Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1999. 3.sz.
 
KERÉK IMRE
 
Ezredvégi joculator
Szepesi Attila két új verseskönyvéről
 

Idestova harminchárom éve annak, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskola hallgatóiként Szepesi Attilával összeismerkedtünk s rövid idő múltán elválhatatlan barátokként barangoltunk előadások után, vagy éppen azokról el-elmaradva, a déli nagyváros forgalmas utcáin, egy-egy sörözőbe betérve néha, ahol néhány korsó sör elfogyasztása közben eldiskurálgattunk napi dolgainkról. Legtöbbször természetesen a poézis rejtelmeiről cseréltünk eszmét, Lorcát, Apollinaire-t sűrűn idézgetve, miközben a sörpecsétes abroszokon egymás elé teregettük korábbi vagy újabb, frissiben született verskéziratainkat. Ekkoriban már mindketten publikálgattunk különböző folyóiratokban, s ma is emlékszem, amint egyszer Attila csöndes örvendezéssel, somolyogva adta kezembe az Új Írás egyik frissen megjelent számát, első oldalán Hincz Gyula pompás rajzával illusztrált, szép versével, (ha jól emlékszem, Fény volt a címe). Miközben pár betévedt barátunk kezébe vette s elolvasta a verset, Attilának nyomban tekintélye lett köztünk, még azok közt is, akik keveset konyítottak az irodalomhoz, adtunk a véleményére, észrevételeire, nemcsak a költészet dolgaival kapcsolatosan, hanem köznapi ügyeink-gondjaink bogozgatása közben is. Eredeti gondolkodásmódja, remek humora, kiváló formaérzéke, a versírás minden csín-bínjára kiterjedő műgondja, széleskörű tájékozottsága a klasszikus magyar költészet és a világlíra nagyjainak műveiben, egyértelművé tették számunkra Attila egyáltalán nem szokványos, eredeti költői tehetségét s biztosak voltunk benne, hogy szép jövő áll előtte. A város irodalmi hagyományai (Janus Pannonius, Babits, Weöres itteni működésének emlékei) és akkori szellemi légköre jótékonyan hatottak szellemi útkeresésünkre, támpontokként szolgáltak törekvéseinkhez. Jó barátságba kerültünk a város íróival, költőivel: Bárdosi Németh Jánossal, Bertha Bulcsuval, Pákolitz Istvánnal, Arató Károllyal, Makay Idával, Galambosi Lászlóval, Tüskés Tiborral és Szederkényi Ervinnel, a Jelenkor főszerkesztőivel, akik segítették beilleszkedésünket a város irodalmi életébe, meghívtak bennünket a Jelenkor ankétjaira, szerkesztőségi összejöveteleire s a folyóiratban teret adtak írásainknak. Közülük talán csak Csorba Győző volt kicsit nehezebben megközelíthető, zárkózottsága révén. Attila mesélte, hogy egyízben fölkereste őt, s a vele való beszélgetés nem mindennapi élmény volt számára. Jómagam annyira tartottam nehezen megnyíló zárkózottságától, hogy míg Pécsett éltem, sohasem mertem elszánni magam arra, hogy lakásán felkeressem.
     Azóta a fentebb nevezettek közül többen eltávoztak végleg közülünk, s bizony felettünk is jócskán elszállt az idő, ám ma is úgy érzem, a városban töltött négy év szellemi élményei meghatározó érvénnyel hatottak további munkálkodásunk irányát, lehetőségeit illetően ránk.
     Az eltelt három évtized folyamán Szepesi Attila maradéktalanul beteljesítette korábbi sejtéseinket: jelentős költővé érett, s mára terjedelmében és kvalitásában egyaránt kiemelkedő életművet mondhat magáénak. Sokoldalúság, tartalmi-formai változatosság jellemzi eddigi munkásságát: szívesen kirándul időnként a gyermekirodalom területére, választott mestereihez - Weöres Sándorhoz és Csanádi Imréhez - nem méltatlanul, igényesen, magas színvonalon szól az ifjabbakhoz, akár gyermekverset, akár élvezetesen tiszta magyarságú prózai műveket ír a kisebbeknek. Hasonló invencióval és erudícióval műveli az esszé, a tanulmány, a kritika műfajait is. Az üveg árnyéka (1970) című első verseskötetéből máig ívelően, csaknem húsz könyvet tett le az olvasók asztalára. Írói-költői világa rendkívül tágas, sokféle irodalmi, képzőművészeti, zenei hatást beolvasztó asszimiláló képessége révén folytonosan tágítja irodalmi munkálkodása határait.
     Milyen karakterjegyekkel körülírható költői világ az övé, amely részben eddigi munkáiban, részben legújabb könyvében, a Planétában revelálódik? A kérdésre sokan válaszoltak már kiváló tanulmányokban kritikusaink, esztétáink közül (Szakolczay Lajos, Alföldy Jenő és mások). Bizonyosnak vehető, hogy költészete kezdettől híven regisztrálja az eltelt évtizedek külső és benső történéseit, szellemi mozzanatait, ekképpen hű lenyomata - az ő kedvelt szavával élve - bornírt korunknak, ugyanakkor saját sorsa legfőbb fordulataiban legtöbben a magunkéra ismerhetünk. Sok más mellett talán ezért is képes rendkívül szuggesztív hatást kiváltani olvasóiban. Szepesi a magyar és világlíra legnagyobbjait (ugyanakkor legjelesebb kismestereit is) tanulmányozva alakította, csiszolta egyénivé saját, csak rá jellemző költői eszközeit. Költői nyelve színes, hajlékony, eredeti ízekben, fordulatokban rendkívül gazdag, a régi és a mai magyar nyelv szinte minden rétegéből bőségesen merít. A manapság divatozó egyennyelv uniformisa, a nyelvi szürkeség csüggedt unalma távol áll tőle. Képalkotó fantáziája ontja az eredeti, váratlan szókapcsolásokat, asszociatív erejű metaforákat. Kitűnő ritmusformáló, formateremtő készsége birtokában nem ismer lehetetlent a formai, verstechnikai megoldások alkalmazásában. Költészete klasszicizáló és modern egyszerre, alaposan megmerítkezik a hétévszázados magyar líra hagyományaiban éppúgy, mint ahogy a 20. századi izmusok immár szintén hagyománnyá lett, klasszicizálódott versépítő módszereit is poézisébe hasonította.
     A Planéta költői eszközeinek és tematikai sokrétűségének végső érettségében, áttetsző letisztultságában mutatja a költőt. Versei absztrakciót és konkrétumot szerencsésen elegyítő, architektúrájukban nagy műgonddal megépített opuszok. Emellett egyik fő erényük a plaszticitás, az érzékletesség, a hangulatelevenítő erő. Témavilágán szinte kezdettől fogva átdereng a megalázottak és megszomorítottak sorsával való együttérzés, vagy inkább azonosulást mondanék, melyet valami groteszk humor, fanyar ironizálás, olykor finom öngúny színez át. Bizonyosan nagy része van ebben kedvelt régi mestereinek: Rilkének, Dosztojevszkijnak, vagy akár a mi Kosztolányinknak, akik szerepet játszottak ilyen irányú érdeklődésének kialakulásában (Kukázók).
     Hogy mit jelent számára a magyar költészet és próza régi mestereinek ránk hagyományozott nyelvi kincsestára, életpéldája, több megragadó, egységes hangulatú költemény jelzi a kötetben. A szerzetesben Temesvári Pelbárt püspöknek állít emléket, aki egyike azoknak, akik munkálkodásukkal hathatósan elősegítették irodalmi nyelvünk magas szintre emelését: "Körülötted ínség, kórság, hadak s rontó eszelősök, enyhülni vágyó nyavalyatörősök. Benned lángok virrasztottak, s ahogy az igét kimondtad, hajnalodott fönn az ég és - Áve, felix Pannonia! - virradt barbár anyanyelvünk." Enyhe archaizálással, a ma már régiesnek, egyben korabelinek ható hangsúlyos tizenkettesekben emlékezik meg a Balassi-tanítvány Rimay Jánosról (Rimay János); az öreg Babits illúziótlan, keserű életérzését, fájadalmas belső magányát szuggerálja olvasóinak a Zörög a mákgubó című költeményben, s ha jól érzem, ez az életérzés láthatóan nagyon is rímel a vers szerzőjéével:
 

Szörnyeket nem álmodni többé.
Nem veszkődni talmi rímekkel:
kujtorogni kóbor ebekkel

rongy csavargóként, aki pállott
képpel lódul a vakvilágnak.
Se sorsa már, tán arca sincsen,

szakállát belepi a hó...
Neki zizegnek fönn az ágak.
Neki zörög a mákgubó.

Plasztikusan kimunkált, rövid terjedelmében is monumentális hatású lírai dallal idézi meg az orpheuszi költőt, mesterét, Weöres Sándort: "Dió- és kányafák az őszi kertben, / cirmos macskák, rigók. / Csak ő sehol, aki árnyék-varázsuk / értő gazdája volt." E három strófás dal tárgyias megformáltságának burka mögött elégikus fájdalmat takar, mindannyiunkét, akik rajongtunk Weöresért.
     Az Emblémákban a magyar poézis teljes örökségét veszi számba, költészetünk irányjelző mestereit, napjainkig bezáróan, Janustól Pilinszkyig, sőt, az utolsó sor stb. stb. szavával jelezve, a ma élő s az utánunk jövő alkotókig.
     S mintha változatok egy témára, az egész kötetet áterezi, fölerősödve, el-elhalkulva, majd újra erőteljesen fölhangzóan, a költő nem éppen hízelgő, olykor szinte szarkasztikus erejű ítéletmondása ezredvégi korunkról, világról, társadalomról, amiben élünk; Bruegel, Hieronimus Bosch nyomasztó, sötét vízióit asszociálva a jelenkorra, vetíti őket képzeletünk vásznára (Új középkor, Möbiusz szalag, Verklidal, A kilencvenes évek, Anabázis).
     A komorabb hangulatú opuszokat - ilyen pl. még a nagyívű, töretlenül egységes kompozíciójú A fekete csavargó - (a költő?, a költészet mai sorsának megjelenítője, szimbóluma?) - csöndes derűvel, bujkáló mosolylyal ellenpontozzák a kötetben a költőnő-kortársakról, költőbarátokról írt versek (Poétriák, Nemzedék). Az élők mellett számbavéve a veszteségeket, az eltávozott barátokat: Hervay Gizellát, Szilágyi Domokost, Nagy Kálmánt, Palocsay Zsigmondot (Kolozsvári költők). Vagy említhetnénk olyan megragadó zeneiségű darabokat, mint az Éjféli ablak lánynevek füzérét strófákba szövő, rafinált rímelésű opusza.
     Önironikus elemekben, csúfondáros fintorokban bővelkedő önarcképét rajzolja meg Szepesi, eddigi életútjával is számot vetve, a Gagliardában. Ennek ikerdarabjában ugyancsak hiteles, illúziótlan képet rajzol az ezredvégi emberiség úttévesztéséről, kilátástalan sodródásáról, önpusztításáról és az utóbbi félévszázadot megélő önmagáról, egy Rimbaud-verssor ihletésére:
 

Az ember nem komoly ötvennégy évesen,
lát kirabolt hegyet, mérgezett folyót.
Felkancsalít olykor az üres égre,
torz álmok kancsal szeméttelepére,
hol Isten élt, de elrejtette arcát;
majd álmodnak helyette vérmes álmot
a ma születő, délceg kannibálok.
                               (Önarckép ötvennégy éves korából)

     Vizionárius erejével páratlanul egységes, nagylélegzetű kompozíciójával a kötet tán legsúlyosabb darabja a Hieronymus Bosch madarai című. Idézet aligha érzékeltethetné tartalmi és nyelvi-stiláris gazdagságát, kozmikus tágasságú költői képeit, átfogó természetszemléletét. Kéretik az egészet elolvasni egyvégtében, akár többször is, ízlelgetni, mint a nemes óbort. Antológiadarab, a legjavából. Az utóbbi évtized nagy verseinek képzeletbeli gyűjteményéből nem hiányozhat. Mint ahogy a már említett A fekete csavargó, A kilencvenes évek és A sátán oltárképei című szonettciklus darabjai sem.
     Mit értünk négysoros versen? - kérdezi erről a nagy költőink által kedvelt műformáról egyik elemző írásában Alföldy Jenő, s nyomban válaszol is rá: magától értetődik: a négysoros vers olyan költemény, mely négy sorból áll. Persze, ez a meghatározás önmagában nem kielégítő. Tudniillik, az epigramma műfajába tartozó vers is meglehetősen sokszor áll négy sorból, szabályai azonban az antik, időmértékes verselés körébe tartozó formákhoz kötik (hexameter, disztichon). Tehát leszűkítve a fenti meghatározást: négysorosnak a négy sorból álló, nyugat-európai (skandálható-rímes) vagy hangsúlyos-rímes verselésű költeményt mondhatjuk. A négysoros vers nem műfaj, mint az epigramma, hanem műforma, mint a szonett. A szakkönyvek nyilván azért nem ismerik el önálló verstípusnak vagy formának, mert sem ritmusa, sem rímelése nem szorítható szabályokba. Ám ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy a költők régóta kedvelik ezt a tömör, magvas formát, a miniatűr versnek ezt a formáját, mely Goethe, Arany és Petőfi, Weöres Sándor, Áprily Lajos, Pilinszky János és mások kezén oly nagy tökélyre jutott. Egész terjedelmes versciklusok íródtak többjüknél ebben a formában, melyről Zelk Zoltán joggal állapíthatta meg, hogy épp olyan monumentális (hatalmas, nagy hatású) lehet, mint egy egész könyvet betöltő eposz.
     Új könyvében a Sárkányfogakban, mely a Planétával csaknem egyidőben hagyta el a nyomdát, Szepesi Attila 99 négysorosát kötötte színgazdag csokorba. A Gerzson Pál szuggesztív hatású rajzaival kiegészülő miniatűrök sorozata nem előzmény nélküli Szepesi eddigi poézisében. Már előző köteteiben is rendszeresen közölt négysorosokból összeálló versciklusokat, s ahogy tapasztalom, folyóiratokban közzétett remek négysorosaiból sokat nem is vett fel új könyvébe. Az új kötet egységesen magas színvonalán, változatos tematikáján és formai sokszínűségén látszik, hogy szigorúan megszűrte anyagát s csak az általa legsikerültebbnek tartottakat szerkesztette egyetlen nagyívű, egész könyvet kitöltő ciklussá. Az olvasóban felötlik a kérdés e tömör opuszok olvastán: mi teszi oly vonzóvá szerzőjük szemében e műformát? Nyilván része lehet ebben egyik vállalt mestere, Weöres Sándor példaadó hatásának s az általa szintén tisztelt és szeretett Áprilyénak is; ám bizonyára, mint őket is, Szepesit hasonlóképp az vonzza a négysoros műformához, hogy ez a legkisebb szükséges terjedelem ahhoz, hogy a vers írója egy gondolatot előkészítsen, vagyis felvesse a témát, a második sorban kifejtse, a harmadikban a fordulat, a negyedikben az összegzés funkcióját bízza versmondataira. Más szavakkal, de lényegében a kiváló Nemes Nagy Ágnes ugyanezt mondja a szerinte csepp formájú vagy körte alakú négysoros versszakról: "Egy négysoros akkor jó, ha aránylag kis hangsúllyal kezdődik (a körte vékony nyaka), a harmadik sorban testesedik és a negyedikben! A negyedikben súlyosan kikerekedve, széles mozdulattal, súlyosan lezárul. A súlyelosztás égető: a negyediknek kell legsúlyosabbnak lennie. Ezért a körte- vagy vízcsepp-forma, a lefelé szélesedő."
     A szerkezeti felépítésnek persze, nem előírásszerű rendje az említett négyes tagolás: valamelyik egység elmaradhat belőle, hogy más egységek nagyobb teret kaphassanak. Szepesi Attila négysorosai általában megtartják ezt a tagolást, de természetesen ezeken a határokon belül rugalmasan alakítja a költő az egyes egységek arányait.
     Az alábbi négysorosa például egyetlen hasonlatra épül (címe is: Hasonlat) melyben az első két sorban felveti a témát, a harmadikban fordulat jön, és a negyedik sorban összegzéssel zárja a strófát. S valóban, az utolsó sor a legsúlyosabb, melyben közismert Csontváry-idézettel utal a nagy festő kiválasztottság-hitére:
 

Vártad a szárnyas üstököst
eszmélkedő kamaszkorodban,
mint az iglói patikus,
aki - hite szerint - soron van.

     Emlékdalában mesterének és barátjának állít éremszerűen tömör, szinte dalként dúdolható, tiszta zeneiségű strófában emléket: Weöres Sándornak:
 

A csöngei cseres alatt
elfut a Leánka-patak.
A marhacsorda vízbe gázol.
És maga Orpheusz a pásztor.

     S amikor korunkról ejt nem éppen hízelgő szavakat a költő, minden kenetes moralizálás nélküli, csúfondáros ítéletmondása bizonyára sokunk lehangoló tapasztalataival, élményeivel hangzik egybe:
 

Haladás-hit és technika
karöltve a reményt lebírták.
Rögeszméik oly komolyak,
akár a WC-irkafirkák.

     Az ún. globalizációról természetesen egészen más véleménye van, mint az unos-untalan e divatszót szajkózó politikusoknak, újdondászoknak, s teljesen jogos a kesernyés fintor a tömeges eljelentéktelenedés, a divatőrületekhez igazodás láttán:
 

Mindenki porszürke veréb lesz,
hasonul a konzervzenéhez.
Az üdvhöz ennyi is elég lesz,
mert - Isten tervez, ember végez.
                                               (Globalizáció)

     A déli szomszédságunkban zajlott, közelmúltbeli háborús pusztítások kulturális értékeket rommá-roskasztó őrületének megtapasztalásával költőnk csak a művészet vigaszát szegezheti szembe mint olyat, ami reménye szerint betöltheti megőrző-konzerváló funkcióját:
 

Felrobbant a hold-ívű híd,
de megmaradt az égi mása.
Világít diadalmasan
Tivadar-festő látomása.
                                                   (Mosztár)

     S holott talán nem kifejezetten szándéka a szerzőnek, hogy epigrammát írjon, ám szatirikus éllel megfogalmazott alábbi négysorosa mégis rokon hangnemű a kortársait meg-megfricskázó latin Martialisnak az epigrammáival:
 

Isten halott. Ezt magyarázza
tudós, bankár, cimbora, ángy.
Halott, halott. Csak gurgulázza
mind, aki istenülni vágy.
                                                    (Imamalom)

     S hogy Szepesi Attila saját költészetében egyáltalán nem igazodik az egymást váltó művészeti, irodalmi divatokhoz, most épp a posztmodern címkével ellátott szellemi képződmények vonulatához, hanem kezdettől fogva a maga útját járja, tanúsítja Posztmodern című négysorosa is többek között:
 

Csúnyán kell írni. Szépen könnyebb.
Ezt szajkózzák a sanda bölcsek.
Kevés a romlást észrevenni.
A világ mocskát szét kell kenni.

     A költő figyelmét nem kerülik el a város szemetén élő kukázók, az életük reménytelenségét cipelő, bizonytalan egzisztenciájú figurák sem, tárgyilagos objektivitással rajzolja meg sorsuk ürügyén napjaink kórképét:
 

Élnek a város szemetén,
akiknek halálra se tellett.
Arcuk üres, szemük fagyott.
Szavukat vesztő, kósza lelkek.
                                               (Kukázók)

     Ám van szava a másik végletre is: a sznob újgazdagok kicirkalmazott palotákat emelő, úrhatnámságot fitogtató buzgólkodására is:
 

Számítógép alkotta menny.
Festett éden. Kulissza-álmok.
A pokol lehet épp ilyen.
Műpázsit. Műfény. Művirágok.
                                                    (Új ház)

     Talán a fentebb idézett miniatűrökből éppen eléggé kiviláglik: Szepesi négysorosaiban e műforma mesterének bizonyul tömörség, plasztikus nyelvezet, tudatos megformáltság tekintetében. Kiváló mestereitől minden műhelyfogást ellesett, ami eredeti poézisének hasznára, gyarapodására vált. S ahogy azt megszoktuk már korábbi köteteiben, kitűnő érzéke, szeme van a természet flórájának, faunájának, lényeinek és jelenségeinek pontos megfigyelésekre támaszkodó megérzékítésére is. (Ördögharaptafű, Csigaház, Hangyaboly, Badacsony, Parányok, Borok) Számára az is elegendő a költői hangulat megteremtéséhez, ha csupán a szótár szavait szedi lajstromba; amihez nyúl, tiszta költészetté válik keze alatt:
   

Ablak. Bérc. Csont. Dél. Erdő. Félmúlt.
Gyík. Hullám. Iram. Járom. Kőkút.
Ló. Méz. Nap. Odu. Part. Ribiszkés.
Sárkány. Tűz. Út. Villám és zengés
.
                                                         (ABC)

     Ami a fenti négysoros szavait illeti, szerintem nem egészen önkényesen vagy véletlenül kerültek egymás mellé: szinte valamennyi Szepesi poézisének kulcsszavai, s mint ilyenek, sűrűn ismétlődő-variálódó motívumokként, fordulatokként vissza-visszatérnek egyes költeményeiben, más, asszociatív erejű szavakkal kapcsolódva. Ritmusformálása változatos, rímei éretten kimunkáltak, néhol szándékoltan disszonánsak, s új meg új formaváltozatokat pántolnak egységes keretbe. E miniatűrök tökéletesre csiszoltsága régi nagy mesterekre emlékeztet, ugyanakkor a modern 20. századi líra klasszikusainak vívmányait, eredményeit is bőven kamatoztatni tudja szerzőjük. A különféle hatásokat ötvözve, teljesen egyéni költői mitológiát alkotott magának négysorosaiban is: néhány szaváról, szófordulatáról ráismerünk jellegzetes hangvételére, stílusára, s egy kiváló költőről mondhatunk-e többet? Verseiben semmi homály, legtöbbje szinte dúdolható, mint egy-egy ritka-szép népdal, s egy percre sem hagyja bizonytalanságban olvasóját. Amellett ezek a miniatűrök szépek is, amit ma irodalmi berkekben nem ildomos emlegetni túlságosan. Az olvasó, aki kézbeveszi ezt a kötetet, ritka harmonikus esztétikai élménnyel gazdagodhat, s az első lapozgatás közben bizonyára fel fogja lelni a neki tetsző darabokat, melyekhez aztán - jómagam is így voltam ezzel - öröm újra meg újra visszatérni. (Arthis, 1998)