Új Forrás - 1999. 9.sz.
ZSÁVOLYA ZOLTÁN
Vers-epika, (ál)elégia, mozaikvers
Marno János: Nincsen líra  nélkül
 

     
Marno János 1996-ban kiadott, sorrendben hatodik versgyűjteménye, a Marokkő után már valóban úgy látszhatott, hogy költészetével kapcsolatban elérkezett a számvetés, a globális tárgyalás ideje. Most, a válogatott és új verseket tartalmazó hetedik verseskönyv megjelenésekor természetesen még fokozottabban úgy látszik. Ami a hatodik "környékén" egyesek által érzékelt, és talán tényleg végbement minőségi váltást, továbbtökéletesedést illeti, véleményem szerint legalább ugyanilyen joggal volna "lokalizálható" ilyesmi már az ötödik verseskönyv (Fellegjárás, 1994) "tájékán", ahol is főképpen ez utóbbi összeállítás második felének anyagára gondolok, amely eredeti megjelenési helyén élesen, tartalomjegyzék-cezúrával különül el a könyv első felét képező rövid, strófikus, szabályozott, egyneműnek és sokrétűen változatosnak tetsző közegként megjelenő szövegállománytól (bár korpuszilag szinte összemosódik vele, amennyiben a 84-85. oldalpár-tükör tipografikusan nem jelzi a "ciklusvégződés"/"cikluskezdődés" semmiféle törésárkát). A mostani kötet megfelelő fejezetei kellő bőségben hoznak újra a két mondott könyv verseiből, és hát egyáltalán: léteznek. Ezt azért jegyzem meg külön, mert a cselekmény - isten ha egyszer lábra kap (1990) kötet például egyetlen verssel sem képviselteti magát a Válogatott és új versek lapjain.1 De létezik rajta kívül a többi három - jellege szerint számba jövő és eddig nem említett - megelőző versgyűjteményt (együtt?járás, 1987; a múzsa és a bábu, 1989; az albán szálló, 1992) reprezentáló ciklus is, sőt érdekes fejleményként vehető számba, hogy a Fellegjárás könyvből utólag mintegy "önálló kötetként" kiválik a már annak idején kellően feltagolt, meglehetős autonómiával körvonalazódó ostromgyűrűk sorozat, továbbá Márvány körút. Új versek összefoglaló cím alatt négy hosszabb-rövidebb versmű ugyancsak közlésre kerül, tehát végtére is összesen hét egységből szerveződik a válogatott Marno.2 - Hogy mire hívnám fel a marnoi magatartással és életművel még csak most, és éppen ezen a könyvön keresztül ismerkedő fiatalabb kortársaim figyelmét?
Marnonak többek között azt köszönhetjük, hogy első négy verseskötetében (amelyek közül háromnak a java itt is megtalálható) nagyjából rehabilitálta és új energiával, életerővel töltötte fel a verses epika történetileg kimerültnek látszó és a teoretika által lényegében már leírt kategóriáját. Hiszen vers-elbeszéléseket, sőt - beszélyeket (ld. cselekmény) is ír. Legjobban sikerült ilyen fajta munkáira találó Tandori Dezső kifejezése, lendületük valóban "a poénra várt novelláké"-ra emlékeztet.3 Majdnem csak líra-epikára gondoltam, amikor ezt a jellegzetességet az imént megemlítettem, de jócskán illik ide a tényleges vers(es)-epika kifejezés is. Mert Marnoban a rím mániákus és elragadó fundamentalistáját kell felismernünk; rímei hála istennek többnyire "rosszak", azaz kopogósak, "csak" asszonáncok, helyenként puszta asszonánc-sejtelmek mindössze, máskor meg fölényesen túllendülők grammatikai viszonylatban, de egy biztos: többek önmaguk egyszerű fonetikai állagánál, különös, kísérteties szemantikai aura nő köréjük, morfoszintaktikai intenziválódást "szenvednek el" - a "Marno-i Műértő" érzéki és intellektuális örömére. Azt hiszem, nem véletlen, hogyha Tábor Ádám nyomdokain járva én is a Márvány-hidat,4 illetve annak nyitó szakaszát veszem elő ebben az összefüggésben: "Ki nyúlja le a másikát elébb, - / kérded halál, te, mit versbe fogok én, / ki volnék egy ügyfél érdekelt, / úgyszólván élő nyelvet török épp." Nos, itt a "lébb/én/épp" szavak-szótagok homályosan/élesen egymásra ütő hangzása, "rímbokros" monotonitása és ál-igénytelensége (valójában tudatosan kiszámított hatásmechanizmusa) a történeti reflektáltságnak és a zsonglőrszerű ügyességnek olyan nyelvi mélységeit engedi felderengeni, amelyekre tényleg illik a költészet szó. A "nyelvtörés", ez az annyira jellemzően kétféleképp érthető kifejezés így lesz azonos a zsenialitás kommunikációelméletével... (és -gyakorlatával). 
Az egyik legszembetűnőbb stilisztikai megoldás ezen a radikális megszólalásmódon belül a főnevek mondatrészi funkcióban történő melléknevesítése, azaz jelzőként, jelzőféleségként való alkalmazása. Az idézett szakaszban szereplő "ügyfél érdekelt" kifejezés például ilyen locus. Természetesen csak akkor, ha nem valamiféle takarékos központozás esete áll fenn, vagyis nem olyasformán kell feloldani a talányos részletet, hogy: <én, aki egy ügyfél, egy érdekelt [személy] volnék>. Mennyiben hordoz mármost az "ügyfél érdekelt" pluszjelentéssel bíró többletértéket, mondjuk , az "érdekelt, ügyfél" vagy a szokványos "érdekelt ügyfél" felfogással szemben? Annyiban, hogy az "érdekelt" mivoltra, az "érdekeltségre" helyezi a hangsúlyt. Érdekelt pedig az ügyben - ennek a versnek a folyamán közelebbről: a halállal való szembesülés aktusában - más is lehet, sőt [van is!], mégpedig - fogalmazzak így - az "alany érdekelt", vagyis a néni, aki "az Alkotás [út] felé szalad". Ő még csak az igazán érdekelt halálilag!, minthogy: "Éjei közül ez a legutolsó." Tehát mindjárt legalább két "érdekelt" körvonalazódik a szemünk előtt, ahol is a kategóriák között egészen biztosan átjárás van, hiszen a művész, kötetlenebbül: a megfigyelő, a látványból műalkotást (!) alakító-létesítő személy "ügyfél-érdekeltsége" nyilvánvaló módon bármikor "alany-érdekeltséggé" változhat át - ez adja számára/számunkra az egzisztenciális (esetünkben: olvasói/létezés-megélési) tétet. S akkor még egy "halál érdekelt"-ről szintén illik szót ejteni, (a)"mi" maga a halál..., s ami (vagy aki) kényszerűen "halálérdekeltté" tesz előbb-utóbb valamennyiünket. Kétségtelenül morbid mindezt - akár alkotói, akár értelmezői szinten - látszatra ennyire könnyedén megközelíteni, de a Marno-féle fázékony grammatikai derű teszi lehetővé az ilyesféle látásmódot; a sajátos stílusmegoldások meglehetősen gazdag értés-lehetőséget kínálnak. A versmű gondolati-hangulati terében ennek megfelelően legalább három fő figura lelhető fel; a szövegébe szereplő alakként is beleoldódó (ám azt egyúttal retorikusan is kézben tartó) szerző, az "éjfeli orvos után" induló, válsághelyzetben lévő "néni" (aki "kiáltoz") és a megszemélyesített-kitárgyiasított halál. Ez utóbbi lényegében megszólításra kerül (egyben megszólal), amely kommunikációs képlet természetesen felfokozott magá(ba)nbeszédnek, a zaklatott én önkettőző intenziválódása monologikus/féldialogikus kivetülésének is tartható. Persze tulajdonképpen csak egyetlen hang hallatszik, terjed szét a szöveg felett, így a megjelenített szituációban rejlő statika és a következetesen rögzített (nyelvi) perspektíva, no meg a stílusirónia (a régies-emelkedett-mulatságos szavak használata, mint például: "elébb", "éjfeli" / "nyúlja le", "nyű") a helyzet-(ál)elégia műfaji megjelölést is jogosnak tüntetheti fel a szöveggel kapcsolatban. Sőt - a cselekményösszesség epikus kibomlására, illetve Tandori Dezső már idézett megfigyelésére gondolva - még a novellavers meghatározás sem tűnik teljességgel furcsának. Lírikum és epikum majdhogynem megrázóan olvad egybe a következő részletben, ahol frappáns hangzáshangulat és az időmúlás "elbeszélői" érzékeltetése összekapcsolódva jelenik meg: "fél kettő, három, háromnegyed négy, / a néni már csak egy pongyola emlék -".5 - Kicsit fájlalom, hogy mostani munkámban nem verselemzésre szerződtem, aminek következtében ez alkalommmal nem végezhetem el a Márvány-híd-beli fény/látomás/szikra motívumrendszer végigkövetését, kénytelen vagyok lemondani a "Mitől döglik a légy?" közmondás-kérdés költői transzformációjának észrevételezéséről, az alkotásfolyamat szövegbe íródásának részletező értelmezéséről, továbbá el kell tekintenem a költemény teljes címében felismert tréfás-komoly művészeti imperatívusz feltárásától is. Ehelyett azonban azt a tapasztalatomat osztom meg az olvasóval, hogy az ennél a munkánál alkalmazott értelmező eljárás sok más verset is feltárhat a kötetből, következésképpen fontos marnoi szövegtípus egyik darabjával foglalkoztunk az eddigiekben. Ehhez a fajtához tartozik még például az együtt • járás, a nincsen líra, a kandúr divertimento, a Perzsa masszázs - hogy különböző kötetekből válasszak ki egy-egy darabot az ugyanazt a megoldásgesztust alkalmazó írások közül.
Hasonló jelentőségű Marno egy "virtuális", voltaképpen csak a válogatott és újban létrejövő kötetének, az ostromgyűrűknek a hozadéka. Az ebben/itt található rövidebb, mindig következetesen tizenkét soros versek (hasonlóan a cselekmény tizenegy soros "szakaszaihoz") nemcsak "a Marno-oeuvre legérthetőbb, kifejezetten élvezhető részét" képezik (Tábor Ádám), hanem talán a líra megújítására tett alkotói kísérletének leglátványosabb dokumentumai is bennük pillanthatók meg. Viszonylag kis terjedelmük és koncentrált szerkesztettségük, belső egyneműségük kézenfekvő módon az úgynevezett "eredendő dal" konkurenseinek-megfelelőinek mutatja őket, mintegy leváltva vagy éppenséggel kiváltva az énekmondás tradicionálisan költőinek gondolt feladatát. Nevezhetnénk persze az ostromgyűrűket akár még, afféle contradictio in adiecto-t alkotva: "intellektuális daloknak" is, magam egymáshoz viszonyított bizonyos szabályosságukat, illetve kompozícióba, ciklusba rendeződési hajlamukat törvényszerűségként felismerve az ostromgyűrű-strófa elnevezéssel illetem őket.
Végül nem szabad megfeledkezni a Marno-féle lírai alakítás harmadik alapvető eljárásáról és az annak nyomán keletkező verstípusról sem. Ennél a fajta munkánál egy okkal feltételezhető, de általában csak bizonytalanul megjelölhető személyiségbeli/tárgyszerű/fogalmi középpont körül nagyobb számú, szórt struktúrájú, fragmentált, tipográfiailag csillagokkal (le)határolt, strófikusan és prozódiailag kidolgozott apró szövegdarab helyezkedik el. Ezek a részletek egymáshoz viszonyítva egyenrangúaknak tűnnek, összességként azonban nem körvonalaznak biztosan kivehetően valamely lineáris szerkezetű és lefutású korpuszt, amely egyébként egészében véve többnyire távolról sem nyúlfarknyi. Mintha a címben rögzített gondolati/érzelmi/hangulati alap-mozzanat új és új szempontú megvalósítására, kibontására, körüljárására történne kísérlet minden egyes "versszakban". Ehhez a modellhez - amelyre illik talán a mozaikvers címke - tartoznak például a rézbőrű mediatrixként összegyűjtött nem-indián négyesek (Fellegjárás kötet), a Szétfoglalók (Marokkő kötet). Áttekintésem szerint tehát viszonylag későn, csak az ötödik verseskönyv anyagában bukkan fel először ez a verstípus, legalábbis a Válogatott és új versek szemléző szövegtartománya alapján ez derül ki.6
Ennyit mondanék a Marno-lírához kezdő olvasóként közeledőknek. Mindamellett összességében úgy érzem, a Nincsen líra... válogatott része nem tartogat döbbenetes újdonságú felfedezéseket az ezt a költészetet már ismerők számára, ami persze csoda is volna és aligha baj. Érdeme főleg a "ma már hozzáférhetetlen" korábbi kötetek anyagának terjesztésében áll. Funkciója tehát elsősorban szociológiai és technikai, amennyiben az idén ötven éves szerző jubileumi köszöntő-kiadványának tekinthető, ezenfelül majdnem a teljes vers-életmű megbízható keresztmetszetét adja visszamenőleg és valamelyest hangsúlyozva (de mindenképpen hangsúlyos aktusként) az olvasók kezébe, vagyis effektíve piacbefogó/-átfogó hatású. 
Más a helyzet a Márvány körút cím alá rendelten kialakított szövegtartománnyal. Ez utóbbi ugyanis nemcsak azért jelent nagyon szerencsés összetételű mintavételt az újabb termésből, mivel a Marno János által művelt legalább három alapvető verstípus mindegyikére találni benne sikerült mintát. Hanem azért is, mert ebben a függelékszerű hetedik "fejezetben" Marno a szó szoros értelmében még "tovább lép" eddigi eredményeihez képest (is). Pedig látszatra kizárólag már alaposan bejárt pályákon mozog. A Van-Gogh-mások talán az eddigiekben a mozaikvers gyanánt emlegetett kategóriába sorolható, az Egy fénykép árnyoldalára és a Trauma a magá(ba)nbeszélőnek, helyzet-(ál)elégiának, novellaversnek egyaránt mondott (esetenként egyszerre tartható) típushoz közelít, míg maga a könyvrészletnek címet adó Márvány körút az általam ostromgyűrű-strófaként aposztrofált szakasz-alakzatból építkezik; ilyen darabok számozó sorjáztatásával, ugyanakkor különálló egységekké kerekítésével/fojtásával alakít ki terjedelmesebb kompozíciót. Mégis: nemcsak a hamisíthatatlanul egyéni és dinamikus, ragyogóan hátborzongató, élesen érzékletes, továbbá mélyen intellektuális "hagyományos" Marno-univerzum megszokott dokumentumai állnak itt előttünk. Legalább ennyire letagadhatatlanok az úgynevezett technikai-megformálásbeli változások is. Ezek csak látszatra elhanyagolhatóak, igazából meglehetősen fontos fejleményeket mutatnak.
Különösen a Márvány körút strófáiban szembetűnő az írásjeleknek a korábbi gyakorlathoz képest történő differenciáltabb alkalmazása, használatuk "visszahagyományosodása", ami az árnyalt beszédfolyamat fázisos tagolódását pontosító, konkretizáló hatással jár. A huhogók szóhasználatával élve: "érthetőbbé" válik ez a költészet. Ennek eszközévé pedig ennél az ostromgyűrűs szövegtípusnál nem utolsó sorban tényleg a külsődleges szerepűnek is titulálható központozás válik. Az "önmegszólító versnovellák" esetében szintén megfigyelhető ez a jelenség, velük kapcsolatban ugyanakkor a cselekménynek a műfaj korábbi példáiéhoz viszonyított "megkontúrosodását" sem szabad figyelmen kívül hagyni, azaz afféle "tartalmi" letisztulás regisztrálható, ami marnoi relációban már-már "kristályos áttetszőségnek" tűnik, tehát megint csak olyasvalamiről van szó, ami az értelmezési alternatívák jótékony csökkenéséhez, tagadhatatlan egyértelműsödési tendenciához, ha szerencsére nem is mindjárt teljes monoszemantizálódáshoz vezet. S még a "mozaikvers" divergáló négysorosai is mintha a szokásosnál könnyebben felismerhető, némileg egységesebbnek érzékelhető pályára állnának ezúttal; a Van-Gogh-mások cím eleve "eligazít" a mégoly szabadon kezelt kultúrtörténeti közeggel kapcsolatban; a név kegyes biztonsággal bevezet valahová, míg a "mások" szó több értelme kellően termékeny bizonytalanságba ragad át onnan. Nem tudjuk, bölcseleti arcmások-e az egyes szakaszok, netán egy ismeretlen festő-ábrázolat variációs átrajzolásának való többszöri nekirugaszkodást szemlélünk-e, miközben olvassuk őket, vagy esetleg több, az eredeti mintától és egymástól is különböző "van-gogh-ocska" mini-portréja sűrűsödik össze a két-két elválasztó csillag közötti beszédmezőn/szövegtérben. - Nem ebben az írásban szándékozom eldönteni.
Most annak a ténynek a kimondása a döntő, hogy a Válogatott és új versek mindkét szövegtartománya nagyszabású és élvezetes műveket vonultat fel az összesen hét (6+1) ciklusban. És bár az emberben óhatatlanul marad hiányérzet, mégsem háborog, minthogy ő maga is meg lenne "lőve", amennyiben történetesen neki kellene egy "Marno-válogatottat" összeállítania, valamint hogyha a friss publikációk közül kényszerülne szemlézni, lévén az életmű egyneműsége ellenére csupa mű-individuum. S noha ilyen körülmények között majdnem szívesebben látna máris egy "Marno-összegyűjtöttet", azért el kell ismernie: így sem maradt el az esemény. Hiszen Marno János - bizonyos terjedelmi korlátok között - teljességgel szabadon járt el, azaz saját maga végezte a válogatás munkáját. Ennek köszönhetően esztétikai magatartásának kivételes súlya és értéke jól kitetszik a közel háromszáz oldalon egyébként egészen monumentálissá váló gyűjteményből. Az Új versek-részleg ugyan mennyiségileg csak jelzésszerű, de úgyis inkább az alapozás, a bejáratás időszakáról, munkájáról és eredményeiről akart számot adni a költő.
A kérdés persze távlatilag most már úgy merül fel, hogy ennek a szívósan, következetesen és magas színvonalon végzett eredeti munkának az eredmnyei hogyan és mennyire válhatnak nemesen szórakoztató-gyönyörködtető befogadási értékké a következő nemzedékek számára? Ebben részben maga Marno látszik az olvasó segítségére sietni, amennyiben újabb verseiben jó értelemben, vívmányait megőrizve enged az enigmatikusságból, részben pedig a tudomány/kritika/pedagógia felelősségét húznám alá. Egy olyan korban ugyanis, amikor a líra társadalmi funkció szempontjából lényegében "nincsen", éppen a nincsen líra...-szerű szkepszis és vívódás és mégis-kiállás teheti lehetővé irodalmunknak a "költészet" tényleges, hiteles megőrzését.
Ezt előbb meg kellene értenünk, azután "gyermekeinkkel" is szükséges volna megértetnünk. (Palatinus, Bp., 1999)
 

Jegyzetek


Igaz, meglehet, hogy a cselekmény esetében egyetlen összefüggő hosszúversről, »eposzról« van szó, ahogy Tábor Ádám meghatározza, s valószínűleg megbonthatatlanul, szemlézhetetlenül kompaktnak tekintett és eleve más jellegű munka nem kapott helyet egyetlen részletében sem az új líra-válogatásban.
  
2
Ezen egységek közül a tartalomjegyzékből az egyik, az albán szállót reprezentáló furcsa módon nem "látszik", azaz csak a korábbi kötetek beható ismeretében, illetve azok tartalomjegyzékének segítségül hívása után vehető ki, minthogy az említett kötet címe a többiétől eltérően itt nem szerepel elkülönítve és vastag betűvel szedve és így a múzsa és a bábu meg az albán szálló anyaga itt ömlesztve jelenik meg (míg a kötet megfelelő helyén, a 79. oldalon igenis ott található az albán szálló elnevezésű előzéklap és a továbbiakban is rendben folyik a szövegközlés), sőt maga az albán szálló című vers a múzsa és a bábu kötet egyszerű darabjaként tűnik fel. További zavaró hiba, hogy a második kötet két verscíme a tartalomjegyzékben még az első anyagának opusaiként tünteti fel az általa jelzett szövegeket, és sorrendjüket is megcseréli, azután - és nemcsak itt - akadnak oldalszámozási figyelmetlenségek is. (Erősen reménykedem benne, hogy egyedül az én példányom nyomdahibás - Zs. Z.)
  
3  Tandori Dezső: Alaprajzás = Nappali ház, 1997/1, 102-106.
 
4
Pontos címe: Légy a Márvány-híd fölött. In: NL ? N: 240-241. Eredetileg: Marokkő (Pesti Szalon, Budapest): 61-62. Hivatkozik rá: Tábor Ádám: Szellemtől kőig, kőtől lélekig = Nappali ház, 1997/1, 98-101.
  
5
A "pongyola emlék" kifejezés jó példa arra, hogy Marno költészetében az effekthalmozás mennyire intenzívvé teszi a szöveget, szinte fokozhatatlan jelentéssűrűséget eredményezve. Észre kell vennünk ugyanis, hogy a kiemelt szintagma egyfelől a főszövegben fentebb már leírt főnévi jelzősödés-tendenciának megfelelően működik (aminek termékeit - mivel bizonyos főnevek és melléknevek ottani morfológiai egybeesése miatt az angol nyelvben figyelhető meg hasonló jelenség, mellesleg a nem-művészi szóhasználatban is - ezennel english attribute-olt kijelentés-egységeknek, magát az eljárást pedig english attribution-nak keresztelem el), másfelől viszont egyszerű, hagyományos szószerkezetként is megállja a helyét. Ilyen felfogás alapján pontatlan, elfoszló látomásként azonosítható, míg "angol (jelleg)tulajdonítás", hogy ne mondjam: "angolos jellegtulajdonlás"(-a) esetén kísérteties szépségű, hangulatilag varázslatos költői kép kerül általa az olvasó elé: <jól mérhető, nem csekély idő telt el azóta, hogy "[n]éni szalad[t] az Alkotás felé" - aki háziköntöst épphogy magára bírván kapni ugrott ki az ágyból, amikor valami végzetes roham rátört...>.
  
6
Előzményei természetesen vannak a modellnek, de az eredeti lelőhelyeken fellapozható versekben hol az építőkockaként szolgáló egyes fragmentumok terjedelme növi túl mintegy önmagát ("Háromszor fogsz elszólni engem..." [az albán szálló: 45-46.] - bár itt még a "szabályosság" mozzanata is felmerül a tizenhárom-sorosság miatt), hol pedig az össz-szöveg terjedelme túlságosan rövid (Már tudom, mit kell tennem [együtt • járás: 27.], autogémek [az albán szálló: 47.]), esetleg mindkét "probléma" fennáll egyidejűleg (visszaszerződés [együtt • járás: 6-47.]). Az is megesik, hogy átmeneti alakzattal találkozunk; ilyen a Vízérmék (Nincsen líra...: 242-244., illetve Marokkő: 63-65.), ahol a cím maga ugyan felvillantani látszik a vers  emblematikus feltagolódásának lehetőségét, csakhogy az elkülönülő szövegegységek versnovellának bizonyulnak, és különben is csak kettő van belőlük. - Egyik esetben sem teljesül tehát a mozaikvers létesüléséhez szükséges valamennyi feltétel, márpedig ezek együttes meglétére volna szükség ahhoz, hogy erről a műtípusról beszélhessünk.