Új Forrás - 1999. 10.sz.
FEKETE J. JÓZSEF
 
Húsz év regény (II.)
Brasnyó István prózájáról*
 

(Intellektuális kaland) 

Brasnyó István regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jeleníti meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Műveinek sorában az Árvaház (1989) a jugoszláviai magyar próza artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa. 

Brasnyó István a misztérium alcímet vagy műfaji megjelölést adta regényének. Ennek a szónak legalább kettős jelentése van: az egyik a titok, a rejtély, csak a beavatottak előtt ismert vallási titok; a másik pedig irodalmi műfajmegjelölés, ami feltételezi a szcenikusságot, a szimultaneitást és az epikus előadásmódot. Ezek az attribútumok valóban mind megtalálhatók Brasnyó regényében. Igaz, írásművészete csak a beavatottaknak tárja fel mély szépségét, esztétikumát. A beavatottság ez esetben a Brasnyó-művek ismeretét, olvasását jelenti. Az Árvaház megértéséhez, szövegének élvezetéhez elengedhetetlenül fontos a szerző előző regényének, a Maculának az ismerete, mert arra épül, abból ragad ki egy pillanatot, hogy tapasztalatával, gondolatmenetének sodrásával és barokkosan túlcsorduló nyelvével regénnyé duzzassza azt. A pillanat kitágítása nála azonban nem az idővel történő játék, hanem szublimáció, a közönséges sár-por anyag légiesítése, egyfajta okkult poétika alapján történő éteriesítése. Ezért is nincs szilárd kapaszkodó a regényben, amihez egy cselekményvonalat köthetnénk és kijelölhetnénk annak mindennemű vagy bármilyen koordinátáit. Ehelyett olyan fogódzókat ad, amelyek a Maculára utalnak, az ott ábrázolt egyént és személyeket, helyszíneket, hangulatokat, eseményeket jelölik meg kitapinthatóan. 

Az ott szereplő soknevű hős az Árvaházban mint Énke jelenik meg, de aztán egyszerűsödik a dolog. Árvaházi Fiú lesz, aki a mesélő álmaiból érkezett. Ő is kislánykorára emlékezik, valamint arra, amikor egy kanca árnyékából megszületett, és megjelennek a már ismert figurák meg motívumok: Mácsás, a naplóíró, a tintahal a fejben, a halottvirrasztás, a hintaló, a sötét huszár a bábszínházi sakkszínpadon, a csuklós busz, a kainozoikum, Óbecse, Szabó Miklós, Rilke Miklós, a kornétás, Moustache, Tökösb... 

A soknevű hős egyben sok hős is, akivel, illetve akikkel szimultán történnek a dolgok. Mintha egy hatalmas színpad nézőterén ülne a könyv olvasója, ahol több képben különböző történéseket mutatnának be, ugyanabban az időben. A figyelem mindig oda összpontosul, ahol erősebb és magával ragadóbb a játék. Az Árvaházi Fiúban is mindig fölülkerekedik egyik vagy másik lénye, a valóság vagy a képzelgés, a múlt eseményei, a jelen történései és a jövő kitalációi. Nem folyamatos létezésű az Árvaházi Fiú, hanem szimultán él több szerepet, hiányzik belőle a kontinuitás. Üldözött és üldöző egyben, attól függően, hogy melyik oldal kerekedik felül bensőjében. A modern kor és a modern regény hőse ő, aki egy végtelen, zűrzavaros és szétszórt világban kénytelen élni. Ezt a világot teremti újjá Brasnyó István szubjektív szintézisével. Nem kíván zárt és végleges műalkotást létrehozni, hanem nyitott lenni és annak maradni, akár a világ a hős előtt. Ezért van szükség a folyamatosság eltörlésére, hogy a regényben ne jelentkezzen a valahonnét valalhová tartás igénye, és ezért van szükség a perspektívaszűkítésre és -cserére, hogy a szerző a hős szemszögéből láttasson és változásával együtt maga is változni tudjon. 

Rendhagyó regény az Árvaház mindenképpen, mert nem történetet, nem mesét kínál, hanem intellektuális kalandot, artisztikumot, esztétikumot. Ez a rendhagyó regény teljes egészében a vajdasági földből nőtt ki. Az alakok, a helyszínek, a történések, a nyelv egyaránt ezt bizonyítja, példázván, hogy a vajdasági talaj van olyan termékeny, mint a világirodalom bármely más kiskertje, és hogy a legnemesebb értelemben vett irodalmi regionalizmus megteremtése nem a táj, hanem az írói magatartás kérdése. 
 

(Keserves keringések) 

A Gyöngyéletünk története (1989) elbeszélések gyűjteménye, nem regény. Olvasása során mégis úgy érezzük, hogy a szerző nem szakadt ki a korábbi regényeinek világából, stílusából, érzelmi-hangulati-képi szövevényéből. Mindenekelőtt a testes Maculára és az Árvaházra kell gondolni ez esetben. Már maga az Árvaház is olyan, mintha szervesen beleépülne a Maculába, pontosabban, mintha onnan szakította volna ki a szerző. Az itt vázolt világba (Brasnyó ugyanis minden regényében, minden novellájában csak hozzátesz egy-egy újabb vonalat a gorombán felvitt kontúrokhoz) kapcsolódik a Gyöngyéletünk története, nem folytatásként, vagy előzményként, hanem mint az alkotás párhuzamos terméke. Másként ugyanis nehezen lenne elképzelhető, hogy ennyire egybehangzó, csak árnyalataiban eltérő világról közölné benyomásait a szerző, ennyire összefonódó motívumok kapcsolnák egymáshoz történeteit, hangulatait, alakjait. 

Gyöngyéletünk történetét novellákként hirdeti a könyv belső borítója, de a vártnál sokkal kompaktabb, sokkal egymásra alapozottabb, sokkal összefüggőbb novellafüzérrel szembesül az olvasó. Ha a cselekmény hiányát leszámoljuk, kisregényként is élvezhetnénk az itt sorjázó szövegeket, amely megkomponált képben állítja elénk Brasnyó örök és kedvenc témáit (témáját), az ötvenes éveket, az észak-bácskai tanyákat, a közép-bácskai városokat, a magukba hülyült embereket, ifjúkora tájait, élményeit, rekonstruált hangulatait, mindazt, amit ma inkább a vajdasági szociográfia feladatának szeretnénk tudni, mégis az elbeszélő irodalom közelíti korunkat a korábbi időkhöz. Brasnyó István esetében természetesen nem a valóságfeltárás szándékával és erejével, hanem egy felidéző beszédmódban, vagy még inkább felvillantó stílussal, amelyen keresztül nem csak a szereplők és az elbeszélő mosódnak össze, hanem az idők és terek egyaránt. Bármenynyire hangsúlytalan marad is ez az összeolvasztó, egybemosó szándék, mindvégig ott érződik a novellákon, a ciklusokon, hogy a szerző által felkínált adatot a végső esetben se szabad tényként elfogadni (mi szükség is lenne rá?), mert a szövegeken belül úgy hullámzanak át egymásba a különböző helyszínek, alakok és történések, mint az emlékező agyban az arcok, mondatok, időbeli pontosítások. 

"...nem felidézni akarom, hanem megragadni..." - írja egyik novellájában, mintegy megfogalmazva írói programját, azzal, hogy az említett megragadás nem a tények valós megállapítását jelenti, hanem az emlékezetből történő kiszakítást, abban a tagolatlan állapotában a realitásnak, amikor egy-egy villanásnyi jelenethez nem hely és idő kötődik, hanem fény vagy sötétség, egy-egy íz, vagy illat, vágy vagy hangulat. Ennek alapján minemű lehetne Brasnyó novellisztikája, ha nem lírai. Így van valóban, az én, az egyes szám első személyű lírai én uralja szövegeit. A témához való ily módú hozzáállás meghatározza a kifejezést is. A Brasnyó-novellák eleve magas fokú érzelmi-hangulati hevítésű monologikus szövegek. Az ábrázolásmód higgadt, mégis érzéki és kifejező. A megragadott, kiragadott képeket és pillanatokat maximális nyelvi intenzitással jeleníti meg, méghozzá nem csupán a könyv második részében tapasztalható, kifejezetten lírai hangnemben íródott novelláiban, hanem az előtte lévő, az epika jegyeit fokozottabban magán viselő elbeszélésben, illetve novellafüzérben is. A Kocsmák című elbeszélés is hatalmas monológ, aminek időbeli kerete azonban nem halad meg néhány percet, csupán annyi, amíg a kocsmaajtóban tébláboló csirke eltűnik és újra megjelenik a mesélő látókörében. Időközben a narrátor bejárja az olvasóval Drea, Brazília, Gunaras, Kavilló, Kevi Pecesor, de Topolya és Szenttamás kocsmáit is. Persze mint a Brasnyó-történetekben általában, itt is az emberekről tudunk meg többet, mint a háború utáni idők italméréseiről. A nehéz sorsú, "tetűéletű", a társadalom peremvidékén tengődő egyének azonban nem egyediségükben érdekesek, hanem az általuk körülhatárolt létforma kristályosodik ki a szövegből. Brasnyó belülről láttatja a hajdani önpusztító duhajságot, a vigalomnak álcázott szerencsétlenséget, a levegőbe kapaszkodó árny-embereket és ezáltal kissé romantizálja az ábrázolt világot. A további ciklusokban (Gyöngyéletünk története; Ki vadászik a fekete bárányra; Téli nyelv) ugyanezt a keserves körbejárást folytatja a szerző, függetlenül attól, hogy továbbra is az epikusságnál marad, vagy lírai prózavers formájában tálalja a novellát, nyelvi, képi bravúrral mindenképpen. Csakhogy... 

...a testes novelláskötet talán önmagában nem is, de az előző két regénnyel (sőt, ide sorolhatnánk még az 1984-es Majomévet is) együtt szemlélve már a csömör ízét hagyja maga mögött. A körbejárt utat Brasnyó István már mélyen kitaposta, valahogy ideje lenne beljebb lépni a körön, vagy letérni az útról. Mindez persze nem csorbítja a novelláskötet immanens értékét, esztétikai bravúr a maga nemében, még ha nem is vetélkedhet a szerző Família (1979) és Macula (1988) című regényeivel, amelyek íróisága magasra emelt mércéjének csúcsait jelentik. A Gyöngyéletünk története ennek ellenére meghódíthat olyan olvasókat is, akik általa ismerkednek a Brasnyó-írásokkal. 
 

("Mindig is tartottam valahová") 

Brasnyó István regényeiben, akárcsak a Szokott-e ősz lenni Paraguayban? (1992) címűben, örökös a vándorlás. Az elbeszélő vándor, akinek alakja az egyes szám első személyű közlési módon kívül semmi mással nincs körülhatárolva, így nem egy művében több alakváltozáson is keresztül megy, a legritkább esetben változtatja céltudatosan a helyét, inkább sodortatja magát ösztöneitől, képzelgéseitől és kíváncsiságától vezérelve. Ki tudja hányszor járatta már körbe Brasnyó hősét és olvasóját egyaránt azokon a regénybeli tájakon, amelyek oly közeliek és ismerősek, biztonsággal és hitelességgel mégsem azonosíthatók. Már annál inkább sem, mert a tanyák, az erek és pocsolyák, a kisvárosok, az utcák sohasem jelennek meg teljességükben, illetve a valóságot megközelíteni szándékozó leírásban, hanem a részletek kiemelése idézi meg a vajdasági táj elemeit. 

A regény címe ugyan Paraguayt idézi, de szó se esik róla a szövegben, az elbeszélő, noha máshol szeretne lenni, idehaza tart folyton valahová. Olyan helyen kénytelen élni a mesélő, ahol nagyon korán képes besötétedni, ahol annyira kicsi és szűk a világ, hogy a szobában, az ablakszárny mögött ülve még az ágyig se lehet ellátni, ahol nincsenek illúziók, minden leszopott és lerágott csont csupán. Úgy érzi magát, mint aki beesett az időtlenség pincéjébe, vagy mint ahogy máshol írja, az idő hídja alá. Itt kellene lakhelyet találnia, de bárhová is viszi útja, újfent csak azt állapíthatja meg, hogy nem jó helyre csöppent, s miként az elbeszélő is rákérdez: "micsoda kapcsolatom volt itt nekem a külvilággal azonkívül, hogy megtalpaltattam a cipőmet...?", szinte jelképszerűen emelve ki ezáltal is a folytonos vándorlást, amelynek egyetlen pihenőjénél se mondhatta el, hogy végre megérkezett. 

Az út során az elbeszélő ezer dologra figyel, de értékesebbnek tart megőrizni emlékezetében egy furcsa szögben beeső fényhasábot, egy penészfoltot a szoba falán vagy egy szétroncsolt pofájú ebet, mint a tájat élő, településeket lakó embereket. Alakjainak nincs nevük, kivéve Sőregit, a gyermekkori barátot és Sík urat, akivel a ritka párbeszédek egyikét folytatja, hanem valamilyen jellegzetességükről, öltözékükről, magatartásukról elnevezve tartja őket számon. 

Ebben a világban minden viszonylagos és esetleges; a parányi, efemer dolgok, mikroszkopikus, jelentéktelen részletek fölnagyítódnak, míg a fontos események tiszavirág-életűvé zsugorodnak, vagy említés se esik róluk. Természetesen lehet, hogy ez a látásmód az igazi, lehet, hogy mi nem a világ valós képét látjuk, vagy nem jól látjuk azt. Szinte a regény mottója is lehetne a második fejezet kezdetéről idézett szöveg: 

Sugaras vetülék valaminek a fehér homlokzatán, meg ahogy belepotyog valami, gyümölcs talán, apró szemű, szinte sodródik a levegőben, az erősebb légáramlat is kibillenti zuhanásának merőlegeséből, forog vagy hánytorog netán [...] és egyáltalán el fog enyészni az afféle képzelet, hogy kívül vagyunk-e, avagy belül, és a számunk se lesz fontos, sem az egymáshoz való kötődésünk, kapcsolatunk,amenynyiben eddigre kialakult, más viszonylatokban fogjuk átélni létezésünknek ezt az óráját [...] idejekorán fel fogunk ébredni, magunkhoz térünk majd kábulatunkból és villanásnyi ideig tartó szomorúságunkból, amit külön-külön élünk át. (A kiemelések tőlem.)
Az idő pincéjébe zuhanva azonban a szomorúság eme pillanata a végtelenségig tart, s a történet-elbeszélés sarokba szorítaná a szerzőt, ezért inkább részleteket figyel meg, ír le, hogy azoktól számtalan irányba ágazó asszociációin át barangoljon a valóság és a képzelet tájain, ügyelvén arra, hogy egy-egy motívum át- vagy visszavezessen a fejezetekbe és kapcsolat alakuljon ki a regényszöveg, valamint a tényleges regényhős, az elvágyódás között. 

Elbeszélő modorát maga jellemzi a regényben: 

...én, aki árnyékok után osonok gondolatban, képzeletben vagy a valóságban, kifordítom a szememet, hogy máshová lássak, mint ahová valóban láthatnék [...] Végleg elmúltak azok az idők, amikor ilyesmire kényszeríthetnének, meg hogy szépen és szabatosan fejezzem ki magamat, majd baszok én kifejezni akármit is, a legelső kanyarban már el is fordulok, magamba fordulok, akár a sün...
Mi is akkor tulajdonképpen ez a regény? A választ maga a szerző fogalmazza meg: "új életrajzot agyalok ki magamnak, naplót vezetek arról, ami nincs, amit elképzelhetnék, vagy amit helyettem képzelhetne el valaki [...] lezuhantam az idő hídja alá". 

Valódi, igazi Brasnyó-regény a Szokott-e ősz lenni Paraguayban?, ugyanis a szerző elbeszélő művészete megteremti a hiteles regényvilágot, amelyben az olvasó ugyanolyan rászakadt idegenséget érez, mint maga az elbeszélő. Ám meg lehet kedvelni ezt a világot, mert szerencsére regényszerűbb a valóságnál. Persze egy kicsit szerelmesnek kell lenni ebbe a regényvilágba, különben könnyen elakad benne az olvasó. Bence Erika írja erre vonatkozóan Könyvkereskedés című kritikakötetében: "Brasnyó István regénye izgalmas, intellektuális kalandokkal kecsegtető, hatalmas, áradó lírai monológ, melyben a külső világ történései redukált formában, tudati átélés alakjában vannak jelen. Azonban egy széthulló, széteső regénykísérlet [...] Persze ez nem jelenti azt, hogy olvashatatlan is [...] És ott vannak Brasnyó korábbi művei, azok átívelő momentumai, a hasznosítható tapasztalatok, a specifikus regényvilágról szerzett korábbi élmények. Ám mert kísértetiesen megismétlődnek az új regényben, ki is ábrándíthatják az új élményre vágyó olvasót." 
 

(Mindigtől tartó és örökös lézengés) 

Az embernél lehetőség szerint mindig legyen egy zsebkés, bicska vagy bármilyen békanyúzó alkalmatosság, egyébként olyan események akaratlan elindítójává válhat, hogy az már kész regény. Megtörténhet, hogy olyan helyre hívják vacsora-vendégnek, ahol számára már nem jut kés, amivel a sonkát falatozhatná, és ennek az eshetőségnek a felismerése a házigazdában a belső indulatoknak parttalan árját indítja el, amelynek folytán bensőjében kibomlik lelkének batyuja, s egyszerre szembesülni kényszerül a világgal, amelyben nem csupán helyét nem találja, hanem még magáról sincs biztos kapaszkodót nyújtó tapasztalata. 

Hol is lehetne megkapaszkodni ebben a világban, az isten háta mögötti Süketpusztán, a megállt idő áttetsző tartományában, ahol zsebkés híján nekivág az ember a ködhomálynak, hogy ismeretlenekhez súrolódva, mészesőtől átmeszelve lépegessen idő és időtlenség mezsgyéjén, hogy egyszerre csak forgótáras pisztollyal a kezében tűnjön föl valahol az idő és a lét furcsa hurkának csavarodásában, a folytonosan önmagához visszakanyarodó történelem légvárában, ahol szinte egyszerre van jelen a középkor minden negatívuma a huszadik század összes gyalázat-orbáncával. Brasnyó István regényének narrátor-hőse előtt végérvényesen világos, hogy ez a gyökérveréshez, vagy horgonyvetéshez hasonlatos megkapaszkodás az örök végtelenben is elérhetetlen. Neki már akkor se sikerült, amikor plakátként a falra ragasztották, vagy alakját folyton változtató bábuként tartott folyton valahonnét valahová, amikor Énkeként, vagy Árvaházi Fiúként próbált szerencsét, de akkor se járt jobban, ha Szabó Miklósnak, Lajcsiii!-nak, vagy éppenséggel Boros Kázmérnak hiszi a környezete. Mert ebben az áttetsző, lenyomatot nem hagyó világban egy-két emberi lény ugyan még előfordul, de jelentőségük egyenlő a semmivel. Még akkor is, ha egyikőjük a katonai behívókra írja a leendő berukkoltatottak személyi adatait, vagy ha a másikuk ideiglenes szállást adott a folytonos átváltozásokra, pontosabban azonosulásokra hajlamos elbeszélőnek, vagy ha valakinek két kése is van, és ezzel mérhetetlenül tehetősebb azzal szemben, aki eggyel se rendelkezik, de két vacsoravendéget már nem hívhat meg, mert ahhoz meg kevés a birtoka. Jelentéktelen figurák ők mindannyian, annyira nem meghatározóik saját idejüknek, hogy bárhonnét ki lehetne őket ragadni a történésekből, a világ észre se venné hiányukat. S ilyen minimalizált a tárgyi világ is, ami a névtelenségbe és alaktalanságba burkolózó elbeszélőt kíséri süketpusztai kerengései közben: egy esernyő, egy pecsétpárnát tartalmazó táska, egy borosflaskó elég kapaszkodó az önmagát se azonosító monologizáló vándor számára, hogy újabb csomót bogozzon lelkének batyuján: 

Úgy tűnik, a helyzet igencsak hajlamos arra, hogy kicsússzon a kezünk közül, és fejlődési iránya amoda, hátrafelé összpontosuljon, s az egész azt mutassa, hogy mi csupán előretolt őrse vagyunk itt, bizonytalan földerítésre, s jelenlegi állapotunkból fog fölépülni mindaz, amivé fajulhatunk...
A helyszínt, amit az elbeszélő a "prenatális homályból" előcibálva asszociáció-zuhatag segítségével fogalmaz meg, nem nehéz azonosítani azzal a vidékkel, ahol az alkonyat homályában egy ideig még látszik a sovány léckerítés, de mögötte csak az üresség bizonyossága van, amin nincs mit nézni. S ez az alkonyati homály mintha örökké tartana, ez határozza meg ezen a tájon az életet, már századok óta. Csak kallódók teremnek itt - mondjuk ki, Közép-Kelet-Bácskában, és "Bánatos itt minden. Ez a vidék úgy összeszorult, mintha hurokban lenne, s azt is egyszer összébb és összébb húzzák." 

A hurkon való szorítás időközben megtörtént: amikor a Kész regény (1996) szövege megjelent a Híd folyóiratban, még híre se volt rendszerváltásnak, háborúnak, s mégis, a regény ezekről a sorsfordító (de léttörténetileg elhanyagolható) tényekről is szól. Persze nem azért, mert Brasnyó István látnoki képességekkel rendelkezik, hanem azért, mert ismeri azt a régiót és lakóit, amely örökös témája. S itt, az idő mintha valójában körkörösen haladna. Ezt az örökkön tartó, de sehova se vezető mozgást hámozza rétegről rétegre Brasnyó István ebben az ellen-nevelési, anti-szentimentális regényében, amelyben hősét nem nemesít(het)i meg a világ, amelyben bolyongani kényszerül, nem lesz jobbá, de a vakszerencse folytán mégis kikerül labirintusából, és eljut - a légvárba

"De síkság láttán mindig elfog a borzadály: »Uram, Uram, csak ott ne kelljen élnem!«" Ezt az idézetet Brasnyó Istvánnak Az írmag (1998) című regénye hátravetett mottójaként olvashattuk, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a téma nem új. Persze az sem újdonság, hogy Brasnyó írói tevékenységének éppen ez, a ma Vajdaságnak nevezett vidék az egyetlen témája. De ezt újra és újra el kell mondani, hogy tudatosuljon: némely írók soha le nem írják a kisebb-nagyobb vajdasági Süketpuszták nevét, műveik mégis ezekről a Süketpusztákról szólnak. 

Brasnyó regényeiből azonban egy teljes vonulatban hasonló írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé való emelése, a szimultán megjelenítás, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval való behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik stb.) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tart. Sajátos intonációként ide sorolnám a Majomévet (1984), bár a sorozat ténylegesen a Maculával (1988) indul, majd következnek: Árvaház (1989), Szokott-e ősz lenni Paraguayban? (1992), Az írmag (1993) és végül a Kész regény (1996). 

Az írmag is az asszociatív szövegépítkezésre alapuló, narratív jellegű regény, amelyben "A szereplők [...] Egyszemélyes világban élnek, s ezek között igen ritka és valószínűtlen az érintkezési pont. Magányos, értelmet hiába kereső vándorok valamennyien. A realitásoktól elszakadva, lelassított mozdulataik, elvont megnyilatkozásaik révén lebegő alakként süppednek bele az egyszerre valótlan és rémisztően hatalmas térbe, időbe. [...] Nyelvi tökéletessége és szépsége ellenére sem kedves-kellemes olvasmány a Brasnyó-regény. [...] Ehelyett szüntelen küszködés az olvasói tájékozódás, a befogadói élmény reményében." (Bence Erika) 

A Majomévtől a Kész regényig tartó, közel ezerhétszáz könyvoldalt kitevő regényfolyamról már korábban leszögeztük, hogy lényegében a modern regényhős dezintegrálódását jeleníti meg sziporkázó asszociációkban, hatalmas nyelvi-grammatikai készséggel, az ismeretanyagot szubjektivitásba transzponáló valóságfedezettel. Műveinek sora a legpontosabb részletességgel járja körül a vajdasági valóságot, a vajdasági létet - a létregény sajátos változatának kell tekintenünk ezt az emlékeket légiessé elegyítő sorozatot. Tény, hogy Brasnyó egyedülálló artisztikus prózaírása kevés igaz tisztelőt képes maga köré vonzani azok közül, akik a dolgoknak a nevükön való nevezését eszményítve tulajdonképpen a szájbarágásra gondolnak. Tény, hogy az időszerű létteréből folyton elvágyódó regényhősnek, aki inkább szubsztancia, mint kézzelfogható figura, a keserves kerengései próbára teszik az olvasó türelmét. Tény azonban az is, hogy a Brasnyó által teremtett regényvilághoz hasonlatos artisztikus produkciót nem találhatunk a vajdasági magyar prózában. 
 



* A tanulmány első része novemberi számunkban jelent meg. (A szerk.)