Új Forrás - 1999. 9.sz.
SZILÁGYI GYÖRGY
A halál ura és a túlvilág
Krasznahorkai László: Háború és háború

 

Régóta vártam Krasznahorkai László mostani munkájára. Várható volt, hogy a csalétek, amit Théseus-általános című regényének hőse utolsó beszédében a háborús állapotról és a háború szelleméről kifejt, nem engedi szabadon szerzőjét, és előbb-utóbb (valamelyik regényhőse sorsában?) találkozhatunk vele. A Háború és háborúban látszólag kihívóan magasra helyezi a mércét: címválasztásával a Háború és békét idézi fel az olvasó képzeletében. De a látszat ezúttal is csal. Krasznahorkai jó tíz évvel idősebb, mint regényének írásakor Tolsztoj volt, és írásaiban, az orosz gróffal ellentétben, hőseinek nincs hova visszavonulniuk. 

A háború szelleme ugyanis a gyűlölet művészete, mely a csataterekről a hétköznapokba szivárgott át, s arra csábít, hogy végső soron önmagunkat pusztítsuk el. Ez az a tapasztalat, amit az orosz gróf életében nem, de írásaiban is csak ritkán, vagy csak kegyes csalással tudott legyőzni. A Háború és háború címében található utalás nem annyira a hasonlítás, hanem a hőseisség szándéka nélküli idő, a kisszerűség apoteiózisában rejlő szorongatottság, amely sokkal igazabbnak tűnik, mint mondjuk Pierre Bezuhov mai utódainak csatái. 

Mintha lassított filmen látnánk elviselhetetlen feszültséggel telített helyzetet, úgy indul a Háború és háború.  Tágas, fejezetnyire kiterjesztett, csak vesszővel tagolt mondatokat olvashatunk, miközben érezhető, hogy a tágasság csak a szorongatott helyzet tüzét táplálja. Nem csoda, hiszen a regény a pikareszk és az időutazási regények erényeit igyekszik egyesíteni. Főhőse, Dr. Korim György levéltáros kusza és zaklatott, hallgatói számára mégis unalmas monológba kezd. Arról beszél  a rákosrendezői pályaudvaron hét suhancnak, fogvatartóinak, hogyan kezdte elveszíteni a fejét. 

"Mint egy égő ház" - olvashatjuk a fejezet címét, s aki kicsit is jártas a képek és történetek világában, sejtheti, hogy a ház éppúgy lehet torony, mint magaslati leshely. De hát ki ez az ember? - kérdezhetnénk az első oldalak elolvasása után. Ki ez a lökött kisember, aki a küldöttek bizonyosságával szervezi meg "ámokfutását". Aki hol úgy viselkedik, mint a káldeus papok, hol pedig, mint a kiokosodott múlt századi betyárok. Aki negyvennegyedik születésnapján ébred rá, hogy bár érteni vélte a világot, valójában sohasem értette. Akit, mint a távol-keleti regények szamszárából szabadulni kívánó hőseit, egy folyóparton ér utol a felismerés, a világ "bonyolultságának" felismerése. Annak tudomásulvétele, hogy a világ értelme épp ez a bonyolultság. S amint tisztázni kezdi magában a bonyolultság okait, veszi észre (mint Akutagava egyik elbeszélésének, az Egy fejvesztés történetének a hőse), hogy valami baj van a fejével.

Korim láthatóan nem a titánok leszármazottja, inkább hírhozó és közvetítő. Úgy európai, hogy nem ismétli, amit korábban megtanult, és nem hiszi tudásnak azt, ami kézikönyvekből kihalászható. Aki igyekszik kerülni a csábító középszerűség életformáját és mókuskerekét. Inkább valaki, mint vehető és adható  akárki, vagy címmel és ranggal ellátott senki. Levéltáros, aki évek óta egyedül él. Akitől környezete elfordul, és útjából kitér. Ha azonban valaki lecsúszott értelmiségit látna benne, aki képes bármit oltárra emelni, amivel személyisége terjeszkedését és szétesését ünnepelheti, az bizony tévedne. Házassága egy bizonyos Hermész-ügy miatt bomlik fel, amit az író olyan nagyvonalúan, ugyanakkor átgondoltan mutat be, hogy az olvasóban gyanú ébredhet: vajon az önfeledés istene nem azért nyert-e hatalmat sorsa felett, hogy elleplezze valódi irányítójának, Moirának a sötét ténykedését? Vagy inkább lélekvezetője maga is olyan erő része, ahol Moira tevékenysége érvénytelen?

Korim a levéltárban a (hadi sikereiről ismert horvátországi) Wlassich-család leszármazottjának kéziratára bukkan, amit (Hermész segítségével?) ellop. A kézirat  kijelöli életének legfontosabb feladatát, nevezetesen, hogy a világhálóra felvigye és az örökkévalóságban helyezze el a szöveget. Ezért utazik Amerikába, a "világ szívébe", New Yorkba, ezért kéri a bevándorlási hivatal alkalmazottjának és tolmácsának, az ugyancsak magyar Sárvárynak a vendéglátását, és válik akaratlanul is hírbe hozható mellékszereplőjévé egy gyilkosságnak és foglyává annak a szervezetnek, amely befogadta. Ezért kell menekülnie a svájci Schaffhausenbe, hogy végül személyét az új művészetek múzeumának falán apró kődarab, egy márványtábla jelezze.

A háború, melyben Korim él, végzetállamban játszódik, melynek nincsenek térbeli határai. Az újvilágban - bár rövid ideig azt hiszi, felszabadult - hasonló erő tartja fogva, mint korábban itthon. Azt hiszi tudja és érti, ami körülötte történik, valójában nem ért és nem tud semmit. Nemcsak azért, mert a történet túlnő rajta, de azért sem, mert ami történik, sokkal gyorsabb, mint amit a tudat felfogni képes. Mint ahogy nem érti azt sem, miért gyorsul fel és tágul ki a talált kézirat utolsó, római fejezete annyira, hogy  már érthetetlen, követhetetlen, mintha egy őrült írta volna.

A regény képzeleti tere katonai, geometriai tér, mégis olyan teljességérzést kelt, mint a mítoszok. Beszédfajtáiban keveredik a lélekölő, elkoptatott megfogalmazásokat kerülő krasznahorkais retorika és - főleg az újvilági részben - a hétköznapi argó. A kerettörténetet és a kéziratban olvasható szellemtörténeti elbeszéléssort csak ritkán szakítja meg eszmélet- vagy álomképleírás. Ilyen például az első fejezet 19. részében méterrel a sínek fölött navigáló denevércsoport, vagy a hatodik fejezet 11. része, ahol a tolmács szeretőjének teste riadtan idézi fel élettársa korábbi erőszakoskodását. Az eszméleti képsorba tartozik a hetedik fejezet 4. és 5. része is, ahol a New York-i utcakép, a húsz méter hosszú működő tévésor eleveníti fel Breughel festményét Bábel tornyáról és az építkezésre érkező Nimród királyról, amint tébolyában az építkesről érdeklődik. De olyan képsorozattal is találkozhatunk, amelynek a történetmondásban közvetlenül is szerepe van, mint például az étterembe, a buszmegállóba, valamint lakásába próbabábukat helyező pop-art művész, Szabó Gyuri szerepeltetése.

Érdekes, ahogy  Krasznahorkai a kerettörténet és a kézirat szövegtereit, valamint az elbeszélt világ időpontjait váltakoztatja. A négy csodálatosan tiszta szellemlényben nem nehéz felismerni a négy természeti alapelem és a püthagoraszi hagyományok képviselőjét. Egységük csak a római fejezetben, Kasser "eltűnése" után alakul át. Elválaszthatatlan kísérőjükről, Mastemannról csak a kézirat utolsó fejezetében derül ki, ami a rossz előjelek alapján már az első, krétai fejezetben is sejthető volt, hogy ti.: a föld, azaz a halál ura.

Az étherrel kiegészített négy alapelem urai az európai történelem hat különböző színhelyén tűnnek fel: Krétán, Kölnben, Észak-Itáliában, Britanniában, Gibraltárnál és Rómában. A helyszínek kiválasztása látszólag önkényes, mégis felismerhetjük benne Spengler munkájának, A Nugat alkonyának a hatását. A szellemlények egy zátonyra futott hajó túlélői. Származásuk, lakhelyük, sorsuk ismeretlen, oszlophoz kötözve találnak rájuk. Talán Egyiptomból, talán Babilónból érkeztek, a törve beszélt babiloni nyelven elbeszélnek kérdezőik mellett. Mint a legendabeli Atlantis küldöttei, elsétálnak a fügefák előtt, és mint az aranykorban, olivafák hűvös árnyékából nézik a naplementét. Megjelenésük, viselkedésük ritka nyugalmat áraszt. Kérdéseik minden mai gyerek számára világos és egyértelmű, csak a helybeliek számára különös: mi a helyzet Krétán a hadművészettel, hol találhatók fontosabb erődítmények?

Krasznahorkai láthatóan élvezettel és alapos helyismerettel időz a krétai részleteknél. A halál ura a krétai fejezetben gurniai macskaárus. Úgy hagyja maga mögött az ezerötszáz éves ismételhetetlen békét és indul el a Knoszszosz felé vezető úton, hogy mögötte "ég az egész világ". A Mastemann alakjához társuló előjelek leírása kivételes, akárcsak az lény, aki előhívja őket. Kecskék zuhannak le a szirtek oldaláról, rikoltozó  majmok rohannak a faluba, a tehenek ok nélkül kezdenek megvadult futásba. A halál urának karakterét mégis azok a jelek teszik emlékezetessé, melyek a krétai kultúrkör egészének eltűnését érzékeltetik. Mert Mastemann az apokalipszis előhírnöke. Eltűnésekor csak fekete pernyedarabkák maradnak utána.

A kölni dóm építésekor bukkan fel újra túlvilági társaságában mint  a görög szellem képviselője a germán lélekben. A fejezet a Prométheusz-legendából származtatható fausti mítosz két szélső pontját sűríti össze. A 3. részben azt hihetnénk, hogy a katedrális kezdeti építésének idejében vagyunk. Csak a következő, finom áttűnéssel kidolgozott résznél válik világossá, hogy valójában az alapkőletétel után hatszáz évvel, a königgrätzi csata utáni években járunk, Bismarck tábornok hódításokból, felfedezésekből kimaradt Németországában. A regény ebben a fejezetben érkezik el saját idejének közvetlen előzményéhez.

1869-ben, jóval a romantikus titanizmus ideáljának, Napoleonnak a bukása után vagyunk. Halott már Karl Clausewitz, az egykor cári szolgálatban álló porosz katonatiszt is, akinek elméletét a háború kiterjesztéséről, ha máshonnan nem a Háború és béke harmadik könyvéből ismerhetjük. Az ő közvetlen szellemi öröksége, hogy a bismarcki hadvezetés a dóm lélektani központját kőraktárrá alakítja át. Amikor a szakrális építkezés a birodalmi hadviselés művészetévé változik, hőseinknek menekülni kell. Herr von Mastemann ebben a fejezetbe valamelyik észak-keleti hercegségből érkezik. Összecsukható, hordozható széke jól ismert motívuma az ördögregényeknek.

A kéziraton kívül van még egy "anyag", ami Korim Györgyöt végzetesen környezetéhez köti. Jelentőségéről sokat elárul, hogy az egyébként az aranymetszés szabályai szerint építkező regénynek azon a pontján jelenik meg, amelyik a fausti mítosz kifutását visszavezeti kezdeteihez, a görög hagyományok Észak-Itáliájába. 

Mastemann a regény ötödik fejezetében Pietro Alvise néven trentói nagyúr. Mivel az első három fejezet viszonya az ötödik fejezethez ugyanaz, mint az első öt fejezet viszonya a regény egészéhez, nem meglepő, hogy  az itáliai helyszinelés a regény utolsó olyan fejezete, ahol a dolgok még összeállnak. Ezután a kézirat "mintha meghőkölne az időben". A jelentéktelen események hangja felerősödik. Az, ami korábban lényegtelen apróságnak tűnt, fontossá válik. A kézirat írójának, a Wlassich-család leszármazottjának tudatában sűrűvé, valószínűleg elviselhetetlen sűrűségűvé válnak az események.

Az ötödik fejezet két szélső pontja és párhuzama érzékelteti a sűrűsödés okait. Az egyik, ahogy a fejezet indul: a tolmács (aki különben költő és videóművész, s aki olyan videóművet tervez, amely "globális" és "alapvető") megerőszakolja élettársát, majd a fejezet végén az az apró, jelentéktelennek látszó esemény, hogy Mastemann - aki különben csak az új dózse megválasztásáig marad Velencében - távozásakor fehér vászonzacskóban  sebhintőport hagy hátra. A motívum megerősíti azt a szálat, amely a tolmácsot, Sárváryt (nomen est omen) Mastemannal összeköti. Kapcsolatuk a következő, hatodik fejezet 4. részében lesz nyilvánvaló, amikor Korim a hiányzó fugatömítésű fürdőszobacsempe mögött nylonzacskóba csomagolt lisztszerű anyagot talál.

A velencei fejezet után az író láthatóan igyekszik a végkifejlet szálait összefogni. Helyzetét nehezíti, hogy képzelete alig néhány lépéssel jár az események bekövetkezése előtt, ezért nem meglepő, hogy a regény Amerikában játszodó része két nagyszabású, panorámaszerű képpel érkezik el a végjátékhoz. A kézirat szövege, mely egyre érthetelenebb és kuszább lesz, a római birodalmat felidéző képekkel és eseményekkel zárul. A Róma felé vezető úton a kézirat hősei egy Mercurius-szentély (ismételt utalás a tolvajok istenére, Hermészre) mellett várakoznak, és figyelik a Via Appiát. Megáll a történet és az (előrehaladó, vagy talán szerencsésebb a sugalmazó jelzőt használni) idő. Rabszolgák és  libertimusok érkeznek, lovagok, szenátorok, ludimagisterek és kalácssütők, és ki tudná megmondani kik még. Korimot itt éri az a megvilágosodás, hogy azt hiszi megtalálta a "dolog nyitját", hogy mindent ért. Nem tudja, hogy a valódi zavar csak most kezdődik, az utak karbantartására létrehozott augustusi alakulat működésével, amikor is a kézirat irója képtelen hőseit a háborúból kivezetni. Csak annyit tud, hogy Rómának mindörökre vége, s hogy a szitkozódásból, dörömbölésből ítélve Sárváry hazajött.

A két utolsó fejezet a regény legrövidebb fejezete. Rövid, filmszerű áttűnések vezetnek a regény másik panorámaképéhez, Manhatten felhőkarcolóinak és a legendás vadász, Nimród király bábeli építkezésének látványához, a megtébolyodott királyhoz, a holdvilágképű főtanácsadóhoz és a négy kőmetszőhöz. Míg a kézirat szövege végül azt a kultúrát idézte, amely talán a legtöbbet tudott az őt megelőző és a mellette élő más kultúrákról, addig Korim a New York-i utcák épületeiben a Teremtés könyvének képeire ismer. Mikor a kéziratban Britanniáról, Gibraltárról, Rómáról olvas és ír, azt hiszi sikerült a rejtvényt megfejtenie. Sejti a Herkules oszlopairól szóló legenda igazságát, hogy aki túllép rajtuk, abba a vétekbe esik, amit a görögök hübrisznek, az isteni korlátok átlépésének neveztek, de nem ismeri fel azt az igazságot, amit az oszlopok átlépése jelentett, hogy megkétszerezte az addig ismert világot. Megérti, hogy a kézirat egy több ezer éves csodálatos kultúra eltűnéséről beszél, amit már Platón is említett, de nem érti azt a kultúrát, amelyben él. Mialatt a háború elkerülésének történetét írja a világhálóra, fel sem tűnik neki, hogy az eredetileg gömb jelensű város szó értelmének nincs teljes birtokában, s jó esetben is csak a hemiszférával áll összeköttetésben. Az utolsó fejezetben, mikor már egész testében reszket, mint a Rómában eltűnt Kasser, szeretne beülni a múzeum egyik hajlított ívű alkotásába, Mario Merz üvegfélgömbjébe. 

A regény elején a főhős azt hiszi, hogy (mint Dante poklában Bertrand de Born)  olyan sorsban kell osztoznia, ahol eleven lámpásként hajánál fogva fogja vinni saját fejét. Arra gondol, büntetése azért következik majd be, mert szétvágta azt, ami eredetileg össze volt kötve. Pedig büntetése és sorsközössége Nimród királyé, a nyelvzavar okozójáé, aki az ítélet után végül egyetlen nyelven sem ért. Dr. Korim György végül is elérte, amit akart: a kéziratot az "örökkévalóságban" elhelyezte, tudatát és hőseit pedig megjáratta az Újvilágban. De tényleg: őrzi-e nevét emléktábla a svájci Schaffhausenben? 

A Háború és Háborút persze könnyebben és egyszerűbben is el lehet intézni: remekmű, ami ritkán, mostanában pedig különösen nehezen jön létre. Ha már a regény szerint a magyarok kihaltak, they died out, legalább túlvilági üzenetüket, a magyar kultúrát illene megbecsülni, ami különben úgy fog eltűnni, mint esőcsepp a bárányfelhőben. S aki  megmarad, olyan munkáknak tapsolhat, melyek "globálisak" és "alapvetők".

Végezetül két mondatot hadd iktassak ide. Íme az egyik, amit most hallottam a rádióban, s ami miatt sokan megszerethetik Krasznahorkai regényét: "színes, mozog és bele lehet menni". A másik pedig Vitéz György Milleneum című versére utal, amit tavaly tibetológus-költő barátomnak olvastam fel, mielőtt Dömös felé zihált vele a tibeti gőzös: "Stella, máris. Holnaptól kezdve így lesz". Igen, talán így - napfogyatkozás után. (Magvető, Bp., 1999)