|
KERÉK
IMRE
Ezredvégi joculator
Szepesi Attila két
új verseskönyvéről
Idestova harminchárom éve annak, hogy
a Pécsi Tanárképző Főiskola hallgatóiként Szepesi Attilával összeismerkedtünk
s rövid idő múltán elválhatatlan barátokként barangoltunk előadások után,
vagy éppen azokról el-elmaradva, a déli nagyváros forgalmas utcáin, egy-egy
sörözőbe betérve néha, ahol néhány korsó sör elfogyasztása közben eldiskurálgattunk
napi dolgainkról. Legtöbbször természetesen a poézis rejtelmeiről cseréltünk
eszmét, Lorcát, Apollinaire-t sűrűn idézgetve, miközben a sörpecsétes abroszokon
egymás elé teregettük korábbi vagy újabb, frissiben született verskéziratainkat.
Ekkoriban már mindketten publikálgattunk különböző folyóiratokban, s ma
is emlékszem, amint egyszer Attila csöndes örvendezéssel, somolyogva adta
kezembe az Új Írás egyik frissen megjelent számát, első oldalán
Hincz Gyula pompás rajzával illusztrált, szép versével, (ha jól emlékszem,
Fény volt a címe). Miközben pár betévedt barátunk kezébe vette s
elolvasta a verset, Attilának nyomban tekintélye lett köztünk, még azok
közt is, akik keveset konyítottak az irodalomhoz, adtunk a véleményére,
észrevételeire, nemcsak a költészet dolgaival kapcsolatosan, hanem köznapi
ügyeink-gondjaink bogozgatása közben is. Eredeti gondolkodásmódja, remek
humora, kiváló formaérzéke, a versírás minden csín-bínjára kiterjedő műgondja,
széleskörű tájékozottsága a klasszikus magyar költészet és a világlíra
nagyjainak műveiben, egyértelművé tették számunkra Attila egyáltalán nem
szokványos, eredeti költői tehetségét s biztosak voltunk benne, hogy szép
jövő áll előtte. A város irodalmi hagyományai (Janus Pannonius, Babits,
Weöres itteni működésének emlékei) és akkori szellemi légköre jótékonyan
hatottak szellemi útkeresésünkre, támpontokként szolgáltak törekvéseinkhez.
Jó barátságba kerültünk a város íróival, költőivel: Bárdosi Németh Jánossal,
Bertha Bulcsuval, Pákolitz Istvánnal, Arató Károllyal, Makay Idával, Galambosi
Lászlóval, Tüskés Tiborral és Szederkényi Ervinnel, a Jelenkor főszerkesztőivel,
akik segítették beilleszkedésünket a város irodalmi életébe, meghívtak
bennünket a Jelenkor ankétjaira, szerkesztőségi összejöveteleire
s a folyóiratban teret adtak írásainknak. Közülük talán csak Csorba Győző
volt kicsit nehezebben megközelíthető, zárkózottsága révén. Attila mesélte,
hogy egyízben fölkereste őt, s a vele való beszélgetés nem mindennapi élmény
volt számára. Jómagam annyira tartottam nehezen megnyíló zárkózottságától,
hogy míg Pécsett éltem, sohasem mertem elszánni magam arra, hogy lakásán
felkeressem.
Azóta a fentebb
nevezettek közül többen eltávoztak végleg közülünk, s bizony felettünk
is jócskán elszállt az idő, ám ma is úgy érzem, a városban töltött négy
év szellemi élményei meghatározó érvénnyel hatottak további munkálkodásunk
irányát, lehetőségeit illetően ránk.
Az eltelt
három évtized folyamán Szepesi Attila maradéktalanul beteljesítette korábbi
sejtéseinket: jelentős költővé érett, s mára terjedelmében és kvalitásában
egyaránt kiemelkedő életművet mondhat magáénak. Sokoldalúság, tartalmi-formai
változatosság jellemzi eddigi munkásságát: szívesen kirándul időnként a
gyermekirodalom területére, választott mestereihez - Weöres Sándorhoz és
Csanádi Imréhez - nem méltatlanul, igényesen, magas színvonalon szól az
ifjabbakhoz, akár gyermekverset, akár élvezetesen tiszta magyarságú prózai
műveket ír a kisebbeknek. Hasonló invencióval és erudícióval műveli az
esszé, a tanulmány, a kritika műfajait is. Az üveg árnyéka (1970)
című első verseskötetéből máig ívelően, csaknem húsz könyvet tett le az
olvasók asztalára. Írói-költői világa rendkívül tágas, sokféle irodalmi,
képzőművészeti, zenei hatást beolvasztó asszimiláló képessége révén folytonosan
tágítja irodalmi munkálkodása határait.
Milyen karakterjegyekkel
körülírható költői világ az övé, amely részben eddigi munkáiban, részben
legújabb könyvében, a Planétában revelálódik? A kérdésre sokan válaszoltak
már kiváló tanulmányokban kritikusaink, esztétáink közül (Szakolczay Lajos,
Alföldy Jenő és mások). Bizonyosnak vehető, hogy költészete kezdettől híven
regisztrálja az eltelt évtizedek külső és benső történéseit, szellemi mozzanatait,
ekképpen hű lenyomata - az ő kedvelt szavával élve - bornírt korunknak,
ugyanakkor saját sorsa legfőbb fordulataiban legtöbben a magunkéra ismerhetünk.
Sok más mellett talán ezért is képes rendkívül szuggesztív hatást kiváltani
olvasóiban. Szepesi a magyar és világlíra legnagyobbjait (ugyanakkor legjelesebb
kismestereit is) tanulmányozva alakította, csiszolta egyénivé saját, csak
rá jellemző költői eszközeit. Költői nyelve színes, hajlékony, eredeti
ízekben, fordulatokban rendkívül gazdag, a régi és a mai magyar nyelv szinte
minden rétegéből bőségesen merít. A manapság divatozó egyennyelv uniformisa,
a nyelvi szürkeség csüggedt unalma távol áll tőle. Képalkotó fantáziája
ontja az eredeti, váratlan szókapcsolásokat, asszociatív erejű metaforákat.
Kitűnő ritmusformáló, formateremtő készsége birtokában nem ismer lehetetlent
a formai, verstechnikai megoldások alkalmazásában. Költészete klasszicizáló
és modern egyszerre, alaposan megmerítkezik a hétévszázados magyar líra
hagyományaiban éppúgy, mint ahogy a 20. századi izmusok immár szintén hagyománnyá
lett, klasszicizálódott versépítő módszereit is poézisébe hasonította.
A Planéta
költői eszközeinek és tematikai sokrétűségének végső érettségében,
áttetsző letisztultságában mutatja a költőt. Versei absztrakciót és konkrétumot
szerencsésen elegyítő, architektúrájukban nagy műgonddal megépített opuszok.
Emellett egyik fő erényük a plaszticitás, az érzékletesség, a hangulatelevenítő
erő. Témavilágán szinte kezdettől fogva átdereng a megalázottak és megszomorítottak
sorsával való együttérzés, vagy inkább azonosulást mondanék, melyet valami
groteszk humor, fanyar ironizálás, olykor finom öngúny színez át. Bizonyosan
nagy része van ebben kedvelt régi mestereinek: Rilkének, Dosztojevszkijnak,
vagy akár a mi Kosztolányinknak, akik szerepet játszottak ilyen irányú
érdeklődésének kialakulásában (Kukázók).
Hogy mit jelent
számára a magyar költészet és próza régi mestereinek ránk hagyományozott
nyelvi kincsestára, életpéldája, több megragadó, egységes hangulatú költemény
jelzi a kötetben. A szerzetesben Temesvári Pelbárt püspöknek állít
emléket, aki egyike azoknak, akik munkálkodásukkal hathatósan elősegítették
irodalmi nyelvünk magas szintre emelését: "Körülötted ínség, kórság, hadak
s rontó eszelősök, enyhülni vágyó nyavalyatörősök. Benned lángok virrasztottak,
s ahogy az igét kimondtad, hajnalodott fönn az ég és - Áve, felix Pannonia!
- virradt barbár anyanyelvünk." Enyhe archaizálással, a ma már régiesnek,
egyben korabelinek ható hangsúlyos tizenkettesekben emlékezik meg a Balassi-tanítvány
Rimay Jánosról (Rimay János); az öreg Babits illúziótlan, keserű
életérzését, fájadalmas belső magányát szuggerálja olvasóinak a Zörög
a mákgubó című költeményben, s ha jól érzem, ez az életérzés láthatóan
nagyon is rímel a vers szerzőjéével:
Szörnyeket nem álmodni többé.
Nem veszkődni talmi rímekkel:
kujtorogni kóbor ebekkel
rongy csavargóként, aki pállott
képpel lódul a vakvilágnak.
Se sorsa már, tán arca sincsen,
szakállát belepi a hó...
Neki zizegnek fönn az ágak.
Neki zörög a mákgubó.
Plasztikusan kimunkált, rövid terjedelmében
is monumentális hatású lírai dallal idézi meg az orpheuszi költőt, mesterét,
Weöres Sándort: "Dió- és kányafák az őszi kertben, / cirmos macskák, rigók.
/ Csak ő sehol, aki árnyék-varázsuk / értő gazdája volt." E három strófás
dal tárgyias megformáltságának burka mögött elégikus fájdalmat takar, mindannyiunkét,
akik rajongtunk Weöresért.
Az Emblémákban
a magyar poézis teljes örökségét veszi számba, költészetünk irányjelző
mestereit, napjainkig bezáróan, Janustól Pilinszkyig, sőt, az utolsó sor
stb. stb. szavával jelezve, a ma élő s az utánunk jövő alkotókig.
S mintha változatok
egy témára, az egész kötetet áterezi, fölerősödve, el-elhalkulva, majd
újra erőteljesen fölhangzóan, a költő nem éppen hízelgő, olykor szinte
szarkasztikus erejű ítéletmondása ezredvégi korunkról, világról, társadalomról,
amiben élünk; Bruegel, Hieronimus Bosch nyomasztó, sötét vízióit asszociálva
a jelenkorra, vetíti őket képzeletünk vásznára (Új középkor, Möbiusz
szalag, Verklidal, A kilencvenes évek, Anabázis).
A komorabb
hangulatú opuszokat - ilyen pl. még a nagyívű, töretlenül egységes kompozíciójú
A fekete csavargó - (a költő?, a költészet mai sorsának megjelenítője,
szimbóluma?) - csöndes derűvel, bujkáló mosolylyal ellenpontozzák a kötetben
a költőnő-kortársakról, költőbarátokról írt versek (Poétriák, Nemzedék).
Az élők mellett számbavéve a veszteségeket, az eltávozott barátokat: Hervay
Gizellát, Szilágyi Domokost, Nagy Kálmánt, Palocsay Zsigmondot (Kolozsvári
költők). Vagy említhetnénk olyan megragadó zeneiségű darabokat, mint
az Éjféli ablak lánynevek füzérét strófákba szövő, rafinált rímelésű
opusza.
Önironikus
elemekben, csúfondáros fintorokban bővelkedő önarcképét rajzolja meg Szepesi,
eddigi életútjával is számot vetve, a Gagliardában. Ennek ikerdarabjában
ugyancsak hiteles, illúziótlan képet rajzol az ezredvégi emberiség úttévesztéséről,
kilátástalan sodródásáról, önpusztításáról és az utóbbi félévszázadot megélő
önmagáról, egy Rimbaud-verssor ihletésére:
Az ember nem komoly ötvennégy
évesen,
lát kirabolt hegyet, mérgezett folyót.
Felkancsalít olykor az üres égre,
torz álmok kancsal szeméttelepére,
hol Isten élt, de elrejtette arcát;
majd álmodnak helyette vérmes álmot
a ma születő, délceg kannibálok.
(Önarckép ötvennégy éves korából)
Vizionárius
erejével páratlanul egységes, nagylélegzetű kompozíciójával a kötet tán
legsúlyosabb darabja a Hieronymus Bosch madarai című. Idézet aligha
érzékeltethetné tartalmi és nyelvi-stiláris gazdagságát, kozmikus tágasságú
költői képeit, átfogó természetszemléletét. Kéretik az egészet elolvasni
egyvégtében, akár többször is, ízlelgetni, mint a nemes óbort. Antológiadarab,
a legjavából. Az utóbbi évtized nagy verseinek képzeletbeli gyűjteményéből
nem hiányozhat. Mint ahogy a már említett A fekete csavargó, A kilencvenes
évek és A sátán oltárképei című szonettciklus darabjai sem.
Mit értünk
négysoros versen? - kérdezi erről a nagy költőink által kedvelt műformáról
egyik elemző írásában Alföldy Jenő, s nyomban válaszol is rá: magától értetődik:
a négysoros vers olyan költemény, mely négy sorból áll. Persze, ez a meghatározás
önmagában nem kielégítő. Tudniillik, az epigramma műfajába tartozó vers
is meglehetősen sokszor áll négy sorból, szabályai azonban az antik, időmértékes
verselés körébe tartozó formákhoz kötik (hexameter, disztichon). Tehát
leszűkítve a fenti meghatározást: négysorosnak a négy sorból álló, nyugat-európai
(skandálható-rímes) vagy hangsúlyos-rímes verselésű költeményt mondhatjuk.
A négysoros vers nem műfaj, mint az epigramma, hanem műforma, mint a szonett.
A szakkönyvek nyilván azért nem ismerik el önálló verstípusnak vagy formának,
mert sem ritmusa, sem rímelése nem szorítható szabályokba. Ám ennek ellenére
azt tapasztaljuk, hogy a költők régóta kedvelik ezt a tömör, magvas formát,
a miniatűr versnek ezt a formáját, mely Goethe, Arany és Petőfi, Weöres
Sándor, Áprily Lajos, Pilinszky János és mások kezén oly nagy tökélyre
jutott. Egész terjedelmes versciklusok íródtak többjüknél ebben a formában,
melyről Zelk Zoltán joggal állapíthatta meg, hogy épp olyan monumentális
(hatalmas, nagy hatású) lehet, mint egy egész könyvet betöltő eposz.
Új könyvében
a Sárkányfogakban, mely a Planétával csaknem egyidőben hagyta
el a nyomdát, Szepesi Attila 99 négysorosát kötötte színgazdag csokorba.
A Gerzson Pál szuggesztív hatású rajzaival kiegészülő miniatűrök sorozata
nem előzmény nélküli Szepesi eddigi poézisében. Már előző köteteiben is
rendszeresen közölt négysorosokból összeálló versciklusokat, s ahogy tapasztalom,
folyóiratokban közzétett remek négysorosaiból sokat nem is vett fel új
könyvébe. Az új kötet egységesen magas színvonalán, változatos tematikáján
és formai sokszínűségén látszik, hogy szigorúan megszűrte anyagát s csak
az általa legsikerültebbnek tartottakat szerkesztette egyetlen nagyívű,
egész könyvet kitöltő ciklussá. Az olvasóban felötlik a kérdés e tömör
opuszok olvastán: mi teszi oly vonzóvá szerzőjük szemében e műformát? Nyilván
része lehet ebben egyik vállalt mestere, Weöres Sándor példaadó hatásának
s az általa szintén tisztelt és szeretett Áprilyénak is; ám bizonyára,
mint őket is, Szepesit hasonlóképp az vonzza a négysoros műformához, hogy
ez a legkisebb szükséges terjedelem ahhoz, hogy a vers írója egy gondolatot
előkészítsen, vagyis felvesse a témát, a második sorban kifejtse, a harmadikban
a fordulat, a negyedikben az összegzés funkcióját bízza versmondataira.
Más szavakkal, de lényegében a kiváló Nemes Nagy Ágnes ugyanezt mondja
a szerinte csepp formájú vagy körte alakú négysoros versszakról: "Egy négysoros
akkor jó, ha aránylag kis hangsúllyal kezdődik (a körte vékony nyaka),
a harmadik sorban testesedik és a negyedikben! A negyedikben súlyosan kikerekedve,
széles mozdulattal, súlyosan lezárul. A súlyelosztás égető: a negyediknek
kell legsúlyosabbnak lennie. Ezért a körte- vagy vízcsepp-forma, a lefelé
szélesedő."
A szerkezeti
felépítésnek persze, nem előírásszerű rendje az említett négyes tagolás:
valamelyik egység elmaradhat belőle, hogy más egységek nagyobb teret kaphassanak.
Szepesi Attila négysorosai általában megtartják ezt a tagolást, de természetesen
ezeken a határokon belül rugalmasan alakítja a költő az egyes egységek
arányait.
Az alábbi
négysorosa például egyetlen hasonlatra épül (címe is: Hasonlat)
melyben az első két sorban felveti a témát, a harmadikban fordulat jön,
és a negyedik sorban összegzéssel zárja a strófát. S valóban, az utolsó
sor a legsúlyosabb, melyben közismert Csontváry-idézettel utal a nagy festő
kiválasztottság-hitére:
Vártad a szárnyas üstököst
eszmélkedő kamaszkorodban,
mint az iglói patikus,
aki - hite szerint - soron van.
Emlékdalában
mesterének és barátjának állít éremszerűen tömör, szinte dalként dúdolható,
tiszta zeneiségű strófában emléket: Weöres Sándornak:
A csöngei cseres alatt
elfut a Leánka-patak.
A marhacsorda vízbe gázol.
És maga Orpheusz a pásztor.
S amikor korunkról
ejt nem éppen hízelgő szavakat a költő, minden kenetes moralizálás nélküli,
csúfondáros ítéletmondása bizonyára sokunk lehangoló tapasztalataival,
élményeivel hangzik egybe:
Haladás-hit és technika
karöltve a reményt lebírták.
Rögeszméik oly komolyak,
akár a WC-irkafirkák.
Az ún. globalizációról
természetesen egészen más véleménye van, mint az unos-untalan e divatszót
szajkózó politikusoknak, újdondászoknak, s teljesen jogos a kesernyés fintor
a tömeges eljelentéktelenedés, a divatőrületekhez igazodás láttán:
Mindenki porszürke veréb
lesz,
hasonul a konzervzenéhez.
Az üdvhöz ennyi is elég lesz,
mert - Isten tervez, ember végez.
(Globalizáció)
A déli szomszédságunkban
zajlott, közelmúltbeli háborús pusztítások kulturális értékeket rommá-roskasztó
őrületének megtapasztalásával költőnk csak a művészet vigaszát szegezheti
szembe mint olyat, ami reménye szerint betöltheti megőrző-konzerváló funkcióját:
Felrobbant a hold-ívű híd,
de megmaradt az égi mása.
Világít diadalmasan
Tivadar-festő látomása.
(Mosztár)
S holott talán
nem kifejezetten szándéka a szerzőnek, hogy epigrammát írjon, ám szatirikus
éllel megfogalmazott alábbi négysorosa mégis rokon hangnemű a kortársait
meg-megfricskázó latin Martialisnak az epigrammáival:
Isten halott. Ezt magyarázza
tudós, bankár, cimbora, ángy.
Halott, halott. Csak gurgulázza
mind, aki istenülni vágy.
(Imamalom)
S hogy Szepesi
Attila saját költészetében egyáltalán nem igazodik az egymást váltó művészeti,
irodalmi divatokhoz, most épp a posztmodern címkével ellátott szellemi
képződmények vonulatához, hanem kezdettől fogva a maga útját járja, tanúsítja
Posztmodern című négysorosa is többek között:
Csúnyán kell írni. Szépen
könnyebb.
Ezt szajkózzák a sanda bölcsek.
Kevés a romlást észrevenni.
A világ mocskát szét kell kenni.
A költő figyelmét
nem kerülik el a város szemetén élő kukázók, az életük reménytelenségét
cipelő, bizonytalan egzisztenciájú figurák sem, tárgyilagos objektivitással
rajzolja meg sorsuk ürügyén napjaink kórképét:
Élnek a város szemetén,
akiknek halálra se tellett.
Arcuk üres, szemük fagyott.
Szavukat vesztő, kósza lelkek.
(Kukázók)
Ám van szava
a másik végletre is: a sznob újgazdagok kicirkalmazott palotákat emelő,
úrhatnámságot fitogtató buzgólkodására is:
Számítógép alkotta menny.
Festett éden. Kulissza-álmok.
A pokol lehet épp ilyen.
Műpázsit. Műfény. Művirágok.
(Új ház)
Talán a fentebb
idézett miniatűrökből éppen eléggé kiviláglik: Szepesi négysorosaiban e
műforma mesterének bizonyul tömörség, plasztikus nyelvezet, tudatos megformáltság
tekintetében. Kiváló mestereitől minden műhelyfogást ellesett, ami eredeti
poézisének hasznára, gyarapodására vált. S ahogy azt megszoktuk már korábbi
köteteiben, kitűnő érzéke, szeme van a természet flórájának, faunájának,
lényeinek és jelenségeinek pontos megfigyelésekre támaszkodó megérzékítésére
is. (Ördögharaptafű, Csigaház, Hangyaboly, Badacsony, Parányok, Borok)
Számára az is elegendő a költői hangulat megteremtéséhez, ha csupán a szótár
szavait szedi lajstromba; amihez nyúl, tiszta költészetté válik keze alatt:
Ablak. Bérc. Csont. Dél.
Erdő. Félmúlt.
Gyík. Hullám. Iram. Járom. Kőkút.
Ló. Méz. Nap. Odu. Part. Ribiszkés.
Sárkány. Tűz. Út. Villám és zengés.
(ABC)
Ami a fenti
négysoros szavait illeti, szerintem nem egészen önkényesen vagy véletlenül
kerültek egymás mellé: szinte valamennyi Szepesi poézisének kulcsszavai,
s mint ilyenek, sűrűn ismétlődő-variálódó motívumokként, fordulatokként
vissza-visszatérnek egyes költeményeiben, más, asszociatív erejű szavakkal
kapcsolódva. Ritmusformálása változatos, rímei éretten kimunkáltak, néhol
szándékoltan disszonánsak, s új meg új formaváltozatokat pántolnak egységes
keretbe. E miniatűrök tökéletesre csiszoltsága régi nagy mesterekre emlékeztet,
ugyanakkor a modern 20. századi líra klasszikusainak vívmányait, eredményeit
is bőven kamatoztatni tudja szerzőjük. A különféle hatásokat ötvözve, teljesen
egyéni költői mitológiát alkotott magának négysorosaiban is: néhány szaváról,
szófordulatáról ráismerünk jellegzetes hangvételére, stílusára, s egy kiváló
költőről mondhatunk-e többet? Verseiben semmi homály, legtöbbje szinte
dúdolható, mint egy-egy ritka-szép népdal, s egy percre sem hagyja bizonytalanságban
olvasóját. Amellett ezek a miniatűrök szépek is, amit ma irodalmi berkekben
nem ildomos emlegetni túlságosan. Az olvasó, aki kézbeveszi ezt a kötetet,
ritka harmonikus esztétikai élménnyel gazdagodhat, s az első lapozgatás
közben bizonyára fel fogja lelni a neki tetsző darabokat, melyekhez aztán
- jómagam is így voltam ezzel - öröm újra meg újra visszatérni. (Arthis,
1998) |
|