Új Forrás - 1999. 9.sz.
MONOSTORI IMRE
 
 "Örökre ugyanaz leszel, ha csak
magadra nem következel"
Győri László három évtizede
 
 
 
Könnyen átlátható, sőt könnyűszerrel meg is számlálható Győri László eddigi három évtizedes költői pályájának líratermése. Vékony, ám hatásos füzet-kötet 1968-ban (Ez a vers eladó), majd egy év múlva antológiaszereplés a már-már legendás Elérhetetlen föld című könyvben (a "Kilencek" egyikeként). Innentől kezdve viszont hosszú a csönd: a Tekintet című kötete csak 1980-ban jelenik meg. Ezt követi az Elérhetetlen föld II. "megismételt" antológia (1982); majd újabb önálló kötet következik (Laposkúszás1984). Aztán újra egy évtizednyi csönd: Győri László nem ad ki kötetet. Csak 1995-ben jelentkezik ismét a Skandalum című "régi és új" verseket tartalmazó vékony kis könyvvel. Majd 1996-ban egy keményfedeles gyerekversfüzet: a Kutyafoci zárja az eddigi költői pálya fontosabb állomásait. 

S ha számolgatni kezdünk, úgyszintén arra a következtetésre jutunk, hogy mennyiségét tekintve akár szerénynek is nevezhetnénk Győri László költői teljesítményét. A kötetbeli különböző ismétléseket, újraközléseket nem számítva mintegy 250 költemény jelenti a "kötetes" verseket. De ha még ide soroljuk is a kötetbe valamilyen ok miatt be nem kerülteket és a még kötetre várókat, akkor sem valószínű, hogy a Győri-életmű nagyobb lenne, több lenne háromszáz költeménynél. S ha azt is tudjuk, hogy ez az összesítés harminc év termését jelenti, könnyen kiszámítható, hogy... No de ne számolgassunk tovább. Hiszen a mennyiségnél - költészetről lévén szó - sokkal fontosabb (ezúttal is) a minőség, az esztétikai érték problémája. 

Győri László első kötete, az Ez a vers eladó 42 költeményt tartalmazott, s megjelenésekor zajosan ellentmondásos volt a fogadtatása: biztos jele annak, hogy bátor és komoly tehetség hívta fel magára a figyelmet. "Győri László olyan első kötettel jelentkezett, [...] amelyet csak dicsérő szavakkal szabad fogadni" - sarkította le élményeinek összefoglalását a feltétlen elismerők nevében Demény Ottó. "Ez a vers eladó - könnyelmű cím, elsietett kötet [...] sűrítve példázza mai költészetünk egyik súlyos és elterjedt betegségét, a nagyzoló képdühöt" - hangzott az ellenvélemény (Vas Istvántól). Voltak azután kritikusok, akik - a legkényelmesebb megoldást választották: a "majd meglátjuk mi lesz" elkötelezetlenségét: "Akármi neheztelőt mondtam is [...] róla, kötete olvastán úgy érzem: szeretni kell Győrit. És várni: hátha csakugyan költő lesz belőle." (Faragó Vilmos) 

Nos hát Győriből csakugyan költő lett, helyesebben: költő maradt, minthogy költő volt már első kötetében is, sőt első verseiben is. 

Különös kötet volt az Ez a vers eladó. Friss, tiszta, őszinte -, de telve idillel, valamiféle kedves hetykeséggel s nem kevesebb, naiv optimizmussal.  No és a képek: kötetén a költői képek valóságos zuhataga vonul végig, nem mentesen a helyenkénti inflálódástól sem. Másfelől viszont - paradox módon talán - az Ez a vers eladó legfőbb értékét mégis éppen az egyéni ízű tárgy-kép-hang-szín kombinációkból felépített versek adják. Témavilága szinte mesterkélten gazdag: mint afféle huszonéves fiatalemberé, milyen is lehetett volna más. Dal, helyzetrajz, szerelmes vers (persze sokszor) "filozofikus" eszmefuttatások, elégikus gyerekkor-idézések, "virágének", tájleírások, szürrealisztikus képek sora. Versforma-kultúráját is erősen próbálgatja-fitogtatja itt költőnk: páros rímű kétsorosok, négysoros keresztrímek, szabad versszerű, de azért "megkötött" képkompozíciók, páros rímű nyolcsorosok (felező nyolcas ütemezés szerint, ez utóbbit különösen szerette Győri László); és sorolhatnánk tovább, a kombinációkat és variációkat, hiszen úgyszólván valamennyi itt közölt verse másféle ritmust, ütemezést, strófaszerkezetet mutat. 

Ebben az első kötetben - mint mondottuk - az egyéni képszerkesztés a legfőbb meglepetés és a legfőbb költői erény, eredmény. Sőt, hozzátehetjük: e tekintetben már ekkor megtalálta a saját hangját a költő, s visszatekintve az is jól látszik, hogy ugyanez a költői-esztétikai sajátosság maradt e költészet egyik fő értéke három évtizeden át. 

Lássunk néhány konkrét példát! 

A góré, a tigris- 
árnyékú cella, 
kukoricát őriz 
vicsorogva.
(Udvar I.
         
Ujjával a fazekunkba mászik, 
kinyalja a lekvárt, a sarat. 

Kifárad, pillog, nagyokat szuszog, 
benne felejti kezét, 
elalszik, a fazekunkra dől. 

(
 
 Az ágyból úgy dőlsz ki naponta, 
mint zsákokból a kóc. 
Hajad kifoszlik, arcod a csorba 
lavorba lóg.
                        (Címváltozásos napilap

Az Elérhetetlen föld-beli Győri versek - fő jellegzetességüket tekintve - természetesen nemigen különböztek az első kötetbeliektől. Ez igazán érthető, hiszen az itt közölt 15 új vers mind az 1968-as esztendő termése (e mellé vesz át még 6-ot az Ez a vers eladó című kötetéből). Feltűnik viszont egy fontos versszerkesztési sajátosság: feszesebb, kötöttebb, csiszoltabb, zártabb formák ezek, és komolyabb, szigorúbb, következetesebb az egy versen belüli építkezés is. 

Ezután következett az első "rejtélyes" évtized, Győri László csendes évtizede. Nem volt szó persze teljes elhallgatásról, de hogy mégiscsak válságos időszakot jelentett Győri László életében és költészetében, az tagadhatatlan. Ő maga vállalta ezt a költő számára gyötrelmes állapotot: nem adott ki (egy sikertelen próbálkozás után) újabb kötetet. Nem adott ki válság- - esetleg rossz - kötetet. Fegyelmezettsége és a kockázattól való félelme, aggályoskodó pontossága, költői becsvágya egyaránt közrejátszhatott abban, hogy végül is megóvta magát egy válságkötet következményeitől. 

Válságos évei egybeesnek az egész nemzedék - nemcsak a "Kilencek" - alighanem a leginkább meghatározó negatív élményével-tapasztalatával: a közösségi eszmények és az érzelmileg szentesített közösségi normák megállíthatatlan bomlásával és pusztulásával; általában az "én" és az "ők" viszonyrendszer kényszerű újreértékelésével. Kötetek - többnyire rossz kötetek - sokasága bizonyítja, hogy Győri nemzedéke a csalfa hitek szétfoszlásával olyan ellentmondásba és zsákutcába került, ahonnét nem könynyű kivergődni. Győri mindezeken túl erősen kötődött a "Kilencek"-hez, az évek múltával azonban egyre több szál szakadt el, egyre kisebb lett a megerősítése mértéke, s egyre teljesebb az elszigeteltség: "De az még jó, ha üdvözöl / valaki, mert kitört a szélroham, / az ablak betörött, a kör / bezárult, menekvés nem lesz egyhamar." - írja például a Te meg őkben. Eme többnyire külső - szociális, politikai és részben morális - tényezők mellett természetesen belső, költő-önmagából kibomló válságmozzanatok is kitapinthatók a hetvenes évek első felének Győri-verseiben. Ugyanis egyszercsak rádöbben arra, hogy a könnyed, gördülékeny versvarázslás, a zsáner- és tájképek szaporítása már csak mennyiségileg jelenthet előrelépést. Alkotókedve megcsappan, dilemmái viszont éleződnek. A versek "nyersanyagai" - a primér, még megverseletlen szociálisan öröklött élmények - is fogyóban, a költő "készültségi foka" alacsony. A régi témákat a régi módon megverselni egyre kevésbé érdemes - s szabad. De éppen az új témavilág és az új szemlélet kikínlódása és költő önmaga felfűtése a legfontosabb történése Győri László (eme első) "csendes" évtizedének. S nemcsak legfontosabb történése, hanem legfontosabb eredménye is. 

A Tekintet című kötet első ciklusát - aligha véletlenül - éppen az alkotás műhelytitkaival, a költészet helyével és szerepével kapcsolatos versek alkotják. Keserűséggel vegyes megbecsüléssel figyel föl a Bari Károly-féle tehetségek egyszeri és de szuverén világot teremtő, formáló jelenségeire: "Ez az ember még tudott / valami / fölháborítóan egyszerűt / mondani, pengét, köszörűt, / de mi / azt se tudjuk, hogy ki volt." (Ez az ember) Az ugyancsak 1974-ből való Születésnapomra című József Attila-parafrázisában az újjászületés, egyáltalán a megszületés vágya mellett a háta mögött hagyott évek termésének számbavétele és meglehetősen egyértelmű értékelése is kifejeződik: "de most, harminckét évesen, / lévő, ki nincs még, őt lesem, / miként / beszélt." - "Lévő, ki nincs még": tömör és elhatározó erejű helyzetértékelés! 

A mélypontot is jelzi-jelenti ez az 1974-es év, amikor is, amit sohasem hitt Győri, látja magát "mint szürke kődarab. / Időtlen, fénytelen, hitetlen, / rossz, kemény, sivár, áldatlan, sivatag." És most (csak most!) a mélyponton tevődik fel a legnyilvánvalóbb kérdés, és fogalmazódik meg a legnyilvánvalóbb program is: "Költészet? Kő? / Bolondság. Azt mondd ki csak, / másokban, magadban / ki vagy és mi vagy." () A bízvást nemzedékversnek is tekinthető Kis elégiában egyszerre jelenik meg a költészet értelmével, funkciójával kapcsolatos kétely és a bizakodás. 

"Minden megírt és minden megíratlan 
csak újabb szenvedés, verejtékezés, 
örök gond, hogy mi lesz vele majdan, 
holnap, holnapután vele is mire mész. 
............................................................ 
Bár össze-vissza hánykódó betűkkel, 
síró zárójelekkel, zörgő felkiáltó- 
jelek kíséretében, de mégis induljunk el, 
Az "elindulás" azonban a teljes tagadásban folytatódik... "Népies" korszaka a "dalok és más efféle kis lobbanásai a költészetnek" minősítést kapja. (Levél egy költőhöz

Mi történt tehát 1968 és 1974 között? A Tekintet tanúsága szerint Győri László első kötetének imponálóan naív vakmerőségétől eltávolodva, attól talán meg is rémülve csaknem teljesen elhallgat: az 1968 és 1971 közötti négy év terméséből mindössze csak 7 vers került ebbe a kötetbe. 1972 táján egy letisztultabb képiség jegyében kezd újjászerveződni ez a költészet, ám a világkép meghatározó metamorfózis csak 1975 körül kezdődik el. Ekkor tájt éli át Győri azokat a - fentebb már jelzett - megrendüléseket, amelyek szükségessé és sürgetővé teszik számára költői világképének valamiféle revízióját. Ez az önrevízió és az ebből kibontakozó átalakulás zajlik azután a hetvenes évek második felében. Vergődését és szabadságvágyát a kötetcímmé is megtett "tekintet" motívum többszöri feltűnése is jól érzékelteti. "Tekintetünk a szabad / rabságunk volt a rab / / Pillantásaidat / bárki vagy el ne add" - írja a Szabadságban. A Tekintet egymást követő metaforái egyre vészjóslóbb jelenségeket éreztetnek meg, a szembenézés morális szükségességét és bátorságát is sugallva. A "tekintet" motívum jelentése a Palimpszeszt a tekintetről című, 1976-ban írt versében teljesedik ki. 
 

Kicsépelték a tekintetemet, 
elvetették a földbe, 
kibújt, kihajtott, kilevelezett, 
de mi volt, elfeledte 
.............................................. 
A lélek emelte öntudatom, 
a lélekjelenlét, 
hogy eljön egyszer majd férfikorom, 
s messze lát el ismét. 

És el is jött egyszer férfikorom. 
De látok-e szememmel 
olyan dolgokat, hogy azt se tudom, 
éltem-e, haltam-e egyszer? 

Két mozzanat külön is figyelmet érdemel ebből a részletből. Az egyik a címből való: Győri László "palimpszesztet", tehát olyan "iratot" készített, melyről levakarta, letörölte a korábban ráírtakat. Az idézet első szakaszában szereplő "vetés-aratás" motívum pedig itt is abba a jelentéskörbe tartozik, amelyet a kötet élére helyezett Ekékben így határoz meg: "Csak ő alá szántsátok az én verseimet, / a jövő alá, ekék." 

Az önmagát és a jövőt fürkésző tekintet azonban egyelőre csak az Ez a vers eladó naiv optimizmusából a Tekintet Megérintve című (1976-ban írt) versének hitetlenségébe bukó csonka pályaívbe ütődhet bele. A lelki mélyponton ekkor már túl van ugyan Győri László, de úgy jut tovább innét, hogy fundamentálisnak hitt társadalmi, közösségi értékek és normák kérdőjeleződnek meg benne. Nemcsak arra kérdez rá, hogy "ki nevében" él, s hogy melyek azok a "szabályok", melyeknek követése a bátrabb és szabadabb körültekintést teszi lehetővé, de megpróbálja, kipróbálja a hitetlenség állapotát is: "hátha boldogít"! Vonzza a létköltészet egyetemesebb érvényűsége, a napi konstellációkon életben és költészetben is fölülemelkedő magatartás lehetősége. 
 

Annak jó, aki leplombál 
mindent, és nem is származik, 
kigondol, von, filozofál, 
tisztán tartja a rímeit, 
nem ez vagy az, elvtárs, polgár, 
költő, ki létben létezik, 
(Megérintve
  
Fontos állomása Győri László költői újra kibontakozásának a "tétel-ellentétel" egyidejű jelenlevésének, egymásba játszásának és az e törvény szerint élés felelősségének a tudatosulása. Odalett a kétszer kettő igazsága, ez a világ s ez a haza: "a pólusok hona" - döbben rá Győri László. "Vesszen a mértani szent egyenes, / jöjjön a görbe, a pokoli kör, / ő, aki sínt, utat összekuszál!" - skandálja elszántan "kalendáriuma" felett. Az 1975-ös "fordulat" óta megszaporodtak a csodálkozás, a kíváncsiság, a kételkedés jogát és a dolgok mögé nézés igényét deklaráló Győri-versek. "Akárhol vagytok, csodálkozzatok" - szólít fel a Csodálkozóban, Sarkadi Imre életében és halálában a tragikus póztalanság fogja meg ("Kíváncsiság a gyermek tudásszomja"), a Nézz ki az ablakonban pedig már egyenesen ars poetica-szerűvé válik a felszólítás: "nézd meg a világ / mélyebb fejtéseit" (A kötetben - helytelenül - "világod" szerepel). 

Költői világképének e markáns átalakulásával párhuzamosan költői eszköztára csak kis mértékben módosult. Fegyelmezettebbé, higgadtabbá, pontosabbá váltak sorai, ám legfőbb költői erőssége most is a pazar ritmikájú megjelenítés, a szóval festés. A Tekintetben számos zsánerkép (Szennai Mária, Disznóölők, Végrehajtók) és a természethez erősen kötődő vers (Füst, Pipacs, Cigánygödör, Az őszi kocsikon) kapott helyet. Ugyanakkor csírájában ott van ebben a kötetben egy lehetséges szintézis ígérete is: a Virágok például (de a Hóesés is) értékes és sikeres megvalósulása a képiségre épülő "festői" kifejezésmód és a filozofikus erejű létköltészet felé mutató tartalom ötvözhetőségének. 

Negyvenedik évén is túl volt már Győri László, amikorra harmadik önálló verseskötete megjelent, ez az életrajzi tény azonban nemigen jut szerephez költészete felfelé ívelő vonulatának minősítésekor. 

Elébe vágva a lényeg kifejtésének, megállapíthatjuk, hogy a Laposkúszással Győri László megerősítette helyét nemzedéke jó költői között, s a kötet 5-6 legkiválóbb verse (mint például a Királyszárny, a Veszejtése a láncnak, A nyolcadik kavics, vagy éppen a kötet bravúrverse, a Hinta) rangot szerzett neki a kortársi magyar líra egészében is. Rangot, amely egy míves munkájú és gyönyörű költői dolgokra képes kismesternek kijár, rangot, melyet oly nehezen akart és akar neki megadni irodalmi közéletünk - benne kritikánk - nagy része (még ma is). 

A csak ímmel-ámmal elismerő vélekedésekben a kötetek sorának töredezettsége mellett bizonyára közrejátszott az is, hogy Győri László sohasem tartozott az újító szellemű költők közé, nemigen írt zajos visszhangú verseket sem, s magánélete is csöndben folydogált: hosszú évekig élt könyvtárosként vidéki városokban. Költészetére sokkal inkább jellemző a már egyszer birtokba vett költői eszközök és lehetőségek hosszú éveken át tartó szelektálása, kipróbálása, s a megmaradottaknak lehetőleg tökéletesre formálása, csiszolása, hangolása. A tematikai skála sem sokkal bővebb, mint volt a tizenhat évvel korábban megjelent Ez a vers eladó című első kötetében. 

Csakhogy! Az 1968-tól 1984-ig tartó periódus - a magyar társadalom és gazdaság mozgásaiban is oly fontos időszak - Győri László költészetében (a fentebb említettek ellenére is) mégiscsak változásokat hozott. A magával cipelt, közvetlen társadalmi gyökerű illúziók szertefoszlásával egyidejűleg, azzal mintegy párhuzamosan, a történelmi világ, a tágabb társadalmi környezet s az egyéni lét ellentmondásosságai kerültek lírájának középpontjába. (Mint például az egyéni lét nyomorúságai, az ötvenes évek eleje, a paraszti sors és élet, a történelmi gyökerek keresése, a közép-európaiság tudata stb.) 

A Laposkúszás nem annyira a versek nagyobb hullámvölgyektől mentes egyenletes színvonalával, mint inkább a hang, a költői beszéd és gondolkodás viszonylagos egyneműségével és kiérleltségével hívja föl magára a figyelmet. A már sokszor bejárt témavidékeket most úgy veszi ismét birtokba, hogy világos: némely kérdésben megpróbál kiérleltebb választ adni. S ezt nemcsak azért teheti meg, mivel gondolkodása, sőt egész világképe is jelentős változásokon ment keresztül a hosszú és gyötrelmes évek során, hanem mert költői eszköztára összegyűjtött elemeit oly tökéletesen érlelte a sajátjává, hogy esetében jószerivel már nem is beszélhetünk bizonyos hagyományok folytatásáról. 

Sőt: ma már Győri lehet a hagyományozó. Főként a Laposkúszás legerősebb vonulata és legfontosabb új értéke tekintetében: a groteszk, az abszurd (helyenként a morbid), valamint a mese és az irracionálison még innen levő világ egyéni ízű ötvözetében, amely immáron költői természetévé vált. Ahogyan apja, "egy falu népi sakkbajnoka" alakja, valamint az igazán csak három évtizeddel az események után megértett "ötvenes" évek eleji kiszámíthatatlanul irracionális évek hangulatát hirtelen összerántja, az bizony költői remeklés: "Ismerek egy embert. / A sakkozó kulák. / Leszórta bábuját. / Szárnyakra cserélte. / Galambja fára ül." Más verseiben is fel-felbukkan ez a különös képi-hangulati világ: a váratlan fordulatok izgalma, a meghökkentő felhorkanások (Rippl-Rónai), a fojtott titokzatosság, a rémalakok és rémtörténetek sejtetése (Mítosz), az áttűnések, átnyomatok, átszűrődések. (Katánk, Egér hava, A csillagjós utolsó éjszakája.) S ahogyan újra - ezúttal már sok lappangó titok diadalmas megfejtésével - birtokba veszi a tíz-egynéhány évesen átélt események emlékképeit, az már vitathatatlanul - és elvitathatatlanul - költészet. Íme hat sor a Munkák című versből: 
 

Hasalva térden és mindhalálig 
szemlesütve, a föld 
alá bújva, nézve fulladásig 
a sárba. Kapkodva. Fúlt 
tekintet, sár rohad, széjjelázik, 
arc elpirul, összetört. 
A tragédia, a félelem, az embertelenség és emberellenesség a szociografikus hűség s a lírai tömörség következtében ismét átélhetővé válik. 

A korábbi Győri-versek nyüzsgő, némelykor zilált képei a Laposkúszásban megcsendesedtek, illetőleg rendezettebbé, pontosabbá s ami igen fontos: ökonomikusabbá válnak. A következmény: az egyes képek ereje, súlya megnőtt. Szép példája ennek a már dicsért Hinta cimű vers, amelyben ilyen remek sorok olvashatók: 
 

A kislányok ülepétől 
fényes deszkára huppan a szoknya: mekkora 
fénykör! 
Karikába fogja a frissen kivasalt pepita 
szoknya az ablakokat, akár a jó babona 
Utaltunk már rá, hogy a kötet nem mindegyik darabja éri el a fentebb számba vett versek magaslatát. Győri László költészetében is kísért a direktség, a kissé didaktikus-deklaratív sietség. (Genezis, Hamlet koponyája, Óda a gyermekrablóhoz.) Némelykor még mindig túlpörgeti, túlbonyolítja nyelvi játékait. De hát természetesnek kell venni az efféle, nem éppen költői telitalálatokat is, hiszen a harmadik Győri-kötet nem valamiféle reprezentatív válogatás, hanem az, aminő illik, hogy legyen: egy jó költő jó kötete. Olyan, amelyből aggály nélkül felejthetjük el a kevésbé sikerült verseket, hogy annál inkább helyet adjunk emlékezetünkben az itteni jó s főként a kiemelkedő költői teljesítményeknek. 

Bizony, nagy kérdőjel az a második csendes évtized is, amely 1984-től 1995-ig, azaz a Laposkúszástól a Skandalumig tartott. Ráadásul ez utóbbi kötet jó pár korábbi, már kötetben is megjelent verset tartalmaz. (Jóllehet korántsem válogatott gyűjteményről van szó.) De hát figyeljük csak meg: a "Kilencek" többsége (akik közül Rózsa Endre már nem él), mint költő vagy teljesen elhallgatott, vagy pedig éppen hogy csak jelen van a folyóiratokban, netán az önálló kötetekben. Költőként talán egyedül csak Utassy József "tartja a lépést" önmagával (miként Győri László fogalmazott egykor, magára utalva persze). 

Ennek az elcsöndesedésnek nyilvánvalóan megvannak a maga racionális - alkatbeli, tehetségbeli, társadalomszociológiai és pszichológiai stb. - okai, de úgy lehet, közös és nagy okok is léteznek. Többek között az a külső hatásrendszer, amely abban áll, hogy a kilencvenes években gyökeresen megváltozott a kritikai támogatás, mégpedig egyértelműen a "Kilencek" képviselte költészetfelfogás és költészeti gyakorlat rovására. Sőt mi több: azzal éppen szemben, annak éppen ellenében. A félelmes gyorsasággal és agresszivitással "térségünkben" is végigsöprő "posztmodern", "globalizált" neomodern új beszédmód diadala, a "szöveg"-költészet "korszerű" kánonná emelése ugyanis végképp konzervatív képződménnyé degradált mindenféle olyan értéket, amelyet az Illyés Gyula, a Nagy László, a Csoóri Sándor-féle költészeti világkép mint lényegi elemet tartalmazott. Másfelől pedig: rá kellett döbbennie a "Kilencek"-nek is arra, hogy a társadalmi-szociális, nemzeti és reform attitűdök szemlátomást elértéktelenedtek, és nemcsak a neoliberális új értékvilág törvényei szerint, de bizony a mindennapi ember szemében is. A kapitalizálódó, sőt visszafeudalizálódó restaurációs hatalmi viszonyok, hatalomgyakorlási metódusok elterebélyesedésének korában minden efféle érték ócska kacattá, nyavalygó, a "haladást", az egyéni szabadságot korlátozó, lassító, visszahúzó erővé minősíttetett. A másként gondolkodást persze hirtelen sok másként gondolkodó felejtette el. A másként gondolkodást különben is fölváltotta a másként fogalmazás. 

Ámde a "Kilencek" nem tanultak meg másként fogalmazni. Győri László sem. 

Így azután nemigen szolgál meglepetéssel az 1995-ös Skandalum sem. Legföljebb csak annyiban, azzal, hogy egyáltalán megjelent. A kötet címe elég világosan beszél, fogalmaz az új világról, a kötet szerzője viszont a régi. Legfőképpen abban az értelemben, hogy témavilága alig-alig változott, és ez a változás - legfőképpen elmélyülés - az állandóságon belül maradt. Sőt: mint akinek már úgyis "mindegy", szinte provokatív módon erősíti fel három évtizedes költői világképének azokat az elemeit, amelyek ennek a világképnek a legszilárdabb, a leginkább meghatározó elemei voltak (és maradtak). Hasonlóképpen történt a költői formakultúra terén is: megőrizte, sőt összességében teljesebbé, tartalmasabbá, értékesebbé is tette ezt a formakultúrát: látszik, látható, érzékelhető a gondos, az igényes, a rátarti kismester "pepecselése" a verseken. Látszik, hogy újra és újra előszedte őket: csiszolgatta, fényesítette, gazdagította mindegyiket; mélyítve és "magasítva" ezzel együtt verseinek gondolatvilágát is. Mivel hogy Győri László verseinek van "gondolat"-(és "érzelem") világa is. 

Valóságos téma-koncentrátum a Skandalum verseinek a világa. Mégpedig abban az értelemben, hogy jószerével egyik kezünkön is megszámlálható címszó köré szerveződik. Ezek pedig a következők: idő, gyerekkor, élet, költő. Sőt még közelebb hajolva e versekhez, az is jól látható, hogy az "idő" természetes közege, kerete a másik háromnak: "gyerekkor"-nak, "élet"-nek és "költő"-nek. (További ide kapcsolódó jellegzetessége e kötetnek, hogy az újra közölt versek zöme is ezekbe az érzelmi és gondolati körökbe tartozik, ágyazódik.) 

A kötet nyitó verse: a Szénakaszálás: ő és apja, majd a Balladában: "Elvágott a kasza, / kiserkent a vér", aztán: Nagyapám léptei, meg a Különös világ ezekkel a sorokkal: 
 

Van egy falu, Rákóczi-telep, 
volt egy fiú, estig legeltetett - 

legeltetett, sárkányt eregetett, 
emlékszel, még ott futok teveled. 

Mint oly sokan mások, Győri László is az életre eszméltető gyerekkorába tér vissza a legszívesebben, ez az az életszelet, amelyben már (még) teljes biztonságban érezheti magát (éppen, mivel már elmúlt, tehát végleg lezárult); s bármennyire is nehéz, már-már közhelyesen szegényember-világ volt ez; idillinek tűnik föl a mindenkori jelennel összevetve újra és újra. 

Ámde mégsem lesz/lett mechanikusan csak egy irányba forduló, néző, e költői világképet mintegy uraló vonulat az említett - még oly erős sodrású - esztétikai és lélektani vonzalom a múlthoz. Az történt, hogy ezzel együtt, ám a másik két említett - immáron az egyetemes felé táguló - gondolati mező erőteljes jelenlétével Győri László költészete - legalábbis a kötet legjobb verseiben - ez utóbbi évtizedben mégiscsak kiteljesedett. 

Erős volt benne mindig is a szorongás: az egzisztenciális és a költészet, a költő "feladatait", szerepeit tekintve egyaránt. A legrosszabb rossz, ami csak érheti a költőt: "hogy nem az! Ez a legiszonyúbb, a szégyenkaloda" - írja egyik e kötetbeli versében, melyet ekképpen fejez be, zár le: 
 

átéltem azt a zord, örök szorongást: 
nagyok dolgába avatkozom folyvást.
(A szégyenkaloda

 

"Ősvágy"-ként fogalmazódik meg benne az "oly puhán, olyan fesztelenül, olyan lazán, olyan prózaian" boldogan és gyerekesen fogalmazni meg az "istenit" -, azaz a filozofikus értelemben keresendő és keresett teljességet. E helyett be kell érnie az önironikus, habár bizonyára komolyan gondolt és szintén megszenvedett sóhajtással: 
 

Lehetnék bár, aki káromkodik! 
Firtatni kár a nagyok dolgait.
(A nagyok dolgai
De van még szigorúbb önítélete is: "Ne írj le semmit, ne is írj, eredj a pokolba!" (Levél egy költőhöz

A költészet mint szerep, mint valaminő cselekvési, játszási lehetőség, valamint a hétköznapi nem-költő ember mindennapi élete egymásra vetítése nyomán fogalmazódik meg rokonszenves belátással (és némi öniróniával fékezett pátosszal) e két "én" esetleges szétválaszthatósága. 
 

Élni, költőnek lenni csak tanultam. 
- És tanítványként lassan elvadultam. 
Én nem az vagyok, akinek születtem. 

- S kinek születtem, attól messze estem. 
Az az enyém csak, amit megszereztem. 
- És nem szereztem, legföljebb a vesztem. 
................................................................... 
Nem kell költőnek lennem mindenáron. 
- És lehetőleg nem kell minden álom.

(Visszhang
Okos, méltóságteljes vallomás. Emberi hang. Szenvedéseit, megaláztatásait persze kibeszéli. Habár nem mindenáron. Csak úgy. Ha ez költészet; hát legyen az. 
 
Boldog vagyok, mert annyit keresek, 
amennyi sok is, olyan keveset; 
boldog vagyok, mert porletár vagyok, 
porból vétettem, gyalog, mint Balog.
(Beatus ille
Persze, az a tudat is lehet - néha talán - kijózanító módon éltető eleme az embernek, hogy arra gondol: a maga végtelen izoláltsága ellenére mégiscsak része valami nagyobbnak, valami végtelen felé nyúló tágasságnak: a végtelen időfolyamnak és a szintén felfoghatatlanul végtelen kozmosznak. 
 
Kihussanok az időből 
..................................... 
Kihussanok, téren túlra
(Nagytakarítás
     
      
Ugyanis az idő egyforma mind. 
Ne is próbáld a mai tegnapit
(Szubsztancia
Ámde nyomasztóan jelen van itt ugyanakkor - a szintén nehezen fölfogható - megszakítottság, csorbaság, féloldalasság törvénye, tudata, érzete is. 
 
Kés fölötte, kés előttem. 
Én időm, te ilyenképpen 
metélődsz a mindenséghez.
(Váza
S ebben a "metélődés"-ben létezik, áll vagy nem állt helyt a költő, a gondolkodó ember. Aki nem áltatja magát a lehetőségek, az életfordulatok számtalan új és új esélyével, hiszen jól tudja, valahogyan mégiscsak el van rendelve, meg van szabva az ember sorsa, pályája, létezésének módja. 
 
Egyetlen-egyetlen változat 
zűrzavarának emblémája vagy 
e világban, mely annyira fogoly, 
hogy benne soha, sohase változol 
te sem. Örökre ugyanaz leszel, 
ha csak magadra nem következel.
(Változat

Mélyen átélt számvetés ez. Tiszta logikával megfogalmazott helyzetértékelés. Ámde mégsem ennek a rezignált sorsképlet-vázlatnak a fölvillantásával húzzuk meg az utolsó ecsetvonásokat Győri László költői portréján, hanem egy egészen más hangú - és rá oly jellemző, tömörített képbe foglalt - ugyancsak "sorsképlettel". Az emberiség (és mindennapjaink) két gyönyörű formációjáról: lányról és fiúról, nőről és férfiról a Kutyafoci bájosan kedves és szellemes, ötletes és mulattató világából: 
 

     
LÁNYOK, FIÚK 

Mintha egy csokor gombostű 
szaladna szét, 
a kislány mind fényes kedvű, 
réti szép. 

Mintha egy marék rozsdás szög 
potyogna szét, 
úgy morognak a rossz kölykök 
mindenért.