SZENTMÁRTONI
JÁNOS
"Függőhíd"
Filip Tamás második
verseskönyvéről
esetben: a kettő egybeesik. De vannak, akik a két útvonalon párhuzamosan közlekedve maradéktalanul egyeztetni tudják lelkükben, életvitelükben a különböző tájakat, tapasztalatokat. Ilyen költő Filip Tamás is. Civilben jogász. Ugyanakkor, és elsősorban, született lírikus... (folytathatnánk a mondatot így:) aki a szakmájában őt ért élményeket is magas fokon képes kamatoztatni a költészetben (de nem lenne igaz ez az állítás, legalább is ebben a formájában). Mert a jogászi pálya mint témacsokor, vagy esetleg mint egy halvány, de kivehető háttér még csak szikrájában sincs jelen Filip Tamás verseiben, meglehet: egyelőre.Két okból azonban mégis meg kellett említenem. Az egyik, hogy a költészettel való érintkezés és az alkotás lélektani folyamata segíthet kilépni a szerzőnek a hétköznapok megle- hetősen racionális világából, illetve: túllépni azon a transzcendenciába - hiszen az alkotás mégis csak valamiféle kegyelmi állapot, még ha nem is várjuk meg mindig az agyoncsépelt és ma már agyonhallgatott ihletet, mely az embert az idő múlásával egyre ritkábban látogatja meg. A másik ok pedig, amiért megemlítettem a jogászi hivatást, hogy a vele együtt járó precizitás és rendszeretet viszont nagyon is jelen van a Filip-versekben, szervezi és összetartja azokat Filip Tamás költeményei majdnem mindig valamikonkrét élményből, emlékből fakadnak - távol áll tőlük a filozofálás, az absztrakció. Vers- beszéde első olvasatra talán kissé száraz, monoton. Mindazonáltal a helyük- ről kimozdíthatatlan (mert helyüket megtalált) szavak, képek feszes lánco- lata komplex és intenzíven átélhető mitológiát teremt. Filip Tamás első verseskönyvét még egyetemista
éveiben jelentette meg az
irányból, mikor hívatlanul belépsz mások közé egy térbe. Máskor meg te vagy a háttér, s oly természetesen tartozol az utcaképhez, hogy nemhogy nem zavarsz, de szinte továbbsegíted a cselekményt alatt azt értem, hogy FilipTamás nem játszik el többféle hanggal, módszer- rel - versnyelve szikár, pontos, pátoszmentes; építkezése következetes, egyszerű) újra és újra átszíneződik és számos helyenintenzíven fölerősödik a már említett személyes mitológia, misztikusság, amely átlépteti a verset a transzcendencia világába, ahol az emberi paraméterek csupán vízjelekként funkcionálnak. Így válik az operatőr egy felsőbb világ közvetítőjévé is. Ez a folyamat a "...búcsúzkodnak a víz alatti őszben..." és a "...csak dől a tiszta súly az égből..." ciklusokban a legerőteljesebb, melyekben a költő egyben a legközvetlenebb szereplő is. Az előbbi verseiben minden oly bizonytalan: hol álomszerűen emel- kedők, hol kísértetiesen félelmetesek. A szerző hagyja lebegni őket, mint egy víziót. Eltagadhatatlanul: megélt, sokszor mindennapi konkrétumok a forrásaik, de úgy csúsznak és ütköznek át egymáson bennük idő- és él- ményrétegek, hogy azok egy új valóságot hoznak létre, melyben a legbizal- masabb hangon vallhat aköltő bizonytalan emlékeiről, gyötrő félelmeiről, lírai álmairól. (Tudjuk, ez az örök igény József Attilával nevesült meg.) Hol a nagyapa alakja tűnik fel: egy háborús lövészárok buckái közt "spirituszfőzőn melegít valamit" (Áthallások); hol - egy monumentális képben - "a holtak léghajója" bontakozik ki szemünk előtt:
végig a városon, csak horzsol mindent, de nem tud megakadni
amely talán Greenaway Számokba fojtva című filmjének medencés jele- netére rímel vissza - a Most vers tengeralattjáróján át - mely "kihunyt fényekkel" lebeg, "legkisebb reménye nélkül annak, / hogy valaha még" megmozdulnak a benne élők - egészen a Káprázatig, melyben az "arany seregben" érkező lovasok kivehetetlen arca mindvégig homályban marad. Ezekben a versekben minden mozgás - és valahogy minden éjszaka tör- ténik, mikor az árnyak elindulnak. A legletisztultabb kicsengése e sornak talán A vak című vers:
emlékeit a vak. S mintha múltja végtelen erdejébe most látó szemekkel sétálna vissza: elhajtja arca elől a lombokat. ság dominál. Nagyobb a fegyelem, több a hallgatás. Az ember mintha Magritte kővilágában járna Az utazás emléke képen. És mintha a költővel együtt éreznénk, hogy Itt már valaha jártam. Az álom mozgásterében vagyunk továbbra is. S legbenső halkan kibomló szövetén felismerni véljük saját lábnyomainkét. Ott, hol "jobbról-balról ég/a gyermekkori erdő" (A toronyban). Ott, hol "...a völgyben/gépekkel őrlik a havat" (Álomkorszak jön). Ott, hol "a múlt leve sötét és sűrű,/és sokáig tart minden baleset" (Ideges táj). Ott, hol "A viharok emlékezete üres" (Üres). Az északi tájon zátonyra futott hajó örök szimbóluma, és e szituációban megnyilatkozó emberi viselkedés - főleg pátoszmentes rögzítése révén - nemcsak belső élménykivetítés, mindannyiunk tünet- és korképévé is válik. Innen talán már egyenes (bár hosszú és nehéz) út vezet az egyetemesség felé. |