Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1999. 4.sz.
 
TURCZI ISTVÁN
 
 
Epitomé 
avagy "Te is, fiam, Paleohungaricus?" 
  

I. Az indulási helyzet 
  

Az indulási helyzet korántsem hétköznapi.
Tehát nevezzük bátran történelminek.
A dombok még dombok, a gyümölcsfákon
gyümölcs terem. Aktuális napfény,

a por és cement érzéssel kavarog.
A csillékben esővíz lapul, (még sehol
egy levágott fej, végtag). A szél is
lassan halad, mintha gyerekkocsit tolna.

Óvodák, iskolák, apró szentek keringőznek
a mennyezet alatt. Körültáncolják a szépet
pozsgájuk van, nevetésüknek dús leve.
Homlokuk mögé lepkerajzot karcol a fény.

A tereken minden tér-arányos: középen
szobrok, messzire néző tekintetek,
elszántan lendül a kar, irányba mutat,
az optimizmus könnyű lépte lép.

Ellenpont híján: nehéz ipari bukolika.
Fekete vasmadár vitorlázik a mozdulatlan égen
és figyel. Figyeli az ércnél maradóbb várost.
Egy nagyszabású mű első fejezetében vagyunk. 
 
  

II. A hely ugyanaz, de a színek 
  

A hely ugyanaz, de a színek változóban.
"Te is, fiam, Paleohungaricus?"
Se még, se már. Fogást keres a szél.
A vadőr prognózisra nem vállalkozik.

Részlegesen hasonulnak a hírek -
résnyire nyílik az emlékezet.
Gyümölcsfák órája tegnapi időt mutat.
A magas fűben eltűnnek a műstoppolók.

Aki mindig szem előtt, annak vakügetés.
Csendestársak gyomrában kószál egy másik
valóság. A foncsori, mely kabátot, nyelvet ölt
és jó időben tükrön át távozik -

Gargalizálni csak új szavakkal. Harag
és vád a forma neve - olykor egy voilá:
"A fiúk a bányában dolgoznak!",
de hajrá, tovább a leliismeretlenbe.

A jelkép megváltó funkciója közismert,
ám a konkrétumok csapdát sejdítenek.
Mire lábujjaihoz ér az est, már hajnalodik.
A leszerelt vasmadár befelé figyel. 
 
  

III. Befejezet : érkezési oldal 
  

Ő (a férfi), az Emlékezet alkalmazottja,
az első kinevezett virtuális ügyintéző,
oly sok mindent látott már, de minek.
Mindig az érkezési oldalon áll, így azt se tudja,

itt hömpölygött egykor a Pannon-tenger,
errefelé vasízű a víz, kiesett a futballcsapat,
s hogy a kezdetén van-e vagy az már az utolsó
stádium? Sohasem talál rá a nevére.

Ő (a nő) idegen hangok faliszőnyegében bújkál.
"Jó lenne szeretni valakit", sóhajt, és elhiszi,
hogy haldoklik benne a tavasz. Felsétál a dombra,
tiltott gyümölcsöket keres, vasmadarat etet.

Hadd teljesítse hát törvényét az Idő. Kifordít,
kiforgat minden zsebet, kabátot, mellkast,
és visszafelé hallgatja a szív dobogását,
a szerelem és gyávaság egységes ritmusképleteit.

Megfejti az évszakok dogmáit, ujjai közt át-
pergeti a homokot, leheletből kilopott fák közt közelít,
nevet ad madárnak, hegynek, tárnának, s ha lent
éri az éj, tegnapi árnyékába burkolózik. 
 
  

IV. Utószó 
  

ismerem itt a járást