Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1999. 4.sz.
 
ALFÖLDY JENŐ
 
Írói gondok: közgondjaink
Bertók László: Dongó a szobában
 

Mindig is vonzott a költők prózája. Ők jobban megfontolják, mit írjanak le, mint más halandók. Nem biztos, hogy jobb lesz a prózájuk, mint a hivatásos elbeszélőké, esszéíróké, de jobban kitetszik alkotói küzdelmük a nyelv nyersanyagával. Weöres írja költői diplomamunkának szánt ifjúkori munkájában, A vers születésében, hogy ha költő ír prózát, az gyakran a formakényszertől megfosztott lírikus arcrángásait, tikjeit mutatja. Weöres ezt így mondja: "...a forma valósággal munkatársa a költőnek. Ha a poéta elkezd prózát írni, eleinte többnyire igen szánalmas az eredménye: a kötöttség egyensúlyozója nélkül gyámoltalan; és a megnyilvánuló hibák jellemzőek a temperamentumára. Némelyek, mikor kitörnek a kötöttség gyámkodása alól, olyanok, mint a gátrepesztő folyó: rendszertelen és bőséges kedélyvilágukat nem fékezi semmi, a próza terjengősen dagadozik, [...] se-vége se-hossza a mondatok áradatának. Mások valósággal fáznak, mikor kibújnak a forma köntöséből: hiányérzéssel küzdenek, a lendítőerő hiányát érzik, minden szavuk kínosan fakad és élettelen és szürke lesz; [...] a mondatok fogaskerekei nem bírnak egymásba-kapaszkodni, a gondolatok összezsúfolódnak és nem találják a folytatásukat. [...] Az első eset inkább az ösztönös, érzelmi-lendületű költőknél, második a tudatos és higgadt vers-ötvösöknél gyakori."
     Kiforrott költőkre vetítve ezt a kis tipológiát, nem azt nézzük, hogy miként botladozik a baudelaire-i albatrosz a prózaírás hajópadlatán, hanem azt próbáljuk ellesni, hogy miképpen nyilvánul meg a költői személyiség, amikor nem tartja kordában a formafegyelem és a költői rutin. A lírai mű nem föltétlenül a feltárulkozás műfaja, noha az önkifejezésé; az önkifejezés eszközét ritkán meríti a költő önmagából - inkább a világ dolgainak transzformátorain át, gyakran más személyeken keresztül fejezi ki mondandóját. A költői naplójegyzet, levél, vallomás azonban az önkifejezés közvetítő álarcai mögé enged pillantani, ezért nagy segítséget nyújthat a versek megértéséhez azon túl, hogy irodalmi önértéke is lehet, nem is akármilyen. Bertók László prózakötete, a Dongó a szobában különösen tanulságos: szerteágazó tárgyi világa a költői alkotás gondjainak nehezen föltörhető magva köré rendeződik. Nem csupán kiegészítő anyag vagy háttérdokumentumok gyűjteménye, mint sok más költő naplója, hanem értéket hordozó, stílusával is az önálló irodalmi mű rangjára emelt alkotás.
     Weöres tipológiáját véve alapul, Bertók ugyanolyan magas fokon tudatos, mint ösztönös költő. Tudatossága - sok pályatársától eltérően - nem gyöngíti, hanem erősíti lírai indulatát. A kettő - tudatosság és ösztönösség - nála együttesen alkalmas arra, hogy létrehozza a költészethez szükséges harmadik legfontosabb tényezőt, a szemléletből és fantáziából születő látomást. Bertók legfőbb alkotói gondjának azt érzem, ami mesterei közül nem József Attilával, Weöressel vagy Nagy Lászlóval, hanem Illyéssel rokonítja: képzelete korántsem olyan színes, mint az előbbi háromé. Mondjam így: nem gomolygó képek sokaságából kiválasztó, deduktív, hanem induktív, asszociáló, egy pontból kiinduló, majd a költői képet a témához-tárgyhoz rendelő természetű. (Elődje, Illyés félig szerényen, ám félig a romantikus költészetszemléletet provokálóan "földhözragadt" képzeletű költőnek, írónak mondta önmagát.)
     Prózaíróként sem a fiktív történetek, alakok vonzzák Bertókot. Az eleven tapasztalat, a fogalmi gondolkodás és az indulat mozgatja szellemét. Ehhez járul nagyszerűen kimunkált (szavaiból ítélve inkább tanulással, gyakorlással maximálisan elsajátított, mintsem "vele született") poétikai-zenei érzéke, mely mindenféle költői forma alkalmazására, azaz összefüggő és teljes kompozíciók előállítására is képessé teszi, akkor is, ha ez a teljesség bizonyos zaklatottságot és töredékességet vagy éppen befejezetlenséget éreztet. Nem modernista, de modern: keze ügyében van a modern poézis eszköztára, melyet a mű természetének megfelelően vesz igénybe. Modern költő ritkán tesz úgy, mint József Attila versében az elalvó a gyermek, aki a világot üveggolyóként veheti kezébe - ő is csak álmában.

*

Ha egy költőnek folyamatosan küzdenie kell valamely "fogyatékossága" legyőzésére, pótlására, akkor új, eladdig ismeretlen formák feltalálója lehet belőle, amennyiben jól gazdálkodik erényeivel. Bertók lírai fantáziája nem zsúfolt, képek tömegét hömpölygető folyam. Inkább olyan, tudatosan és ökonomikusan kiépített csatornahálózathoz hasonlítanám, amely észjárása érdekei szerint terelgeti a fantázia képeit a fogalomalkotás fő medrébe.
     A Dongó a szobában közelebbi műfajmeghatározása egyetlen szóval aligha lehetséges. Tudatnapló - ez eléggé kézenfekvőnek tetszik, mert nem a vele történt eseményeket rögzíti, mint pl. Nagy László naplója, mely eredetileg álmoskönyvnek indult, s rövidesen átalakult. Ha ezt az átalakulást csak érintőlegesen próbálom leírni, azt mondhatom, hogy a költő testi állapota, melyet bámulatos önfegyelemmel és előkelőséggel viselt el a nap huszonnégy órájában, kikényszerítette a naplóíróból, hogy regisztrálja rossz fizikai közérzetével folytatott küzdelmét. Hasonlót láthatunk Illyés sok évtizeden át vezetett - és az esszéhez jóval közelebb álló - naplójában is, mely jelentős részében a költő depresszió elleni harcát mutatja meg, miközben lényeges irodalmi megfigyeléseket, elemzéseket, úti jegyzeteket, publicisztikai és esszévázlatokat, versindítékokat, sőt regényrészleteket is tartalmaz, és bepillantást nyújt társas életébe, utazásaiba, közéleti törekvéseibe és - ma már leírhatom - szervezkedésébe, amellyel utolsó évtizedében mindenekelőtt a határon túli magyarság ügyét szolgálta.
     Bertók naplójának meglepő sajátossága, hogy történetesen arról szól leggyakrabban, amiről rendszerint nyájas olvasók és kotnyeles újságírók faggatják az írókat - hogyan ír verset, mire gondol alkotás közben, mi történik lelkében a vers születését megelőzően és két mű megírása között -, milyen sajátos írói gondokkal birkózik. Válaszai azonban már korántsem olyan komikusak, mint ahogy föltettem ezeket a kérdéseket. Ő ugyanis nem a közönségét kívánja elkápráztatni azzal, hogy kézen fogja és bevezeti az írószobájába, elmeséli neki, hogy milyen puha ceruzát használ és milyen sima vagy érdes papirost, az ihlet órájában szagolgat-e erjedő almát, kortyolgat-e valami jóféle italt, netán hogy miként balkezeskedik a számítógépével, mely a Murphy-szabálynak megfelelően mindig a nem kívánt betűt írja be, ha egyszerre két billentyűt nyom le véletlenül -, és így tovább. Jótollú szerzőtől ez is érdekes lehet néhány bekezdés erejéig, de őt nem ez érdekli. A legsűrűjébe vág az írásnak mint problémának.
     Megállok, mert lehet, hogy nem vagyok igazságos. Kiváló mesterek nyilatkoztak már a jól hegyezett grafitceruzáról, a zsebben hordott fecniről, amely az egyik legfontosabb mű alapötletét rejtegette sokáig majdnem olvashatatlanul odafirkantott memóriagyegységeiben, a Szabó Lőrinc-féle riporteri gyorsírás technikájáról, a puha radírgumi jó szagáról, ahogy Illyés ír erről valahol, Nagy László munka közben rajzolt angyalairól és párzó lovairól - dehogy is szeretném alábecsülni ezek jelentőségét. Bertók naplójában is esik szó Kosztolányi és Takáts Gyula zöld tintájáról, és az sem közömbös, hogy Bertók - Weöreshez, Nagy Lászlóhoz és Pilinszkyhez hasonlóan - a gondos, szép kézírású költőkhöz tartozik, noha ennek szintén nem szabad eltúlzott jelentőséget tulajdonítanunk, ha József Attila vagy Illyés kevésbé kalligrafikus (ám így is hatalmas intellektuális erőt éreztető) kezeírására gondolunk.
     Csodálatos dolog a műgond - nem tudni, hol tanyázik. Az egyiknél már a külalakban megmutatkozik, a másiknál "csak" a véglegesített formában. Gyergyai Albert ceruzasorai rézsútosan lefolytak a papírról, mint a rétestészta vagy mint Salvador Dalí óralapja az asztalról, de sehol egy javítás, sehol egy félrefogás, egyeztetési hiba vagy képzavar a kacskaringós körmondatok labirintusában, melyhez a szerző roppant gondolkodói fegyelmezettsége adott az olvasónak Ariadné-fonalat. Vörösmarty verskéziratai romantikus csapzottsággal adnak jelzést a zsenialitás szeszélyeiről, a gondolatok, érzelmek vadon burjánzó, angolkerthez hasonlítható tenyészetéről, melyben az áthúzott részletek kidőlt rönkjein gazdagon indázik a türelmetlen kisatírozás.
     Van azonban, aki már a kézírás tisztaságával szuggerálja önmagát arra, hogy kifejezze tiszteletét a munka tárgya és folyamata iránt. Valahol azt olvastam (talán maga a költő írta meg), hogy Fodor András leveleinek írásképét, betűinek pálcikaemberkékre emlékeztető tánclépéseit elragadtatottan szemlélte Németh László. De bármilyen mély tisztelettel gondolok ezekre a rendkívül fontos külsőségekre, és bármennyi hasonló adalékot idézhetek Bertóktól is arról, hogy észreveszi, számon tartja és el nem hanyagolja az effélét - azért ezúttal másról és többről van szó. Halálosan komolyan veszi az írást, nemcsak mint feladatot, mint a műhöz szükséges fizikai tevékenységet, amelyet meg kell könnyíteni, kellemesebbé kell tenni, hogy a hátfájás, a depresszió elviselhetőbb legyen. Arról van szó, hogy mennyiben lett az írás - a fejben végzett nagyobb résszel együtt! - életformája, létezésmódja, mely nem hagy nyugtot, kiköveteli tőle, hogy vele foglalkozzék, hogy általa lélegezzen és létezzen.
     Elidőz olyan kérdéseknél, mint a tehetség s a szorgalom aránya, vagy mint az írói tevékenység s a kenyérkereső foglalkozás közti "munkamegosztás". Azok közé tartozik, akik hajlandók a kedvük, pillanatnyi hajlandóságuk ellenére is munkához ülni. Nem beszél belső kényszerről, az ihletettség jótékony késztetéséről, révületről, nemcsak mert ez nagyjából hitelét vesztett, műkedvelőknek fenntartott állapot. Inkább szorongásról és pánikról vall, mely nem engedi, hogy elnyújtozzék és pihenjen. Génjeiben nem az édes semmittevés örökségét hordozza, mint boldogabb írók, akik szeretnek lustálkodni, hanem, ha jól veszem ki szavaiból, a munkakényszert (ijedten látom, hogy csak meg kellene fordítanom a szót, és kényszermunka lenne belőle): szüntelen aggódásban telik az ideje, amelyet írással tölt el, s amely - mint említettem - korántsem szorítkozik a betűvetésre.
     Munkaerkölcsről beszélhetnék, ha nem tartanék attól, hogy valami olyasféle kötelességet értenek rajta, mint amikor a szülő, a tanító vagy a pap neveli a gyermeket a helyes életvitelre. Nemcsak szigorú főnöke önmagának. Több rétegű az ő erkölcsisége. Benne van kétségtelenül az is, hogy kenyérkereső foglalkozását akkor sem nézheti le a költő, ha utált adminisztrációval, érdeklődésébe sehogy sem vágó tennivalókkal jár. Ez igen rokonszenves. Szánnivalóak azok az írók, akik sanyarú semmittevésben lézengenek munkahelyükön, feltartva kollégáikat, akik helyettük is dolgoznak. De benne van Bertók erkölcsiségében az is, ami szorosabban vonatkozik magára az írásra: retteg a mulasztástól, ami nemcsak a napi penzum elodázása lehet (bár az is), hanem az igazmondásé, melynek jogától hosszú évtizedeken át megfosztották. Napról napra új helyzetek adódtak az azóta eltelt bő egy-másfél évtizedben. A nyolcvanas évek közepe óta már majdnem mindent ki lehet mondani, s úgy érzi, amit ki lehet, azt ki is kell mondani. A hézagpótlás mégsem megoldás - lukkal nem tudunk lukat befoldozni.
     Prózastílusáról ugyanúgy hosszan beszélhetnék, mint másutt szonettírói munkamódszeréről. Itt is felbukkannak a hiányos, elharapott mondatok - nem olyan gyakran, mint a nagyobb logikai hézagokat megtűrő versben, de ugyancsak a lázas, fölhevült, szenvedélyes beszéd jeleként. Indulat hullámzik végig hosszú mondatain, mellérendelő összetételeit a kimondáskényszer sürgeti, a szöveg irama meglehetősen gyors. Ennek ellenére gyakran érezteti, hogy szeretné kitanulni azoknak a vetélytársainak, ellenfeleinek a titkait, akikről úgy gondolja, hogy nála gyorsabb észjárásúak. Az önfelgyorsítás kényszerét sejtem emögött. Harmincas éveinek már a második felében volt, amikor első önálló verseskönyvét kiadták. Sikeres költő jószerével negyvenötödik évén fölül, a nyolcvanas években lett, túl a kitűnő Csokonai- és Vörösmarty-életrajzon, számos verseskönyvön. Szonettjeivel az elmúlt tíz évben lett modernisták által is elismert formaművész, pedig már jóval régebben bizonyította ilyen képességeit. A népi irodalom örökségét emelte föl a legigényesebb absztrakció szintjére - végre két oldalról látogatta meg az erősen késlekedő elismerés. Kénytelenek vele számolni azok is, akik távol állnak tőle.
    Szorongása és az önutólérés kényszere mégsem szűnt, inkább nőtt az utóbbi időben. A Dongó a szobában ezt szemlélteti. Aggasztja az elhallgatott ifjúkori évek élményrekonstrukciója is: lehet-e utólag hitelesen szólni arról, amit nem tudott kimondani azon melegében. Írásai azt a felelősségérzetet jelzik, hogy akkor lehet hiteles, ha a ma legégetőbb közügyekről is szól, miközben tisztázza a régi elintézetlenségeket.
     Visszakanyarodva a prózakötet műfajmeghatározására, sok mindenben megfelelnek ezek az írások az írói publicisztika hagyományainak. Határozott véleményt mond Bertók a média manipulatív szerepéről, az arctalan sztárokról, televízió- és rádiószemélyiségekről, akik rendszerint ugyanazok. Az irodalmárok elég régóta mondogatják, hogy a hivatásos újságírók és a politikusok, politológusok levették az írók válláról a közéleti gondokat, végre írhatnak, amiről akarnak. Ezt hazugságnak éreztem már a hetvenes években is, tiltakoztam is ellene jó néhányszor. Most sem fogadom el a változatlan formában hallható szólamokat. Azelőtt azt akarták szakmai ügynek beállítani, amit az ügyeletes kommentátorok találtak ki a tények elfödésére. Ma sem sokkal jobb a helyzet. A hazugságokkal ellenhazugságok állnak szemben, és továbbra sem a megszenvedett igazmondók szava érvényesül. Az igazi publicisztika visszaszorult a költők, írók esszéibe. Nem azokéba, akiket megnyertek maguknak a médiumok, nem az ügyeletes hangulatcsinálókéba.
     Nem azokra gondolok, akik vádaskodnak és rágalmaznak gátlástalanul, játszva a független gondolkodót, miközben pénzemberek kegyeit élvezik. Nem azokra gondolok, akik leszállnak alkalmazóik szintjére, bértollnokokéra, einstandolókéra, és odaadják nekik a stílusukat, egykori regényekkel kivívott hírnevüket, melyet újabb regényekkel, novellákkal már nem képesek megerősíteni.
     Azokra az írókra, költőkre gondolok, akik esszébe, naplóba, irodalmi műbe rejtve mondják el aggodalmaikat a nemzetről, a valódi sorsokról, a mélyen sajgó közérzetről, a kultúra állásáról, a rosszul megemésztett múltról és a bizonytalan jövőről. Bertók ilyen költő, ilyen író, ezért olvasom el mindig, amit ír. Míg a fölkapott és elkapatott zsurnaliszta lubickol a másokat befeketítő szellemeskedés gyönyörében, addig ő így érez: "Ó, hogy gyűlölöd az írást. Lassú, nehézkes, nem ugyanaz. A gondolat messze jár, elbújik a másik mögé, elillan, mire leírod. Régebben mintha madzag lett volna a lábán, vissza lehetett húzni. Többször is. Most csak a helye vagy az árnyéka." - A lelkiismeret, az önvád előbb hagyja el tollát, mint a támadás vagy a törlesztés szava. A finom hegyű toll engedelmesen csúszik a hófehér papíron, de a lélek serceg és az idegrendszer szaggat. Poén nincs; pontos állapotrögzítés van, mely a befejezhetetlenséget érezteti. A poén, mely sokszor a szalonspicces zsurnalisztikai üresség magamentő eleganciája, marad másoknak.

*

A költészet önreflexiójának is nevezhetem Bertók prózáját ebben a kötetében. A költészet egyetemes kitekintésű szellemi tevékenység, ezért önreflexiója az emberi lét meglehetősen nagy tartományára kiterjed. Bertók versei maguk is önreflektálók, de ez a mozzanat a prózában válik uralkodóvá. A próza olykor a vers elébe szökik, előrevetíti azokat az aggályokat, amelyek miatt a verset nem lehet megírni, vagy nem lehet úgy megírni, ahogy a költő korábban elképzelte. Torlaszok támadnak az érzésekben, a gondolatokban. Le kell bontani őket, szét kell elemezni, ellenerőket kell velük szemben bevetni.
     Spinoza írja, hogy egy indulattal szemben csak egy vele ellentétes irányú, nagyobb indulat érvényesülhet. Ez mindig tetszett nekem, de máig fontolgatom: vajon az indulatot - a dühöt akár - nem lehet olyan elvezető csatomába terelni, amelyben megszelídül és hasznosítható lesz? Úgy tetszik, Bertók dialektikusan működő észjárása, mellyel rendre megvizsgálja visszájáról is a benne érlelődő gondolatot, jól termő területre vezeti az indulatot: a Füst Milán által emlegetett látomás termőtalajára, melyen a költői mű szárba szökken. (Magvető, Bp. 1998)