hónappal a kommün kitörése előtt, kaptam Rómába a hírt, ahol éppen propaganda-ügyben voltam, hogy kineveztetésem megjelent a napilapokban, hazaérve érdeklődtem, azt az információt kaptam, még nem történt meg, de »folyamatban van«; [...] Közben kiütött a kommün. Az egyetemre már nem is gondoltam. Vagy el kellett volna mennem a közokt.[atásügyi] népbiztosságra s azt mondanom, ha kineveztetésem még mindig »folyamatban van«, hagyják abba? Aki emlékszik még azokra az időkre, tudja, hogy ez még gondolatnak is képtelenség. De meg különben se tudtam, hogy még mindig »folyamatban van«. Májusban aztán egyszerre csak megkaptam a kinevezésem Lukács György aláírásával, akihez két évtizedes barátság fűzött, még abban az időben, amikor híre se volt kommunizmusnak s amikor bárkiről inkább föl lehetett tételezni, hogy valaha kommunista lesz, mint Lukácsról (a Hitelbank igazgatójának fia, németül sose írta nevét »von« nélkül, rettenetesen lenézett mindent, ami politika stb. s csak filozófiai - főleg metafizikai és etikai téren dolgozott). A kommün alatt Lukáccsal, aki nyakig benne volt a dologban, nem érintkeztem, de a bolsevizmusról való fölfogásomat ismerte, mert voltak, akik megmondták neki. Úgy látszik, ő ezzel nem törődött; különben is olyan szakra neveztek ki, aminek semmi köze se volt a kommunizmushoz. A kinevezést közöltem Petri püspökkel, Praznovszkyval s a külügyben más kollégáimmal. Egybehangzóan mind azt mondták, el muszáj fogadnom. Talán 3 előadást tartottam, Dantéval kapcsolatban assisi Sz[en]t Ferencről, olasz nyelven, 6-8 hallgató előtt (úgy emlékszem, leginkább fiumeiek voltak, más aligha tudott volna úgy olaszul). Egy.[etemi] tanári fizetést nem vettem föl, júniusban elmentem nyaralni s csak pár nappal a kommün bukása után tértem vissza Pestre. A külügyben úgy igazoltak, hogy még csak meg se kérdeztek; II. lelk.[ész] képesítő vizsgám előtt, 1920. szept.-ben mindenről be kellett számolnom, ott is rendben volt. A külügyminisztérium még ez után küldött ki fontos és bizalmas küldetésbe, a legmesszebb menő meghatalmazással, hogy hogyan feleltem meg nekik, hivatalos iratok tanúsítják.
     Minderről még sok részletet mondhatnék, de attól tartok, már így is túlságosan igénybe vettem Főtiszteletűséged türelmét és idejét. Hiszen kétségtelen, ha nem volnék református s hozzá még pap, azok az urak épp oly buzgón sürgetnék a megerősítést, mint ahogy hátráltatni igyekeztek." (37.)
     A püspök teljes hivatali tekintélyével kiállt papja mellett, mégis majd egy évbe tellett, amíg barátai gratulálhattak Fülepnek magántanári kinevezéséhez, ő pedig elégedetten nyugtázhatta a püspöknek: "A pécsi bölcsészeti kar, úgy látszik, nem ok nélkül harcolt a megerősítésért, nyilván valóban szükség van óráimra s hiányt pótolnak: hallgatóim száma már meghaladja a 70-et s heti 5 órán (egy napra téve), tehát valósággal ordinariusi óraszámmal tanítok. S az érdeklődés még egyre nő, dékáni engedéllyel még most is minden órán újak iratkoznak be. Az eredménnyel tehát meg lehetek elégedve, így igazán érdemes foglalkozni a dologgal. A kar részéről is a legnagyobb figyelmességet tapasztalom." (103-104.) Azt azonban megint csak a jegyzetekből tudjuk meg, hogy milyen diplomáciai manőverekre és alkukra kényszerült a kar a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériummal. "A megerősítés mindezen alkudozás ellenére sem született meg. A pécsi egyetem bölcsészettudományi karának 1931. XII. 9-i ülésén Halasy-Nagy ismét felszólalt és kérte a kart, sürgessék meg a minisztériumban FL habilitációjának megerősítését.
     Végül Vargha Damján az 1931-32-es tanév dékánja vette kezébe az ügy elintézését, s egy és egynegyed éves huzavona után megszerezte a jóváhagyást. A határozatot az 1932. II. 18-i kari ülésen mutatta be, nyomtatásban a Hivatalos Közlöny 1932. II. 15. 4. sz. 29. lapján jelent meg." (30.) "Az utolsó lökést - írta FL II. 11-én Ravasznak - mint értesülök, Vargha Damján, az idei dékán (pedig cisztercita) adta meg neki, aki nemrég személyesen és energikusan mondta meg a minisztériumban, hogy nem tűrik tovább a halogatást. Kb. másfél hónappal ezelőtt az ügyben a kar egyhangú határozattal dörgedelmes fölterjesztést küldött a miniszterhez, de úgy látszik, még az se volt elég, még Vargha külön közbelépése is szükséges volt a jogi kari klerikálisok akciójának leszereléséhez. A civil urak ezúttal is pápábbak akartak lenni a pápánál." (98.) II. 14-én gratulált Révész Imre, az egyháztörténet professzora a debreceni egyetemen: "Adja a kegyelmes Isten, hogy mielőbb jöjjön utána a rendes tanárság is, amelyet oly régen és oly nagyon kevesekhez hasonlóan megérdemelsz. Ha a pécsi egyetemet a szanálás komoly veszedelme fenyegetné, ideje volna mielőbb Debrecen felé gravitálnod, hol oly nagy szükség volna rád." (99.) Megint a jegyzetekből tudjuk meg, hogy "az 1932-/33-as tanévben részben takarékossági, részben kultúrpolitikai szempontokból felmerült a vidéki egyetemek valamelyikének megszüntetése vagy egyes karok összevonása. A pécsi egyetem megmentésére széles körű akció indult a város vezetői részéről, amely sikerrel járt."

***

A Levelezés szépen mutatja az egyetem szerepét és jelentőségét a város életében csakúgy mint a FL-éban. FL született professzor volt; még prédikációi is valószínűleg teológiai előadásokként értékelhetők leginkább. Lelkes tanítványok kis csapata gyűlt köré, olykor lángelmék is, mint Weöres Sándor. FL nagyon sokra becsülte az egyetem szerepét és rangját a szellemi életben vagy inkább tán a tudományos munkában; szépen dokumentálja ezt Tolnai Károlynak 1933. VIII. 13-án írt válasza a VIII. 8-i levélre, amelyben Tolnai közölte, hogy lemondott hamburgi magántanárságáról és "kiment" Párizsba: "Minthogy lemondásomban megírtam, hogy »politizált« egyetemen nem tartok előadásokat - a németek nem engedik meg, hogy német folyóiratban közölhessek ezentúl tudományos cikket!" (188.) "Kedves Carlo - írja FL -, nagyon nyugtalanít és türelmetlenül vártam hírt Magától, mert mindig attól tartottam, meg fogja tenni - amit meg is tett. Okait nem magyarázza s ezt jól teszi - úgy is tudom és értem őket. Mégis marhaság, amit csinált, mert mi a fene köze van Magának a politikához s ahhoz, hogy az egyetem »politizált«-e vagy nem. Magának azt se kéne tudni, hogy világ van a világon, hanem csinálni a Maga dolgát. Minden egyetem mindig »politizált« valamilyen irányban, csak egyszer jobban érzik, mint máskor - ha meg akarja várni a magának megfelelő politikai irányt, akkor várhat pár ezer évig, föltéve, hogy a kínaiak nem intézkednek előbb. Szeretném tudni, mik a tervei s kilátásai. Mert hogy Páris kedvesebb, mint Hamburg, elhiszem, de művészettörténetet mégis csak Németországban csinálnak -, s ha terhesek voltak az előadásai, könnyíthetett volna rajtuk - a mostani őrültség pedig csak el fog múlni egyszer, még se lehet, hogy 65 millió permanens dühöngésben leledzen. Magának pedig, hiába, katedrára van szüksége. Anyagi viszonyait nem ismerem, lehet, hogy anélkül is meg tud élni s dolgozni - de azért a katedra mégis csak jó, mert hozzá köti valamihez és koncentrálja. Szerintem pedig csak a német katedra az igazi katedra. Dehát ezen most már hiába elmélkedni. Legalább másutt vethetné meg valahol a lábát." (189.)
     A pécsi egyetem - mint akkoriban mind a magyar egyetemek - forschriftos német egyetem volt, szabályos katedrákkal. S néhány évi rendszeres előadás után FL joggal úgy érezhette, hogy a nagy mű az előadásokon lényegében elkészült, csak egy kis gondtalan szabadság kéne még a leírásához illetve kidolgozásához. Egy anyagi gondoktól és hivatali kötelezettségektől - de nem föltétlenül előadásoktól - mentes esztendő, amilyen német kollégáinak, s itt is az ordináriusoknak, rendszeresen járt. FL-nak azonban az ordináriusi óraszámmal viselt magántanárság a lelkipásztori munka és gondok mellett folytatott elfoglaltság volt. Az épp hogy csak elült Kajdi-ügy szennyes hullámai, az ügy által szinte a lehetetlenségig megnehezített gyülekezetépítés napi feladatai, az egyre növekedő egyházi adminisztráció absztrakt és abszurd papírosmunkája, a részben természetben kapott papi árenda elértéktelenedése és eladhatatlansága a nagy válságban, a könyvtár befogadására és a barátok fogadására - akikhez immár az egyetemi hallgatók közül is felsorakoztak - alkalmassá tett parókia építési költségeire felvett kölcsön visszafizetésének nyomasztó terhei, aminek a könnyítéséhez a hűséges Elek Artúr és később a régi barátságot felújító Kárpáti Aurél hiába próbált Baumgarten segélyt vagy legalább szabadkőműves-támogatás kieszközölni, s mindehhez az ezekhez járuló - vagy ezek által is okozott - betegség sokszor hetekre-hónapokra megbénító periódusai: ha valami, hát nem az szorul itt magyarázatra, hogy miért nem vetett többet papírra FL a tervezett nagy műből, hanem az, hogy hogyan tudta egyáltalában életben tartani magában az igényét és a gondolatát.
     Meglehet sokat segített a még idejében jött katedra, és általában az egyetemi tanárság, a maga formális és informális nexusaival. Kollégáival a Levelezés tanúsága szerint jó viszonyt tartott fenn, ki-kijárogattak hozzá Várkonyba; Kerényi kinevezésével pedig kollégái körében is megtalálta a barátot. "Kerényi Károly (1897-1973) klasszikus filológus, vallástörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1934-től a pécsi egyetemen klasszikus filológiát és ókori történelmet adott elő, ez időből datálódik FL-sal való barátsága. 1941-1943 között a szegedi egyetem professzora és a budapesti egyetem magántanára volt. 1943-ban Svájcba emigrált, ahol a zürichi egyetemen tanított. Vendégtanár volt a bonni, oslói, római, zürichi és genovai egyetemeken. Szerkesztette a Műhely és a Pannonia Könyvtár c. sorozatokat, részt vett a Pannonia c. pécsi folyóirat szerkesztésében", közli nevének említésekor egy Tolnay Károlynak írt FL levélnél tömören és sokatmondóan az 1179/4 jegyzet.
     Kerényi kiemelt helyet foglal el a III. és IV. kötet leveleiben és jegyzeteiben; a régi nagy barátok, Elek Artúr és Kner Imre mellé sorakozik fel. De a levelek a többiekkel is állandó és elég intenzív munkakapcsolatra utalnak. Fitz Józseffel, az Egyetemi Könyvtár tudós igazgatójával könyvek kölcsönzéséről és visszaküldéséről, valamint hallgatói pályázatokról le-velez; Halasy-Nagy Józseffel állandó és majdnem baráti a kapcsolata, bár filozófiai nézeteivel nem igen értett egyet, ami viszont kollégáját láthatóan nem zavarta. Inkáb az embert becsülhette Tolnai Vilmosban is, mintsem a tudóst. Mindezt persze a levelekből inkább csak gyanítani lehet; ami különben önmagában is zavartalan kollegiális együttműködésre utal. Tolnai Vilmos kérésére FL még előadást is vállalt a Janus Pannonius Társaságban, igaz, hogy nyomban meg is bánta. "Az előadás címét már megírtam Tolnainak - írja 1932. VI. 2-án Fitz Józsefnek -, kívánságodra itt is közlöm: »Szent Ferenctől D.H. Lawrence-ig«. Ha előre tudtam volna, hogy a 20-25 perchez ragaszkodni kell, nem vállalkoztam volna. É mai piú. Nem vagyok barátja az irodalmi cabaret-nek." (111.) A részletek megint a Csanak-jegyzetekből tudhatók meg: "FL a Janus Pannonius Társaság 1932. VI. 10-i évadzáró ülésén tartott előadást a megyeháza dísztermében. Az elnöki megnyitó után Kastner Jenő A humanizmus és a régi magyar irodalom című előadása, majd Illyés Gyula 5 verse következett a költő előadásában. Ezután hangzott el Fülep Lajos előadása, s végül Villányi Andor olvasta fel Legenda című novelláját. Az előadás szövege nem maradt fenn FL hagyatékában. A Pécsi Napló 1932. VI. 11-i beszámolója (3. p.) a hallgatóság mindvégig tartó feszült figyelméről ír, s ígéri, hogy még visszatér az előadás részletezésére, erre azonban a következő két hétben, de valószínűleg utóbb sem került sor." (110.)

Az előadás alkalmából találkozott FL Illyés Gyulával. Az ülés után "együtt utaztak Zengővárkonyba, ahol Illyés péntek éjjeltől VI. 12-ig, vasárnap estig maradt". (Lásd 867/2. Már másnap írt FL-nak: "Fájó szívvel bár, de szerencsésen hazaértem, s csak most érzem igazán, hogy milyen jól is éreztem magam Várkonyban. Kicsit még álmos vagyok, de mennék máris vissza, ha rajtam múlna. Járj ki mégis valami jó stallumot számomra, kedves Lajos bátyám! Csak így mernék még egyszer odaindulni, mert mindenképpen ott ragadnék, ha még egyszer betenném a lábam hozzátok." (111-112.) FL VI. 15-én válaszol: "igen örülök, hogy »jól érezted magad« nálunk (voilá du travail pour la nouvelle académie) s utólag megvallom, én erre számítottam is. S főképp azért is írok, hogy ezt megmondjam Neked. T.i. már évekkel ezelőtt megéreztem, hogy találkozni fogunk - hogy’ s mint, azt nem tudtam, nem is gondoltam rá, akkor még azt se tudtam, hogy J.[anus] P.[annonius] Társaság lesz valaha a világon s még kevésbé álmodtam, hogy tagja leszek (elveim ellenére - de társadalmilag kötelezetten), s csak azt tudtam, valahol nemsokára találkozunk, mert nekünk egy s más mondani valónk van egymásnak. Keresni az alkalmat nem kerestem, nem jó erőltetni az ilyesmit, magától kell jönnie (voilá de nouveau) - csak úgy jó minden, ahogy rólunk odafönt elvégzik. Én legalább eddig azt tapasztaltam, hogy amit magam csináltam, mind balul sült el. Szóval, ez a dolog azért volt jó, mert az Isten is így akarta." (112.) A "nouvelle académie" jelentéséről megint a jegyzetek igazítanak el: "Utalás FL és Illyés Gyula tréfás tervére, hogy az írók magyar tudását előmozdító »akadémiát« létesítenek Zengővárkonyban." Ld. 868/2. FL és Illyés egyaránt magukat tartották a romlatlan magyarul tudás őrzőinek, azért Illyés francia nyelvű válaszában a jellegzetes évődő hangon túl bújkálhat némi sértődöttség is: "Maitre trés Honoré, mon cher Ami, En but d’éviter toute offence et lésion á notre chére langue maternelle, je me sers de cet idiome négligeable dont les blessures ne nous touchent pint..." (113.) A levél - amelyet mint minden előforduló idegen szöveget gondosan lefordít Csanak Dóra - különben nem szűkölködik köszönetben a szíves látásért és elismerésben FL nyelvőrző kompetenciája iránt, de a FL levelét átható, s nála egészen kivételes odaadó és feltárulkozó hangnak nyoma sincs benne. Hasonlóképpen udvariasan kitér FL sürgető hívása elől is. "A legnagyobb örömmel mennék vissza akár azonnal is, a feleségem pedig még nagyobb örömmel kísérne el, minthogy borjút és marhát csak a hentesnél látott eddig, de egy eltűnt nép közmondása szerint: ember tervez, Isten végez. Már elígérkeztünk arra a néhány napra, amennyi szabadságom lesz." (114.)
     A levelezés egy év múlva folytatódik, amikor Illyés elküldötte frissen megjelent verskötetét, az Ifjúságot, és FL megköszöni: "nagyon örülök, hogy ránkgondoltál. Azt hiszem, azt is kitaláltad, hogy ezt a versed mindenképpen remeknek tartom. Bár jól ismertem, naponta gyönyörködve olvasom, itt van a kezem ügyében. Hanem - más semmi? Hát a jövetel? A Várkonyért fellángolás szalmaláng volt? Ne felejtsd el, itt mindig tárt karok várnak Benneteket." És még ugyanazon a napon, 1933. VI. 9-én Kner Imrének írt levelébe beszövi: Illyés »Ifjúság«-át olvasta? Nemrég küldte meg nekem, de a Nyugatból már ismertem. Nekem nagyon tetszik. Végre, ennyi idő után, valami igazi." (181.)
     Most már Illyés elfogadta a meghívást, s a FL és barátai között szokásos "alkudozások" után - amikoris FL azt bizonygatta, számszerű adatokkal, hogy milyen hihetetlenül kevésbe kerül a vendéglátás - feleségével elutaztak Várkonyba. "Illyés Gyula - írja FL Kner Imrének 1933. VIII. 26-án - itt volt a nyáron pár hétig, megismertettem vele a Maga dolgait (el volt ragadtatva tőlük) s megtanítottam arra (egy kicsit), mi a tipografia. Lelkes hívet szereztem benne Magának. Ha még mindig azt vallja, amit régen, hogy szereti könyveit jó helyen tudni, s nincs terhére a dolog, elküldhetné neki a Kner-klasszikusokat, nagyon boldoggá tenné vele. (I. Eszék u. 18. III/4.) Egyébként újra figyelmébe ajánlom az Ifjúságot - olvassa el, nagyon szép. Ez az ember ma a legtehetségesebb poétánk." (192.)
     Feltehetően ez a várkonyi nyár volt FL és Illyés barátságának utolsó zavartalan pillanata. Épp ezzel is segíthette tán előkészíteni a következő pillanatot, melyben a barátság kiállta, ki kellett állania a legnagyobb emberi és politikai tehertétel próbáját.
     A történteket sokszor és sokféleképpen elbeszélték; a lényeget tömören összegezi Csanak Dóra a Bevezetésében (18) és a vonatkozó levelekhez írt jegyzetekben. De talán FL ismeretlen újságcikkét közlő tanulmánya (Ars Hungarica 94/1:164-171) alapján követhető legjobban a levelek sorrendje, illetve érthető meg a két barát konfliktusa, valamint az, hogy miért vált 1933-34-ben hirtelen országos kérdéssé az egyke, s mi volt ebben FL szerepe. "Az egykéről írt cikkei, nyilatkozatai alapján korábban is ismert volt Fülep Lajos szerepe a húszas-harmincas években, de hogy ez mennyire kulcsszerep volt, az részleteiben levelezése ezen időszakának megjelenendő kötetéből derül csak ki igazán." A levelek alapján röviden összegezi Cs. D. FL és Illyés kapcsolatát a Janus Pannonius Társaság ülésén történt találkozásuktól az Illyés házaspár zengővárkonyi nyaralásáig. "Ottléte alatt Fülep sokat beszélt neki az egyke okozta pusztításról, ő pedig arra biztatta házigazdáját, írja meg az elmondottakat s felajánlotta, rábeszéli Babitsot, adja közre a cikket a Nyugatban. Hazatérése után azután őmaga megírta és a Nyugatban publikálta Pusztulás című cikkét, amelyben írt házigazdájáról és a nála töltött időről." A cikk a Nyugat 1933. IX. 1-15-ig számában jelent meg; Illyés IX. 5-én írt FL-nak: "Kedves Lajosom, először is bocsásd meg, ha a Nyugatbéli cikkben kicsit bizalmasabban foglalkoztam személyeddel; úgy írtam, ahogy éreztem s szerettem volna, ha irántad való szeretetem és nagyrabecsülésem kivillan a sorokból." Aztán beszámol a cikk nagy sikeréről, ismerteti a Nyugat-ankét tervét és a felkértek névsorát, s kéri FL-t, Babits nevében is, hogy szóljon hozzá, "lehetőleg röviden". S végül a maga szerepéről: "Most magam is igyekszem fölcsapni publicistának, már írtam is egypár cikket a Magyar Hírlapba s azon vagyok, hogy ott is helyet kapjon ez a dolog.
     Láthatod, kedves Lajosom, hogy az idén sem távoztam lelki batyu nélkül tőletek s a magam képességei szerint rajta voltam, hogy valamit csináljak. Érzem azonban fogyatékosságomat s kérem a te segítségedet. Te vagy ebben a legbeavatottabb, neked kellene irányítani a hadjáratot, vállalni a vezérséget." (194-195.)
     FL IX. 13-án válaszolt Illyésnek; előtte azonban írt Elek Artúrnak, aki nemrégiben ment haza Pestre várkonyi vendégeskedéséből. A levél nem maradt fenn, csak Elek IX. 11-én kelt válasza: "Illyés Gyula cikkét hogyne olvastam volna. Nagy sikere volt írói körökben; sokat beszéltek róla. Én Gellérttel és Babits-csal is. Gellért mondja, hogy a fiú valósággal kétségbeesetten került haza: mély levertségben -, annyira veszettnek látja a magyarság sorsát (M.[onsieur] le communard! - teszem hozzá én). Ilyen nagy hatással volt reá mindaz, amit magától hallott. Viszont így meg érthető, hogy azt mondta el, amit Várkonyban tudott meg. Annyira magáévá tette a maga fejtegetéseit és adatait, hogy úgy mondta el, mint a sajátját. Minthogy ügyről, mégpedig nem kicsi ügyről és ennek szolgálatáról van szó, úgy érzem, hogy az idézőjelek elhagyását meg kell bocsátani neki. Nem hinném, hogy bármi olyan motívum is motoszkált volna benne, amit rosszra lehetne érteni. Fiatal ember, lelke van és fel tud buzdulni. A tanítványok, amíg fiatalok, többnyire úgy szokták, hogy a tanítónak magukévá tett gondolatait mint a magukét öntik ki, rosszhiszeműség nélkül. Nem tudom persze, hogy mit ír a levélben, melyet maga nem-őszintének mond. Mindenesetre örülök, hogy nem sietett válaszolni neki. Arra ráér később is.
     Egyébiránt Babitsot (szegényt nagyon szomorú állapotban találtam: két napig a veseköve gyötörte s utána többnapos elállíthatatlan fejfájás. Nagyon sápadt, az arca beesett, a vonásai mélyen árkosak) nagyon föllelkesítette a cikk. Maga a téma izgatja. Azt mondja, Tolnát, Baranyát ifjúkorából jól ismeri, s a németség elterebélyesedését már akkor fájdalommal észlelte. Annyira pesszimista, hogy szerinte még ő meg fogja érni a magyarság teljes elpusztulását. Az a terve különben, hogy Illyés cikkével nem zárja le a thémát, hanem enquéte-szerűen folytatja tárgyalását. Arra az ellenveté-semre, hogy aligha kap hozzá olyan írókat, akik a kérdést alaposan ismernék, azt felelte, hogy nem éppen szakszerű, vagyis adatszerű tárgyalásra gondol. Qu’en dites vous? Itt a vezető szólam magát illeti." (196-197.)
     Kettőjüket érintő számos apróság után a levél kitér a várkonyi napokra: "Az idő erre nálunk elszomorodott. A nap ugyan még éget, ha süt, de a színe egyre fehérebb - télszínű. Melegedni képzeletben Várkonyba járok vissza. Eleven emlékem a Pfarrhof almaszagú kertje és a csodás gesztenyés. Illyés folyton szelídgesztenyefákat említ. Milyen képzetrontó jelző itt a »szelíd«. Megsemmisíti a hatalmasnak, a nagyszerűnek, az öröknek képzetét." (197.)
     Mintha csak Elek baráti bölcs tanácsa szerint építette volna föl FL Illyésnek szóló IX. 13-án kelt levelét. Nem titkolja a megbántódását: "S most tehát én mit csináljak? Ha megírom, amire rég készülök, idézzelek Téged - aki az én számból beszélsz? Vagy egyszerűen írjam, amit Te is írtál - és süssék rám a plágiumot?
     Nagyon szeretném, ha nem értenél félre. Nekem nem fontos, hogy ezt a dolgot ki írja meg, én-e vagy más. Sőt, jobb szeretem, ha más. (Nekem, kereken megmondom, más ambícióim vannak.) Nem áhítozom erre a dicsőségre. Nekem egyedül a dolog fontos, hogy történjen valami." Így hát leginkább az fáj, hogy éppen Illyés írta a cikket, akit annyira megszeretett. "Aztán - a dolognak ilyen föltálalása, mint a cikkben történt, ez a zsurnalisztikus, viccelő, szellemeskedő tónus ugyancsak kínos nekem. S nem a dologhoz illő és méltó. El tudod képzelni, hogy francia vagy német író saját népének ilyen tragédiájáról így írjon?" (199.) Hosszan szól még FL Illyés cikkének s levelének tévedésiről, barátságuk különleges jellegéről és jelentőségéről, de szigorúan szép, belátóan vádoló érveléséből a félreértés ve-szélye nélkül további részletek nem igen ragadhatók ki. A megbékélést pedig szépen demonstrálja a kérés teljesítése: "A kívánt cikket igyekezni fogok megírni mielőbb - és pedig az óhaj szerint, röviden. Nekem már mindegy, ha Nektek úgy is jó, hogy éppen én írjam meg röviden, akinek egyedül van erről érdemes mondanivalóm. (Mert hogy mi a fenének enquéte-et csinálni olyanokkal, akiknek sejtelmük sincs semmiről s csak a levegőbe beszélnek - ezzel elfogják a helyet az érdemes mondanivaló elől, én meg nem értem. De hát je m’en fous.) Azt se értem, amit Babits tervéről mondasz: »Ő elsősorban irodalmi vonatkozásban szeretné a dolgot ismertetni«. Nem tudom, mi az az »irodalmi vonatkozás«. No de nem baj. Igyekezni fogok röviden összefoglalni a legfontosabbakat." (201.) S aztán, mintegy a teljes feloldozás jeleként, hosszan kitér a levél kisebb-nagyobb személyes gondokra és eseményekre.
     Illyés válasza (934. sz.) inkább megrőkönyödést mintsem belátást vagy pláne megbánást tükröz; de FL elsőre nem is várt egyebet (935. sz.), és néhány gyorsan egymásra következő tisztázó levél után a két nagy lélek újból teljes harmóniában és a helyreállt barátság örömével dolgozik a közösen felvállalt ügy érdekében; egyelőre a Nyugat-ankét összehozásával. Erről azonban a lehető legjobban beszámolnak a levelekhez csatolt jegyzetek és Csanak Dóra idézett tanulmánya: itt inkább arra kell figyelmeztetni, hogy a teljes harmónia nem jelent teljes egyetértést a "dolog" megítélésében, még kevésbé valamiféle - különben mindig gyanús - "nézetazonosságot". Nem, vagy nem elsősorban a stílus- és módszerbeli különbség tán a fontos; FL professzori és papi foglalkozása (a kettő között az ancien régime Magyarországában teljes az átjárhatóság) számos ponton érintkezett az írói és publicisztikai pálya azon elitjével, ahová Illyés tartozott. FL-nak is számos ismerőse sőt barátja tartozott ide, pl. Kárpáti Aurél, vagy - legalábbis "féllábbal" - maga a kivételesen művelt, tudós Elek Artúr is. Adott esetben, ha úgy látta hasznosnak vagy más lehetőség nem adódott, maga FL se tartózkodott írói-publicisztikai megközelítésektől, és soha nem törekedett "esszéisztikus" finomkodásokkal elhomályosítani a lényeget: e tekintetben tökéletesen egyetértettek és nagyon hasonlóan fogalmaztak Illyéssel.
     De nagy, lényegbeli különbség választotta el a két férfit egymástól magának a "dolognak" a megítélésében. Illetve inkább tán úgy mondhatnánk, hogy FL nagyon belülről és longue durée távlatból szemlélte és élte át az eseményeket, Illyés pedig egy kicsit kívülről és az aktuális politika szorításában.
     FL az egykét tekintette az eredendő bűnnek, a magyarság pusztulását felidéző veszedelemnek. Az egyke és az egyse cseréli ki a falukban a magyar őslakosságot szorgalmas és szapora németekkel, akik őrzik nyelvüket és kultúrájukat. Erről szól a Csanak Dóra felfedezte FL-cikk, Hidas a végzet talpa alatt. "Valóságos találkozó helye a nemzetiségnek és felekezeteknek - ebben a kicsiben képe a Dunántúl jókora részének. Felekezet ma is három van (apró egyéb töredékeket mellőzve): református, evan-gélikus és a közben eltűnt gör. keleti helyén róm. katolikus. Nemzetiség és nyelv azonban ma már csak egy van: a német. (Megjegyezve mindig, hogy csak az eredeti telepes lakosságról van szó.) A szerb és a magyar teljesen elmúlt." Ezért tiltakozott FL, hogy a Nyugat-ankét főcíméül Babits cikkének a címét ugrassák ki: Elfogy-e a magyarság? "Hisz nem erről van szó! - írja Illyésnek - Mert a magyarság nem elfogy, hanem igenis elpusztul - a Dunántúl fogy, de Hajdúságban s egyebütt szaporodik. S mégis elpusztul, mert ha a Dunántúlon elfogy, oda van Hajdúság is és a többi, de ez már pusztulás. Az elfogy szóval ziccert adunk azoknak, akik csak az országos statisztikát nézik s nem ismerik a helyi viszonyokat." (219.) Mai szóval úgy mondhatnánk, hogy a történetileg kialakult etnikai diverzitást és egyensúlyt borítja fel tehát az egyke, s ezáltal válik a magyarság végzetévé. Éppen ezért használhatatlanok és megtévesztőek mind a nemzetiségi térképek. "Alapszínnek föltüntetik a magyart s benne szigetenként pl. a németet. Eszerint ha pl. 50 német falu van egy rakáson - az 50 pont a magyar színű tengerben, holott ott magyarnak írmagja sincs! Olyan térképet szeretnék készíttetni a Dunántúlról, amely egy közömbös alapszínen mondjuk a fehéren, külön-külön feltüntetné a magyarokat, németeket, rácokat, meg-jelölve a százalékot s a fogyás-növekedés arányait. A pécsi egyetemnek van egy földrajzi magántanára, aki talán meg tudná csinálni, mert próbált már valami hasonlót (mindjárt rá is térek), sajnos, most kicsit nehezebb vele az érintkezés, mert kinevezték Szekszárdra gimnáziumi tanárnak s onnan jár Pécsre, így ritkán lehet vele találkozni. De majd keresek rá módot." (235.) A magántanár Szabó Pál Zoltán, akinek Déldunántúl népe 1830-1920 című könyvét "(Budapest 1931. Jancsó Benedek Társaság kiadvá-nyai, Egyetemi Nyomda, ára 1.20 P[engő])" mindjárt ajánlja is Illyésnek. A levél számos aktuális részletre kitér még, köztük külpolitikai vonatkozásokra, s ezzel a mondattal fejeződik be: "Ma akartam Hidasra menni, de az eső elmosta. Amint az idő engedi, megyek." És természetesen egy hosszú jegyzet tömören összegezi Hidas ügyét és FL róla szóló cikkét; 952/3.
     A levél számos érdekes kérdést vet fel, pl. az egyetemek és a tudomá-nyos munka szerepéről a nemzet jövője szempontjából, a tudományos munka és a tudósok helyzetéről a két háború közti Magyarországon; de itt most FL - ma is égetően aktuális - szemléletére szeretnék figyelmeztetni a történelmileg - tehát lassan - kialakult etnikai, nyelvi, kulturális mikroegyensúlyok felborulásának halálos veszedelmeiről.
     Illyés ugyanerről az aktuális politikai fenyegetettség szempontjából számolt be: "Képzeljük el, amit elképzelhetetlennek tartunk, hogy a nagy német egységnek sikerül első terjeszkedő ábrándja és lenyomulhat az ukrajnai német népcsoportig a híres korridoron át, amelyet Ausztria, a Dunántúl, a Bácska, Erdély német szigetein, illetve nem is szigetein, hanem hosszú földnyelvén át vezet, s amely »máris készen áll« s csak a jelt várja. A német fennhatóság alá kerülő németek tiltakozni fognak, hogy Német-országban élnek? Elképzelhető ez?[...] Az igazi veszély tehát a magyar-ságra nézve, melyet én csakis a magyar nyelvvel és azzal a kicsinyke, esendő kultúrával tudok azonosítani, amit magyarnak nevezhetünk, nem is az egyke (hisz tudom, hogy népet nem a kvantitás, hanem a kvalitás tesz naggyá), nem is az utcaszámra elnéptelendő dél-dunántúli falvak. Ha ezekbe más vidékről magyarok szüremlenének be (például a Tiszahátról, ahol majd még egyszer akkora a népsűrűség, mint a Dunántúl), akkor semmi ok sem volna az aggodalomra. A veszély, amit első cikkemben kiemeltem, s amely persze csak reánk magyarokra veszély, hogy az elnéptelenedő területeket a derék és szorgalmas németek foglalják el, akik tán maguk sem tudják, hogy olyan áramlat előőrsei, melynek történelmi célja a Dunántúl leszakítása az országról, arról a Magyarországról, melynek más vidékein a magyarság a túlnépesedés miatt van halálra vagy kivándorlásra ítélve." (Naplójegyzetek. 1929-1945, Szépirodalmi 1986, 56-57, 1955. nov. 5.)
     Könnyű lenne ma FL mélyebb igazsága mellett érvelni (amit különben a Levelezés IV. kötete is igazol a Várkonyba betelepített magyar családok szomorú históriájával), de az adott szituációban, az agresszív Harmadik Birodalom árnyékában Illyés aktuálpolitikai érvelésének is megvolt a létjogosultsága s nyilván nagyobb volt a mozgósító ereje. A kettő együtt, a minden életképes és értelmes politikához nélkülözhetetlen többféleképpen látás, a szemléleti diverzitás megteremtésével szolgálhatta volna legjobban az ország érdekét, és ezt FL pontosan látta, azért is állott szívvel-lélekkel, el nem titkolt fenntartásai ellenére, Illyésék mellé, nem egyszerűen csak barátja iránti kivételes szeretetből és megbecsülésből. De a melléállásban is megőrizte rendíthetetlen különállását. S ahogyan Illyés az irodalmon, úgy ő is a saját közegén át igyekezett elsősorban hatni: a tudományos munkán, az egyházon és az egyetemen keresztül. Nyomatékkal és ismételten fi-gyelmébe ajánlja Illyésnek a kákicsi pap, Kiss Géza egyke-kutatásait, valamint az "ifjúságot". "Te Debrecent emlegeted - írja Illyésnek 1933. XI. 29-én -. Jó, nagyon jó! csináljátok ott - én pedig Pécsen. Már elkezdtem. Tanítványaimmal utolsó két előadásomon már ezt tárgyaltuk (Apolló meg fogja bocsátani) s ennyire jutottam velük: megkértek, tartsak e dologról az egész ifjúságnak egy nagy előadást, s meg is állapodtunk jövő kedd estére. Ők vállalták, hogy a bajtársi szövetségek vezetőivel mindent elintéznek. Most csak egy a baj. A Pestről kiindult ostoba tüntetések miatt itt is galibáskodunk (pesti vezényszóra - Pest az átok, a pestis), s lehet, hogy itt is szünetelnek majd az előadások. Ebben a félévben pedig nekem már nem lesz velük találkozásom, csak jövő kedden (dec.[ember] 5.), mert az előadások e félévben már befejeződnek úgyis. Ha tehát rend lesz az egyetemen, akkor most - ha nem, a jövő félév elején indítom meg az agitációt. Amely nem egy előadás lenne csupán - messze menő terveim vannak vele. Pécsről kiindulva az egész egyetemi ifjúságot bele akarom kapcsolni a dologba, országszerte - s ha lesz rá pénzem és időm, másutt is akarok nekik előadásokat tartani s egyáltalán megszervezni az egész ifjúságot. Nem kételkedem benne, hogy sikerül, ha szembe állhatok velük. Tudom őket fanatizálni (már kipróbáltam) s meg fogom velük értetni, hogy rájuk nézve is mit jelent egy új Magyarország - programot adok nekik, amelyért harcoljanak s ha kell, verekedjenek. Megmondtam nekik, én nem fedezékből fogom őket előre küldeni, hanem megyek az élükön, ha kell, rendőrök és fegyverek ellen is - ezek már kezdik érteni, miről van szó, s hogy milyen marhaság a zsidóheccek, s vannak, akik már indulnának is! Úgy sajnálom ezt az ifjúságot, lelkiismeretlen stréberek beugratják, hogy a vállán fölemelkedjenek - naiv, tudatlan, tájékozatlan, heil-Hitlerező, pedig van benne lélek, jószándék, de mindig rosszak voltak a vezetői." (257.)

Könnyű lenne ma naivitást vetni FL szemére; de egyrészt akkor minden szellemi és társadalmi erő az "ifjúság"-ban vélte meghódíthatni a maga amerikáit, másrészt pedig FL terve az egyetemi ifjúság elhódítására a bajtársi egyesületek központilag vezényelt hecckampányaitól tán még pusztán politikailag is fontos következményekkel járhatott volna, ha sikerül. És 1933 végén, 1934 elején-közepén még nem látszhatott, hogy nem sikerül. Ellenkezőleg; az Illyés Pusztulás-cikke által keltett viharban rendeződni látszottak az addig külön, individuális szálakon szövődő népi és nemzedéki törekvések, az írók alig győzték teljesíteni a főiskolai és egyetemi ta-nulóifjúság előadásokra szóló felkéréseit, a részvételt a vidéki irodalmi társaságok - ugyancsak elsősorban az ifjúságra számító - estjein. Egy ilyen irodalmi est, a debreceni Ady-társaság 1933. február 1-i ülése alkalmából merült fel Németh Lászlóban a gondolat, "miszerint a Tanút a második évfolyamtól megnyitja az új nemzedék »elitcsapata« előtt, s a »szellemi emigráció Elefántcsonttornyát« a »magyar minőség szellemi találkozóhelyévé« avatja." (Grezsa Ferenc: Németh László Tanú korszaka. Szépirodalmi, 1990, 239.) Még a tavaszon beszél és levelet vált a tervről Illyéssel, Halász Gáborral, Gulyás Pállal, Szabó Lőrinccel.
     Okt. 29-én "feleségével Debrecenbe utazik a »filléres vonattal«. A felesége még aznap visszautazik, Németh László közel egy hétig marad Gulyás Pál vendégeként, ahol a következő évtől megújuló Tanú bevezetőjét akarja megírni. Október 29. után: A város megpezsdült ifjúsága gyűlésről-gyűlésre hurcolja, ahol fő téma Illyés Gyula baranyai útirajza, a Pusztulás, amely a Nyugat szeptemberi számában jelent meg. Az ifjúság az abban foglaltakat és a megjelent Tanú-szám tartalmát tárgyalja, Németh érzi, hogy ebben a kérdésben neki is állást kell foglalnia. Október 31. Gulyás Pál iskolájában, az iparostanonc iskola irodájában kérdés-felelet formájában írja meg állásfoglalását, a már tervezett magyar kátét, amely Debreceni Káté címen lesz ismertté. (Az eredeti fogalmazványon olvashatók a következők: »Írtam Gulyás Pál rabságában 1933. okt. 31-én, a reformáció ünnepén. Németh László«)
     ..........
     November első napjai. A Debreceni Kátét elkészülése után azonnal felolvassa az egyetemisták körében, azok az Új Vetés című lapjukban azonnal ki is nyomtatják, a lapot erre betiltják. Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában Budapesten is megjelenteti. Mindez Hitler uralomra jutása idején, erősen felkavart belpolitikai helyzetben történik; sok író és politikus kényszerül színvallásra.
     ..........
     November 6. Németh László már Budapestről ír Gulyás Pálnak: biztatja tervezett folyóiratuk megindítására, írásokat ígér, amivel a lap 30 %-át megtölthetik. Kérdezi: »Forr-e még a debreceni forradalom?«" (Dr. Lakatos István: "Az író - vállalkozás". Németh László. Életrajzi kronológia. 1901-1948. Argumentum Kiadó, 1997, 114-115.)
     A többit, amit Válaszról FL-sal kapcsolatban tudni kell, elmondja Csanak Dóra egy hosszú jegyzetben Németh László FL-t 1934. II. 2-án szerkesztő-társul felkérő levele után, lásd 983/2. Jelen recenzens a fenti idézetekkel csupán azt kívánja demonstrálni, hogy FL terve az ifjúsággal mennyire reális volt, s hogy milyen termékenyítően hatott Illyés Pusztulás-cikke. S azon át újból FL hosszan érlelt diagnózisai. De nem jutott át és nem hatott szemlélete, érvelése, a gondok egészét együtt látó nézőpontja, kíméletlen szakmai és emberi igényessége. Ezt nem értette meg még Illyés sem. De neki FL megbocsátotta. Tisztelte benne a kivételes géniuszt, és szerette a magyar értékek csak önmagához hasonlítható őrzőjét; gyönyörű tanúságai ennek a levelek. A Pusztulást követő harcok közepette a levelek felénél is nagyobb részét nyelvi-poétikai kérdések foglalják el, hosszan elvitatkoznak egy-egy verssoron, szón, igekötőn, s a költő végül mindig a Professzornak ad igazat, meghajlik nyelvi kompetenciája előtt. A Professzor pedig kifogyhatatlan a versek dicséretében, olykor akár a szerző ellenében is, és elé-gedetten szögezi le: "ami jól van magyarul, művészileg is mindig jobb. (Ezt mutattam Neked Petőfin.)" (251.)
     Illyés azonban kivételes. Másokkal FL sokkal szigorúbb hangon levelezett. Mennyit kellett például Kodolányi Jánosnak mea culpáznia és könyörögnie; igaz, hogy vétsége is súlyosabb volt, mert a közlésre vonatkozó pontos előzetes megállapodást sértett, sokkal érzékenyebb ponton és módon a Pusztulásnál. A történteket sokszor és sokféleképpen elbeszélték és értelmezték; de csak most, a teljes Levelezésből és Csanak Dóra jegyzeteiből derül ki FL haragjának és szigorúságának jelentése és jelentősége. Mert nem egyszerűen arról volt szó, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre és a kíséretében Várkonyba látogató Kodolányi János és Talpassy Tibor ígéretük ellenére publikálták beszámolóikat anélkül, hogy FL-nak elolvasásra elküldték volna; lásd az 1015 sz. másfélsoros Fülep-levélhez írt másfél oldalas eligazító jegyzetet. Még csak nem is arról, hogy amit és ahogyan írtak, az ott helyben kényes és veszélyes helyzetet teremtett, ami személyében fenyegette FL-t és mindazt amit hosszú évek munkájával Várkonyban létrehozott. Arról volt szó, hogy Bajcsy-Zsilinszky, akinek bevonásába, Illyés javaslatára és sürgetésére FL épp azért egyezett bele, hogy ügyük hatékony politikai képviseletet nyerjen, olyan cikket írt, s olyanokat közölt politikai adjutánsaitól, Kodolányitól és Talpassytól, ami nemhogy segítette volna a higgadt és értelmes politikai cselekvést, hanem egyenesen ellene dolgozott. "Az eset a szokott - írja FL 1934. IV. 10-én Ravasz püspöknek - : a zsurnaliszta felelőtlenség és könnyelműség, ami ilyen párbeszédeknél, interviewknál elkerülhetetlennek látszik. (N. B. megígérték, hogy nem is említenek, s bármit írnak, elküldik előbb nekem approbálásra; persze, nem váltották be; pár napja Zsilinszky is olyan »agrárdemokráciát« tulajdonított nekem, amitől egyenesen iszonyodom[...] Mindig ellenemre volt az ügy zsurnalisztikus pertractálása s igyekeztem elzárkózni, de állandóan kötelességemre hivatkozva kértek tőlem tájékoztatást s erről az oldalról meg tudtak közelíteni, bár mindig az volt a meggyőződésem, hogy amit csinálnak, többet árt, mint használ." (350.)
     Csanak Dóra közli Zsilinszky cikkéből az "új agrárdemokrata szellemű" programot, s csak ennyit fűz hozzá: "FL élete végéig tiltakozott a Bajcsy-Zsilinszky cikkben olvasható, négy pontos, neki tulajdonított »gyógyítási program« megfogalmazása ellen." (349.) S még rátettek azután főnökük programjára - egyebek közt "svábozásukkal" - Kodolányi és Talpassy. FL cseppet sem túlzott Kodolányinak 1934. IV. 16-án írt s immár megenyhült hangú levelében: "Oly alaposan főbe találtatok, hogy kiestem a sorból. A németségnek senki ennél jobb szolgálatot nem tehetett volna; a németek maguk sem találhattak volna ki ilyen kitűnő stratégiát[...] Hogy mit értesz meg írásomból, mit fogsz megint túlzásnak tulajdonítani stb. - én nem tudhatom. Ha tegnap este itt lettél volna, láttad volna a csoportosulásokat az utcán, hallottad volna, miket kiáltoztak, miket mondtak rólam, miket mondtak Joó bácsi lányának s vejének, akik 1/2 9 tájban rémülten jöttek hozzánk - talán jobban megértenél egyetmást." (359.)
     "Nem a próba vállalásáról van szó, ezen rég túl vagyok, s készen állok mindenre - folytatja IV. 18-án -. De legyen értelme, haszna. Teljesen céltalan, oktalan, fölösleges dolog miatt kivágatni - ez nem tartozik hozzá a megpróbáltatáshoz. Ez csak annyi, mintha az erdőben leütnének. Nincs az üggyel semmi kapcsolatban. Nem a harctéren estem el, hátulról kaptam a golyót.
     A német ügyben sokkal nagyobb ártalom esett, mint írtam s képzeled. Várkonyban eddig nem volt német kérdés, békében éltek együtt magyarok, németek, akik itt mind tudnak magyarul s némelyiknél szinte ingadozó a mérleg, hogy hova tartozik. Ez megszűnt. Itt nem jártak német agitátorok, nem ébresztgették a faji összetartást - de most fölébredtek. S ha az ilyen egyszer fölébred, nem alszik el többé. Mért ébredt föl? Nagyon egyszerű. Emlékszel, mit mondtam a »piszölös« szóval kapcsolatban nem is egyszer? Hogy nem szabad bántani, csúfolódni, mert csak ártunk. S magad is azt mondtad akkor: úgy van! S a »piszölös«, melyről ismételgettem, hogy a világért se legyen a cikkben, ott van, és sok más egyéb (»potyog belőlük a gyerek« stb., ami mind nagyon bántó és provokáló. Olyan eredményt értetek el itt, amilyen semmiféle propagandának se sikerült volna. Mostantól kezdve Várkonyban öntudatos és megbántott németség van, s nem fog ide lokalizálódni." (363.)
     A jegyzetek megírják, hogy a "piszölös" a németek helyi gúnyneve volt; a jegyzetek nélkül a levél különben sem érhető meg. Nem érthető meg például FL mélységes elkeseredése Zsilinszky és adjutánsai cikkei miatt; de a jegyzetekből derül ki teljes mélységében Zsilinszkyék eljárásának és szemléletének végzetes összeegyeztethetetlensége is FL felfogásával. Ennek az ellentétnek a tükrében értékelhető FL önmérséklete és türelme Kodolányi iránt, ahogyan ismételten megpróbálta - nem sok sikerrel - megértetni vele eljárásuk ostobaságát és kártékonyságát.
     "Kedves János - írja FL Kodolányinak IV. 23-án - a cikked nyomán támadt kavarodás kezdett már egy kicsit csillapodni, s most újra, s ha lehet, még jobban fölforgatott minden[t] Zsilinszky első cikke, melynek végén olyan meggondolatlanul s egészen helytelen fogalmazásban (így én sohase mondtam - s én lennék az első, aki tiltakoznék ellene) az örökösödési törvény megváltoztatásának gondolatát. Eddig még nem ütöttek agyon, de összeültek s egyikük aláírásával hosszú levelet írtak hozzám, felpanaszolva sérelmüket. El is jöttek hozzám s azt kívánták, tétessem közzé levelüket a Magyarországban. Nagynehezen megérttettem velük ennek a lehetetlenségét - valamit azonban kellett tennem, átírtam hát a levelet a szerkesztőséghez címezve és kivonatolva. Itt küldöm. Te nekem utolsó leveledben azt is írtad, hogy bármilyen nyilatkozatot, amit kívánok, közzéteszel a lapban. Nem tudtam elképzelni, milyen lehetne az a nyilatkozat - most ez a levél módot ad rá, vele együtt küldöm a kommentárként a levélhez fűződő nyilatkozatot, az egésznek együtt, a nyilatkozatnak a Ti aláírásotokkal (Te és Zsil.[inszky], vagy ha Zsil.[inszky] nem akarja megtenni, a Te aláírásoddal meg kellene jelenni." (369-370.) A jegyzetek közlik a Zsilinszky, Kodolányi és Talpassy aláírásával megjelent kommentárt és a levelet. A kommentár félreérthetetlenül elmagyarázza, hogy az egyke gondját nem az egy gyermekeseket és a gyermekteleneket sújtó törvénnyel kell megoldani, meggondolatlan kijelentésekkel és cikkekkel nem szabad megrontani magyarok és németek testvéri, békés együttélését, amint az épp Zengővárkonyban példamutatóan megvalósult, és amit Fülep lelkész úr is segít szóval és tettel, végül pedig "3. Ami a reformokat, így különösen a földreformot és az örökösödési törvény megváltoztatását illeti, mi épp a nép érdekében sürgetjük őket, s teljesen félreértettek bennünket, ha azt hiszik, hogy olyan kisbirtokosok földjét, amilyenek a zengővárkonyiak s hozzájuk hasonlók, akarjuk megcsorbítani; ellenkezőleg, mi azért harcolunk, hogy még adjanak nekik s ehhez van szükség a radikális birtokreformra, ami a mai tarthatatlan nagybirtok-rendszer megszüntetését jelenti. Ezt javasolja már régóta Fülep lelkész úr is, akiről a zengővárkonyiak tán nem is tudják, mennyit fáradozik a nép helyzetének javítása érdekében. Neki nagy része van abban, hogy a közvélemény s a kormány figyelme a nép felé fordult, komolyan kezdenek foglalkozni vele s végre tenni is akarnak valamit. Tenni azonban lehet nemcsak jól, hanem rosszul is, amint az előző birtokreform megmutatta. Mi tehát azt kívánjuk, hogy amikor a nép sorsáról határoznak, magát a népet is hallgassák meg, ..." (372.)
     Az aláírók - Zsilinszky, Kodolányi, Talpassy - nyugodtan vállalhatták a kommentár minden sorát; FL úgy fogalmazott, hogy ne kelljen megjelent cikkeiket megtagadniuk: ügyelt hiúságukra és politikai hitelükre egyaránt. De nem táplált illúziókat. "Hogy az aktív munkában ki szerepel majd - írja Kodolányinak a várkonyiak levelét és a kommentárt küldő levélben - bizonyára valamelyik min.[iszteri] tan.[ácsos], aki csinál majd egy jó sóhivatalt s elaktázzák az egész mindenséget. Nekem állás, cím, pozíció nem kell (már voltam korm.[ány]biztos meg egyéb fene, amíg muszáj volt), én vagy Várkonyban élek vagy sehol - elég volt annyit elérnünk, hogy nélkülem ne tegyenek semmit, tanácsaimat kövessék. De erre is van-e remény? Az ifjúság, úgy látszik, mozog végre, egyre-másra írják a leveleket, hogy jönnek utánam csak induljak. Megható levelek, de az induláshoz nekem is menetkész állapotban kell lennem s a kormánynak is ki kellene nyitni a sorompót, hogy végre megindulhasson a menet. A Ti segítségetek szükséges hozzá." (370-371.) Mégis éltek hát illúziók, még FL-ban is?

A következő levél a kötetben Gulyás Pálé: "Örömmel olvastam a Nemzeti öncélúság c. cikked korrektúráját. Ide küldték hozzám az anyagot, rámesvén a »felelős szerkesztő« szemedző tiszte. Boldog vagyok, hogy ez esetben nem kellett panaszkodnom az olvasás »kényszere« miatt. (Van úgy, hogy fázunk egy mű felbontásától: egy pokolgépet könnyebben vállalnánk.) Egyet szerettem volna: az anyag áttekintésének megkönnyítésére beosztani a 22 oldalas cikket." (373.)
     A beosztást FL nem ellenezte. "Én ugyan - írja - még így is, ahogy van, sokallom a bekezdéseket is; eredetileg 3 bekezdésre terveztem, 3 lélegzetvételre, 3 szusszanásra. Valahogy nem passzol nekem az elaprózás s a kurta szuszúakra nem tudok tekintettel lenni; aki nem győzi, legfeljebb lemarad, tant pis. Szóval itt már a bekezdésekre bontás is koncesszió - a gondolat mindig egy s valahogy így kellene megjelennie is." (375.) De beleegyezett a beosztásba; így jelent meg a Timár Árpád szerkesztette 1976-os Művészet és világnézetben is. A Válasz címlapjába és tipográfiájába azonban végképpen nem tudott beletörődni: "Én meg tudnám csinálni a lap köntösét tökéletesre s ezért bánt a tehetetlenség, mellyel a rosszat szemlélnem kell. Eleinte csak a címlaptól féltem, sajnos, ugyanez a tudatlanság és ízléstelenség vonul végig az egészen. A tipikus magyar eset: sejtelmük sincs róla, hova kell tenni a lapon a tükröt, de áttört betűkkel bluffölni, azt tudnak!" (385.) A Nouvelle Revue Françaiset említi példa gyanánt formátumban s betűben; a második évfolyamtól ahhoz lehetne igazodni. "Apránként majd mindent rendbe teszünk, én remélem, a jövő évfolyam már úgy megy, ahogy kell - csak a nyomdát tudjam megtanítani!" (386.)
     A jövő évfolyamtól FL nem szerepel a Válaszban; nemcsak szerkesztőként, szerzőként sem. A levelekből és a jegyzetekből - amelyek nélkül itt az olvasó még inkább elveszíti a tájékozódását mint egyebütt - másféle, komorabb kép bontakozik ki az irodalomtörténetírás által kanonizáltnál, amely megelégedett a három szerkesztő szerkesztésre eleve alkalmatlanságával és elvárásaik összeegyeztethetetlenségével. FL ugyanis, bár talált kifogásolni valót az első számban, elfogadhatóbbnak ítélte a tartalmát a formájánál, és készült a Nemzeti öncélúság folytatására. Elküldte az első számot Tolnay Károlynak, aki nyomban előfizetett rá. (400.) "Örülök - írja 1934. VI. 13-án FL -, hogy a Válasz tetszett. Nem volna hajlandó írni bele? Valami mai témáról. Nagyon szeretném." (407.) Az Országos Református Theológus Szövetség 1934 évi vándorgyűlésén VI. 23-án FL A lelkipásztor nemzetünk szolgálatában címmel Sárospatakon előadott, és hazafelé menet három napot töltött Németh Lászlónál Felsőgödön. Csanak Dóra közli az előadás kéziratban fennmaradt vázlatát (402-405.); a részletes vázlat, úgyszintén három "szusszanás"-ban, felfogható akár a Nemzeti öncélúság folytatásának a terveként is. Németh László június végére, július elejére datált, FL gödi látogatására utaló levele sem mutat változásra; a közös szerkesztés mindennapi munkáiról-gondjairól szól röviden. Németh László VIII. 27-i levele is FL aktív részvételére számít: "Ha te még mindig úgy gondolod, hogy a bizottság mellett én legyek a felelős szerkesztő, vállalom, a borítékon ezt természetesen nem tüntetjük fel. Én is úgy látom, hogy Pali elszöszmötöli ezt a ma már országos ügyet. Én minden szerkesztőtársnak meghagynám a maga szakterületén az autonómiáját (a tied: képzőművészet, néprajz, egyke, magyar sorskérdések) de a lap végleges tartalmát magam állítanám össze." (421.) De X. 3-án már FL hosszú hallgatása miatt reklamál Németh László. X. 18-án azonban újból biztatja Tolnay Károlyt FL: "Cikket a Válasznak bármiről írhat, csak írjon - s ne csak egyszer, hanem minél gyakrabban. Jó lesz most az is, amit említ, a modern francia festészeti irányok. De mondom, akármi." (430.) És dicséri Németh Lászlót: "nagyszerű fiú ez, csak a munkájának s családjának él, önzetlen az önfeláldozásig, abszolút tiszta és becsületes. Nagyon örülnék, ha Maguk egyszer összekerülnének, azt hiszem, összepászolnak. Különben azt hiszem, egyidősek is." FL tehát változatlanul becsüli Németh Lászlót, és biztatja Carlót, legkedvesebb tanítványát, hogy írjon a lapjába. Ő maga azonban többé nem ír, még levelet se igen Válasz-ügyben, hiába sürgeti ismételten Németh, s végül Illyés is, kedves baráti unszolással és teljes szabadságot hagyva, hogy miről ír s hogyan.
     1934. XII. 9-én azonban Németh fontos változásokról referál: "Januártól Németh Imre a Válasz szerkesztője, több név nem is lesz a borítékon, ő is csak afféle adminisztratív szerkesztő: a folyóirat az író-respublikáé, Illyés és én inkább csak tekintélyek vagyunk Imre mellett, akik elfogadnak vagy visszautasítanak. Nem egészen úgy történt, ahogy szerettem volna, dehát mindenből az lesz, amivé nő s ez a Válasz kinőtt a kezünkből; legyen elégtételünk, hogy mi hárman bábáskodtunk körülötte a születésekor." (437.)
     De FL ezt aligha tekintette elégnek, mert egyik indoka, hogy miért nem ír többé a Válaszba, éppen az volt, hogy más lett, mint aminek tervezték, s indult az első számmal, ahogyan Németh ott a célját és programját megírta. "S nem látok semmi garanciát arra - írja 1935. I. 23-án Illyésnek -, hogy visszatérhessen eredeti programja megvalósításához - Németh L. azzal, hogy nyakig belemászott abba a marha rádióba, faképnél hagyta a V.[álasz]-t, már pedig az ő maximális részvétele, aktív munkája nélkül az eredeti programot megcsinálni nem lehet, mert úgy is kevesen vagytok, akik tudjátok, miről van szó, átérzitek és vállaljátok. Vannak ott körülöttetek tehetséges és jóravaló fiatalok, de amit írnak, a Nyugatnak is írhatnák. Kik csinálják tehát a V.[álasz]-t úgy, ahogy kell?" (440.) Másik akadályt is említ FL, éspedig elsőként: "Németh Laci megírta nekem, hogy a V.[álasz] szerkesztését Németh Imrének adja át. Én pedig ezzel az úrral nem vagyok hajlandó egy gyékényen árulni." (439.) Az illető úr ugyanis megbízhatatlannak és szószegőnek bizonyult az egyke-kérdés ügyében, s még kölcsönadott adatgyűjtését és jegyzeteit se küldte vissza, ismételt sürgetés ellenére se. Márpedig FL az abszolút megbízhatóságot, még ennél sokkal kisebb ügyekben is, alapvető követelménynek tartotta; évekkel később Móricz Zsigmondot rótta meg nagyon erélyesen, hogy ígérete ellenére nem tért vissza Pécsről Várkonyba; Zsiga bácsi nem is értette a méltatlankodását.
     De a Válasz esetében mintha lenne még egy harmadik akadály is, amiről FL nem ír Illyésnek, de kifejti Elek Artúrnak, mikor Elek felrótta neki a Nemzeti öncélúsággal való elcsábulását a politika mezejére. "Levelének - válaszol 1934. VIII. 9-én -, természetesen, tökéletesen igaza van mindenben. Azt hiszem azonban, a politikai aktivitás kísértése ellen tökéletesen vértezve vagyok. Nem mintha nem volna meg bennem a hozzá való stoffa, ez csakugyan megvan, nagyon jól látja - de túlontúl megvetem a magyar közéletet ahhoz, hogy belekeveredjem. Talán ha angolnak születek... de akkor meg nincs szükség rám, van más, aki lásson és szóljon. Ilyen feneketlen undorral és megvetéssel nem is lehet cselekvésre gondolni. Hogy mégis el-elbődülök néha? Mit tegyek, ha dolgok, személyek utánam jönnek, faggatnak-nyaggatnak, a düh meggyűlik bennem s időnként kirobban. Persze, ha úgy lehetne írni, ahogy kellene - mindent és mindenkit nevén nevezve, de nincs annyi évem hátra, hogy leülhessem. Meg aztán - érdemes? Itt úgyis vége mindennek. Alapjában véve igazán engem is csak egy gondolat foglalkoztat, amit Maga úgy fejez ki: eltávozás az életből.
     Nem merem azt mondani, kitűnő szimattal érezte meg azon a cikken a publicisztikai bűzt - mert hiszen áradt belőle. Utálom is. No de nekem türelmem se volt hozzá, hogy nyugodtan beszéljek - helyem se; sokat ki kellett hagynom a már kész cikkből, ami a hangjára némi hatással volt. De különben se akart más lenni egy magamon könnyítő j’accuse-nél. Polemika sehogy se lett volna belőle - mert nem reagáltam volna semmire, Tőlem kakukolhat ki mit akar. Je m’en fous." (419.)
     Polemika márcsak azért se lett belőle, mert a cikket általában dicsérték; de még legközelebbi barátai is, mint például Kner Imre, inkább csak indulatait regisztrálták. "Levelében Válasz-beli cikkemre - írja neki 1935. V. 11-én FL - is reflektál (de régen volt az egész Válasz is), s azt írja, nem érti az én attitűdömet, mert »ilyen módon szemrehányást tenni embereknek, akiknek nincsen qualitas-érzékük, nincsen célja és értelme«. Hát azt hiszem, nem ilyen egyszerű a dolog. A züllésért valakik felelősök is, akiktől utólag is számon kell kérni gazságukat, ha másként nem lehet, úgy, mint régen szokták, hogy hamvaikat kiásták és szétszórták." (450.)
     A Nemzeti öncélúság ítélkező indulata nélkül aligha születhetett volna meg Németh László San Remo-i naplója. Nem ok nélkül jelenti be épp FL-nak 1935. II. 17-én: "holnap utazom Olaszországba; idehaza körülbelül mindennel leszámoltam, s most szippantani akarok egyet a végtelenségből. Két hétig maradok s amikorra visszajövök, remélem, elfeledtem, hogy Válasz is volt s egy más Magyarországról is mertem álmodozni." (445.) De teljesen valószínűleg egyedül Tolnay Károly értette meg a cikk mélyebb intencióit és lényegét. "Mélyen tisztelt Tanár úr - írja Párisból 1938. XII. 20-án - tegnap feladtam címére új könyvem egy példányát: remélem, hogy karácsonyra megérkezik Önöknél. - A könyv, amely van Eyckról szól, lekerekíti Bosch és Bruegel tanulmányaimat és azokkal együtt, egy németalföldi művészettörténetet alkot. Ez, tudtommal, az első méltatása az anyagnak  ebből a szempontból; az első »magyar« szempontból megírt németalföldi művészettörténet (»magyar« alatt itt természetesen nem azt értem, amit ma nálunk ezalatt értenek -, hanem azt az elfogulatlan európaiságot, amit pld. Ön és az Ön művei megtestesítenek)." (653.) 
     A harmincas évek közepe táján úgy látszhatott, hogy valami efféle magyarság lehetősége megnyílhat az egész ország előtt. Akik a Válasz és a Választ létrehozó mozgalom körül "bábáskodtak": FL, Illyés, Németh László, Gulyás Pál talán ilyesfélében reménykedhettek. Hamar kiderült azonban, hogy az ország a nemzeti öncélúság valamilyen modernebb formáját kívánja folytatni. A másra törekvők elszigetelt s többnyire egy-mással is civakodó vagy legjobb esetben egymást eltűrő kisebbségekbe szakadtak. A Válasznak akarta vagy se, alkalmazkodnia kellett a helyzethez. Illyés azért lélegezhetett fel megkönnyebbülten, amikor Sárközi Györgyben a folyóirat megtalálta azt a szerkesztőt, akinek a gondozásában a lehető legtöbbet valósíthat meg a "bábáskodók" eredeti céljaiból és reményeiből. Hívta is nyomban vissza FL-t, ld. 1104. sz. 1935. VI. 11., de hiába. Ő részmegoldásoknak nem látta értelmét. Meglehet ezért hárította el finoman, de következetesen Ignotus közeledését és hívását is, akit Mannheim Károly, FL régi barátja, miután rövid budapesti tartózkodása alkalmából ellátogatott Zengővárkonyba, biztathatott, hogy "lépjen érintkezésbe FL-sal s vonja be a Szép Szó munkájába": lásd. 1205/1. Szinte emblematikusnak tekinthető FL válasza Tolnay "Carlo" S. Margherita-ból feladott képeslapjára: "Tehát Maguk az én hazámban vannak, Liguriában? Jó rágondolni még ilyen messziről is." Ld. 1112/2: "FL firenzei évei idején többször nyaralt ill. ellátogatott ott nyaraló barátaihoz a liguriai Levantóba, s magyarországi barátait is elvitte oda (Alexander Bernátékat, Ódry Árpádot stb.)."
     "Én már - írja 1938. XI. 17-én Elek Artúrnak - csak lelki és szellemi hazát ismerek és ismerek el, minden másfélét csak kényszernek tekintek, amit viselek, mert muszáj, de közösséget nem vállalok vele, még kevesebb okot látok arra, hogy »szeressem«. Az elfogultságnak az a Maga adta megokolása, hogy olyan, mint a család stb. - rám semmilyen hatást se tesz, mert senkit azért, mert »rokon«, nem érzek magamhoz közelebb esőnek, mint az »idegent«, és fordítva, mert akármilyen rossz keresztyén vagyok, véremben van, amit Jézus mond, mikor hírül viszik neki, hogy az övéi keresik, »elnézvén köröskörül a körülötte ülőkön, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim.«" (642.) Hazát teremtett ezzel a szemlélettel Várkonyban? Móricz Zsigmond szószegése mindenesetre azért bántotta és azért háborította fel annyira, mert a gyülekezetet is becsapta: "szavad kiment a mi szűk körünkből, feleségem hétfő estére összehívta a női ifjúságot Veled együtt-létre, a kurátor gesztenye-csemetékkel várt stb. stb.
     Én ahhoz szoktattam ezt a népet, hogy amit mondok, megtörténik - nehezen győződtek bele, mert »az urak« századok alatt másra nevelték őket, és sehogyse ment a fejükbe, hogy »ilyen is van«; ma már tudják, hogy van s ez visszaállította szemükben a mondott szó becsületét[...] Szabad-e nekünk a népet demoralizálni, s aztán a demoralizálás következményeit tőle számon kérni?" (602.)
 

*Az 1. részt januári számunkban közöltük. (A szerk.)
 

                                (Folytatása a következő számban)