|
MOHAI
V. LAJOS
Szerb Antal tévedése
A lenézett műfajról
Borúra derű - Szerb és Babits
ellentétes véleménye
Szerb Antal világirodalom-történetében
írva vagyon, hogy "a detektív-
regény olvasása szellemi emberhez méltatlan
dolog". A jó és szeretetre
méltó filozopter, mellesleg kedvencem,
borúlátására azonban talán adhat
némi enyhületet - nem magam miatt -
mások ellentétes gyakorlata; például
(nagy nevet mondok) Babitsé, hogy csak
a Nyugat családfájánál keres-
géljek. Babits egyáltalán nem volt
elutasító a műfajjal szemben, sőt rokon-
szenvvel nyilatkozott, írt róla, amit
pedig aligha tehetett másként, mint hogy
olvasta, tanulmányozta, tisztába került
a természetével, azokkal a lehető-
ségekkel, amelyet ez a műfaj nyújthat
az irodalom és a közönség számára.
Hogy fölmagasztalta volna, arról nem
tudok, de hogy nem zúzta porrá a
történetmondásnak ezt a formáját, afelől
nincs kétségem. Így az olvasóját
sem minősíthette feketén-fehéren. Babits
lehetőséget látott a detektív-
regényben valamire (konkrétan: "az
Unalom szentségének" fölszámolásá-
ra, megtörésére az irodalomban), ezért
nem átallotta védelmébe venni.
Érdemes és tanulságot őt idézni röviden:
"a kaland és az egyén lehetősége-
inek korlátai egy rettenetesen uniformizált
társadalomban, a lázadás és a
zsarnokság: s éppen ez a probléma,
ez az ellentét adja meg a detek-
tívregények témáját. Azért jött oly
mélyről, azért oly érdekes. S ha van
műfaj ma, amely igazi, a nép lelkéből
lelkezett, a nép fantáziájának kedves
hősöket tud teremteni (a Rend vagy
a Szabadság hőseit): az is a detek-
tívregény. (Persze nem egyes silány
detektívregényeket védelmezek: ha-
nem magát a műfajt, mely a ponyva erős,
szabad levegőjén érleli talán már
a Formát egy jövendő Homérosz számára)."
Vajon a detektívregény alaku-
lástörténete folyamán elfecsérelte
volna mindazt, ami a kezdeteknél még
komolyan jellemezte - erre aligha lehet
röptében válaszolni. De annyit
mégis el lehet mondani: nem jobban,
mint más műfajokkal tették az arra
alkalmatlanok. Az irodalomból élők,
vagy az irodalomhoz csapódók között
sehol sem alkot őszinte többséget azok
csoportja, akik nyilvánosan
bevallják, hogy hamis portékát árulnak.
Erre az elpuhult detektívregény-
írók, e triviális (közönséges) irodalom
képviselői sem hajlandóak - igaz,
akik figyelemmel illették a műfajt,
komoly irodalmárok, aligha csak képzelt
panaszaikat állították kifogásként
vele szemben, ám makacs és könyörtelen
igazságuk azért jobbára féloldalas.
Agatha Christie sem a szívük közepe, ő
sem hitelképes a számukra. Amit azonban
az angol írónő létrehozott, arról
nem tanácsos nem tudomást venni.
Végül is, ha hinni
lehet a szakkönyveknek (mert tudvalevő, a műfajnak
könyvtári kritikai feldolgozása van),
Hercule Poirot-ról nekrológ jelent meg
a New York Timesban. Ő pedig
költött alak, Agatha Christie képzeletének
a teremtménye. Kényszeredetten kell
ezt tudomásul vennünk? Aligha. Ha
fintor is, egyfajta közérzületet kifejez,
mindenesetre az ortodox kritikai
magatartást, a merev szembenállást,
amit a maga irodalom apostolai kép-
viselnek, ma már legfeljebb avítt szentimentalizmusként
kezelhetjük.
Agatha Christie
a két háború között írta legjobb történeteit a ködös
Albionban, századvégi nyugalmat idéző
körülmények között, távolságot
tartva mindattól, ami az angol középosztálybeli
ízlésvilág megszentelt
normáin kívül esik. Regényeinek hangulatán
is valamiféle időtlenség ér-
ződik, a szereplőknek pedig fontosabb
az, amit a maguk "kis helyi vilá-
gának" neveznek. Egyik elhíresült Poirot-története,
Az Ackroyd-gyilkosság
szinte tüntető büszkeséggel írja körül
a bűntény színhelyét: "A falunk,
Kings Abbot, azt hiszem, nagyjából
pont olyan, mint minden más falu.
Nagyvárosunk, Cranchester, kilenc mérföldnyire
van. Van egy nagy vasút-
állomásunk, egy kis postahivatalunk
és két, egymással versengő vegyes-
kereskedésünk. Az épkézláb férfiak
általában fiatalon itthagyják a falut, de
férjezetlen hölgyekben és nyugalomba
vonult katonatisztekben bővelke-
dünk. Passzióinkat és szórakozásainkat
egyetlen szóban lehet összefoglalni:
pletyka." A pletyka jó adag képtelenség
és az unalom szüleménye, ugyanak-
kor mint "társadalmi intézmény" teljességgel
átszövi ezeknek a mindennapi
kisvilágoknak az életét, így alaposan
fölszaggatja a nyugalmas felszínt és
kényszerítően hat múltbeli rejtélyes
események fölelevenítésére. Agatha
Christie-nél a rejtély működteti a
detektívtörténet szerkezetét, s voltaképp
a rejtély kibogozása a regénybeli egyetlen
funkciója Poirot-nak. Kevéssé a
törvényesség szolgálata, mint inkább
a rejtély gondolati, logikai síkon
történő megfejtése jellemző rá. (Az
igazságosság, persze, nem szenvedhet
csorbát; ha a törvény nem sújthat le
a bűnösre, valamiféle isteni igazság-
szolgáltatás forgószele mégis. Tipikus
esete ennek a Gyilkosság a vadász-
lakban című elbeszélés.)
Poirot régimódi
magánnyomozó, bizony Sherlock Holmes egyenes ági
rokona, archetipikus jelenség tehát,
csak egy kicsit erre a századra átfor-
málva. Különc és bogaras, minta szerint;
kívülálló, amire nemcsak a mes-
tersége szorítja rá, hanem a származása
is, hiszen belgiumi születésű.
Hányaveti fogalmazást érzek akkor,
amikor Christie "kis belgaként" szólít-
ja meg; ennek persze, meglehet, világképi
oka van. Agatha Christie ugyanis
többnyire egyfajta brit kasztszemléletnek
tesz engedményt: a lefülelt bűnös
például, lett lényen az arisztokrácia
köreiből való, vagy kifinomult közép-
osztálybeli, mindig fekete bárány,
aki társadalmi hovatartozását már koráb-
ban elárulta. Ezt az érzést nemiképp
ellensúlyozza az, hogy Poirot viszont
büszke idegen mivoltára, nyomozásai
folyamán némiképp társadalomkri-
tikát is gyakorol, s az angol rátartiságot
ócsárolja. Módjával ugyan, annyira
csak, amennyire beletáplálható ez mesteri
leleplezőtechnikájába.
Hercule Poirot-t,
a régimódi magándetektívet mesteri leleplezőtech-
nikája emelte az irodalmi hősök közé.
Végezetül: tévedés
volna azt gondolni, hogy a detektívregény újra-
olvasásra alkalmatlan műfaj.
Hattyúnyak, kebel, dob és cintányér
kvorecký könyvet ír a műfajról, detektívregény-olvasóként,
történeti esz-
szét, olvasási tapasztalatait összegző
poétikai írást, egyfajta naplót, merész,
személyes megemeltségű összefoglalót.
A műfajnak és művelőinek lite-
rátusi fölmutatását végzi el benne.
Komolyan veszi tárgyát, e komolyan
vevés pedig erényre vall; igaz, ebben
a gesztusában a tágabb kontextus
szerepe sem elhanyagolható. Azért állhatott
közelebb a kezéhez, mert a
műfaj nem szigetelődött el a cseh irodalmi
hagyományban olyképpen, mint
nálunk; ellentétben ugyanis a magyar
irodalommal, melyben szinte egyál-
talán nem gyökerezett meg a detektív-műfaj
szépirodalmi színvonalú mű-
velése, a cseheknél valódi esztétikai
érték alakult belőle. Így a század első
évtizedeiben hasonló helyzetűnek tekinthető
prágai irodalomban polgárjo-
got nyert műfaj nálunk lenézett jelenség
maradt. Igaz, hogy szót emeltek
mellette itthon is, de a kalandregény
alacsonyra értékelt tőzsdei árfolyam-
kategóriájából nem tudott föltörni.
Babits, aki mondott róla néhány jó szót,
csakis védelmezte, és voltaképp nem
gondolt arra, hogy irodalmilag hasz-
nosítsa a saját életművében, a világirodalmi
értékek egész sorát létrehozó
Čapek viszont igen: kitűnő novellák
megírására rendezkedett be műfaj-
fölidéző, de eredeti látószögből készült
rövid történeteiben. Egyikük-má-
sikuk paradigmatikus érvényű újrafogalmazás:
Hattyúnyak, kebel, dob és
cintányér - ez a híressé vált metaforasor,
mely egy rendszámot rejt el
magában, nemcsak azt mutatja meg nekünk,
ami a legközvetlenebb benne
- a rejtélyt, illetőleg azt is, amit
nyújtani kíván, a rejtvényt -, hanem
kimondja azt a képességet, amely révén
megfejthető valami. Nyilvánvaló,
hogy e képesség a nagy detektívfigurákban
ölt testet, a műfaj tradicionális
hagyományát nem kiiktatva: a detektívregény
elhagyhatatlan jelensége a
személyiség különös jegyeivel fölruházott
detektív. Pontosabb közelítéssel,
kiegészítéssel ehhez még: a szerep,
amit ellát, a látószög, amit elfoglal.
Visszatérve a Babitsról
és Čapekről mondottakhoz: ebben az összefüg-
gésben, amelyben a detektívregénnyel
szemben elfoglalt pozíciójukat em-
lítettem, csak szűklátókörű közelítés
állíthatná sarkosan szembe egymással
a két író magatartását. Magam nem merészkedem
ilyen ingoványos terepre,
hiszen számtalan jelenség egybejátszása,
egymáshoz rendelődése nyomán
alakul ki valamely nemzeti irodalomban
a detektívregény iránti bizalom,
esetenként jeges bizalmatlanság.
Az mindenesetre
kedvező kép, amit Čapek hagyományozott a cseh
irodalomra, s így némileg (mentendő,
ami menthető): ránk. Föltehetőleg
nélküle és az általa létrehívott tradíció
nélkül nem vált volna e térségben
intellektuális terepszemle tárgyává
a detektívregény. Ahogy az megtörtént
kvorecký híres könyvében, az Egy
detektívregény-olvasó ötleteiben. Még
éppen jókor született, a hatvanas évek
nagy művészeti/irodalmi hullám-
verésének hátán.
kvorecký maga is
megpróbálta: Brůvka felügyelője Čapek-féle min-
tavétel, amin vajmi kevés a csodálkozni
való; jellemzője a lebilincselő
olvasmányosság éppúgy, mint az az utánozhatatlan
kesernyés-kedélyes
hangvétel, mely a cseh próza elvitathatatlan
eredetiségét táplálja a mai
napig. A cseh "detektívmese" úttörője,
Karel Čapek óta ez nem lehet
másként; egy történet látszólag esetlegesen
létrejövő kimásolása az élet
eseményei közül, amelyben éppen a "valóság"
lepleződik le, csak nem úgy,
ahogy várhatnánk. Ez a kompozíció ismétlődő
szerkezete, amelyben min-
den elem a helyén van, az író a valóság
pontos mását adja meg, a kép-
let mégis a leginkább lehetségesre
üt, mert a valóság sokféle mása közt
mindenki maga választhat, ha érvényteleníteni
tud egy másik ötletet. A
Čapek- és kvorecký-féle detektívtörténet
a megismerés aggályait helyezi
középpontba; mégsem csupán a műfaj
merő fikciója, hanem az egyik
kimeríthetetlen lehetősége.
Mind kvorecký és
Čapek, mind Chandler és Tandori más-más módon,
de beleszóltak a műfaj alakulástörténetébe,
bár arról lehet szó, hogy a
detetívregény-műfaj megértéséhez ők
mint tettek hozzá. Szemükben ez a
műfaj a magasliteratúrán belül biztos
hely. Mind a négyük írta és részben
teoretizálta a témával kapcsolatos
véleményét; csakis annyiban tekinthetők
külön-külön valamiféle rögeszme foglyainak,
amennyiben az irodalom
művelőit általában a szakmájukhoz fűződő
"rögeszmés kapcsolat" jellemzi.
Korántsem evidenciaszerű,
ahogy a folyamatos utóvédharc tudatában
dolgozó Chandler képes volt leírni,
hogy az író pozíciója helyett az író
kondíciója határozza meg a detektívregény-író
kísérletének értékét. Kérdés
mégis mindennemű önazonossági komplexusa
ellenére is, hogy az irodalom
periódusos rendszerét érzékelve, arisztokratikus
és populáris regiszterét
tekintve, hol határozza meg önmaga
és követői előtt a detektívregényt? E
tekintetben nyilvánvalóan nem letisztult
a kép, hiszen egyszerre élte át a
magas irodalom gyakorlásától való száműzöttség
szerepét, maga ment-
ségeit keresve közben, összeomlást
látva ott is, ahol fölösleges volt mély-
pont után kutatni. A legjobb detektívregény-írók
a kiemelkedést a magas
irodalomban keresték, s csak jobb híján
fanyalodtak kezdetben a műfajhoz
mint megrendeléses munkához. Tévedésük
nyilvánvaló; jellemző, hogy
csakis Chandler küzdött ezzel a bénító
érzéssel, láthatólag Čapeknél ez nem
merül föl - viszont Tandorinak Chandler
bátortalansága jött kapóra, kvo-
reckýnek pedig az az előítélet-mentesség,
mely Čapek sajátja volt. Ez az a
műfaj, amely a legtöbb hivatkozási
pontot bekebelezi, mintegy magába
fogadja; ez az a műfaj, melynek művelői
valódi elődeiket a legteljesebb
mértékben honorálni képesek: mivel
alkalmazott irodalom, megrabolható.
Innen is a védekező/védelmező mottó:
"Én nem vagyok egészen Archer, de
Archer én vagyok."
Chandlernél látszik
legélesebb fényben az, ami a detektívregény maté-
riájától elválaszthatatlan: a detektív
alakja. Aki egyúttal szűrő és stilizáció;
a tünékeny és mulandó világ része,
aki jelenlétével mégis itt tart, nem
egyszerűen összeforraszt, nem pusztán
mozaikvilágokat illeszt egymáshoz.
Természetesnek veszi azt, ami természetes:
a fizikai szabadesés törvényét.
Szellemi, erkölcsi, lelki értelemben
vett süllyedésünket már kevéssé. Mar-
lowe előnyben részesíti romantikus
és filantróp érzéseit, amivel leveszi a
lábáról olvasóját. Emiatt nem szokványos
típusalkotás eredménye, Chand-
ler gesztussá formálta.
Chandler életműve: Marlowe
A papírforma szerint Raymond Chandler
amerikai regényíró detektív-
történeteket írt, és a nagy irodalomhoz
legfeljebb annyi köze lehet, mint az
árnyékbokszolásnak a valódihoz. Itthon
az Albatrosz-sorozatban látott nap
világot az életmű színe-java, ami épp
elég volt ahhoz, hogy az igénytelen
kartonkötés mögé száműzessék egy meglehetősen
eredeti világnagyság; s
ez most műfajtól nem független és nem
könnyű kézzel odavetett minősítés:
Chandler hosszú irodalmi kísérletezés
és töménytelen mennyiségű alkohol u
tán jutott el, a huszadrangú költősködéstől,
a strapás - a maga becs-
vágyához képest kisszerű - könyvkritikusi
gyakorlattól sem letörve, a
műfajhoz, a hírnévhez és (teszem hozzá)
valamelyest az alkotói kielé-
güléshez. Igaz, hogy például Tandori
szerint Chandler "nem merte elhinni
magáról, hogy igazit ír, azt aztán
végképp nem, hogy igazi nagy író ebben
a században".
Tandori mondatából
sok minden rávilágít arra, amit egyfelől az életrajz
mutat (mindenekelőtt belső, rejtett
bizonytalanságát a tehetsége iránt),
másfelől az, hogy a detektívregny még
a legjobbak kezén is gyanúsan
megtévesztgethető műfajnak látszódhatott
- akkor, Chandler idejében is.
Az amerikai ún. kemény iskola legjobbjait
ráadásul fölszívta Hollywood,
az írók pénzszerzés címén szépen elpocsékolták
az erejüket és végső soron a
tehetségüket. Nehéz volt úgy istenigazából
az írásnál kitartani. Akik azért
ma is számítanak, azoknak sikerült
talpon maradni. Chandler ezek közül
való. Sőt, Amerikában tanítják, kiadják
korai (és a szakértők szerint rossz)
költeményeit, megjelentetik levelezését,
monográfiák születnek róla. Oly-
annyira íróvá vált ez a kisebbségi
érzésektől agyongyötört ember, hogy
komoly irodalmárok sütögetik a maguk
pecsenyéjét rajta. Nálunk jobbára
csak írók és céhbeliek szeretik, igaz,
hogy ők viszont teljes őszinteséggel:
idézi őt Hajnóczy, Petri, Tandori,
Radnóti Sándor és mások.
Ne legyünk kishitűek:
Raymond Chandler elérte célját.
Keveseknek sikerült
ugyanis hamis elképzelések nélkül annyit használ-
niuk egy műfaj állóképességének, mint
neki. A detektívregény immáron
nem a rejtvény megfejtésének kibogozására
épít, hanem könyörtelen társ-
adalmi érdekek logikája mentén szerveződik
- szennyel, mocsokkal és
vérrel, sok-sok vérrel az események
nyomában. Kemény világ ez, kemény
fickókkal mindkét oldalon. A gyilkos
nem mazochista örömből gyilkol,
hanem pénzért, bármilyen felségjelű
hatalom érdekében, gengszterként,
zsoldosként. A motivációk: pénz, karrier,
ritkábban politikai ambíció, félté-
kenység. Itt, ekkorra már minden megvehető
volt Amerikában, és persze
mindenki is. A korrupció mint a társadalmi
kapcsolatok általános értékm-
érője funkcionált. Látni kell, hogy
a detektívregény általános címzettje a
hihetetlenül földuzzadt, önmagát fölélő
nagyvárosi társadalom volt. Ennek
a társadalomnak az életformája pedig
nem tűrte meg környezetében a
romantikus lelket: víz alá nyomta,
vagy éppenséggel teljes beletörődésbe
kényszerítette, kezes báránnyá szelídítette.
Mivel mindenki megvehető és
megkapható - a szerepek tehát kiosztatnak.
A tisztesség meglehetősen avítt f
ogalommá vált. Los Angeles berendezkedett
azzá, ami védőbevonattal
ellátta: a pénzszerzés technológiáját
tökélyre fejlesztő monstrummá.
Chandler hőse, Philp
Marlowe messziről kiemelkedve az összképből,
legkevésbé éppen a pénzre vetette tekintetét.
Poros irodájában irodai pa-
lackjára gondol inkább; aztán a magányára,
keserűségére, félénk és roman-
tikus önhitegetésére, hogy megőrizhető
még egy darab a magunk mivoltá-
ból épen, leválaszthatatlanul.
Marlowe bizony személyiség.
Annyi rosszkedv gyűlik össze tevékeny-
sége során benne (és az olvasójában),
hogy a műfajban dívó, általánosan
elfogadott jellemformálást alaposan
megmásítja, megmásíttatja írójával.
Kemény fából faragott, de lírai típus,
kellő ellenpontot képez így a hivatásos
kíberekkel szemben, akik megcsontosodott
figurák, a társadalom jogi épít-
ményének mozdíthatatlan jégtömbjei
közé vannak fagyva. Marlowe ér-
zelmi-lélektani motivációitól dühröhamot
kapnak, számukra a gyilkosság
akkor tiszta ügy, ha megvan a gyilkos
fegyver, vagy azonosítható ujjnyomra l
elnek. Szemükben Marlowe tragikus vétsége
nem feltétlenül az, hogy a
végére akar járni a dolgoknak, hanem
az, hogy kritikával és iróniával
szemléli azt a társadalmi körülményt,
amely szerint az igazságszolgáltatás
jogi eszközeit lezüllött, leromlott
emberi állagú rendőrök tartják a markuk
ban. Marlow-nak baja van a törvénnyel,
minthogy baja van a társadalommal
is, ezért a törvényt időről-időre áthágja.
Különös empátia működik benne;
tudatában van annak, hogy feketén-fehéren
semmi se igaz - a mindent
elborító szennytől és mocsoktól egyikünk
sem tudja vegytisztán tartani az
életét, s csak az a kérdés, hogy kinek
miből jut több, mennyivel szeren-
csésebb a másiknál.
Marlowe-nak jó szeme
van hozzá, hogy a társadalmi érvényesülés
országútját ne keverje össze a kertek
alján kitaposott ösvényekkel, mégis p
alira veszik. Terry Lennoxhoz, a szélsebesen
lecsúszott milliomos bo-
hócfigurához már-már baráti szálak
fűzik, aztán baráti szolgálatainak ellen-
tételezéseként alaposan átvágja őt
Terry, de Marlowe még sokáig vissza-
várja, magyarázatfélével, bármivel.
(Ezenközben persze letartóztatják, meg-
verik, a világ működéséről pedig amúgy
chandleresen lezajlik megint egy
játszma.) Marlowe nem független és
nem is alárendelt figurája az esemé-
nyeknek. Emocionalizmusa folytán csak
külsőre üti meg az erős ameri-
kairól kialakult képet, fölteszem azért,
mert nemcsak mesterségének szak-
értője, hanem arra is ügyel, hogy ügyfelei,
megbízói életének korábbi
romjain valami újnak is helye lehessen.
Voltaképp mindegyik műve ebből
a nézőpontból fogalmazódik.
Chandler humora
a jellemzés, a jelzés, a körbehatárolás formája, stílus-
meghatározó, stíluskijelölő eszköz:
Marlowe és a világ kapcsolatát foglalja
magába. A főhős provokáló stílusban
beszél, mindenesetre nem hagyja
hidegen az olvasót az, ami az ő retorikáján
keresztül eljut hozzá. Megle-
hetősen széles regisztert átfogó hang
az övé, amelynek alapfekvését az
irónia adja meg - a szánalmas magamutogatással
avagy a szánalmas pi-
tiánerséggel szemben. Chandler nyelvében
mindig van valami többlet-
anyag, ami bozóttüzet okoz a kopár
sivatagban. Marlowe írói alteregó?
Egyszerű regényhős-e, vagy szerepkörén
túllépve az írót is helyettesíti? Itt
már nem arról van szó, hogy Marlowe
magándetektív, hanem arról, hogy
lehet moralista, lehet valaki más,
mint akinek kiadja magát.
Hammett köpönyegéből
Ross MacDonald, aki csak néhány éve
halt meg hosszú és termékeny
detektívregényírói gyakorlat után,
a műfaj remekműveit hagyta ránk, pedig
azok, akiknek a nyomába szegődött,
korántsem könnyű örökséget jelentet-
tek neki: Ross MacDonald ugyanis Raymond
Chandlerhez hasonlóan
Dashiell Hammett köpönyegéből bújt
elő. Hammett szerezte meg a műfaj
alakulástörténetében az ún. kemény
iskolának a polgárjogot; nem mellőz-
hető tény, hogy irodalmi értékekben
bővelkedő négy regény került ki a keze
alól, a későbbi fejlemények fényében
azonban az önértéken túl fontosabb,
hogy széles alapozású mintázatot teremtett
az utódok számára: a társa-
dalomban zajló élet-halál harc egyik
síkjának nyers bemutatását a kényelmi
szempontok könyörtelen mellőzésével.
Közbevetőleg érdemes megjegyez-
ni: a századvég, századforduló európai
íróinak újító érdeklődése kicsit
késett, most túlzottan engedelmeskedtek
Sherlock Holmes intézményesülő
szellemének, bár azért ennek nem vallotta
kárát az európai detektívregény
valójában: Agatha Christie kezén például
a régi módi nemhogy nem de-
valválódott, hanem visszanyert patináját
tartósította is.
Hammett köpenye azonban mást
rejtegetett, minden elődjétől külön-
bözőt, eltéveszthetetlenül amerikait;
voltaképp az ő kezdeményeit kürtölte
világgá a tőle származó, hozzá illeszthető
szerzők sora, így Ross MacDo-
nald. Úgy áll a dolog, hogy ő sem hozott
szégyent a mesterre, és többnyire
mindenféle erőltetettség nélkül írta
a könyveit. Jól képzett tanuló volt egy
olyan iskolapadban, amelyből kiszállva
meglehetősen kilátástalannak láts-
zott eredetit alkotni. Erőfeszítéseit
komoly siker koronázta: A kék pöröly,
A Wycherly-nő, A csontketrec, A
búcsúpillantás, a Csipkerózsika és A
barbár part ezt támasztja alá.
Szerencsénkre folyamatosan jelen van a hazai
könyvkiadásban, regényei így hozzájárulhattak
a detektívregényről kiala-
kult összkép árnyalásához, és nagyszerű
olvasmányosságuk mellett a Ham-
mett-féle műfajmódosulás természetrajzához
is adalékkal szolgálnak.
Hammettel kezdődően
a műfaj valamiféle egyszerűségre rendezkedett
be, lerázott magáról sok, a lényegszerűségéhez
addig odagondolt, ám az ő
nyomán immáron bizonyíthatóan nélkülözhető
sallangot - ez pedig szem-
lélet- és formaváltozást eredményezett,
illetve követelt ki. Döntő ebben a
vonatkozásban, hogy az amerikai naturalista
iskolánál az írói ábrázolás
menetéből kiiktatódtak a kerülőutak,
díszítmények, s minden eszköz cél-
ratartott, célrairányított fogássá
vált az író kezén. A műfaj egyfajta gondo-
lati "modernizálása" ment végbe, nyilvánvaló
társadalmi körülmények
hatására - erről győz meg bennünket
Ross MacDonald is, akit olvasva, nem
lehet eltekinteni Chandler hatalmas
és nyomasztó árnyékától, de még
egyszer aláhúzom: Ross MacDonald van
annyira önálló művelője a detek-
tívregénynek, hogy nem üti agyon az
olvasó élményét az a meggondolás,
hogy másoktól kikölcsönzött téma újrafogalmazását
kapja újszerű gyanánt.
Csak a beállítottság ugyanaz, ami az
iskola természetében és tovább-
vitelében rejlik; csak a történet karakterizálásának
durva egyszerűsítése;
csak az, hogy a világ működésének megint
olyan zavarairól kapunk hírt,
hogy gyilkosok és áldozatok férnek
meg egy lapon; csak az ismétlődik, hogy képtelenül logikus összefüggések
képezik a legrémségesebb gyil-
kosságok alapját, a végkifejlet mégis
döbbenetes, mert a bemutatott, leírt,
kirajzolt világszeglet leglényegéhez
tartozik, abból vétetett, hát oda tér
vissza. A bűnnel összefércelt életnek
nincs tiszteleti tagsága - Lew Archer
(Sam Spade kemény utóda, aki Hammett
alapműve, A máltai Sólyom által
vált követendő mintává az amerikai
írók előtt) alaposan megtanulja ezt
mindegyik nyomozása során. Archert
is könnyű volna odarajzolni Marlowe
árnyékába, de ez olcsó próbálkozás
maradna, a kézzelfogható kapcsolódás
csak a családfát jelezné, ez meg amúgy
is megtörtént. Mindenesetre ő se
ijedős legény, van is benne bőven a
Marlowe-t jellemző erkölcsi dilemmák-
ból, de ha közelebbről láttatni akarnám,
azt mondanám, hogy inkább
kívülálló, mint Marlowe. Nem engedi
el magát annyira, mint Chandler hőse.
Ross MacDonald nem
a rögeszmék foglya abban az értelemben, hogy
ő maga mint kalandregényíró, vagy hőse,
Archer mint magándetektív
legyőzi a világot, ha befejez, bevégez
valamit. A megoldott, felfedett rejtély
után marad a valódi űr, a mindenkor
odaaggatható kérdés.
Mert a valódi detektívregény
nem állít, hanem kérdez. Megpróbál
kérdezni valamit. A kitalálás éppúgy
kétes hírbe keveri, mint minden más
írásos műfajt kever. A detektívregény
nem osztogat jó tanácsokat, se pro,
se kontra. Nagyon keveset kínál, ha
csak a tízparancsolatait, műfaji, poétikai
szabályait vesszük tekintetbe. Problémaköre
látszólag távol áll mindennapi
tapasztalatainktól, elszigetelődik
tőlünk. Nem is ebben a vonatkozásban
célszerű az értelmét keresni. Ha azon
kapjuk magunkat, hogy éppenséggel
szorgos olvasójává lettünk, önmagunk
előtt sem tiszta megfontolások és
késztetések után, azért tartozunk a
világnak annyival, hogy szenvedé-
lyünket nem palástoljuk el.
Hiszen olvasni,
jó regényt olvasni akkor sem szégyen, ha főszereplője
detektív.
Írója pedig lehet
akár a Hammett köpönyegéből előbújtak közül való.
Ez garancia, kárpótlás
és elégtétel.
Mert csak a vak
nem látja, hogy mi történt a detektívregénnyel Hammett,
Chandler és Ross MacDonald megjelenésével.
Azzá lett, amiből
még Edgar Allan Poe-nál vétetett: irodalommá.
"Én nem vagyok egészen Archer,
de Archer én vagyok."
A "mottó"; vérbeli detektívregény-szerzőtől
származik, Hammett- és Chand-
ler-tanítványtól: "A detektív a regényirodalomnak
az az alakja, akin meg-
figyelhetjük - szinte évtizedes távlatokban
-, hogyan csúszunk át az
arisztokráciából a demokráciába. Ez
igaz mind az élet valódi detektívjeire,
mind a regénybeli detektívek esetében,
mert ezek kölcsönösen utánozzák
egymást.
A képzelet és a
valóság kapcsolatát bonyolulttá teszi az a tény, hogy a
regények detektívjei hajlamosak szerzőik
idealizált képét felvenni; olya-
nok, amilyenek mi szeretnénk lenni:
a tett emberei, és nem magányos
megszállottak. Ezt mindenki érzi, beleértve
a szerzőt is. (Én nem vagyok
egészen Archer, de Archer én vagyok.)
Talán nem mindenki tudja, hogy az
igazi - magán- és hivatásos - detektívek
is milyen szorgalmasan olvassák
a detektívtörténeteket, és nézik a
bűnügyi filmeket: ötleteket keresnek,
mihez tartsák magukat. A detektívregény
egyik lehetősége az, hogy cse-
lekvési és magatartási modellként szolgál."
Ross MacDonald írta le, az
Archer-figura kitalálója.
A szerencsés detektívregény-író
esete
Mert a régi garnitúrához tartozó
Erle Sranley Gardner amerikai detek-
tívregény-író az volt, szerencsés.
Először is azért, mert nem temette maga
alá a műfaj, pedig elképesztő széria
fűződik a nevéhez: Perry Mason
kifogyhatatlan eseteit azonban nem
győzték megunni szerte a világon a
Gardnerhez edzett olvasók. Tartós népszerűsége
alaposan hozzájárult a
detektívműfaj nemesebb változatainak
térhódításához - ez a tény pedig a
detektívregény-szerzők katalógusában
külön helyet biztosít a számára. Aki
rá fogad, biztosra mehet. A tévedés
lehetősége kizárt, mert megunhatatlan.
Igaz, mint minden hosszú életű és sokat
író ember esetében, kockázatos, ha
nem óvatos beosztással olvassák - személyes
szerencséje neki, hogy nem
gyötörte ólmos kisebbrendűségi érzés,
mint mesterét Chandlert; személyes
szerencséje, hogy az olvasó kedvére
böngészhet életművében, s nem fogja
el a keserű fojtottság tudata, hogy
miért olyan szűk marokkal mér kedvenc
írója, ahogyan Hammettnél és Chandlernél.
Nem, mert Erle Stanley Gard-
ner valóban szerencsés volt. Bőkezűen
osztogatta azt, amije volt: lele-
ményes rejtvénytörténeteit azt hiszem
a szíve szerint olvasták, holott ol-
vashatták volna másképp, mondjuk némileg
lekezelően, vagy legalábbis
folytonos alárendeltségben a magas
irodalom mellett. Ami - mondani sem k
ell - eleve hátrányos közelítés.
Gardner azért volt
sokadíziglen szerencsés, mert észnél volt, amikor a
saját írói alaptulajdonságait számba
vette: egyszerűen odakötötte magát a
detektívregényhez, s nem engedett egy
jottányit sem egyszer eltalált célki-
tűzéséből. Idézem Raymond Chandler
egyik levelének részletét. A címzett
természetszerűleg Gardner. Előrebocsátom:
a mester levélrészlete varga-
betűs kitérő. Gardnerhez szól, de önmagáról
beszél. Pontosabban: arról az
ideáltípusról, amelyet egyedül tartott
megvalósíthatónak a detektívregé-
nyen belül. Mivel Gardnernek írta,
nem tanácsos eltekinteni tőle: "Ha
valamilyen könyv, bármilyen könyv,
bizonyos művészi erővel hat, iro-
dalommá válik. Ez az erő sugározhat
stílusból, helyzetekből, alakokból,
megindító hangból, gondolatokból vagy
egy fél tucat más dologból. Fakad-
hat abból is, hogy az író tökéletesen
ellenőrzi az események gördülését, mint
amikor valaki tökéletesen tud bánni
a labdával. És ehhez Te értesz minden-
nél jobban és mindenkinél jobban."
Vagyis a történet logikus fűzése, a
cselekmény és az események kézben tartása
- ezek a Gardner-féle műfaj-
változat különös ismertetőjegyei. Nyilvánvalóan
megvolt Gardnerben az
elszántság, amely nélkül nem művelhető
a detektívregény. Ráadásul: egy
egész életen keresztül, panaszáriák
nélkül tette. Ezért is szerencsés alkatú
detektívregény-író ő; azt csinálta,
amihez értett. Amit mások is tudtak, azt
meghagyta nagyvonalúan nekik: a Donald
Lam-féle magándetektív-figura H
ammett és Chandler után, abban a körben,
ahová ő tartozott, kényszerű
abroncsnál aligha mutathatott meg többet
Gardner tehetségéből a világnak.
A magyarul is olvasható A baglyok
nem pislognak valóban híg öntet: jól
emészthető matérája mellett is riasztó
az egybevethetősége más szerzők
több nagyságrenddel magasabb, hasonló
eseménytípust forgató alkotásai-
val. Ha Gardner az efféle műfajváltozatot
kultiválja, aligha tarthatnánk ma
számon a legjobbak között. A detektívműfaj
bőven termi a saját epigonjait.
A magándetektív mintegy magánalkut
köt a társadalomnak minden
szóba jöhető körével - és önmagával.
Könnyen lehet, hogy kényszerzub-
bonyt ölt magára, mindenesetre kényszerpályán
mozog a maga megszabta
önkorlátozó módon: így nyílik esélye
- olykor az önfeladás, sőt, önmeg-
semmisítés árán -, hogy a társadalom
karbantartójának jelmezét magára
öltse. Igaz, ezt illúzió mentesen teszi,
hiszen csak így teheti: csavar a
gépezetben. Általában ez a felismerés
okozta szomorúság a modern detek-
tívregény magaslati pontja; persze
nem szerkezetileg, hanem mentálisan.
Gardnernél ugyanakkor
a képlet módosul, a mutatvány más. Perry
Mason - és az olvasó - akkor kapcsolódik
be az események menetébe,
amikor azok látszólag már a végkifejlet
felé közelednek. A történés elő-
terében mindig a bírósági tárgyalás
áll. Mason feladata, hogy a hivatalos
megoldást negligálja, és csavarosabb
mutatvánnyal tegyen pontot az ügy
végére. Nem pusztán a bűnöst kell tehát
megtalálnia, hanem egyúttal az
igazságszolgáltatás hibáját is korrigálni
hivatott. Ő az, aki a jog alkal-
mazásának elembertelenítő hatását feloldja,
és érzelmi-logikai ellenőrzés-
nek veti alá.
Masont csak munka
közben látjuk; alakja, egyénisége csakis védőügy-
védi szerepkörének függvénye. Ezért
nem meglepő, ha a szakirodalom sok
képviselője - köztük a kiváló cseh
Josef vorecký - papírmasé-figurának
látja, s korántsem találja rokonszenves
jelenségnek. Ez azonban nem Gard-
ner ügyetlenségének az eredménye. Inkább
arról lehet szó, hogy az amerikai
író épp ilyen figurát akart, mivel
szándéka szerint a figuránál több a
szerepköre. Ne feledjük, hogy árulkodó
módon minden Mason-történetet
esetként tüntet föl. Például A legyezőtáncosnő
lovának esete, A kölcsönkért lány esete stb.
Erle Stanley Gardner
pedig a szerencsés detektívregény-író esetét lát-
szik beteljesíteni: bírja a versenyt,
pedig a kalandregény értékrendjének mai
állása szerint hátrányban kellene lennie.
Nem érzünk csalódást, ha őt
olvassuk.
Ahogy akkor sem,
ha a műfaját.
Szerb Antal tévedésére
pedig legfeljebb filosz-emlékeink figyelmeztetnek. |
|