LOVAS
ILDIKÓ
Meztelenül a történetben
19. Sohasem lehetünk biztosak egyetlen magyarázatban
sem. Amikor végre úgy éreztem, mindennek, ami körülöttem rosszul zajlik,
magam vagyok az oka, egy ismeretlen ember hangjából áradó szomorúság mindent
megkérdőjelezett. És miként a szenvedély képes égni, minden emberben külön
pokolként, úgy kapott bennem lángra a kételkedés: vajon miattam szomorkodna-e
bárki. Mert abban biztos voltam, hogy az ismeretlen ember, valaki miatt
szomorú.
20. Nem találják Amál nénit, ilyesmi előfordul,
néhány beteg a reggeli vizit után kimehet, ő is közéjük tartozik. Gyakran
látni őket; amint a fák között sétálnak, nem ritkán kézenfogva, mély beszélgetésekbe
merülve. Addig is, amíg előkerül, lejegyzem a cáfolatot: a statisztikák
azt mutatják. Hogy a gyerek nemét a két ember közti viszony határozza meg,
vagyis az alárendelt fél nemének megfelelő gyerek születik; mindez azonban
érvényét veszti Somló környékén, ahol a gyerek nemét a bor határozza meg:
megfigyelték, hogy azokban a falvakban rendre sok fiú születik, annyira
sok, hogy ha házasodni akarnak, egészen messzire kell menniük; a tudósok
azt állítják, hogy ennek oka a somlói borban van. Egyébként az is köztudott,
hogy a király borának is nevezik, mert a Habsburgoknak szállították, ahol
mindig is fiú (elképzelhető, hogy a fiúk születését somlói borban folyó
hónapok előzték meg). Emellett azt is tudjuk, hogy Somló hegyén hallottam
beszélni: egy magyar gróf Indiába utazott vadászni. A rádzsa vendége volt,
és mikor elbúcsúzott, házigazdáját meghívta Magyarországra. Még ugyanabban
az évben a rádzsa csakugyan meglátogatta, s akkor egy téli este, baráti
poharazgatás közben elbeszélte szívének bánatát. Alighogy megnősült, szép,
fiatal nőt vett el, de ő, bár harmincöt éves sem volt, férfiasságát elvesztette.
Hiába ment szanatóriumba. Hiába hívatott világhírű orvost. Hiába pasztilla,
kúra, injekció, az elveszett férfiasság nem tért vissza. Szegény asszony
már a búskomorság, szegény rádzsa már az őrület szélén állt. A magyar gróf
nem szólt egy szót sem, csak hivatta a kulcsárt és somlai bort hozatott.
Aztán parancsot adott, hogy a rádzsa szobájában mindig legyen somlai, s
mikor vendége elutazott, egy láda bort ajándékozott neki. Néhány hét múlt
csak el, s a posta Indiából sürgönyt hozott. Ez volt az egész: Köszönöm
barátom. Kérek még tíz láda somlait. Itt csak ennyi áll, de a századfordulón
kiadott kis könyvecskében, amelynek asszonyi praktikák az alcíme, ezt olvashatjuk:
ha férje kedvét vesztette, talán mert a nehéz megélhetés arra ösztökél
mindenkit, hogy csak a munkájára gondoljon, Ön pedig nem csak a szeretetét
kívánja megtartani, de szerelmét is fokozni, minden este itasson meg vele
fél lit. somlai bort. Figyelmességét, nem kell sok idő, ajándék koronázza:
férjének szerelmi kedve visszatér, Önnek pedig fiúgyermeke születik. Ilyen
könnyű megcáfolni a tudományt, a statisztikát. És ilyen könnyen fogom én
ízekre szedni Amál néni hazug, körmönfont meséit, éppen ellenkező módon,
ahogyan a tudományos statisztikával tettem: azt emberi történetekkel zúztam
szét (még jó, hogy senki nem olvassa el a jegyzeteimet), őt pedig a hisztéria
és neuraszténia már megállapított, könyvekben lefektetett ismérvei alapján
fegyverezem le.
21. Ausztráliába a forróság vezetett vissza,
ami attól a gondolattól öntött el, hogy annyira kitárulkozva ülök a tonetten,
akárha meztelen lennék, miközben mutatóujjam a költő kezébe helyezem, nézze,
tapintsa meg a redőit: vagyok-e annyira kötelességtudó, hogy megírhatom
a leveleimet.
22. Ráfektettük az ágyra, bal kezével riadtan
gyömködte a felcsúszott lepedőt, az alóla kikandikáló nejlondarabot akarta
eltüntetni. Megértettem: nem akarta, hogy azt gondolják róla, szükségből
tettük oda. Segítettem neki: mindenki tudja, Amál néni, hogy ez csak rutin,
ezen az osztályon minden ágybetétre nejlon kerül a lepedő alá, ne törődjön
vele, tudjuk, hogy maga soha...
VM: 1-026/48és egy kézzel írott jegyzet: hátold: "ne feledd: a kékkő, ha akarjuk, könnyedén lebegő, puhán guruló égdarab, a határtalan, tiszta levegő illatával". Az adatokat nem tudtam megfejteni, de annyi kiderült, hogy a fotón látható festményre olajfestékkel vitték fel a színeket, a vakító kék eget, a Strossmayer utca egyik furcsa, manzárdtetős épületének részletét és egy mosolygó, se fiatal-se öreg, se szép-se csúnya nőt, akinek úgy izzott fekete ruhás teste az ég és az épület közé zárva, akárha a föld minden szenvedélyének poklát magában hordaná, és a kép sarkában, a nő lábainál a szignatúrát és a dátumot: 1. jún. ‘50. K.M. Legalább ennyit megértettem a pecsét hivatallila rubrikájából: a képet 1950. júniusában festette egy K. M. nevű festő. De nem értettem a jegyzetet. Nem Amál néni írta oda, hiszen ugyanaz a kézírás, mint a rubrikák adataié. Vagyis a festmény hátoldalán lehetett. De minek kellett ez a - valamelyik intézményből eltulajdonított - fénykép Amál néninek? Nincs túl sok fantáziám, ezért is nem iratkoztam a gimnázium humán tagozatára. De mindig szerettem volna, hogy megbolyduljak és csodát lássak: ezt kerestem a betegeim lelkében. És most a csoda talán itt van az orrom előtt, de nem értem, nem értem. A kopogásra igennel kell válaszolni. Osztályunk vezetője lépett be, kezében két bögrével: még jó, hogy már mindenki befőzte a paradicsomot. Az elmúlt napokban teljesen megőrjített az illata. Szerencsére nálunk nem lehet ilyesmit csinálni, túl szűk a hely. Elszállítom az anyósomhoz az ötven kiló paradicsomot, és két napra otthagyom a feleségemet meg a gyerekeket: ők az üvegeket mossák, bár szerintern inkább csak folyatják a vizet. Mi ez a fotó? Nocsak: Amál néni is volt fiatal, ezt gondoltam. De hogy lefestették? Látod, ezt nem tudom megszokni a halálban. A bennünk rekedő kérdéseket. Különben csak annyit akartam mondani, hogy megérkezett a fax a minisztériumból. Csöppentenek valamit. De hogy miért este faxolnak? Ilyen egyszerű. Ilyen könnyedén lopják el tőlünk a csodát. A festményen tényleg Amál néni volt, hogyan is ismerhettem volna fel, amikor egyfolytában csuparánc arca volt előttem, ahogyan beszél: Kristo, a legszebb bunyevác lány a halálba itta magát a kékkővel. A reklámtasakban egy kicsiny könyvet találtam még, néhány aláhúzott sorral. De ha figyelembe vesszük a művészetét körülvevő fojtogató közönyt, a képzőművészeti kultúra úgyszólván teljes hiányát környezetében, a kultúrpolitikát, amely az anyagi lehetőségek alsó határán hosszú éveken át kicsinyes demagógiával igyekezett kisminkelni a valóságos helyzet arcát, ha mérlegre tesszük a képzőművészeti nevelést lekicsinylő és pedagógiai munkásságát akadályozó körülményeket, ha felmérjük az erkölcsi támogatás úgyszólván teljes hiányának visszahúzó, pusztító mivoltát, Vinkler Imre művei - tényleges esztétikai értékük mellett - egy, a szemünk láttára és közreműködésünk által kiteljesedett tragikus emberi sors dokumentuma is. Ezek a sorok a könyv utolsó oldalán vannak, amit egyébként Sáfrány Imre írt. Sáfrány, akinek Amál néni még a nevében se volt biztos - vagy úgy tett? Mindvégig játszott volna velem? Becsuktam a könyvet. Ennyi. Elvesztettem a csatát... ...Ha nehezen is, de beindultak a dolgok. Az osztály helyzete most se jobb, mint a nyáron volt, akadozik a fűtés, a gyógyszerekből is kevés van. De mindezzel már alig törődöm: nem teszek mást, csak hallgatom a csoportamba tartozó betegeket: jórészt nőket. Igaz, hogy senkinek nem merném bevallani, de sokuknak ez az igazi segítség. Tegnap egyikük azt mondta, mielőtt hozzánk került, éveken át hordta a virágot a Nepomuki Szent János szobrához, abban a reményben, hogy valakivel olyan kapcsolatba kerül majd, hogy el meri mondani kételyeit, fájdalmait. Zavartan nevetett: nem hittem volna, hogy ehhez ide kell kerülnöm. Ircsin és a hozzá hasonlókon csak az állandó gyógyszeres kezelés segít. A szülei itt jártak: úgy hallották, Crna Gorában van egy kolostor, ahol a lányukhoz hasonlóknak adnak otthont. Azon gondolkodnak, oda viszik Ircsit. Egyetértettem velük. A nyáron még tiltakoztam volna, a gyógyszerek és a terápia mellett kardoskodva. Ennyi. De mielőtt véget vetek ezeknek a jegyzeteknek, annyival még tartozom egy öregasszony emlékének, egy igazi asszonytigrisnek, hogy elmondom: bent jártam a Városi Múzeumban és a custosnak megmutattam Amál néni fotóját. Mindabból, amit elmesélt, ide csak annyi tartozik, hogy a képet K. Miklós festette, aki 1906-ban született Szabadkán, a két háború közt egy képkeretezőnél dolgozott, több csendéletet is festett, néhánynak még a nyomára lehetne bukkanni. A múzeumnak az az egyetlen festmény van a birtokában, amelyet a fotó is ábrázol. Egy idős nő hozta be a ‘70-es évek elején, amikor több hagyaték megvásárlását tette lehetővé a művelődésügyi minisztérium. A festőnek, akiről biztosan lehet tudni, hogy az ‘50-es évek elején sokat volt együtt az akkor újságíróként dolgozó Sáfránnyal - ezt maga a művész mesélte, amikor egy alkalommal a múzeumban járt, és meglátta a festményt. Akármennyire is szűkszavú volt, annyit elárult, hogy erről a festőről legtöbbet a Vinklerről írt könyvének egy passzusa árul el. Sajnos azt nem mondta, hogy melyik - néhány évvel később nyoma veszett. A kékkőről a custos semmit se mondott. De én tudom, hogy az valóban könnyedén lebegő, puhán guruló égdarab, a határtalan, tiszta levegő illatával. Nincs túl sok fantáziám, de abban biztos vagyok, hogy ez csak két dolgot jelenthet: a művészetet és a szerelmet. Kristo halála pedig - ez már jobban a szakmámba vág - Amál néni élete attól a naptól kezdve, hogy a festőnek nyoma veszett. Nem kínlódom. És nem gondolom, hogy baj, valami nagy baj volna ezzel a várossal. Talán a kelleténél több a por, és mélyebbre temeti az emberekben az indulatokat, talán a Nepomuki szobra is rossz helyen van egy fülkében, falak közé zárva. Talán az utóbbi néhány év túlságosan megviselte a nőket, de nem jobban, mint az azt megelőzőek a férfiakat. Minden, ami történik arról szól, hogy az idő elengedte az ittlakók kezét, kicsusszant ujjaik közül, akár egy puhán guruló égdarab. És nehéz így élni. Azok, akik hozzánk kerülnek, talán nehezebben bírkóznak meg ezzel, de ugyanolyanok, mint a többiek: azt kívánják, hogy valaki meghallgassa őket, úgy símítson végig a lelkükön, érintse meg a testüket, akárha meztelenek lennének: hogy tudják, élnek. Ennyi. 23. Újra nyugodtan telnek a napjaim. Amióta
rnegfogalmazódott bennem a születésnapi történet, már nem akarok elmenni.
Abban a történetben fejtettem meg az egyetlen olyan álmomat, amelyben Ausztráliában
éltem: nem volt velem a gyerekem, vagyis velem volt, de egy másik. Eleinte
nem értettem, megszakítottam a nyaralást, és a forró vonaton hazautaztunk.
Most már tudom, hogy az álom nem is figyelmeztetés volt, inkább maga a
szigorú valóság. Hiszen nem hagytam volna itt őt, akkor is, ha magammal
viszem? Ismeretlenné, mássá vált volna, olyasvalakivé, akinek nem mesélhetek
arról, hogy meg kell tanulni egy betemetett folyó partján élni, ahol az
utcák mind egyirányba vezetnek, nem védenek, nem mosnak alá és nem emelnek
ki, mint a végtelen tenger.
|