Új Forrás - 1999. 9.sz.
  MOHAI V. LAJOS
 
Szerb Antal tévedése 
A lenézett műfajról
 
   
   
Borúra derű - Szerb és Babits ellentétes véleménye  

Szerb Antal világirodalom-történetében írva vagyon, hogy "a detektív- 
regény olvasása szellemi emberhez méltatlan dolog". A jó és szeretetre  
méltó filozopter, mellesleg kedvencem, borúlátására azonban talán adhat  
némi enyhületet - nem magam miatt - mások ellentétes gyakorlata; például  
(nagy nevet mondok) Babitsé, hogy csak a Nyugat családfájánál keres- 
géljek. Babits egyáltalán nem volt elutasító a műfajjal szemben, sőt rokon- 
szenvvel nyilatkozott, írt róla, amit pedig aligha tehetett másként, mint hogy  
olvasta, tanulmányozta, tisztába került a természetével, azokkal a lehető- 
ségekkel, amelyet ez a műfaj nyújthat az irodalom és a közönség számára.  
Hogy fölmagasztalta volna, arról nem tudok, de hogy nem zúzta porrá a  
történetmondásnak ezt a formáját, afelől nincs kétségem. Így az olvasóját  
sem minősíthette feketén-fehéren. Babits lehetőséget látott a detektív- 
regényben valamire (konkrétan: "az Unalom szentségének" fölszámolásá- 
ra, megtörésére az irodalomban), ezért nem átallotta védelmébe venni.  
Érdemes és tanulságot őt idézni röviden: "a kaland és az egyén lehetősége- 
inek korlátai egy rettenetesen uniformizált társadalomban, a lázadás és a 
zsarnokság: s éppen ez a probléma, ez az ellentét adja meg a detek- 
tívregények témáját. Azért jött oly mélyről, azért oly érdekes. S ha van  
műfaj ma, amely igazi, a nép lelkéből lelkezett, a nép fantáziájának kedves  
hősöket tud teremteni (a Rend vagy a Szabadság hőseit): az is a detek- 
tívregény. (Persze nem egyes silány detektívregényeket védelmezek: ha- 
nem magát a műfajt, mely a ponyva erős, szabad levegőjén érleli talán már  
a Formát egy jövendő Homérosz számára)." Vajon a detektívregény alaku- 
lástörténete folyamán elfecsérelte volna mindazt, ami a kezdeteknél még  
komolyan jellemezte - erre aligha lehet röptében válaszolni. De annyit  
mégis el lehet mondani: nem jobban, mint más műfajokkal tették az arra  
alkalmatlanok. Az irodalomból élők, vagy az irodalomhoz csapódók között  
sehol sem alkot őszinte többséget azok csoportja, akik nyilvánosan  
bevallják, hogy hamis portékát árulnak. Erre az elpuhult detektívregény- 
írók, e triviális (közönséges) irodalom képviselői sem hajlandóak - igaz,  
akik figyelemmel illették a műfajt, komoly irodalmárok, aligha csak képzelt  
panaszaikat állították kifogásként vele szemben, ám makacs és könyörtelen  
igazságuk azért jobbára féloldalas. Agatha Christie sem a szívük közepe, ő  
sem hitelképes a számukra. Amit azonban az angol írónő létrehozott, arról 
nem tanácsos nem tudomást venni. 
    Végül is, ha hinni lehet a szakkönyveknek (mert tudvalevő, a műfajnak  
könyvtári kritikai feldolgozása van), Hercule Poirot-ról nekrológ jelent meg  
a New York Timesban. Ő pedig költött alak, Agatha Christie képzeletének  
a teremtménye. Kényszeredetten kell ezt tudomásul vennünk? Aligha. Ha  
fintor is, egyfajta közérzületet kifejez, mindenesetre az ortodox kritikai  
magatartást, a merev szembenállást, amit a maga irodalom apostolai kép- 
viselnek, ma már legfeljebb avítt szentimentalizmusként kezelhetjük.  
    Agatha Christie a két háború között írta legjobb történeteit a ködös  
Albionban, századvégi nyugalmat idéző körülmények között, távolságot  
tartva mindattól, ami az angol középosztálybeli ízlésvilág megszentelt  
normáin kívül esik. Regényeinek hangulatán is valamiféle időtlenség ér- 
ződik, a szereplőknek pedig fontosabb az, amit a maguk "kis helyi vilá- 
gának" neveznek. Egyik elhíresült Poirot-története, Az Ackroyd-gyilkosság 
szinte tüntető büszkeséggel írja körül a bűntény színhelyét: "A falunk,  
King’s Abbot, azt hiszem, nagyjából pont olyan, mint minden más falu.  
Nagyvárosunk, Cranchester, kilenc mérföldnyire van. Van egy nagy vasút- 
állomásunk, egy kis postahivatalunk és két, egymással versengő vegyes- 
kereskedésünk. Az épkézláb férfiak általában fiatalon itthagyják a falut, de 
férjezetlen hölgyekben és nyugalomba vonult katonatisztekben bővelke- 
dünk. Passzióinkat és szórakozásainkat egyetlen szóban lehet összefoglalni:  
pletyka." A pletyka jó adag képtelenség és az unalom szüleménye, ugyanak- 
kor mint "társadalmi intézmény" teljességgel átszövi ezeknek a mindennapi  
kisvilágoknak az életét, így alaposan fölszaggatja a nyugalmas felszínt és  
kényszerítően hat múltbeli rejtélyes események fölelevenítésére. Agatha  
Christie-nél a rejtély működteti a detektívtörténet szerkezetét, s voltaképp  
a rejtély kibogozása a regénybeli egyetlen funkciója Poirot-nak. Kevéssé a  
törvényesség szolgálata, mint inkább a rejtély gondolati, logikai síkon  
történő megfejtése jellemző rá. (Az igazságosság, persze, nem szenvedhet  
csorbát; ha a törvény nem sújthat le a bűnösre, valamiféle isteni igazság- 
szolgáltatás forgószele mégis. Tipikus esete ennek a Gyilkosság a vadász- 
lakban című elbeszélés.)  
    Poirot régimódi magánnyomozó, bizony Sherlock Holmes egyenes ági  
rokona, archetipikus jelenség tehát, csak egy kicsit erre a századra átfor- 
málva. Különc és bogaras, minta szerint; kívülálló, amire nemcsak a mes- 
tersége szorítja rá, hanem a származása is, hiszen belgiumi születésű.  
Hányaveti fogalmazást érzek akkor, amikor Christie "kis belgaként" szólít- 
ja meg; ennek persze, meglehet, világképi oka van. Agatha Christie ugyanis  
többnyire egyfajta brit kasztszemléletnek tesz engedményt: a lefülelt bűnös  
például, lett lényen az arisztokrácia köreiből való, vagy kifinomult közép- 
osztálybeli, mindig fekete bárány, aki társadalmi hovatartozását már koráb- 
ban elárulta. Ezt az érzést nemiképp ellensúlyozza az, hogy Poirot viszont  
büszke idegen mivoltára, nyomozásai folyamán némiképp társadalomkri- 
tikát is gyakorol, s az angol rátartiságot ócsárolja. Módjával ugyan, annyira  
csak, amennyire beletáplálható ez mesteri leleplezőtechnikájába.  
    Hercule Poirot-t, a régimódi magándetektívet mesteri leleplezőtech- 
nikája emelte az irodalmi hősök közé.  
    Végezetül: tévedés volna azt gondolni, hogy a detektívregény újra- 
olvasásra alkalmatlan műfaj. 

Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér  

Škvorecký könyvet ír a műfajról, detektívregény-olvasóként, történeti esz- 
szét, olvasási tapasztalatait összegző poétikai írást, egyfajta naplót, merész,  
személyes megemeltségű összefoglalót. A műfajnak és művelőinek lite- 
rátusi fölmutatását végzi el benne. Komolyan veszi tárgyát, e komolyan  
vevés pedig erényre vall; igaz, ebben a gesztusában a tágabb kontextus  
szerepe sem elhanyagolható. Azért állhatott közelebb a kezéhez, mert a  
műfaj nem szigetelődött el a cseh irodalmi hagyományban olyképpen, mint  
nálunk; ellentétben ugyanis a magyar irodalommal, melyben szinte egyál- 
talán nem gyökerezett meg a detektív-műfaj szépirodalmi színvonalú mű- 
velése, a cseheknél valódi esztétikai érték alakult belőle. Így a század első  
évtizedeiben hasonló helyzetűnek tekinthető prágai irodalomban polgárjo- 
got nyert műfaj nálunk lenézett jelenség maradt. Igaz, hogy szót emeltek  
mellette itthon is, de a kalandregény alacsonyra értékelt tőzsdei árfolyam- 
kategóriájából nem tudott föltörni. Babits, aki mondott róla néhány jó szót,  
csakis védelmezte, és voltaképp nem gondolt arra, hogy irodalmilag hasz- 
nosítsa a saját életművében, a világirodalmi értékek egész sorát létrehozó  
Čapek viszont igen: kitűnő novellák megírására rendezkedett be műfaj- 
fölidéző, de eredeti látószögből készült rövid történeteiben. Egyikük-má- 
sikuk paradigmatikus érvényű újrafogalmazás: Hattyúnyak, kebel, dob és  
cintányér - ez a híressé vált metaforasor, mely egy rendszámot rejt el  
magában, nemcsak azt mutatja meg nekünk, ami a legközvetlenebb benne  
- a rejtélyt, illetőleg azt is, amit nyújtani kíván, a rejtvényt -, hanem  
kimondja azt a képességet, amely révén megfejthető valami. Nyilvánvaló,  
hogy e képesség a nagy detektívfigurákban ölt testet, a műfaj tradicionális  
hagyományát nem kiiktatva: a detektívregény elhagyhatatlan jelensége a  
személyiség különös jegyeivel fölruházott detektív. Pontosabb közelítéssel,  
kiegészítéssel ehhez még: a szerep, amit ellát, a látószög, amit elfoglal.  
    Visszatérve a Babitsról és Čapekről mondottakhoz: ebben az összefüg- 
gésben, amelyben a detektívregénnyel szemben elfoglalt pozíciójukat em- 
lítettem, csak szűklátókörű közelítés állíthatná sarkosan szembe egymással  
a két író magatartását. Magam nem merészkedem ilyen ingoványos terepre,  
hiszen számtalan jelenség egybejátszása, egymáshoz rendelődése nyomán  
alakul ki valamely nemzeti irodalomban a detektívregény iránti bizalom,  
esetenként jeges bizalmatlanság. 
    Az mindenesetre kedvező kép, amit Čapek hagyományozott a cseh  
irodalomra, s így némileg (mentendő, ami menthető): ránk. Föltehetőleg  
nélküle és az általa létrehívott tradíció nélkül nem vált volna e térségben  
intellektuális terepszemle tárgyává a detektívregény. Ahogy az megtörtént  
Škvorecký híres könyvében, az Egy detektívregény-olvasó ötleteiben. Még  
éppen jókor született, a hatvanas évek nagy művészeti/irodalmi hullám- 
verésének hátán. 
    Škvorecký maga is megpróbálta: Brůvka felügyelője Čapek-féle min- 
tavétel, amin vajmi kevés a csodálkozni való; jellemzője a lebilincselő  
olvasmányosság éppúgy, mint az az utánozhatatlan kesernyés-kedélyes  
hangvétel, mely a cseh próza elvitathatatlan eredetiségét táplálja a mai  
napig. A cseh "detektívmese" úttörője, Karel Čapek óta ez nem lehet  
másként; egy történet látszólag esetlegesen létrejövő kimásolása az élet  
eseményei közül, amelyben éppen a "valóság" lepleződik le, csak nem úgy,  
ahogy várhatnánk. Ez a kompozíció ismétlődő szerkezete, amelyben min- 
den elem a helyén van, az író a valóság pontos mását adja meg, a kép- 
let mégis a leginkább lehetségesre üt, mert a valóság sokféle mása közt  
mindenki maga választhat, ha érvényteleníteni tud egy másik ötletet. A  
Čapek- és Škvorecký-féle detektívtörténet a megismerés aggályait helyezi  
középpontba; mégsem csupán a műfaj merő fikciója, hanem az egyik  
kimeríthetetlen lehetősége.  
    Mind Škvorecký és Čapek, mind Chandler és Tandori más-más módon,  
de beleszóltak a műfaj alakulástörténetébe, bár arról lehet szó, hogy a  
detetívregény-műfaj megértéséhez ők mint tettek hozzá. Szemükben ez a  
műfaj a magasliteratúrán belül biztos hely. Mind a négyük írta és részben  
teoretizálta a témával kapcsolatos véleményét; csakis annyiban tekinthetők  
külön-külön valamiféle rögeszme foglyainak, amennyiben az irodalom  
művelőit általában a szakmájukhoz fűződő "rögeszmés kapcsolat" jellemzi.  
    Korántsem evidenciaszerű, ahogy a folyamatos utóvédharc tudatában  
dolgozó Chandler képes volt leírni, hogy az író pozíciója helyett az író  
kondíciója határozza meg a detektívregény-író kísérletének értékét. Kérdés  
mégis mindennemű önazonossági komplexusa ellenére is, hogy az irodalom  
periódusos rendszerét érzékelve, arisztokratikus és populáris regiszterét  
tekintve, hol határozza meg önmaga és követői előtt a detektívregényt? E  
tekintetben nyilvánvalóan nem letisztult a kép, hiszen egyszerre élte át a 
magas irodalom gyakorlásától való száműzöttség szerepét, maga ment- 
ségeit keresve közben, összeomlást látva ott is, ahol fölösleges volt mély- 
pont után kutatni. A legjobb detektívregény-írók a kiemelkedést a magas  
irodalomban keresték, s csak jobb híján fanyalodtak kezdetben a műfajhoz  
mint megrendeléses munkához. Tévedésük nyilvánvaló; jellemző, hogy  
csakis Chandler küzdött ezzel a bénító érzéssel, láthatólag Čapeknél ez nem  
merül föl - viszont Tandorinak Chandler bátortalansága jött kapóra, Škvo- 
reckýnek pedig az az előítélet-mentesség, mely Čapek sajátja volt. Ez az a  
műfaj, amely a legtöbb hivatkozási pontot bekebelezi, mintegy magába  
fogadja; ez az a műfaj, melynek művelői valódi elődeiket a legteljesebb  
mértékben honorálni képesek: mivel alkalmazott irodalom, megrabolható.  
Innen is a védekező/védelmező mottó: "Én nem vagyok egészen Archer, de  
Archer én vagyok." 
    Chandlernél látszik legélesebb fényben az, ami a detektívregény maté- 
riájától elválaszthatatlan: a detektív alakja. Aki egyúttal szűrő és stilizáció; 
a tünékeny és mulandó világ része, aki jelenlétével mégis itt tart, nem  
egyszerűen összeforraszt, nem pusztán mozaikvilágokat illeszt egymáshoz. 
Természetesnek veszi azt, ami természetes: a fizikai szabadesés törvényét. 
Szellemi, erkölcsi, lelki értelemben vett süllyedésünket már kevéssé. Mar- 
lowe előnyben részesíti romantikus és filantróp érzéseit, amivel leveszi a  
lábáról olvasóját. Emiatt nem szokványos típusalkotás eredménye, Chand- 
ler gesztussá formálta. 

Chandler életműve: Marlowe  

A papírforma szerint Raymond Chandler amerikai regényíró detektív- 
történeteket írt, és a nagy irodalomhoz legfeljebb annyi köze lehet, mint az  
árnyékbokszolásnak a valódihoz. Itthon az Albatrosz-sorozatban látott nap 
világot az életmű színe-java, ami épp elég volt ahhoz, hogy az igénytelen  
kartonkötés mögé száműzessék egy meglehetősen eredeti világnagyság; s  
ez most műfajtól nem független és nem könnyű kézzel odavetett minősítés: 
Chandler hosszú irodalmi kísérletezés és töménytelen mennyiségű alkohol u 
tán jutott el, a huszadrangú költősködéstől, a strapás - a maga becs- 
vágyához képest kisszerű - könyvkritikusi gyakorlattól sem letörve, a  
műfajhoz, a hírnévhez és (teszem hozzá) valamelyest az alkotói kielé- 
güléshez. Igaz, hogy például Tandori szerint Chandler "nem merte elhinni 
magáról, hogy igazit ír, azt aztán végképp nem, hogy igazi nagy író ebben  
a században".  
    Tandori mondatából sok minden rávilágít arra, amit egyfelől az életrajz  
mutat (mindenekelőtt belső, rejtett bizonytalanságát a tehetsége iránt),  
másfelől az, hogy a detektívregny még a legjobbak kezén is gyanúsan 
megtévesztgethető műfajnak látszódhatott - akkor, Chandler idejében is.  
Az amerikai ún. kemény iskola legjobbjait ráadásul fölszívta Hollywood, 
az írók pénzszerzés címén szépen elpocsékolták az erejüket és végső soron a 
tehetségüket. Nehéz volt úgy istenigazából az írásnál kitartani. Akik azért  
ma is számítanak, azoknak sikerült talpon maradni. Chandler ezek közül  
való. Sőt, Amerikában tanítják, kiadják korai (és a szakértők szerint rossz)  
költeményeit, megjelentetik levelezését, monográfiák születnek róla. Oly- 
annyira íróvá vált ez a kisebbségi érzésektől agyongyötört ember, hogy  
komoly irodalmárok sütögetik a maguk pecsenyéjét rajta. Nálunk jobbára  
csak írók és céhbeliek szeretik, igaz, hogy ők viszont teljes őszinteséggel: 
idézi őt Hajnóczy, Petri, Tandori, Radnóti Sándor és mások. 
    Ne legyünk kishitűek: Raymond Chandler elérte célját.  
    Keveseknek sikerült ugyanis hamis elképzelések nélkül annyit használ- 
niuk egy műfaj állóképességének, mint neki. A detektívregény immáron 
nem a rejtvény megfejtésének kibogozására épít, hanem könyörtelen társ- 
adalmi érdekek logikája mentén szerveződik - szennyel, mocsokkal és 
vérrel, sok-sok vérrel az események nyomában. Kemény világ ez, kemény  
fickókkal mindkét oldalon. A gyilkos nem mazochista örömből gyilkol,  
hanem pénzért, bármilyen felségjelű hatalom érdekében, gengszterként,  
zsoldosként. A motivációk: pénz, karrier, ritkábban politikai ambíció, félté- 
kenység. Itt, ekkorra már minden megvehető volt Amerikában, és persze 
mindenki is. A korrupció mint a társadalmi kapcsolatok általános értékm- 
érője funkcionált. Látni kell, hogy a detektívregény általános címzettje a  
hihetetlenül földuzzadt, önmagát fölélő nagyvárosi társadalom volt. Ennek  
a társadalomnak az életformája pedig nem tűrte meg környezetében a  
romantikus lelket: víz alá nyomta, vagy éppenséggel teljes beletörődésbe  
kényszerítette, kezes báránnyá szelídítette. Mivel mindenki megvehető és 
megkapható - a szerepek tehát kiosztatnak. A tisztesség meglehetősen avítt f 
ogalommá vált. Los Angeles berendezkedett azzá, ami védőbevonattal  
ellátta: a pénzszerzés technológiáját tökélyre fejlesztő monstrummá. 
    Chandler hőse, Philp Marlowe messziről kiemelkedve az összképből,  
legkevésbé éppen a pénzre vetette tekintetét. Poros irodájában irodai pa- 
lackjára gondol inkább; aztán a magányára, keserűségére, félénk és roman- 
tikus önhitegetésére, hogy megőrizhető még egy darab a magunk mivoltá- 
ból épen, leválaszthatatlanul.  
    Marlowe bizony személyiség. Annyi rosszkedv gyűlik össze tevékeny- 
sége során benne (és az olvasójában), hogy a műfajban dívó, általánosan  
elfogadott jellemformálást alaposan megmásítja, megmásíttatja írójával.  
Kemény fából faragott, de lírai típus, kellő ellenpontot képez így a hivatásos  
kíberekkel szemben, akik megcsontosodott figurák, a társadalom jogi épít- 
ményének mozdíthatatlan jégtömbjei közé vannak fagyva. Marlowe ér- 
zelmi-lélektani motivációitól dühröhamot kapnak, számukra a gyilkosság 
akkor tiszta ügy, ha megvan a gyilkos fegyver, vagy azonosítható ujjnyomra l 
elnek. Szemükben Marlowe tragikus vétsége nem feltétlenül az, hogy a  
végére akar járni a dolgoknak, hanem az, hogy kritikával és iróniával  
szemléli azt a társadalmi körülményt, amely szerint az igazságszolgáltatás  
jogi eszközeit lezüllött, leromlott emberi állagú rendőrök tartják a markuk 
ban. Marlow-nak baja van a törvénnyel, minthogy baja van a társadalommal  
is, ezért a törvényt időről-időre áthágja. Különös empátia működik benne;  
tudatában van annak, hogy feketén-fehéren semmi se igaz - a mindent  
elborító szennytől és mocsoktól egyikünk sem tudja vegytisztán tartani az  
életét, s csak az a kérdés, hogy kinek miből jut több, mennyivel szeren- 
csésebb a másiknál.  
    Marlowe-nak jó szeme van hozzá, hogy a társadalmi érvényesülés 
országútját ne keverje össze a kertek alján kitaposott ösvényekkel, mégis p 
alira veszik. Terry Lennoxhoz, a szélsebesen lecsúszott milliomos bo- 
hócfigurához már-már baráti szálak fűzik, aztán baráti szolgálatainak ellen- 
tételezéseként alaposan átvágja őt Terry, de Marlowe még sokáig vissza- 
várja, magyarázatfélével, bármivel. (Ezenközben persze letartóztatják, meg- 
verik, a világ működéséről pedig amúgy chandleresen lezajlik megint egy  
játszma.) Marlowe nem független és nem is alárendelt figurája az esemé- 
nyeknek. Emocionalizmusa folytán csak külsőre üti meg az erős ameri- 
kairól kialakult képet, fölteszem azért, mert nemcsak mesterségének szak- 
értője, hanem arra is ügyel, hogy ügyfelei, megbízói életének korábbi  
romjain valami újnak is helye lehessen. Voltaképp mindegyik műve ebből  
a nézőpontból fogalmazódik.  
    Chandler humora a jellemzés, a jelzés, a körbehatárolás formája, stílus- 
meghatározó, stíluskijelölő eszköz: Marlowe és a világ kapcsolatát foglalja  
magába. A főhős provokáló stílusban beszél, mindenesetre nem hagyja  
hidegen az olvasót az, ami az ő retorikáján keresztül eljut hozzá. Megle- 
hetősen széles regisztert átfogó hang az övé, amelynek alapfekvését az  
irónia adja meg - a szánalmas magamutogatással avagy a szánalmas pi- 
tiánerséggel szemben. Chandler nyelvében mindig van valami többlet- 
anyag, ami bozóttüzet okoz a kopár sivatagban. Marlowe írói alteregó?  
Egyszerű regényhős-e, vagy szerepkörén túllépve az írót is helyettesíti? Itt 
már nem arról van szó, hogy Marlowe magándetektív, hanem arról, hogy  
lehet moralista, lehet valaki más, mint akinek kiadja magát. 

Hammett köpönyegéből  

Ross MacDonald, aki csak néhány éve halt meg hosszú és termékeny  
detektívregényírói gyakorlat után, a műfaj remekműveit hagyta ránk, pedig  
azok, akiknek a nyomába szegődött, korántsem könnyű örökséget jelentet- 
tek neki: Ross MacDonald ugyanis Raymond Chandlerhez hasonlóan  
Dashiell Hammett köpönyegéből bújt elő. Hammett szerezte meg a műfaj  
alakulástörténetében az ún. kemény iskolának a polgárjogot; nem mellőz- 
hető tény, hogy irodalmi értékekben bővelkedő négy regény került ki a keze  
alól, a későbbi fejlemények fényében azonban az önértéken túl fontosabb,  
hogy széles alapozású mintázatot teremtett az utódok számára: a társa- 
dalomban zajló élet-halál harc egyik síkjának nyers bemutatását a kényelmi  
szempontok könyörtelen mellőzésével. Közbevetőleg érdemes megjegyez- 
ni: a századvég, századforduló európai íróinak újító érdeklődése kicsit  
késett, most túlzottan engedelmeskedtek Sherlock Holmes intézményesülő  
szellemének, bár azért ennek nem vallotta kárát az európai detektívregény  
valójában: Agatha Christie kezén például a régi módi nemhogy nem de- 
valválódott, hanem visszanyert patináját tartósította is.  
 Hammett köpenye azonban mást rejtegetett, minden elődjétől külön- 
bözőt, eltéveszthetetlenül amerikait; voltaképp az ő kezdeményeit kürtölte  
világgá a tőle származó, hozzá illeszthető szerzők sora, így Ross MacDo- 
nald. Úgy áll a dolog, hogy ő sem hozott szégyent a mesterre, és többnyire  
mindenféle erőltetettség nélkül írta a könyveit. Jól képzett tanuló volt egy 
olyan iskolapadban, amelyből kiszállva meglehetősen kilátástalannak láts- 
zott eredetit alkotni. Erőfeszítéseit komoly siker koronázta: A kék pöröly,  
A Wycherly-nő, A csontketrec, A búcsúpillantás, a Csipkerózsika és 
barbár part ezt támasztja alá. Szerencsénkre folyamatosan jelen van a hazai  
könyvkiadásban, regényei így hozzájárulhattak a detektívregényről kiala- 
kult összkép árnyalásához, és nagyszerű olvasmányosságuk mellett a Ham- 
mett-féle műfajmódosulás természetrajzához is adalékkal szolgálnak. 
    Hammettel kezdődően a műfaj valamiféle egyszerűségre rendezkedett  
be, lerázott magáról sok, a lényegszerűségéhez addig odagondolt, ám az ő  
nyomán immáron bizonyíthatóan nélkülözhető sallangot - ez pedig szem- 
lélet- és formaváltozást eredményezett, illetve követelt ki. Döntő ebben a  
vonatkozásban, hogy az amerikai naturalista iskolánál az írói ábrázolás  
menetéből kiiktatódtak a kerülőutak, díszítmények, s minden eszköz cél- 
ratartott, célrairányított fogássá vált az író kezén. A műfaj egyfajta gondo- 
lati "modernizálása" ment végbe, nyilvánvaló társadalmi körülmények  
hatására - erről győz meg bennünket Ross MacDonald is, akit olvasva, nem  
lehet eltekinteni Chandler hatalmas és nyomasztó árnyékától, de még  
egyszer aláhúzom: Ross MacDonald van annyira önálló művelője a detek- 
tívregénynek, hogy nem üti agyon az olvasó élményét az a meggondolás,  
hogy másoktól kikölcsönzött téma újrafogalmazását kapja újszerű gyanánt.  
Csak a beállítottság ugyanaz, ami az iskola természetében és tovább- 
vitelében rejlik; csak a történet karakterizálásának durva egyszerűsítése;  
csak az, hogy a világ működésének megint olyan zavarairól kapunk hírt,  
hogy gyilkosok és áldozatok férnek meg egy lapon; csak az ismétlődik, hogy képtelenül logikus összefüggések képezik a legrémségesebb gyil- 
kosságok alapját, a végkifejlet mégis döbbenetes, mert a bemutatott, leírt,  
kirajzolt világszeglet leglényegéhez tartozik, abból vétetett, hát oda tér 
vissza. A bűnnel összefércelt életnek nincs tiszteleti tagsága - Lew Archer  
(Sam Spade kemény utóda, aki Hammett alapműve, A máltai Sólyom által  
vált követendő mintává az amerikai írók előtt) alaposan megtanulja ezt  
mindegyik nyomozása során. Archert is könnyű volna odarajzolni Marlowe  
árnyékába, de ez olcsó próbálkozás maradna, a kézzelfogható kapcsolódás  
csak a családfát jelezné, ez meg amúgy is megtörtént. Mindenesetre ő se  
ijedős legény, van is benne bőven a Marlowe-t jellemző erkölcsi dilemmák- 
ból, de ha közelebbről láttatni akarnám, azt mondanám, hogy inkább 
kívülálló, mint Marlowe. Nem engedi el magát annyira, mint Chandler hőse.  
    Ross MacDonald nem a rögeszmék foglya abban az értelemben, hogy  
ő maga mint kalandregényíró, vagy hőse, Archer mint magándetektív  
legyőzi a világot, ha befejez, bevégez valamit. A megoldott, felfedett rejtély  
után marad a valódi űr, a mindenkor odaaggatható kérdés.  
    Mert a valódi detektívregény nem állít, hanem kérdez. Megpróbál  
kérdezni valamit. A kitalálás éppúgy kétes hírbe keveri, mint minden más  
írásos műfajt kever. A detektívregény nem osztogat jó tanácsokat, se pro,  
se kontra. Nagyon keveset kínál, ha csak a tízparancsolatait, műfaji, poétikai  
szabályait vesszük tekintetbe. Problémaköre látszólag távol áll mindennapi  
tapasztalatainktól, elszigetelődik tőlünk. Nem is ebben a vonatkozásban  
célszerű az értelmét keresni. Ha azon kapjuk magunkat, hogy éppenséggel  
szorgos olvasójává lettünk, önmagunk előtt sem tiszta megfontolások és  
késztetések után, azért tartozunk a világnak annyival, hogy szenvedé- 
lyünket nem palástoljuk el. 
    Hiszen olvasni, jó regényt olvasni akkor sem szégyen, ha főszereplője  
detektív.  
    Írója pedig lehet akár a Hammett köpönyegéből előbújtak közül való.  
    Ez garancia, kárpótlás és elégtétel.  
    Mert csak a vak nem látja, hogy mi történt a detektívregénnyel Hammett,  
Chandler és Ross MacDonald megjelenésével.  
    Azzá lett, amiből még Edgar Allan Poe-nál vétetett: irodalommá. 

 "Én nem vagyok egészen Archer, de Archer én vagyok."  

A "mottó"; vérbeli detektívregény-szerzőtől származik, Hammett- és Chand- 
ler-tanítványtól: "A detektív a regényirodalomnak az az alakja, akin meg- 
figyelhetjük - szinte évtizedes távlatokban -, hogyan csúszunk át az  
arisztokráciából a demokráciába. Ez igaz mind az élet valódi detektívjeire,  
mind a regénybeli detektívek esetében, mert ezek kölcsönösen utánozzák  
egymást. 
    A képzelet és a valóság kapcsolatát bonyolulttá teszi az a tény, hogy a  
regények detektívjei hajlamosak szerzőik idealizált képét felvenni; olya- 
nok, amilyenek mi szeretnénk lenni: a tett emberei, és nem magányos  
megszállottak. Ezt mindenki érzi, beleértve a szerzőt is. (Én nem vagyok  
egészen Archer, de Archer én vagyok.) Talán nem mindenki tudja, hogy az  
igazi - magán- és hivatásos - detektívek is milyen szorgalmasan olvassák  
a detektívtörténeteket, és nézik a bűnügyi filmeket: ötleteket keresnek,  
mihez tartsák magukat. A detektívregény egyik lehetősége az, hogy cse- 
lekvési és magatartási modellként szolgál." Ross MacDonald írta le, az  
Archer-figura kitalálója. 

A szerencsés detektívregény-író esete  

 Mert a régi garnitúrához tartozó Erle Sranley Gardner amerikai detek- 
tívregény-író az volt, szerencsés. Először is azért, mert nem temette maga  
alá a műfaj, pedig elképesztő széria fűződik a nevéhez: Perry Mason  
kifogyhatatlan eseteit azonban nem győzték megunni szerte a világon a  
Gardnerhez edzett olvasók. Tartós népszerűsége alaposan hozzájárult a  
detektívműfaj nemesebb változatainak térhódításához - ez a tény pedig a  
detektívregény-szerzők katalógusában külön helyet biztosít a számára. Aki  
rá fogad, biztosra mehet. A tévedés lehetősége kizárt, mert megunhatatlan.  
Igaz, mint minden hosszú életű és sokat író ember esetében, kockázatos, ha  
nem óvatos beosztással olvassák - személyes szerencséje neki, hogy nem  
gyötörte ólmos kisebbrendűségi érzés, mint mesterét Chandlert; személyes  
szerencséje, hogy az olvasó kedvére böngészhet életművében, s nem fogja  
el a keserű fojtottság tudata, hogy miért olyan szűk marokkal mér kedvenc  
írója, ahogyan Hammettnél és Chandlernél. Nem, mert Erle Stanley Gard- 
ner valóban szerencsés volt. Bőkezűen osztogatta azt, amije volt: lele- 
ményes rejtvénytörténeteit azt hiszem a szíve szerint olvasták, holott ol- 
vashatták volna másképp, mondjuk némileg lekezelően, vagy legalábbis 
folytonos alárendeltségben a magas irodalom mellett. Ami - mondani sem k 
ell - eleve hátrányos közelítés.  
    Gardner azért volt sokadíziglen szerencsés, mert észnél volt, amikor a  
saját írói alaptulajdonságait számba vette: egyszerűen odakötötte magát a  
detektívregényhez, s nem engedett egy jottányit sem egyszer eltalált célki- 
tűzéséből. Idézem Raymond Chandler egyik levelének részletét. A címzett  
természetszerűleg Gardner. Előrebocsátom: a mester levélrészlete varga- 
betűs kitérő. Gardnerhez szól, de önmagáról beszél. Pontosabban: arról az  
ideáltípusról, amelyet egyedül tartott megvalósíthatónak a detektívregé- 
nyen belül. Mivel Gardnernek írta, nem tanácsos eltekinteni tőle: "Ha  
valamilyen könyv, bármilyen könyv, bizonyos művészi erővel hat, iro- 
dalommá válik. Ez az erő sugározhat stílusból, helyzetekből, alakokból,  
megindító hangból, gondolatokból vagy egy fél tucat más dologból. Fakad- 
hat abból is, hogy az író tökéletesen ellenőrzi az események gördülését, mint  
amikor valaki tökéletesen tud bánni a labdával. És ehhez Te értesz minden- 
nél jobban és mindenkinél jobban." Vagyis a történet logikus fűzése, a  
cselekmény és az események kézben tartása - ezek a Gardner-féle műfaj- 
változat különös ismertetőjegyei. Nyilvánvalóan megvolt Gardnerben az  
elszántság, amely nélkül nem művelhető a detektívregény. Ráadásul: egy  
egész életen keresztül, panaszáriák nélkül tette. Ezért is szerencsés alkatú  
detektívregény-író ő; azt csinálta, amihez értett. Amit mások is tudtak, azt 
meghagyta nagyvonalúan nekik: a Donald Lam-féle magándetektív-figura H 
ammett és Chandler után, abban a körben, ahová ő tartozott, kényszerű  
abroncsnál aligha mutathatott meg többet Gardner tehetségéből a világnak. 
A magyarul is olvasható A baglyok nem pislognak valóban híg öntet: jól  
emészthető matérája mellett is riasztó az egybevethetősége más szerzők  
több nagyságrenddel magasabb, hasonló eseménytípust forgató alkotásai- 
val. Ha Gardner az efféle műfajváltozatot kultiválja, aligha tarthatnánk ma  
számon a legjobbak között. A detektívműfaj bőven termi a saját epigonjait.  
A magándetektív mintegy magánalkut köt a társadalomnak minden  
szóba jöhető körével - és önmagával. Könnyen lehet, hogy kényszerzub- 
bonyt ölt magára, mindenesetre kényszerpályán mozog a maga megszabta  
önkorlátozó módon: így nyílik esélye - olykor az önfeladás, sőt, önmeg- 
semmisítés árán -, hogy a társadalom karbantartójának jelmezét magára  
öltse. Igaz, ezt illúzió mentesen teszi, hiszen csak így teheti: csavar a  
gépezetben. Általában ez a felismerés okozta szomorúság a modern detek- 
tívregény magaslati pontja; persze nem szerkezetileg, hanem mentálisan. 
    Gardnernél ugyanakkor a képlet módosul, a mutatvány más. Perry  
Mason - és az olvasó - akkor kapcsolódik be az események menetébe,  
amikor azok látszólag már a végkifejlet felé közelednek. A történés elő- 
terében mindig a bírósági tárgyalás áll. Mason feladata, hogy a hivatalos  
megoldást negligálja, és csavarosabb mutatvánnyal tegyen pontot az ügy  
végére. Nem pusztán a bűnöst kell tehát megtalálnia, hanem egyúttal az  
igazságszolgáltatás hibáját is korrigálni hivatott. Ő az, aki a jog alkal- 
mazásának elembertelenítő hatását feloldja, és érzelmi-logikai ellenőrzés- 
nek veti alá.  
    Masont csak munka közben látjuk; alakja, egyénisége csakis védőügy- 
védi szerepkörének függvénye. Ezért nem meglepő, ha a szakirodalom sok  
képviselője - köztük a kiváló cseh Josef Švorecký - papírmasé-figurának  
látja, s korántsem találja rokonszenves jelenségnek. Ez azonban nem Gard- 
ner ügyetlenségének az eredménye. Inkább arról lehet szó, hogy az amerikai  
író épp ilyen figurát akart, mivel szándéka szerint a figuránál több a  
szerepköre. Ne feledjük, hogy árulkodó módon minden Mason-történetet  
esetként tüntet föl. Például A legyezőtáncosnő lovának esete, A kölcsönkért lány esete stb.  
    Erle Stanley Gardner pedig a szerencsés detektívregény-író esetét lát- 
szik beteljesíteni: bírja a versenyt, pedig a kalandregény értékrendjének mai  
állása szerint hátrányban kellene lennie. Nem érzünk csalódást, ha őt  
olvassuk.  
    Ahogy akkor sem, ha a műfaját.  
    Szerb Antal tévedésére pedig legfeljebb filosz-emlékeink figyelmeztetnek.