Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2000. 2.sz.
 
KOVÁCS LAJOS
A halak Kháronja egy bőröndben evez a másik partra
avagy korunk képzavara
Dr. Till József portréja
 

Régi tapasztalat: ha nálunk valaki a partvonalon kívül feltalál egy új ekét, gyógyszert, akármit, nevének emlegetése során többé szó sem lesz az ekéjéről, gyógyszeréről, bármijéről. Ha valaki halakat fest, és selyempapírba csomagolja egy mappában, nyugodt lehet benne, hogy onnan nem lesz érdemes kiszedegetni a különleges remekműveket. Hacsak nem akkor érzi magát jól az illető, mikor rosszul érzi magát. Aki pedig azt hiszi, hogy itt egy halbiológusról lesz szó, az csalódni fog. Itt még mindig a kicsinyek hatalmasságáról beszélünk. Meg a szellemi hatalmasok kisebbségéről
 

Hasznos hobby

Dr. Till József dorogi főorvos (1) szenvedélyes horgász, aki egyszersmind tudományosan is figyelemmel kíséri a hazai halak életét (2). Megfigyeléseinek megkönnyítésére kertjében mesterséges tavat létesített, ahol a hazai halfajták csaknem mindegyike megtalálható (3). Tizenöt éves tapasztalatgyűjtés alapján megfestette a magyarországi vizekben található halak képeit, méghozzá olyan részletességgel, hogy a színes képek alapján pontosan meg lehet határozni a különböző fajokat. A munka aprólékosságát és pontosságát jellemzi, hogy egyik másik halmodell megörőkítéséhez mintegy huszonötezer ecsetvonást kellett megtennie (4). Dr. Till József most azt tervezi, hogy a mintegy kettőszáz halrajzot könyv alakban megjelenteti. Ez a könyv lenne hazánkban az első magyar, színes halhatározó (5)."

A tudósítás olyan aktuális, mintha tegnap írták volna. Minden sora, állítása tényeken alapul. Egyetlen adatot kellene csupán kicserélai (a tizenöt évet harmincötre), a doktor neve elé pedig már egy évtizede érvényes a minősítés: nyugdíjas. A mesterséges tó is fuldokolva haldoklik. De a többi tény fikarcnyit sem változott.
     Ami már nem a régi, az a bizalom. Vele együtt megkopott az önbizalom is, reménykedésről pedig szó sem esik mostanában. Az első tudósítás óta (a fenti hírt 1970. december 16-án publikálta az Ország Világ) egy páratlan életmű kezdte meg tipikusnak nevezhető vereségsorozatát az érvényesülés csataterein. A történet abszurditását (közhelyesen) így jellemezhetjük: a tehetség istenverése. De amúgy az Isten alig érhető tetten a részletekben. Sőt az ördög sem. Itt ugyanis mindenki ártatlan.

(1) Dr. Till József azonban korántsem tudja ártatlanságát bizonyítani. Mielőtt még mindent eldöntő tehetséget árult volna el magáról, kissé korán, önállósulni kezd. Tizenévesen ideológiát választ, 1944-ben tagkönyvvel rendelkező ifitag a szociáldemokrata pártban, március 19-én el is viszi apjával együtt a Gestapo. Októberben már fegyveres ellenálló, ellentétben azokkal, akik majd később nevezik ki magukat a szénmedence partizánjainak. Aztán lapot alapít és szerkeszt még mindig szocdem baloldalisággal. Hogy tehetséges fiú, arra fölfigyelnek a fényes szelek helyi korifeusai. Döntenie kell: tehetsége szerint szobrász szeretne lenni, az egzisztenciális helyzet az orvosi pálya felé löki. Egyszerre veszik fel mindkét felső tanintézetbe, s persze orvosnak kezd tanulni. Akkoriban ragad rá az "Öcsi doktor" elnevezés, szülővárosában ma is csak így ismerik. Nem telik el sok idő, s 1948. június 8-án már Kollégiumi Népbírósági tárgyalásra rendelik. Naplójában ezt írja: "...megaláznak, mert egyesek szerint »destruált« vagyok."
     Nincs ínyére a pártegyesítés, verseket ír, ahol legazemberezi bíráit, s megfenyegeti őket: "Jaj lesz nektek, ha a tűz fellobog." Nyers, szókimondó, ha kell, ha nem. 1956 is úgy éri, mint aki számított a történésekre. Az "öregek" között munkástanács-elnökhelyettes lesz, messziről kerüli a pártot, a napló tanúsága szerint "1958-tól minden voltam, csak gyógyító orvos nem... 1962-ben szólt a kórházi vezetés: ha visszalépek a pártba, akkor újra dolgozhatok az osztátyon, szülést vezethetek és operálhatok."
     Mit tud felmutatni mentségére egy nem-gyakorló orvos? Három jeles eredménnyel elvégzett szakorvosi vizsgája is van társadalom-orvostanból, egészségügyi szervezéstanból, szülészet-nőgyógyászatból. S mert nyugha-tatlan jellem, mellesleg elmélyed a molekuláris biológiában, a genetikában, s ha teheti, csillagászkodik "hobbyszinten".

(2) Az egyetemen kortársai bámulják anatómiarajzait (a szobrász bujkál még benne?). A fiatal orvos pedig feleségével nyaraltatni megy Balatonfenyvesre a bányászgyerekek közé, hogy élete legnagyobb s legmegmászhatatlanabb csapdájába zuhanjon: előbb csak nézi a pecásokat, aztán maga is halat kezd fogni. A srácok megmosolyogják a dokit, aki pontynak nézi a dévért, göndérnek hiszi a keszeget. Nem szégyelli: tanulni kezd tőlük. S ezzel elkezdi tanulni a vizek, a halak világát.
     Lakóhelyéhez közel a Duna, most már rendszeresen horgászik. A pecások társadalma hamar felfigyel rá. Ő maga is keresi a társakat, mert nem a horgászmagány érdekli. A hal neki nem puszta zsákmány, hanem megfigyeléseinek tárgya! Az esztergomi halászok nem fogadják mindjárt bizalmukba, de kíváncsivá teszi őket a különös ember, aki minden ritkaságot megvesz, élve kéri őket, s rohan velük haza. Hamar kiderül az igazság: akváriumban menti az életüket, méricskéli, számlálja a mérhető, számlálható adatokat, éjszakáit alvás helyett rajzolással tölti. A halászok is mosolyognak, aztán kezdik kiemelgetni a hálóból a ritkaságot, a sosem látott fajtát, a furcsa, a beteg, a sérült halat. "Öcsi doktor" vevő mindre. Ez az elszántsága már tiszteletet parancsol. Esztergomból gyűrűzik a hír a vizen, nyugat felé, a neszmélyi Duna-ágon is tudja mindenki; hogy itt nem bolondériáról van szó. Till doktor olyasmit kezd el figyelni, amire még a tudós szakmában sem gondol mindenki. Megszámolja a pikkelyeket, mert törvény van a számokban. Miként az úszók merevítő sugarainak számában. A farok formája is fajmeghatározó jelentőséget kap. Most már törvényszerű, hogy a vizen terjedő hír nem ismer határokat. A horgász-doktor pedig szembesül a kálvária első stációjával: fölfedezéseket tesz! Nem kicsi a kockázat, hiszen tekintélyes véleményeknek kell ellentmondani. A dunai nagy hering, a dunai galóca, a cifra kölönte akkor sem pusztult ki vizeinkből, ha száz éve senki sem találkozott velük a tudomány művelői küzül. (1860 óta ő ismerte fel először a dunai nagy heringet.)
     Elsőként fedezte fel a hazai vizekben a vándor marénát. A Halászat 1971. május-júniusi számában soron kívül közölte felfedezését a szerkesztőség, olyan szenzációsnak látták a zsákmányt. Till doktor egy évvel később már pontos leírást ad az Esztergomnál kifogott, amúgy pedig leginkább a szibériai folyókban honos halfajról. Újabb év elteltével már a Búvár hasábjain fejtegeti tudományos nézeteit a különleges halfajról és változatos családjáról, összehasonlítva őket pikkelyük, kopoltyúfedő lemezeik, szemnagyságuk, test- és úszószínük alapján. Semmi kétséget sem hagy afelől, hogy felfedezése egyedi értékkel bír. Besorolását azóta sem cáfolta senki az "amatőr" ichthyológusnak. (Bécs István írja róla: "Azt mondják, hogy amatőr ichthyológus, pedig a nagymenő profik között a helye! Nemcsak a munkája, de maga a doktor horgászmester  is kuriózum.")
     Talált nagyon öreg, ezért rózsaszínűre változó dunai galócát, begyűjtötte az összes tokfélét is. Vitatkozni nehéz vele, hiszen halászoktól kapta őket, élve tartotta mindet, amíg lehetett, s közben olyan pontos rajzok készültek róluk, amilyenek addig még soha. Nem egy közülük spirituszba is került, bár ahhoz némi idő kellett, amíg el lehetett tanulni a preparátorok féltve őrzött titkait. (Nem adták, de hagyták ellesni. A megszállottak fél szavakból is értik egymást.)
     Már 1956-ot követően nagy szolgálatot tesz a tudománynak. A Magyar Nemzeti Múzeum haltára komoly tűzkárt szenvedett, és a gyűjtők nélkül nem is lett volna pótolható a veszteség. Till doktor az egyik legönzetlenebb segítője a helyreállításnak.
     A halfigyelő ember éppen olyan amatőrként kezdte, mint minden pecás. Eleinte az is meglepi, hogy az egyik halnak gyomra van, a másiknak csak bélcsatornája. A gyomorhoz rablóhalnak kell születni! Ilyen egyszerű, ha már felismerjük a tényeket.
     Minden érdekli, minden értetlenség vitára ingerli. Tiltakozik, amikor ólomebéddel kínálják a süllőt, hiszen megmérgezik a csalizással az állományt, ráadásul azt még a szakirodalomban is népszerűsítik (1969. Magyar Horgász). De a laikusok angolnaellenessége is vitára serkenti: szakszerű érveivel most is nehéz szembefordulni (1995. u.o.).

(3) Az érveket a legautentikusabb módszerrel állítja elő: megépíti kertjében azt a bizonyos mesterséges tavat (néha csak akváriumnak nevezi). Betelepíti a növényvilágot hozzá, és elkezdi figyelni a vízi életet. Némelyik belepusztul az új környezetbe, mások évtizedekre munkát adnak a kutatónak. Ez már nem buzgó amatőrizmus, itt minden mozzanatnak jelentősége van.
     Amikor A félponty esete megjelenik a szakirodalomban, már nemcsak a lejegyzés, de az összes fázisrajz is jelzi: alapos ember kezdte ki a természet titkait. A félponty egy sor képtelenséggel a testén-testében készül leívni a vőlegényekkel. Fél teste hiányzik, vele fél gerincoszlopa, végbélnyílása, úszói torzak, ettől szinte mozgáskorlátozott, úszóhólyagja csonka, mégis - még a mesterséges tóban is napokig - él. S évekig szaporította már eddig is az élővizek állományát! Az 1969-es megfigyelés - mondhatni - a szenzációs kudarcok egyike, hiszen a várt nász - a hal elhullása miatt - elmarad, s alighanem a megváltozott (mesterséges) környezet miatt. Till doktor nem kerülte meg a nehezen megoldható feladatot: ha egyszer csonka halat hoztak a halászok, az ő képtelenségével is foglalkozni kellett. Lényeges tisztán látni, hogy ilyen mentalitás mentén dolgozik napról napra egy ember. A probléma érkezésére vár, hogy aztán a végére járjon. Nem hipotéziseket gyárt, hanem szívósan elmerül a magát megmutató, de megfejtetlen jelenségben. Elmerül a víz mélységeiben. Tekintetével, mindennapi összefüggés-kereséseivel jut a felszín alá, hogy nem ismert vagy félreértett evolúciós mozzanatokat faggasson.
     A mesterséges tó (tízszer öt méter széles, két méter mély) olyan laboratórium, ahol "Öcsi doktor" magával a természettel modellez. Egybetelepíti a szétszéledt természetet, korlátok között tartja a mozgásteret, ugyanakkor ad annyi védettséget, hogy cserébe megnyerje az idő elleni csatát. A háborúhoz sok ilyen kis győztes csatára van szükség. A halak ráérnek, nekik nincs titkuk egymás előtt. A titok az ember büszkesége, a kutató mániája. A várt eredmények elmaradásával és az elképzelhetetlen szenzációkkal együtt. Erre a partra már nem pecások ülnek ki. Itt a visszadobott halak kezdenek mesebeli aranyhalas történetekbe. Nem ajánlkoznak fel, de továbbélnek, és elkezdik türelemjátékukat. Az ajándék majd azé az emberé lesz, aki mindent ki tud várni.
     Till doktor halastava partján tojásokat raknak le 1970-ben a teknősök. Erről éppen a Tükör ad képes tudósítást. 1972-ben a Balatonban megjelenő új gébfajtát írt le a szakirodalom. Micsoda meglepetés: a cikkel együtt már Till doktor rajzait is publikálni tudják az ismeretlen fajról. Till nemcsak ismerte, de előre jelezte a várható megjelenést.
     Megfigyelései nélkül még mindig azt gondolnánk, hogy a horogra (hálóba akadt) fekete, vörös és tarka géb három különböző változat a természet színes palettáján. "Öcsi doktor" megfigyelései óta tudjuk, hogy a fekete a hím nászruhája, mely ívás előtt kivörösödik, ívás után pedig tarka ruhát ölt - s ez mind ugyanaz a géb.
     Mikor 1993-ban jelenti egy horgász, hogy hím kárászra bukkant a szászhalombattai Duna-szakaszon, csupa hitetlenség a tudományos közélet. A kárászról addig "köztudomású" volt, hogy csak ikrás egyedei élnek hazánk vizeiben. Till doktor már az 1980-as évek elején több hím példánnyal találkozott horgász segítői révén, sőt nagyobb szenzációval szolgálhatott volna: kétivarú kárászt is talált a zsákmányban. A pontyfélék között jól ismert jelenséget a kárászokról senki sem akarta elhinni. A szakma úgy vélte, a kárászok ikrásai a pontyfélék tejeseivel ívnak. (A hímek egyetlen előfordulási helyeként az Ural ázsiai oldalát jelölték meg.) A szaporodásukat 20 évig figyelő doktor a kelleténél később tisztázta a tévedést. Olyan kárászt írt le, amelyben a kétágú ivarmirigy az egyik oldalon petefészek ikrákkal, a másikon here (népiesen tej). S hogy a kárász képes ivart váltani, ehhez a felfedezéshez már tényleg az ő szívósságával kellett eljutni! A szenzáció azonban elmaradt: Till doktor akkor élte át egyik legnagyobb válságát, s még a szenzáció sem tudta rábírni a publikálásra. Visszahúzódott az őt éppen becsapó, sőt meglopó világ elől. Most a szenzáció legalább igazolta őt, s tíz éves hallgatást tört meg. De erről majd később!
     Azt mondja, közel 30 évi megfigyelés eredménye, hogy az úgynevezett "Fekete vőlegény" I. és II. megjelenési nászruháját nemcsak megfigyelni tudta, de megörökíteni is. Hermann Ottó óta emberfiának ez még nem sikerült.
     Már egy 1977-es riportban csukakirálynak nevezték a dorogi Palatinusz-tó horgászai a doktort. Megfigyelései arra vezették ugyanis, hogy a vizek "köztisztasági hivatalát" megtestesítő ragadozó fogazata bizonyíthatóan eltér a halátlagtól. A rejtélynek meghökkentő a magyarázata: a csuka - mint az ember - váltja a fogazatát. Nem csoda, ha visszahökkent a szakma egy része.
     Közel két évtizednyi megfigyelés alapján sikerült megörökítenie a "hétköznapi", úgynevezett tavaszi és őszi jászból megszülető, külön névvel illetett színváltozatú orfát (népiesen aranyos jász, aranyorfa, vörösorfa), gyönyörű piros színűvé átalakulását és a pompás tündöklés egyes fázisait. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a hal lehetett itt a kontinensen az Árpád-háziaktól a késő középkori várurakig a lakomák aranyhala, ugyanis már a korabeli írások jelezték, hogy ez a vörös hal a nász után teljesen közönséges színűvé változik. Egyébként pedig március-április táján ívik általában. Igazi aranyhal, a kínai csí, a japán king-jo a Szung dinasztia idején került Kínából Portugáliába 1611-ben. 1828-ban Pompadour asszony kapott aranyhalat XIV. Lajostól. Hazánkban csak 1891-ben Kellner Jenő telepítése révén lett honos a Római fürdő meleg forrásaiban. Ez az igazi aranyhal sohasem süllyed a vasvillára való elszürkülés szintjére, ugyanis a hazai orfát a nász után kihányták villával a vár, a kolostor körüli vizesárokból, tavacskából, s már csak az izzó parázs fölött pirult meg újra a bőre. "Becsülete" csak nászruhájának viseléséig volt. Ám e csodálatos átalakulást is Till doktor figyelte meg és rajzolta le először, bebizonyítva, hogy a többféle "viselet" ellenére valójában ugyanarról a halról beszélünk.

(4) Az első tíz-tizenöt év hozta a szerelem leglátványosabb gyümölcseit. A halak annyira lenyűgüzték az amatőr horgászt, hogy nemcsak megtanulta az ichtyológiát, de elkezdte rögzíteni ismereteit. Utóbb nyilvánvalóvá vált: a lehető legfontosabb technikát választotta. Kínosan pontos rajzokat készített hazai vizeink minden fajáról.
     A minden faj szókapcsolat máris magyarázatra szorul. A tudomány mai állása szerint ez ma 86 halfajtát jelent. Fentebb már jeleztük: Till doktor felfedezései eleve megváltoztattak jó néhány korábbi állítást. Ő ennél több rajzot készített, hiszen a változatok - az egyetlen haléletben bekövetkező alakváltások stb. miatt - mind ott sorakoznak a pompás ábrázolások között. Mindez több száz festményt és több ezer tusvázlat végeredménye (letisztított összegzése). A munka igazán akkor válik elképesztővé, ha tisztában vagyunk azzal, hogy egy-egy különleges példány esetleg nemcsak órák, de napok múlva került a horgászdoktor akváriumába, asztalára. Várakozásnak helye nincs, azonnal minden méretet, színt, fényt, matematikai tényt rögzíteni kell, különben többé ez már nem az a hal... A spirituszban elkopnak a színek, megdermed a tekintet, eltorzulnak az arányok... Till doktor nem túloz, amikor ritkaságait nemcsak munkaórában, de ecsetvonásainak számában is méri. Azt mondja: huszonötezer ecsetvonás egy éjszakán kész őrület. Hányszor győzte le ezt az őrületet?
     (Tegyük hozzá: az írott sajtó mellett Till doktorra felfigyelt a hangzó, végül a mozgóképes média is. Sok szerencséje nem volt velük. A rádióban Nagy Piroska szerkesztő kereste fel 1971-ben lakásán a kísérletező embert. A felvétel nehezen talált-kapott helyet a műsorban. Előbb március 7-én éjszaka akarták sugározni, de időhiány miatt kimaradt. Aztán március 21-én mégis elhangzott a Petőfi Rádióban. Vitray Tamás fülébe is eljutott a dorogi horgászdoktor híre. A Csak ülök és mesélek sorozat tervezett műsora technikai okok miatt sosem került képernyőre.)
     A huszonöt-harmincezer ecsetvonás, a képenként számítható 200-300 munkaóra lényegét egy Tölg-Zákonyi aláírású nyersanyagban fogalmazták meg sajtóközlésre készülődve: "A magyar élőlény-ábrázolás egészen egyéni és páratlan darabjai Till József dr. képei. A festményeket pontos anatómiai szabatossággal elkészített vázlatok és részletrajzok egészítik ki. Mindezekhez olyan fajismereti tudás járul, amelyik, azt hiszem, egyedülálló a hazai halszakmában[...] A rajzain a pikkelyek, az úszók merevítő sugarainak száma pontosan annyi, mint a természetben az élő halakon, minden részlet precízen kidolgozva, és közben a kép nem esik szét, hanem él. A természet ábrázolásánál talán ez a legnagyobb dolog: legyen az alkotás hű a valósághoz, de mégse élettelen biológiakönyv-ábra vagy művészietlen, olcsón hatáskeltő (giccs) alkotás." (Horgászkalauz, 1996) Mikor ezek a sorok íródtak, "Öcsi doktor" éppen elkészült a hiányzó akvarellek pótlásával. Halakkal, jól sikerült fotókkal inspirálták a régi barátok, s előkerült néhány vázlat is a veszteségről. Mindehhez az ezüstkárászok szenzációja kellett 1993-ban. A korai felfedezéseket igazoló bravúros lelet. Azt sóhajtja hozzá: milyen jó lett volna ezzel tíz évvel hamarabb kijönni a nemzetközi haltudományba...

(5) A kálvária stációi 1970-től épülnek. Akkor hozza világra a szülészdoktor csodálatos gyermekét (a metafora szándékoltan profán), a halalbumot. A képekről szinte minden szaklap elismeréssel beszél, s természetesnek látják, hogy a rajzok és a hozzájuk készült szöveges ismertetések rövidesen album (atlasz, könyv, halismertető, tankönyv) formájában a megjelenés küszöbén állnak.
     A doktor úr még nem sejti: a képzavaros metafora kísértetjátékká torzul az évtizedek folyamán. Merthogy festményeit selyempapírba csomagolva egy bőröndben tartja. Mint egy akváriumban (ez a stílszerűbb metafora). Mint egy konzervdobozban (ez a pontosabb, ám kegyetlenebb költői kép).
     A Mezőgazdasági Könyvkiadó 1972-ben még csak sejteti, hogy fantáziát lát a kiadásban, s hogy van a háttérben hozzá hatalom, "minisztériumi főnökének közvetítésével ügyünket támogatja". Van ugyan egy kis baj, "R. M. gyengélkedik...", de van esély, "ha nem hal meg". Publikációban, könyvkiadásban járatlan ember itt még nem gyanakszik, inkább reménykedik.
     Főleg akkor, ha 1973-ban már örömteli előrelépést mutatnak a rutinos ígérvények: "távlati könyvkiadásunkba állítjuk" az album megjelenését. Persze bökkenők is vannak, de sebaj: "olyan költséges, hogy anyagi lehetőségeinket meghaladja, keressük a megoldást..." A terv is kész: 3000 példány kerülne 950 ezer Ft költségbe, egy kötet 570 Ft áron lenne meg-vásárolható a könyvesboltokban. (Akkoriban egy képzőművészeti album 200-300 Ft. között volt kapható.)
     Ehhez képest hosszadalmas várakozásra kell berendezkednie szerzőnknek, hiszen csak 1978-ban kapja az újabb bíztatást: "...szeretnénk nyomdai és kiadói előkalkulációt készíteni, amihez szükség van 1-2 olyan halfestményre, amelyet nélkülözni tudna néhány hónapra". A levélből kiderül, hogy az állasküsz és az évakeszeg képe már náluk van, ezeket is átadják a nyomdának. Szinte azonnal nyomuk is veszik. A doktorra mért megrendítő ütések sorozata következik. Előbb felismeri mások publikációiban a mun-káit, majd hitegetések, halogatások végtelen során át "etetik be" az emészt-hetetlen csalit: 14 kép elveszett a gyűjteményből. Tíz évvel az anyag átvétele után íratik le felelősen a rögtön el is hárított beismerés: "Ismételten végigellenőriztem azokat az előfordulási helyeket, ahol az akvarellek lehetnek, de nem járt eredménnyel a kutatás. Nagy valószínűséggel visszaadtuk..." Parádés riposzt.
     De ne siessünk ennyire. Közben ugyanis, 1982-ben, már az Akadémiai Kiadó tervezi a magyarországi halak atlaszát. Akkor már a rajzok mellett kész a teljes szakmai leírás, sőt az angolra fordítás próbaszövegrészlete is elkészül, talán így előbb találnak támogatóra. A kétnyelvű rendszertanban szerepel a csontváz, a fogazat, az ikrafejlődés, az izomzat, az ér- és idegtan, a légzőszervek, a testforma, a farokúszó, a szem- és orrpozíció leírása. A fordító maga írja bizakodva: "Jelenleg éppen egy nagy nyugat-német kiadónak van felajánlva." Ennek a kiadónak még folyóirata is van, ami csak fokozza az izgalmakat. (Szó esik továbbá osztrák érdeklődőkről is egy későbbi stádiumban, csak hazai mecénása nem akad a hazai halak hazai rajzainak.)
     Az összeomlásnak ezt a pillanatát fentebb már előre jeleztük. Till doktor sorozatából természetesen a legnehezebben pótolható, a legritkább halak festményei illantak el a ki(nem)adás útvesztőiben. Még tesz néhány erőtlen kísérletet, keresik a MOHOSZ és a MÉM telephelyein (a képek itt is megfordultak), aztán rázárja a bőröndöt a néma halakra. Évtizednyi hallgatásba menekül. Mit érhet mindez - mondjuk - a szakmának? Hiszen a tologatásnak oka lehetne az amatőrizmus, az erőszakos törtetés, az önjelölt zseni előli menekülés.
     A kiadáshoz a legjobb hazai halbiológusok, akadémikusok, professzorok és kutatók adták (volna) a nevüket. Személyesen keresték meg vidéki magányában a kutatót, sorra kínálták barátságukat, segítő jószándékukat. Csak néhány bizonyító erejű ízelítő a sok szakvéleményből: "Élményt nyújtó, roppant precíz, szakmailag helyes ábrák. Ilyen jellegűek a magyar irodalomban nem jelentek meg, de a környező országoké sem ilyen szép, vagy nem ilyen teljes[...] Pontos ökológiai és etológiai adatokat közöl[...] Kiadását messzemenően támogatom. Nagy kár lenne, ha kiadatlanul maradna az utókorra, netán elkallódna." (Dr. Loksa Imre, ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék - Simon Tibor és Jakucs Pál professzorok nevében is, 1980-ban.) Nem mellékes a levél utolsó két szavában megfogalmazott aggodalom: vele - akaratlanul - az ördög a falra festetett.
     1985-ben dr. Lányi György, a Búvár főszerkesztője vállalta volna a halhatározó lektorálását. Előzetes szakvéleményében ő is így fogalmaz: "...tudományosan pontos fajjellemzéseket (leírásokat), ökológiai, etológiai és gyakorlati (halászati, horgászati, haltenyésztési) tájékoztatást tartalmaz, s számos halfaunisztikai élőhelyi adatával gazdagítja, illetve egészíti ki az ezirányú eddig publikált ismeretkört." Dr. Berczik Árpád akadémikus, egyetemi tanár, az MTA Magyar Dunakutató Állomás vezetője 1995-ben már semmi kétséget sem hagy aziránt, hogy mire számíthat egy ilyen kiadvány: "A magyar mellett angol nyelvű összefoglalóval, latin névjegy-zékkel stb. mind tudományos szakmai, mind pedig bibliofil értékként biztos siker." Ekkor még egy Frankfurtra kacsintgató világsiker gondolata is megfordult a tudós fejekben. Sajnos, a tudósok nem gyakorlati, nem kiadói gondolkodásúak. Idézzük mégis végkövetkeztetéseit is, azok sem tanulság nélküliek: "E képek a magyar biológiai grafika különleges értékei; a legjobb magyar hagyományokra (Csörgey Titus madár- és emlős-, Csapody Vera növénygrafikáira) emlékeztetnek azzal, hogy hasonló teljes feldolgozás a hazai halakról korábban nem készült." Elfogultságának nyilván az az oka, hogy tíz éve ismeri a teljes anyagot és szorgalmazza megjelenését.
     1998-ban Horváth László egyetemi tanár, a MTA nagydoktora a Haltenyésztési Kutató Intézet vezetőjeként karolta fel az újra és újra veszni látszó ügyet. Szerinte az "atlaszszerű kiadás szakmailag messzemenően indokolt[...] egyben kulturális felelősség[...] Hasnló élethűségű halábrázolásról nincs tudomásom."
     Tölg István nemzetközi hírű halasszakember le merte írni: "Magyarországon, azt hiszem, a halakat legjobban dr. Till József barátom ismeri[...] A világirodalomban ehhez hasonló munka nem ismeretes."
     Az elkallódás veszélye - láthattuk - nem agyrém. S nemcsak azért, mert 14 csaknem pótolhatatlan kép éppen ott tűnt el, ahol ez megengedhetetlen. Till doktort folyton ostromolják, hogy állítsa ki kollekcióját, utaztassa galériából művelődési házba, tartson róluk előadást, bizonyítsa be, hogy a parton ülő ember perspektívái is határtalanok. Kiállításaink őrzése pedig köztudottan botrányos. A doktor ettől is elkedvetlenedett.
     Most azt mondja: hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg. Pedig kellett volna az másnak is: csak megegyezni nem tudtak a társszerzőségről...
     Meg azt is mondja: elégeti a bőrönd tartalmát. Odaadta volna a Nemzeti Múzeumnak, ha már együtt láthatná halait az albumban. Könyv nélkül ne legyen senkié a mappa.
     Néhányan még hadakoznak vele, érte. Ő már határidőt szabott magának.

*

(Görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy írjam le azok nevét, akik hittek benne, és önzetlenül támogatták, bíztatták, segítették. Dr. Révay Gábor dorogi gyógyszerész anyagilag is támogatta, Esztergomból az Úszófalu Szövetkezet, Százhalombattáról a TEHAG, Szarvasról a HAKI segítette élő halakkal, a TTI-ből Esztergályos Lajos halpreparátumokkal. Én pedig szorongva teszem hozzá: az egyik szeme világa már csaknem ráment a munkára - fél éve műtötték -, s az infarktus rémülete sem kerülte el az évek során. Kertjét pedig vandál pusztítók tizedelik - ki tudja, milyen megfontolásból. Hatalmas az ő kertje körül a kicsinyesség telke.)
     "Méltó" kép a századvéghez: "Öcsi doktor" halai a parton egymáshoz lapulnak a nagy bőröndben. Kháron ellöki magát tőlünk. Ahogy távolodik, csak a mozdulatlan, de élő tekintetű, lezárhatatlan halszemeket bámuljuk. Valószínűleg minden szem szárazan marad. Volt részünk bőven veszteségekben. Edzettek vagyunk.

     (1999 nyarán)