|
VASI FERENC
ZOLTÁN
Kifehérült szájjal
Apa, apácska,
fáj!
Cseresznyefánk ágaiba
beléakadt
egy viharmadár...
Jaj,
elemel érte
Téged a Földről
a tekintetes Napsugár
- és kifehérül
a viharmadár
s felhőként siklik tovább.
Most már
az otthonod
túlnan találod -
lelked
ha
üzen,
hát a holdvilágon
át-
repülök a
hiányon;
az arcokban
az arcokat
csodálom,
kőben a kőt,
nyalábokban a fényt
s Te? - talán
szívdobbanás-mélyekben
habos zablájú énekemet.
Vers arról, ami érinthetetlen
Szent György otthon, Tarján
1999. április 9.
Mondd, milyen csöndből
sarjadnak a torz virágok,
és milyen letépett szemhéjak
mögül figyeli őket az álom.
A száj mindig szóra szomjazik,
de a gyökér néma.
S víz van-e, hogy a hallgatást
öntözze, a felgyűlt port lemossa.
És ki mozdítja kezét, ha mozdítja;
érint-e, ha érint, és kit -
s ha néha felröppen is a hajnal,
örömként tekint le a Napra?
Az árnyék, az árnyak,
a tompa színek -
milyen? titkot rajzolnak homlokomra;
ki csak kérdezek, és nem értek,
és a szív selymét is alig érintem,
mert nem merem -
érzem.
bár
|
|