|
ZSÁVOLYA ZOLTÁN
Vers-epika, (ál)elégia,
mozaikvers
Marno János: Nincsen
líra nélkül
Marno János 1996-ban kiadott, sorrendben hatodik versgyűjteménye, a
Marokkő után már valóban úgy látszhatott, hogy költészetével kapcsolatban
elérkezett a számvetés, a globális tárgyalás ideje. Most, a válogatott
és új verseket tartalmazó hetedik verseskönyv megjelenésekor természetesen
még fokozottabban úgy látszik. Ami a hatodik "környékén" egyesek által
érzékelt, és talán tényleg végbement minőségi váltást, továbbtökéletesedést
illeti, véleményem szerint legalább ugyanilyen joggal volna "lokalizálható"
ilyesmi már az ötödik verseskönyv (Fellegjárás, 1994) "tájékán", ahol is
főképpen ez utóbbi összeállítás második felének anyagára gondolok, amely
eredeti megjelenési helyén élesen, tartalomjegyzék-cezúrával különül el
a könyv első felét képező rövid, strófikus, szabályozott, egyneműnek és
sokrétűen változatosnak tetsző közegként megjelenő szövegállománytól (bár
korpuszilag szinte összemosódik vele, amennyiben a 84-85. oldalpár-tükör
tipografikusan nem jelzi a "ciklusvégződés"/"cikluskezdődés" semmiféle
törésárkát). A mostani kötet megfelelő fejezetei kellő bőségben hoznak
újra a két mondott könyv verseiből, és hát egyáltalán: léteznek. Ezt azért
jegyzem meg külön, mert a cselekmény - isten ha egyszer lábra kap (1990)
kötet például egyetlen verssel sem képviselteti magát a Válogatott és új
versek lapjain.1 De létezik rajta kívül a többi három - jellege
szerint számba jövő és eddig nem említett - megelőző versgyűjteményt (együtt?járás,
1987; a múzsa és a bábu, 1989; az albán szálló, 1992) reprezentáló ciklus
is, sőt érdekes fejleményként vehető számba, hogy a Fellegjárás könyvből
utólag mintegy "önálló kötetként" kiválik a már annak idején kellően feltagolt,
meglehetős autonómiával körvonalazódó ostromgyűrűk sorozat, továbbá Márvány
körút. Új versek összefoglaló cím alatt négy hosszabb-rövidebb versmű ugyancsak
közlésre kerül, tehát végtére is összesen hét egységből szerveződik a válogatott
Marno.2 - Hogy mire hívnám fel a marnoi magatartással és életművel
még csak most, és éppen ezen a könyvön keresztül ismerkedő fiatalabb kortársaim
figyelmét?
Marnonak többek között azt köszönhetjük, hogy első négy verseskötetében
(amelyek közül háromnak a java itt is megtalálható) nagyjából rehabilitálta
és új energiával, életerővel töltötte fel a verses epika történetileg kimerültnek
látszó és a teoretika által lényegében már leírt kategóriáját. Hiszen vers-elbeszéléseket,
sőt - beszélyeket (ld. cselekmény) is ír. Legjobban sikerült ilyen fajta
munkáira találó Tandori Dezső kifejezése, lendületük valóban "a poénra
várt novelláké"-ra emlékeztet.3 Majdnem csak líra-epikára gondoltam,
amikor ezt a jellegzetességet az imént megemlítettem, de jócskán illik
ide a tényleges vers(es)-epika kifejezés is. Mert Marnoban a rím mániákus
és elragadó fundamentalistáját kell felismernünk; rímei hála istennek többnyire
"rosszak", azaz kopogósak, "csak" asszonáncok, helyenként puszta asszonánc-sejtelmek
mindössze, máskor meg fölényesen túllendülők grammatikai viszonylatban,
de egy biztos: többek önmaguk egyszerű fonetikai állagánál, különös, kísérteties
szemantikai aura nő köréjük, morfoszintaktikai intenziválódást "szenvednek
el" - a "Marno-i Műértő" érzéki és intellektuális örömére. Azt hiszem,
nem véletlen, hogyha Tábor Ádám nyomdokain járva én is a Márvány-hidat,4
illetve annak nyitó szakaszát veszem elő ebben az összefüggésben: "Ki nyúlja
le a másikát elébb, - / kérded halál, te, mit versbe fogok én, / ki volnék
egy ügyfél érdekelt, / úgyszólván élő nyelvet török épp." Nos, itt a "lébb/én/épp"
szavak-szótagok homályosan/élesen egymásra ütő hangzása, "rímbokros" monotonitása
és ál-igénytelensége (valójában tudatosan kiszámított hatásmechanizmusa)
a történeti reflektáltságnak és a zsonglőrszerű ügyességnek olyan nyelvi
mélységeit engedi felderengeni, amelyekre tényleg illik a költészet szó.
A "nyelvtörés", ez az annyira jellemzően kétféleképp érthető kifejezés
így lesz azonos a zsenialitás kommunikációelméletével... (és -gyakorlatával).
Az egyik legszembetűnőbb stilisztikai megoldás ezen a radikális megszólalásmódon
belül a főnevek mondatrészi funkcióban történő melléknevesítése, azaz jelzőként,
jelzőféleségként való alkalmazása. Az idézett szakaszban szereplő "ügyfél
érdekelt" kifejezés például ilyen locus. Természetesen csak akkor, ha nem
valamiféle takarékos központozás esete áll fenn, vagyis nem olyasformán
kell feloldani a talányos részletet, hogy: <én, aki egy ügyfél, egy
érdekelt [személy] volnék>. Mennyiben hordoz mármost az "ügyfél érdekelt"
pluszjelentéssel bíró többletértéket, mondjuk , az "érdekelt, ügyfél" vagy
a szokványos "érdekelt ügyfél" felfogással szemben? Annyiban, hogy az "érdekelt"
mivoltra, az "érdekeltségre" helyezi a hangsúlyt. Érdekelt pedig az ügyben
- ennek a versnek a folyamán közelebbről: a halállal való szembesülés aktusában
- más is lehet, sőt [van is!], mégpedig - fogalmazzak így - az "alany érdekelt",
vagyis a néni, aki "az Alkotás [út] felé szalad". Ő még csak az igazán
érdekelt halálilag!, minthogy: "Éjei közül ez a legutolsó." Tehát mindjárt
legalább két "érdekelt" körvonalazódik a szemünk előtt, ahol is a kategóriák
között egészen biztosan átjárás van, hiszen a művész, kötetlenebbül: a
megfigyelő, a látványból műalkotást (!) alakító-létesítő személy "ügyfél-érdekeltsége"
nyilvánvaló módon bármikor "alany-érdekeltséggé" változhat át - ez adja
számára/számunkra az egzisztenciális (esetünkben: olvasói/létezés-megélési)
tétet. S akkor még egy "halál érdekelt"-ről szintén illik szót ejteni,
(a)"mi" maga a halál..., s ami (vagy aki) kényszerűen "halálérdekeltté"
tesz előbb-utóbb valamennyiünket. Kétségtelenül morbid mindezt - akár alkotói,
akár értelmezői szinten - látszatra ennyire könnyedén megközelíteni, de
a Marno-féle fázékony grammatikai derű teszi lehetővé az ilyesféle látásmódot;
a sajátos stílusmegoldások meglehetősen gazdag értés-lehetőséget kínálnak.
A versmű gondolati-hangulati terében ennek megfelelően legalább három fő
figura lelhető fel; a szövegébe szereplő alakként is beleoldódó (ám azt
egyúttal retorikusan is kézben tartó) szerző, az "éjfeli orvos után" induló,
válsághelyzetben lévő "néni" (aki "kiáltoz") és a megszemélyesített-kitárgyiasított
halál. Ez utóbbi lényegében megszólításra kerül (egyben megszólal), amely
kommunikációs képlet természetesen felfokozott magá(ba)nbeszédnek, a zaklatott
én önkettőző intenziválódása monologikus/féldialogikus kivetülésének is
tartható. Persze tulajdonképpen csak egyetlen hang hallatszik, terjed szét
a szöveg felett, így a megjelenített szituációban rejlő statika és a következetesen
rögzített (nyelvi) perspektíva, no meg a stílusirónia (a régies-emelkedett-mulatságos
szavak használata, mint például: "elébb", "éjfeli" / "nyúlja le", "nyű")
a helyzet-(ál)elégia műfaji megjelölést is jogosnak tüntetheti fel a szöveggel
kapcsolatban. Sőt - a cselekményösszesség epikus kibomlására, illetve Tandori
Dezső már idézett megfigyelésére gondolva - még a novellavers meghatározás
sem tűnik teljességgel furcsának. Lírikum és epikum majdhogynem megrázóan
olvad egybe a következő részletben, ahol frappáns hangzáshangulat és az
időmúlás "elbeszélői" érzékeltetése összekapcsolódva jelenik meg: "fél
kettő, három, háromnegyed négy, / a néni már csak egy pongyola emlék -".5
- Kicsit fájlalom, hogy mostani munkámban nem verselemzésre szerződtem,
aminek következtében ez alkalommmal nem végezhetem el a Márvány-híd-beli
fény/látomás/szikra motívumrendszer végigkövetését, kénytelen vagyok lemondani
a "Mitől döglik a légy?" közmondás-kérdés költői transzformációjának észrevételezéséről,
az alkotásfolyamat szövegbe íródásának részletező értelmezéséről, továbbá
el kell tekintenem a költemény teljes címében felismert tréfás-komoly művészeti
imperatívusz feltárásától is. Ehelyett azonban azt a tapasztalatomat osztom
meg az olvasóval, hogy az ennél a munkánál alkalmazott értelmező eljárás
sok más verset is feltárhat a kötetből, következésképpen fontos marnoi
szövegtípus egyik darabjával foglalkoztunk az eddigiekben. Ehhez a fajtához
tartozik még például az együtt • járás, a nincsen líra, a kandúr divertimento,
a Perzsa masszázs - hogy különböző kötetekből válasszak ki egy-egy darabot
az ugyanazt a megoldásgesztust alkalmazó írások közül.
Hasonló jelentőségű Marno egy "virtuális", voltaképpen csak a válogatott
és újban létrejövő kötetének, az ostromgyűrűknek a hozadéka. Az ebben/itt
található rövidebb, mindig következetesen tizenkét soros versek (hasonlóan
a cselekmény tizenegy soros "szakaszaihoz") nemcsak "a Marno-oeuvre legérthetőbb,
kifejezetten élvezhető részét" képezik (Tábor Ádám), hanem talán a líra
megújítására tett alkotói kísérletének leglátványosabb dokumentumai is
bennük pillanthatók meg. Viszonylag kis terjedelmük és koncentrált szerkesztettségük,
belső egyneműségük kézenfekvő módon az úgynevezett "eredendő dal" konkurenseinek-megfelelőinek
mutatja őket, mintegy leváltva vagy éppenséggel kiváltva az énekmondás
tradicionálisan költőinek gondolt feladatát. Nevezhetnénk persze az ostromgyűrűket
akár még, afféle contradictio in adiecto-t alkotva: "intellektuális daloknak"
is, magam egymáshoz viszonyított bizonyos szabályosságukat, illetve kompozícióba,
ciklusba rendeződési hajlamukat törvényszerűségként felismerve az ostromgyűrű-strófa
elnevezéssel illetem őket.
Végül nem szabad megfeledkezni a Marno-féle lírai alakítás harmadik
alapvető eljárásáról és az annak nyomán keletkező verstípusról sem. Ennél
a fajta munkánál egy okkal feltételezhető, de általában csak bizonytalanul
megjelölhető személyiségbeli/tárgyszerű/fogalmi középpont körül nagyobb
számú, szórt struktúrájú, fragmentált, tipográfiailag csillagokkal (le)határolt,
strófikusan és prozódiailag kidolgozott apró szövegdarab helyezkedik el.
Ezek a részletek egymáshoz viszonyítva egyenrangúaknak tűnnek, összességként
azonban nem körvonalaznak biztosan kivehetően valamely lineáris szerkezetű
és lefutású korpuszt, amely egyébként egészében véve többnyire távolról
sem nyúlfarknyi. Mintha a címben rögzített gondolati/érzelmi/hangulati
alap-mozzanat új és új szempontú megvalósítására, kibontására, körüljárására
történne kísérlet minden egyes "versszakban". Ehhez a modellhez - amelyre
illik talán a mozaikvers címke - tartoznak például a rézbőrű mediatrixként
összegyűjtött nem-indián négyesek (Fellegjárás kötet), a Szétfoglalók (Marokkő
kötet). Áttekintésem szerint tehát viszonylag későn, csak az ötödik verseskönyv
anyagában bukkan fel először ez a verstípus, legalábbis a Válogatott és
új versek szemléző szövegtartománya alapján ez derül ki.6
Ennyit mondanék a Marno-lírához kezdő olvasóként közeledőknek. Mindamellett
összességében úgy érzem, a Nincsen líra... válogatott része nem tartogat
döbbenetes újdonságú felfedezéseket az ezt a költészetet már ismerők számára,
ami persze csoda is volna és aligha baj. Érdeme főleg a "ma már hozzáférhetetlen"
korábbi kötetek anyagának terjesztésében áll. Funkciója tehát elsősorban
szociológiai és technikai, amennyiben az idén ötven éves szerző jubileumi
köszöntő-kiadványának tekinthető, ezenfelül majdnem a teljes vers-életmű
megbízható keresztmetszetét adja visszamenőleg és valamelyest hangsúlyozva
(de mindenképpen hangsúlyos aktusként) az olvasók kezébe, vagyis effektíve
piacbefogó/-átfogó hatású.
Más a helyzet a Márvány körút cím alá rendelten kialakított szövegtartománnyal.
Ez utóbbi ugyanis nemcsak azért jelent nagyon szerencsés összetételű mintavételt
az újabb termésből, mivel a Marno János által művelt legalább három alapvető
verstípus mindegyikére találni benne sikerült mintát. Hanem azért is, mert
ebben a függelékszerű hetedik "fejezetben" Marno a szó szoros értelmében
még "tovább lép" eddigi eredményeihez képest (is). Pedig látszatra kizárólag
már alaposan bejárt pályákon mozog. A Van-Gogh-mások talán az eddigiekben
a mozaikvers gyanánt emlegetett kategóriába sorolható, az Egy fénykép árnyoldalára
és a Trauma a magá(ba)nbeszélőnek, helyzet-(ál)elégiának, novellaversnek
egyaránt mondott (esetenként egyszerre tartható) típushoz közelít, míg
maga a könyvrészletnek címet adó Márvány körút az általam ostromgyűrű-strófaként
aposztrofált szakasz-alakzatból építkezik; ilyen darabok számozó sorjáztatásával,
ugyanakkor különálló egységekké kerekítésével/fojtásával alakít ki terjedelmesebb
kompozíciót. Mégis: nemcsak a hamisíthatatlanul egyéni és dinamikus, ragyogóan
hátborzongató, élesen érzékletes, továbbá mélyen intellektuális "hagyományos"
Marno-univerzum megszokott dokumentumai állnak itt előttünk. Legalább ennyire
letagadhatatlanok az úgynevezett technikai-megformálásbeli változások is.
Ezek csak látszatra elhanyagolhatóak, igazából meglehetősen fontos fejleményeket
mutatnak.
Különösen a Márvány körút strófáiban szembetűnő az írásjeleknek a korábbi
gyakorlathoz képest történő differenciáltabb alkalmazása, használatuk "visszahagyományosodása",
ami az árnyalt beszédfolyamat fázisos tagolódását pontosító, konkretizáló
hatással jár. A huhogók szóhasználatával élve: "érthetőbbé" válik ez a
költészet. Ennek eszközévé pedig ennél az ostromgyűrűs szövegtípusnál nem
utolsó sorban tényleg a külsődleges szerepűnek is titulálható központozás
válik. Az "önmegszólító versnovellák" esetében szintén megfigyelhető ez
a jelenség, velük kapcsolatban ugyanakkor a cselekménynek a műfaj korábbi
példáiéhoz viszonyított "megkontúrosodását" sem szabad figyelmen kívül
hagyni, azaz afféle "tartalmi" letisztulás regisztrálható, ami marnoi relációban
már-már "kristályos áttetszőségnek" tűnik, tehát megint csak olyasvalamiről
van szó, ami az értelmezési alternatívák jótékony csökkenéséhez, tagadhatatlan
egyértelműsödési tendenciához, ha szerencsére nem is mindjárt teljes monoszemantizálódáshoz
vezet. S még a "mozaikvers" divergáló négysorosai is mintha a szokásosnál
könnyebben felismerhető, némileg egységesebbnek érzékelhető pályára állnának
ezúttal; a Van-Gogh-mások cím eleve "eligazít" a mégoly szabadon kezelt
kultúrtörténeti közeggel kapcsolatban; a név kegyes biztonsággal bevezet
valahová, míg a "mások" szó több értelme kellően termékeny bizonytalanságba
ragad át onnan. Nem tudjuk, bölcseleti arcmások-e az egyes szakaszok, netán
egy ismeretlen festő-ábrázolat variációs átrajzolásának való többszöri
nekirugaszkodást szemlélünk-e, miközben olvassuk őket, vagy esetleg több,
az eredeti mintától és egymástól is különböző "van-gogh-ocska" mini-portréja
sűrűsödik össze a két-két elválasztó csillag közötti beszédmezőn/szövegtérben.
- Nem ebben az írásban szándékozom eldönteni.
Most annak a ténynek a kimondása a döntő, hogy a Válogatott és új versek
mindkét szövegtartománya nagyszabású és élvezetes műveket vonultat fel
az összesen hét (6+1) ciklusban. És bár az emberben óhatatlanul marad hiányérzet,
mégsem háborog, minthogy ő maga is meg lenne "lőve", amennyiben történetesen
neki kellene egy "Marno-válogatottat" összeállítania, valamint hogyha a
friss publikációk közül kényszerülne szemlézni, lévén az életmű egyneműsége
ellenére csupa mű-individuum. S noha ilyen körülmények között majdnem szívesebben
látna máris egy "Marno-összegyűjtöttet", azért el kell ismernie: így sem
maradt el az esemény. Hiszen Marno János - bizonyos terjedelmi korlátok
között - teljességgel szabadon járt el, azaz saját maga végezte a válogatás
munkáját. Ennek köszönhetően esztétikai magatartásának kivételes súlya
és értéke jól kitetszik a közel háromszáz oldalon egyébként egészen monumentálissá
váló gyűjteményből. Az Új versek-részleg ugyan mennyiségileg csak jelzésszerű,
de úgyis inkább az alapozás, a bejáratás időszakáról, munkájáról és eredményeiről
akart számot adni a költő.
A kérdés persze távlatilag most már úgy merül fel, hogy ennek a szívósan,
következetesen és magas színvonalon végzett eredeti munkának az eredmnyei
hogyan és mennyire válhatnak nemesen szórakoztató-gyönyörködtető befogadási
értékké a következő nemzedékek számára? Ebben részben maga Marno látszik
az olvasó segítségére sietni, amennyiben újabb verseiben jó értelemben,
vívmányait megőrizve enged az enigmatikusságból, részben pedig a tudomány/kritika/pedagógia
felelősségét húznám alá. Egy olyan korban ugyanis, amikor a líra társadalmi
funkció szempontjából lényegében "nincsen", éppen a nincsen líra...-szerű
szkepszis és vívódás és mégis-kiállás teheti lehetővé irodalmunknak a "költészet"
tényleges, hiteles megőrzését.
Ezt előbb meg kellene értenünk, azután "gyermekeinkkel" is szükséges
volna megértetnünk. (Palatinus, Bp., 1999)
Jegyzetek
1
Igaz, meglehet, hogy a cselekmény esetében egyetlen összefüggő
hosszúversről, »eposzról« van szó, ahogy Tábor Ádám meghatározza, s valószínűleg
megbonthatatlanul, szemlézhetetlenül kompaktnak tekintett és eleve más
jellegű munka nem kapott helyet egyetlen részletében sem az új líra-válogatásban.
2
Ezen egységek közül a tartalomjegyzékből az egyik, az
albán szállót reprezentáló furcsa módon nem "látszik", azaz csak a korábbi
kötetek beható ismeretében, illetve azok tartalomjegyzékének segítségül
hívása után vehető ki, minthogy az említett kötet címe a többiétől eltérően
itt nem szerepel elkülönítve és vastag betűvel szedve és így a múzsa és
a bábu meg az albán szálló anyaga itt ömlesztve jelenik meg (míg a kötet
megfelelő helyén, a 79. oldalon igenis ott található az albán szálló elnevezésű
előzéklap és a továbbiakban is rendben folyik a szövegközlés), sőt maga
az albán szálló című vers a múzsa és a bábu kötet egyszerű darabjaként
tűnik fel. További zavaró hiba, hogy a második kötet két verscíme a tartalomjegyzékben
még az első anyagának opusaiként tünteti fel az általa jelzett szövegeket,
és sorrendjüket is megcseréli, azután - és nemcsak itt - akadnak oldalszámozási
figyelmetlenségek is. (Erősen reménykedem benne, hogy egyedül az én példányom
nyomdahibás - Zs. Z.)
3 Tandori Dezső: Alaprajzás = Nappali ház, 1997/1,
102-106.
4
Pontos címe: Légy a Márvány-híd fölött. In: NL ? N: 240-241.
Eredetileg: Marokkő (Pesti Szalon, Budapest): 61-62. Hivatkozik rá: Tábor
Ádám: Szellemtől kőig, kőtől lélekig = Nappali ház, 1997/1, 98-101.
5
A "pongyola emlék" kifejezés jó példa arra, hogy Marno
költészetében az effekthalmozás mennyire intenzívvé teszi a szöveget, szinte
fokozhatatlan jelentéssűrűséget eredményezve. Észre kell vennünk ugyanis,
hogy a kiemelt szintagma egyfelől a főszövegben fentebb már leírt főnévi
jelzősödés-tendenciának megfelelően működik (aminek termékeit - mivel bizonyos
főnevek és melléknevek ottani morfológiai egybeesése miatt az angol nyelvben
figyelhető meg hasonló jelenség, mellesleg a nem-művészi szóhasználatban
is - ezennel english attribute-olt kijelentés-egységeknek, magát az eljárást
pedig english attribution-nak keresztelem el), másfelől viszont egyszerű,
hagyományos szószerkezetként is megállja a helyét. Ilyen felfogás alapján
pontatlan, elfoszló látomásként azonosítható, míg "angol (jelleg)tulajdonítás",
hogy ne mondjam: "angolos jellegtulajdonlás"(-a) esetén kísérteties szépségű,
hangulatilag varázslatos költői kép kerül általa az olvasó elé: <jól
mérhető, nem csekély idő telt el azóta, hogy "[n]éni szalad[t] az Alkotás
felé" - aki háziköntöst épphogy magára bírván kapni ugrott ki az ágyból,
amikor valami végzetes roham rátört...>.
6
Előzményei természetesen vannak a modellnek, de az eredeti
lelőhelyeken fellapozható versekben hol az építőkockaként szolgáló egyes
fragmentumok terjedelme növi túl mintegy önmagát ("Háromszor fogsz elszólni
engem..." [az albán szálló: 45-46.] - bár itt még a "szabályosság" mozzanata
is felmerül a tizenhárom-sorosság miatt), hol pedig az össz-szöveg terjedelme
túlságosan rövid (Már tudom, mit kell tennem [együtt • járás: 27.], autogémek
[az albán szálló: 47.]), esetleg mindkét "probléma" fennáll egyidejűleg
(visszaszerződés [együtt • járás: 6-47.]). Az is megesik, hogy átmeneti
alakzattal találkozunk; ilyen a Vízérmék (Nincsen líra...: 242-244., illetve
Marokkő: 63-65.), ahol a cím maga ugyan felvillantani látszik a vers
emblematikus feltagolódásának lehetőségét, csakhogy az elkülönülő szövegegységek
versnovellának bizonyulnak, és különben is csak kettő van belőlük. - Egyik
esetben sem teljesül tehát a mozaikvers létesüléséhez szükséges valamennyi
feltétel, márpedig ezek együttes meglétére volna szükség ahhoz, hogy erről
a műtípusról beszélhessünk.
|
|