VARGA IMRE 
  
Rámutatóujj
 
 
A nulladik óránkon, testnövelés,
megbolygattuk a tornatermet megint.
Ricsaj, bőgés, amint szokás felénk, míg lehet.
- Nézzétek, mekkora lepke! - böktem ki az udvar felé
a szállongó fehérre, amikor valaki odacsapta a labdát.
Neki. Nekem. Égett, fájt a jobb mutatóujj,
mert pont telibe találták és jócskán meg is dagadt.
Röntgen, hol kiderült mindjárt, hogy eltört.
(Öröm az élet.) Sínbe rakták, gézhurkot rája,
hogy nyakamba vehessem. Hat hétig
a kötés, sín (szerencsére nem vonaté) rajta maradt.
Jaj de ciki, hogy közben nem lovagolhatok,
nem írhatom meg a leckém. Bár ez talán a jobbik fele
a rossznak. Kire mutassak? Pepiszneket, a kandúrt
befognám körmölni a leckém, de hiába neki minden szavam.
A többi macsekhoz ugyanígy. Léhűtő valahány.
Dzsonatán, Monya Líz, Don Ki Hótt, Hócicc, Tappancs
meg Tütyő. Tominkról nem is beszélve.
Reumás vénség. Kóbor kand. (Úrnak persze nem úr.) Csak falni
pihenni surran be hozzánk és itt ragad melegedni, aludni.
A fájdalmas lepke miatt (pedig csak hópehely volt),
miatta történt minden. Azóta már biztos elolvadt.
Nekem majd újra kell tanulnom az írást,
s ez nem olyan nagy baj, kinőttem már régi betűimet úgyis.